gyönyörködésben összeforrott hallgatóság egy kivételes magyar egyéniség
csodás tündöklésében sütkérezett. A szászok, a tótok ezekben a
perczekben megtudták talán, hogy mégse mese az, ha azt olvassák rájuk,
hogy érdemes nekik a magyar szellem előtt meghajolniok. Arczuk
ragyogásából kiszólt az az egészen sajátos, édes mámor, melyet a
legyőzöttek is éreznek, ha a legtüzesebb bor vagy a legkápráztatóbb
szellem győzte le őket. Mindenkinek volt oka a gyönyörüségre, hiszen egy
tüneményes szellem játszott a hallgatóság érzéseivel és nevettetett,
meghatott, megdöbbentett, a hogy néki tetszett«.
Más helyt igy folytatja:
»A fáradt hallgatóság már az ő beszédének hirére is fölfrissült, ott
maradt. A karzatot talán katonaság se tudta volna kiüriteni, hiszen
Eötvöst meg kell hallgatni. Igy ömlött el mindenhonnan az érdeklődés, őt
mégis erőszakolni kellett, hogy beszéljen. Kierőszakolt beszéddel,
rögtönözve s a thémának talán nem is alapos ismeretével legyőzött egy
világot. A mikor tréfált: nevettek. A mikor elégikumra hangolta szavát;
elérzékenyedtek. A mikor persziflált: ölt. A mikor emlékezett: épitett.
Azt csinált a házzal; a mit akart stb.«
Kétségtelenül sok jóakarat és sok tulzás van e leirásban, de a beszéd
hatásáról némi képet nyujt. A beszéd a gondolatok alakitásában nem a
remek beszédek közé tartozik. Ily hosszu rögtönzés nem is lehet remek.
De tartalma, eszméi, nemzeti igazságai mégis alkalmasak voltak különös
hatás keltésére.
A beszéd végén oly jelenet történt, a mi a magyar parlamentben soha
senki beszédjével nem történt. A föllelkesült, a lángra gyult
függetlenségi párt nagy része fölállt ülőhelyéből s ünnepélyesen
elénekelte Kölcsey himnuszát. A nemzeti dal harsogása betöltötte a
templomszerü nagy terem boltozatait. Vele énekelt a karzat nagy része
is. Az elnök és a hüvösebb lelkek alig tudtak csöndet teremteni. A
honvédelmi miniszter szólni akart, de alig akarták meghallgatni.
Ez a jelenet nagy rövidséggel a képviselőház naplójában is meg van
örökitve.
II. A BESZÉD.
(1848 előtt a mentelmi jog hatalmi kérdés volt. – A Gotterhalte nem
magyar intézmény. – Semmi törvény nem biztositja a Gotterhalte
tiszteletét. – Élő nemzetre idegen nemzet érzéseit ráerőszakolni nem
lehet. – Hajdan nem parancsolták a Gotterhaltét. – A légy az ember
orrán; – olyan a Gotterhalte a nemzeten. – A vád alatt állás is
büntetés. – Mi a jellem? – Minő jellemének kell lenni a magyar tisztnek?
– Mi Magyarország törvényhozói vagyunk.)
Tisztelt Képviselőház! Óhajtok a szőnyegen fekvő tárgyhoz szólani, de
csak lehető rövidséggel. Csak rá akarok mutatni bizonyos tévedésekre, a
melyek leggazdagabb számban a tisztelt igazságügyminiszter ur tegnapi
beszédében fordulnak elő és a melyek nem engedik meg, ha a tisztelt Ház
erre az álláspontra helyezkednék, hogy ennek a kérdésnek a lényegét
tisztán lássa.
Az igazságügyminiszter ur a mentelmi jogot bizonyos tanszéki szokásnak
megfelelőleg elkezdte osztályozni abszolutra és relativre. Hogy miért
abszolut és relativ egyik vagy másik része a mentelmi jognak, azt nem
magyarázta meg. Azt talán a tankönyvek sem magyarázzák meg tisztán. Nem
is lehet megmagyarázni. A hol a mentelmi jog sértve van vagy a hol
nincsen sértve, ott akár a sértést, akár annak hiányát abszolutra, vagy
relativre osztályozni azt hiszem nem egyéb, mint a szavakkal való játék.
Én előttem a kérdés, a mi hazai gyakorlatunk szerint – és abban a
tisztelt igazságügyminiszterrel egyetértek, hogy maradjunk meg különösen
a hazai talajon – tiszta. 1848 előtt mentelmi esetek mindig a hatalmi
kérdés szempontjából intéztettek el a magyar országgyülésen és a hogy
akkor intéztettek el, attól tartok, hogy ebben a kérdésben szintén ez az
irány fog majd győzni.
A tisztelt igazságügyminiszter urnak tudnia kell, hogy galantai Balogh
János ellen nótapert indíttatott a hatalom oly kijelentés miatt, a
melyet ő a képviselőház termében tett. Mint törvényhozó tette ezt a
kijelentést, hogy mi volt a tartalma annak, mely szavakat alkalmazott,
az most nem kérdés. Mai napság nincsen olyan igazságügyminiszteri
nagyitóüveg, amelylyel ama szavakban, vagy állitásokban valami sérelmet,
vagy valami komoly megfontolásra méltót fel lehetne fedezni. De,
tisztelt Ház, galanthai Balogh János szálka volt a hatalom szemében,
ennélfogva galanthai Balogh János ellen meginditották a nótapert és
ezzel megsértették a mentelmi jogát neki és magának az ország
törvényhozó testületének a mentelmi jogát is, oly tény miatt, a melyet ő
mint képviselő, a képviselőház nyilt tanácskozása közben követett el.
Nohát, hogy ez azután az abszolutak közé tartozik-e, vagy a relativek
közé, ennek eldöntését a tisztelt igazságügyminiszter urra bizom, de
biznom kell is, mert a mikor ő beszélt abszolut mentelmi jogról, ilyen
esetben azt meg is kellett volna neki magyarázni.
Báró Wesselényi Miklós ellen ugyanazon szavakért szintén nótapert
inditott a hatalom, mert báró Wesselényi Miklós ugyancsak szálka volt az
akkori hatalom szemében. Az országgyülés egyik esetben sem tudta
megvédelmezni a saját mentelmi jogát, vagy a saját integritásának
érdekét; egyik esetben sem tudta megvédelmezni, mert a hatalom arra az
álláspontra helyezkedett, hogy ha egy szót kimondott, ahhoz a szóhoz
neki ragaszkodni kell és én attól tartok, őszintén attól tartok, hogy ha
nem is ugyane szavak miatt, de ma is abban a veszélyben vagyunk. Most a
katonai hatalom sérthetetlensége a jelszó és jelszó a katonai hatalom
körül az országgyülés által engedélyezett felségjogok sértetlensége.
E felségjogok közt utolsó analizisban – hogy a tisztelt
igazságügyminiszter ur által használni szeretett jogi terminologiákba
menjek át – ugy látom, ez a Gotterhalte megint valami nagy dolog és ugy
látom és kimondom minden himezéshámozás nélkül, hogy ezt a Gotterhaltét
a magyar intézmények, még pedig a közjogi intézmények közé, társadalmi
és katonai hatóságok utján be akarják erőszakolni. Ha megy önként a
dolog, ha ezt a magyar társadalom elfogadja és a magyar törvényhozás
szemet huny vagy később ő is elfogadja, ha mondom önként megy, akkor
nincsen ellene semmi szavam. Tévedhet egyik vagy másik nemzedék,
tévedhet a nemzet maga egészében is, tévedett is már fájdalom, de
mondom, akkor nincsen ellene szavam, mert jön másik nemzedék és
kijavithatja ezt a tévedést és rendbehoz mindent. De hogy hatósági uton
a Gotterhaltét intézménynyé tegyék Magyarországon, a melyet tisztelnünk
kell, a mely előtt meg kell hajolnunk, a melynek a tiszteletét büntető
eljárásokkal ránk akarják erőszakolni, valami ilyenféle törekvést látok
én itt az egész kérdésben.
A fennforgó esetben szó van egy képviselőtársunkról, a ki – a mint
mondják – katona. Én ugyan nem láttam katonának. Hát azt mondják, hogy
katona. Bocsánatot kérek, ez a megkülönböztetés nem üres élcz akart
lenni, nem üres elménczkedés, vagy elmélkedés, mert én őszintén szólva,
az igen tisztelt honvédelmi minisztert sem látom katonának itt és nem
látom itt abban az öltönyben és ugy vagyok értesülve a mentelmi
bizottság többségének a jelentéséből, hogy tisztelt képviselőtársam,
Nessi Pál, szintén nem mint katona volt ott Kolozsvárott. Hát ebben a
megkülönböztetésben én komoly dolgot akarok látni. Már most tisztelt
képviselőtársam ellen katonai hatóság elrendel vádeljárást. Ne zavarjuk
össze, becsületügyi kérdésről van-e szó vagy nem; a katonai hatóság,
illetőleg valami Bihar altábornagy, honvédkerületi parancsnok rendel el
vádeljárást szóról-szóra 3886. számu rendeletével.
Bocsánatot kérek, nagyon szeretném, ha a tisztelt honvédelmi miniszter
ur képességgel birna arra, hogy ezt a rendeletet meg nem történtnek
fogadtassa el.
(Báró Fejérváry Géza: Ez csak idézés, semmi egyéb!)
A tisztelt honvédelmi miniszter ur rossz emlékezőtehetséggel bir, vagy
el sem olvasta a rendeletet; nincs birtokomban ebben a pillanatban a
rendeletnek szóról-szóra való szövege. De én a kisebbség határozati
javaslatában szóról-szóra ezeket látom (olvassa): »Bihar altábornagy,
honvédkerületi parancsnok, Budapesten, 1902. évi november hó 4-én 3886.
szám alatt kelt rendeletével Nessi Pál orsz. képviselő ellen, a
becsületügyi tárgyalást elrendelte. Elrendelte, mint katonai hatóság,
tehát mint oly hatóság, melyet törvény alkotott s mely törvény alapján
működik.«
(Olay Lajos: Itt van a rendelet szóról-szóra! A rendeletet a szónoknak
átadja. Élénk éljenzés és taps a szélső baloldalon.)
Én a magam részéről igazán fontosnak tartom, hogy a kérdésnek e részét
is hozzuk egészen tisztába, azért engedje meg a tisztelt Képviselőház,
hogy miután a rendelet itt van birtokomban, azt, a mit állitottam, most
be is bizonyitsam.
A rendelet felzetének a czime: Magyar királyi budapesti első
honvédkerületi parancsnokság. Száma 1886. per divisum 1064. Aláirva
Bihar, – a többi olvashatatlan, szokás szerint – kerületi parancsnok.
Ebben a következő szavak foglaltatnak: »Értesitem a hadnagy urat, miként
a hadnagy ur ellen azon vád miatt, hogy a midőn a Mátyás király
szobrának kolozsvári leleplezése ünnepén ő császári és királyi apostoli
Felsége képviseletében folyó évi október hó 11-én Kolozsvárra
megérkezett ő császári és királyi fensége József Ágost főherczeg ur
fogadásához a kolozsvári pályaudvarra megrendelt honvédzenekar, a magyar
kir. honvédgyalogság számára stb. érvényben levő… stb. foglalt
rendelkezéséhez képest a néphimnuszt játszotta, egy tömegnek élén és
azzal együtt a néphimnusz ellen zajosan tüntetett stb. Midőn az ekképen
megzavart rend fenntartása czéljából megjelent rendőrség a zajongó
tömeget szétoszlatni akarta, a közben a zajongó tömeg között egy
rendőrközeg által tettlegesen bántalmaztatott, a mai napon hasonszám
alatt kelt rendeletemmel a becsületügyi előleges tárgyalást
elrendeltem.« (Zajos felkiáltások a szélső baloldalon: Hát az idézés?
Hová idézték? Halljuk! Halljuk!)
A rendelet expoziczionális részében az van mondva: »azon vád miatt ön
ellen az eljárást elrendelem.« Már most az az eljárás lehet
becsületügyi, lehet fegyelmi, lehet egyéb; azt én nem keresem; előttem
első sorban az áll, hogy törvény által rendelt hatóság nyilvánosan emelt
vád miatt egy képviselő ellen a vádeljárást elrendeli.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem a képviselő, hanem a
katonatiszt ellen.)
Akárhogy kerülgessék ezt a kérdést, ennek a kérdésnek egész fontossága
ebből áll: hatóság képviselő ellen nyilvánosan emelt vád miatt a
megtorlási eljárást elrendelte. Hogy ennek a megtorlási eljárásnak
»becsületügyi« jelzést ad-e, az másodsorban figyelembe jöhet, a hatóság
előtt talán figyelembe jöhet egyébként, de a kérdés érdeméről beszélve a
Képviselőház előtt a kérdés a maga tiszta egyszerüségében az, hogy
hatóság nyilvánosan emelt vád miatt a Képviselőház tagja, tehát
törvényhozó ellen a vád és megtorlási eljárást elrendelte.
Már most tovább megyek. Midőn a tisztelt igazságügyminiszter ur ennek a
dolognak mindig a jogi oldalát feszegeti, akkor rettenetes bámulatunkra
épen arról, a mi igazán jogi kérdés, nem beszél egyetlen-egy szót sem.
Bocsánatot kérek ezért a kitérésért, de olyan értelemben, mint az
igazságügyminiszter ur mondja, nem is lenne igaz, hogy ez jogi kérdés,
mert ha csak olyan értelemben volna jogi kérdés, a mint a tisztelt
igazságügyminiszter ur mondja, akkor ez soha sem kerülne ide, hanem ő a
maga perrendtartásával átutalná az aljárásbiróhoz. Maga az a tény, hogy
ez a kérdés csak itt tárgyalható és másutt sehol, maga ez a tény
bizonyitja azt, hogy ez nem olyan értelemben való jogi kérdés, a hogy
azt ő felfogja, hanem legalább is közjogi kérdés, másrészről pedig igen
nagy fontosságu politikai kérdés, a mely a nemzet önállóságával és a
törvényhozás függetlenségével a legszorosabb összeköttetésben áll.
És miért áll oly szoros összeköttetésben? Abban már mondom egyetértek a
tisztelt igazságügyminiszter urral, hogy maradjunk meg a magunk jogi
gyakorlatának, a magunk történelmének és közjogunknak a mezején. Igenis
maradjunk meg; a külföld akármelyik példájára is hivatkozni itt nem
tartanám czélszerünek. Megmondom az okát, hogy miért. Mert én nem
ismerek olyan művelt nemzetet a vílágon, a melyre saját hatóságai, saját
katonai vagy nem katonai hatóságai idegen nemzetnek dalát, jelvényét,
lobogóját ráerőszakolnák. Ilyen lehetetlen, ilyen képtelen ilyen undok
viszony egyetlen művelt népnél sem található. Hogy Magyarországon
közpolgárt, tisztességes embert, ügyvédet vagy országgyülési képviselőt
azért, mert a saját nemzetének minden érzését kifejező nemzeti dalait
énekli, ugyanazon nemzetnek valamely a törvény által kirendelt hatósága
vád alá helyezze, az tökéletesen képtelen és érthetetlen dolog.
Tisztelt Ház! Ez kizárólag magyar helyzet, másutt ehhez hasonló nincs a
világon, nem is volt, csak elhalt népeknél volt. De mi élni akarunk.
Csak elhalt nemzeteknél történt ilyen eset. De ezek is utolsó csepp
vérig védelmezték nemzeti jogaikat és azoknak a saját hatóságaik által
való tiszteletét és ebben a küzdelemben merültek ki és multak el. Holt
nemzeteknél történt ez. De oly nemzetnél, mely élni akar, ez nem
történhetik. Azért tehát erre a példa a külföldi nemzetek
törvényhozásában és törvényhozási, közjogi gyakorlatában nincs. De ne is
hivatkozzunk, ne is törjük a fejünket idegen nemzetek példáin. A kérdés
a maga tiszta egyszerüségében az, hogy törvény által rendelt hatóság vád
eljárás alá fogott egy képviselőt; a kérdés az, hogy oly vádbeli
cselekmény vagy mulasztás miatt rendelte-e el ezt a megtorló
vádeljárást, a melyet törvényeink büntetendőnek tartanak. Ez a kérdés.
Sőt ez az egyetlen kérdés.
Arról beszélnek, hogy a hatóság kikéri-e a képviselőt vagy nem. Ez a
szó, hogy »kikéri«, nagyon a pinczérek beszélő modorára emlékeztet, mert
ennek a szónak a mi közjogi gyakorlatunkban helye nincsen. Hanem arról
van csak szó, hogy megengedi-e a képviselőház vagy a főrendiház, hogy
valamely tagja ellen valamely hatóság eljárhasson. De a mikor ez volna a
főkérdés, hogy a hatóság kéri-e, nem kéri-e, én ugyan elismerem e
felfogásnak sok tekintetben való helyességét, de döntő, alapos
helyességét nem ismerem el, mert abból az következnék, hogy ha valamely
hatóság a vakmerőséget annyira viszi, hogy még a mentelmi jognak
felfüggesztését sem kéri a Háztól, akkor bele sem menne a kérdés e
részének a taglalásába, hanem akkor nyilt összeütközést támasztana a
nemzet törvényhozó jogát gyakorló intézmények közt és a törvényhozásnak
alárendelt valamely más intézmény közt. Idáig juttatni pedig a dolgot
nem engedem még elvileg sem. Akármi uton jut a képviselőház tudomására
annak, hogy egyik tagja ellen nyilvános vádat, megtorló intézkedést tett
valamely hatóság, a törvényhozás feladata saját sérthetlensége és
függetlensége érdekében a kérdést megvizsgálni. Kötelessége ez, akár a
hatóság terjeszti ide e mentelmi jog fefüggesztésére vonatkozólag a
kérését, akár az illető képviselő jelenti be, a mint az az ő
kötelessége. Minden képviselő kötelességet mulaszt, a ki ezt meg nem
teszi.
Nessi Pál képviselő ur bejelentette az esetet. Helyesen tette, de nincs
ok valami különös elismerésre, mert legegyszerübb törvényhozói
kötelességét teljesitette, mert a törvényhozó testület, a melynek diszes
tagja, ennyit minden tagjától elvárhat és el is vár. Mondom tehát, akár
a képviselő maga teszi a bejelentést, akár egyébként más képviselő teszi
meg, hogy tudomására hozza az esetet a képviselőháznak, akár a
hirlapokból olvassa az elnök vagy más: a képviselőháznak kötelessége,
hogy a kérdéssel foglalkozzék.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Gróf Forgách!)
Én a Forgách esetét nem ismerem, de tisztelt honvédelmi miniszter ur,
ezt a kérdést elforgácsolni sem engedem.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért emlitettem, mert azt
méltóztatott mondani, hogy »akár a hirlapokból tudják meg az esetet«,
pedig a hirlapok erről eleget irtak.)
Kérem a tisztelt honvédelmi miniszter urat, hogy egymásután beszéljünk
vagy nyiltan beszéljünk egymással, de ketten ne suttogjunk, mert abból
nem én reám származnék baj.
Már most tisztelt Képviselőház, bizonyos – én legalább bizonyosnak
tartom – hogy Bihar altábornagy mint a budapesti I. honvédkerület
parancsnoka az ő rendeletében meg nem nevezett, de mégis néphimnusznak
jelzett zenedarab alatt a mindenki által, fájdalom, most már mindenki
által ismert Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette. Ezt
bizonyosnak tartom.
A honvédelmi miniszter urtól szivesen veszem, ha alaptalannak tudja
bizonyitani azt a felfogást, hogy a néphimnusz alatt az altábornagy ur a
Gotterhalte nevü osztrák zenedarabot értette.
Ennek a zenedarabnak furcsa története van. De akármilyen furcsa a
története, az ő történetében még soha sem fordult elő, hogy Magyarország
s a magyar nemzet számára, valamely magyar törvény, vagy törvényt pótló
hasonló hatalom köztiszteletben állónak és mindenki által tisztelendőnek
jelentette volna ki.
Emlékezzünk csak vissza; 1848 előtt valami nagy ellenszenv talán nem
volt ez iránt a zenedarab iránt.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi míniszter: Száz esztendeig nem volt!)
Emlékszem arra, a mit a tisztelt honvédelmi miniszter ur talán nem tud,
a mikor mint elemi iskolásgyermek jártam az iskolába, a kálvinistáknál,
azoknak könyvébe bele is volt nyomtatva; nem ugy, hogy Gotterhalte,
hanem ugy volt a magyar szövege – ugy emlékszem, hiszen nem mai dolog –
Isten áldd meg, – vagy tartsd meg – Ferdinandot, Ausztria dicső fiát
vagy fejét. Vagy fiát vagy fejét! Ott volt a kálvinisták egyházi
szertartásos énekes könyvében kinyomatva magyar nyelven. De hogy az is
ki lett volna nyomtatva, hogy osztrák munka és hogy ez az osztrákok
ugynevezett néphimnusza, arra nem emlékszem, mert ha ki lett volna
nyomtatva, ama felekezetnek a tanitói, bizonyára, mikor a gyermekek
kezébe adták volna a zsoltáros könyvet, azt valami sötét papirossal
beragasztották volna. Máskép ezt magyarázni a magyar népnek lélektana
szerint lehetetlen.
De akkor nem volt gyülölet tárgya. Miért? Mert ugy tudom, hogy akkor nem
parancsolták rá a katonai hatóságok a magyarra. Mert ebben nagy
különbség van. Mert ha valami szolgálati szabályzat a vád és megtorló
eljárás terhe alatt valami dalt ráparancsol a nemzetre, hát nemcsak
nálunk, de nem hiszem, hogy a világ akármelyik nemzeténél a legutolsó
timbuktui népénél is az a dal kedves volna. Mikor a katonai hatóság azon
kezdi, hogy ezt a népdalt, vagy néphimnuszt megtorlás mellett rá akarja
parancsolni a magyar nemzetre, hát az a katonai hatóság a bölcseségnek
oly kicsiny mértékével bir, oly vakon, oly megfontolatlanul cselekszik,
hogy ekkora bölcseséggel még Magyarországon sem lehet kormányozni.
Következett azután a függetlenségi harcz, a magyar nemzetnek a
legeslegutolsó perczig késleltetett önvédelmi harcza: mert hiszen nem
forradalom, se nem függetlenségi harcz volt az kezdetben és sokáig,
hanem valami irtózatos, valami lehetetlenség, más nemzetek példájában
szintén elő nem fordult orvtámadás elleni harcz. Csak az utolsó perczben
hitték el, hogy az a támadás orvul történik, hogy a magyar korona
köréből történik. Hogy a velünk szövetséges állam szervezett hatalma
részéről történik és hogy az a saját nemzetünk katonái által történik.
De megtörtént. És mikor annak az önvédelmi harcznak vége lett –
szerencsétlen vége lett, legalább pillanatig a nemzetre nézve, akkor a
győző hatalom nem a magyar király, nem a magyar honvédség és nem a
magyar hadsereg lobogójával jött Magyarországra, hanem a hóditó zsarnok
gőgjével és vérengző szenvedélyével és azt a gőgöt és azt a vérengző
szenvedélyt ennek az osztrák néphimnusznak hangjai mellett gyakorolta.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Régmult dolgok.)
Tudja mindenki, ez a történet. A nemzet azután kibékült királyával,
kibékült annak tanácsosaival, kibékült a királynak nem teljesen, de
mégis lényegesen megváltoztatott politikai irányzatával. De a nemzettől
azt követelni, hogy az orrán levő legyet is türje és dicsérje azt is,
mint arczának ékességét, lehetetlenség.
(Barabás Béla: Szemtelen is az a légy!)
A légy odaszállhat az arczra, de csak az az ember nem kergeti el, a
kinek kezei meg vannak kötve. Ép és egészséges ember álmában is
elkergeti, mert ebben az embernek sem haszna, sem gyönyörüsége nincs.
Önök pedig nemcsak a magyar nemzetnek orrán tartják ott ezt a legyet,
hanem ott tartják a magyar királyi méltóságon is, mert ezt ékteleniti el
legjobban. Mert a nemzet azokért a nagy áldozatokért, melyeket a multban
oktalanul hozott, azokért a nagy áldozatokért, a melyeket ma jól vagy
rosszul, de megfontolva hoz, legalább megvárhatja attól a hadurtól vagy
felségtől, – nem is róla beszélek – hanem tanácsosaitól, hogy a
nemzetnek érzéseit, multjának emlékeit legalább tiszteljék.
Mikor a nemzetnek törvényhozója, a képviselőháznak egy tagja Kolozsvárt
nem is azt cselekedte, a mihez szentséges szent joga lett volna, hogy
azt mondja annak az ifjuságnak: zugjátok le azt az ugynevezett
néphimnuszt, hanem azt cselekedte, azt mondta, énekeljétek a magyar
himnuszt és nem is a magyar himnuszok közül az egyiket vagy másikat,
hanem énekeljétek csak azt, melyben az van: »Isten áldd meg a magyart«,
ezért a katonai hatóság vádeljárást indit és megtorló eljárást indit és
azt ez a képviselőház helyesnek tartja: ez erkölcsi lehetetlenség.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mindent a maga idejében!)
Tisztelt honvédelmi miniszter ur, a nemzet becsületének és önérzetének a
tisztelete minden időben időszerü és minden hatóságnál, még a királyi
korona körében is, sőt többet mondok, még az osztrák császár körében is
annak a tiszteletnek mindig meg kell lenni, mert hiszen szövetséges
állam. A hű és régi és mindenre kegyetlenül felhasználható magyar
szövetségest legalább érzelmeiben tisztelni még az osztrák császárnak is
czélszerü! A mikor az igazságügyminiszter ur belekeveredve a jogi kérdés
abszolutivumának és relativumának tömkelegébe, mindenütt csak azt
kereste, mi a jogi és nem jogi oldala a kérdésnek, akkor mégis csak első
feladata az lett volna, hogy megvizsgálja Magyarország törvénykönyvéből,
a melynek régi és ujabb foliánsaiban sok jól meg nem fontolt, helytelen
dolog is van, hogy talál-e olyan jogi tételt, a mely szerint az
osztrákoknak ez a néphimnusza annyira tisztelendő és főtisztelendő dolog
legyen, hogy a ki ez ellen sérelmet követ el, azt Magyarország hatóságai
nyilvános vádeljárás utján üldözik és ellene megtorló eljárást
inditanak.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ha tiszt akar lenni!)
A tisztelt honvédelmi miniszter ur legyen szives figyelmeztetni rá, ha
elfeledném, hogy e szavaira, melyeket tegnap is kiejtett: »Ha tiszt akar
lenni«, feleljek tüzetesebben.
Megjegyzést óhajtok még tenni a tisztelt igazságügyminiszter beszédére.
Ő fegyelmi eljárásokat, az ügyvédi kamarai, birói fegyelmi eljárást,
kaszinószabályokat hoz fel ebben a kérdésben.