§-ának intenczióját s nem hiven tolmácsolja, de az bizonyos, hogy
önöknek ő volt egyedüli tolmácsuk, mert sem a miniszter ur, sem a 126
többségből egyetlenegy piczi ember sem akadt, ki e szakasznak védelmére
kelt volna. Ugy gondolkoztak, vigye a manó a honvédelmi miniszter urat,
küzködjék és hagyja magát összecsépelni; hiszen attól, hogy agyonverjék,
majd a szavazással megmentik, de azt a honvédelmi miniszter ur ne
kivánja tőlünk, hogy mi az ő dolgait még védelmezzük is, ezt a
tiszteletet maguktól elutasitjuk. És a honvédelmi miniszter ur mégis azt
hiszi, hogy a háta megett levő párt neki hű támogatója. Neki igen, de
alkotásának nem, melyet ugyan megszavaznak, de némán; védelmezni azonban
nem akarják, mert az már csunya dolog.
Azt mondja gróf Pongrácz képviselőtársam, hogy a magas katonai körök
feladata őrködni a közös monarkia harczképessége felett. Téved. Nem csak
a katonai körök feladata az és nem is csak a magas katonai körök
feladata, sőt sokkal jobban feladatunk az nekünk. Hiszen azok a magas,
magasabb és legmagasabb körök, akármilyen fordulatot vegyen a háboru,
azért megmaradnak magas, magasabb és legmagasabb köröknek, a társadalmi,
állami és czivilizált élet minden javaiban bővelkedve, de
szerencsétlenül vezetett és elvesztett háborunak következményeit mi
érezzük a legközelebbről és legközvetlenebbül s nekünk sokkal inkább
érdekünkben áll – nem a közös monarkiának, a milyen nincs, – hanem a
monarkiának harcz- és hadképessége felett vigyázni s nekünk áll
legközelebb érdekünkben saját haderőnk harczképessége és hadereje felett
őrködni.
De vajjon, a miniszter ur – őszintén kérdem és őszinte feleletet várok –
hiszi-e azt és szakférfiai is hiszik-e azt, hogy a hadsereg
harczképességét ily módon emelni fogják? Sőt nem sokkal inkább
bizonyos-e hogy ha azok a tartalékos tisztek és hadapródok esetleg
minden évben kivonatnak a maguk kenyérkereső és őket becsületben
fentartó fészkükből, ez az elkeseredők számát fogja emelni?
1848 előtt a mi hadseregünk alkata, eredete más volt, mint most. Akkor
ujonczmegajánlásból és toborzásból állott elő a hadsereg emberanyaga.
1848-tól 1868-ig rendes sorozás, összeirás, sorshuzás lépett életbe. De
azok a kormányok, a melyek akkor vezették a dolgokat Ausztriában és
Magyarországon, azok az államférfiak is, a mint azt Thaly Kálmán
képviselőtársam kifejtette, mégis különös tiszteletben részesitették a
tanult ifjuságot, mert azt, a ki jól tanult és becsületesen viselte
magát az iskolában, felmentették a hadkötelezettség alól. A magyar
nemzeti társadalom művelt középosztályának ifjusága a védkötelezettség
alól mentes volt még Schwarzenberg, Haynau, Bach és Schmerling alatt is.
Mert e kormányok ugy gondolkodtak – és ebben tanulhatnának a mostani
miniszterek tőlük, egyebekben ugyis sokat eltanultak tőlük – hogy a
hadsereg harczképességéhez nem csak jó generálisokra van szükség, hanem
arra is, hogy háboru idején az állam összes közigazgatási szerkezete
óráról-órára és perczről-perczre tökéletes biztonsággal és hűséggel
kezelje a hadsereg ellátásának munkáját, hogy ugy a mozgósitást, mint az
élelmezési és ruházási pótczikkek szállitását, a vasuti teendőket az
állam összes kormányzati és igazgatási elemei hiven, tisztán és a percz
gyorsaságával és szabatosságával végezzék. A honvédelmi miniszter ur
megett igen szép katonai mult áll. Jól tudja, hogy az olasz hadjárat
nemcsak a miatt, sőt nem is a miatt veszett el, mert a mi katonáink,
akár a legénység száma, akár annak képzettsége, akár a tisztikar
rátermettsége dolgában kevesebbet ért volna, mint a franczia és olasz
hadsereg, hanem azért, mert mig Francziaországban a kormányzati és
közigazgatási tisztikar az élelmezés és felszerelés tekintetében
tökéletes pontossággal teljesitette kötelességét, addig a mi katonáink
igen gyakran éheztek, mert az élelmiszereket nem kapták meg gyorsan s
gyakran két napig is éheztek.
A honvédelmi miniszter ur, ki akkor talán ezredes vagy svadronyos
kapitány volt, valószinüleg nem éhezett, de a legénység százezer számban
két napig sem ételhez, sem italhoz nem jutott. Éhes katona pedig nem
verekszik, még ha Herkules vagy Napoleon is. Éhes katonának győzni nem
lehet. Önök pedig a nemzet egész értelmiségét, a tartalékos tisztet és
hadapródot, ha tetszik, ha nem, közlegénynek akarják begyurni a
Gränzler-tisztek fegyelme alá és nem hagynak itthon egészséges
közigazgatási tisztikart, mely háboru idején elég erővel, ügyességgel és
becsületességgel gondoskodjék arról, hogy a sereg semmiben hiányt ne
szenvedjen.
1868-ban behoztuk az általános védkötelezettséget. Ez ő felségének is, a
magyar kormánynak is óhajtása volt. A nemzet szivesen meghozta ez
áldozatot, számitva arra, hogy jöhet idő, mikor mind Ausztria, mind
hazánk egész hadereje kifejtésére szükség lesz, hogy Magyarország
érdekei is megvédelmeztessenek. De az 1868-iki törvényhozás – beleértve
a királyt és a parlamentet is – szükségesnek látta, hogy a nemzet
értelmiségének ifjusága, az, a mely a társadalomnak nemzeti formában
való fentartására, az állami kormányzat, adminisztráczió egészséges
kifejlődésére mulhatlanul szükséges, hogy az kiméltessék és a katonai
legénység nyersanyagává ne tétessék. Azért hozták be az egyévi
önkéntességet, azért engedték meg, hogy amaz egy év alatt se veszitsen
el tanulmányi kurzusából egy évet. És én azt kérdem a honvédelmi
miniszter urtól: 1868–88-ig a husz évi tapasztalat oly nyomorult, oly
silány, oly gyalázatos-e, hogy most már nem elég ily intézkedés?
Állott-e elő honvédelmi miniszter ur, akár itt, akár másutt valaha
egyetlen érvvel, a mely azt igazolja, hogy 1868-tól 1888-ig az egyévi
önkéntesi intézmény feladatának nem felel meg? Állt-e elő ily érvvel?
Mert azzal előállott, hogy nagy része nem lett tiszt. (Egy hang.
Előállott ő az ellen kezővel is, hogy jó!)
(Győri Elek: Hogy bevált Boszniában!)
… Előállottak mindenütt, a delegáczióban is, hogy az önkéntességi
intézmény megteszi kötelességét és ama feladat magaslatán áll, a mely
végett felállittatott 1868-ban. Hol van itt az indok arra…
(Beöthy Ákos: Számtalanszor nyilatkozott ily értelemben a
hadügyminiszter ur!)
… hogy most ez egyévi önkéntesi intézmény csuffá tétessék,
kiforgattassék minden eredeti alakjából?
És ne hivatkozzanak nekem a katonai körökre, miniszter urak, mert a
katonai körök fölött ő felsége a király van; ő felsége a király nézete
pedig ott van az 1868-iki törvényben; és a hogy mi ismerjük a koronát,
az méltányos szokott lenni gondolkodásában a nemzet érdekei iránt és
következetes szokott lenni a legnagyobb érdekek méltánylásánál.
És ha ez igaz – pedig ez igaz – akkor önök kijátszák a koronát, mikor az
1868-ik törvényben világosan letett ünnepélyes akaratát igy akarják
kiforgatni.
(Báró Kaas Ivor: A miniszterelnök mint erős kártyát, kijátsza a
királyt!)
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Azért haragszanak, mert
erős!)
(Beöthy Ákos: De nem a miniszter ur kezében!)
Lássa, honvédelmi miniszter ur, ön nem itt köztünk, nem a nemzet
kebelében nevelkedett fel. Ez bizonyos tekintetben előnye, de egyéb
tekintetben szomoru hátránya. Azzal a talentummal, egészséggel,
ambiczióval, karakterrel, a mely a honvédelmi miniszter uré, ha közelebb
jönne a nemzet igaz érzelmeihez, nagyon szép szerepet tudna játszani az
ország történetében. Abban az állásban és pusztán katonai
remniszczencziákon élősködve, politikája nem lehet jó, szerepe nem lehet
fényes és nem lehet dicső.
T. Ház! Ismétlem, a honvédelmi miniszter ur nem abban az iskolában
nevelkedett fel, a melyben mi, tehát talán nem tudja, hogy az olasz
háboru alatt e nemzet minden gondolkozó férfia tudta előre, hogy ama
háborunak mi lesz a vége, tudniillik borzasztó kudarcz. Eleget mondták,
suttogták, mert nyiltan beszélni nem volt szabad, hogy azok a
miniszterek, kik ő felségét körülveszik, ő felségét gyászos csalódásba
fogják belevinni és fognak egynéhány csatát, 50–60,000 embert és nagy
hadjáratot vesziteni s ő felségének nagy keserüséget okozni, de az a
politika, a melyet a miniszter urak ő felsége fülébe sugdostak, más
eredményre nem vezethetett. Mindenki tudta itthon, csak a miniszter urak
és generális urak nem.
Következett a schleswig-holsteini háboru, melyről szintén mindenki
tudta, hogy mi lesz az eredménye. Olvassa el az országnak bármelyik
hirlapját a miniszter ur, mindenki kérdezte, honnan van az, hogy a
düppeli sánczoknál magyar vérnek kell folyni s mindenki tudta, hogy e
politikának nem lehet más eredménye, mint őrült dolog. És az is lett,
mert mi vérünkkel erősitettük Poroszországot magunk ellen. Következett
1866. Rettentő inség volt Magyarországon, alkotmányunk nem volt, ámbár a
királyi szó általános igéret alapján meg volt arra nézve, hogy az
alkotmány vissza fog állittatni. A miniszterek legalább fogadoztak mind,
hogy majd ők tesznek – annyit ugyan nem mint önök az utasitásokban, vagy
Gajári-féle határozatokban – de mégis többet tettek, mint önök fognak
tenni. De az ország szegény volt, ki volt szipolyozva a rossz
miniszterek és rossz kormány által. Reánk jött a háboru. Magyarországon
mindenki tudta, mi lesz a vége, láttuk, hogy mentek embereink oda, csak
a miniszterek és generálisaink nem tudták. Pedig még akkor az
elkeseredett magyar intelligenczia nem lett a magyar hadseregbe
belekényszeritve. Most pedig be van oda kényszeritve, ezt ne felejtse el
a miniszter ur. Az az ifju, a kinek már neje, gyermekei, hivatala és
rendes domicziliuma van, a kinek nemcsak saját bőréről kell
gondoskodnia, nemcsak az élet terheit kell viselnie és nemes
kötelességét teljesitenie, hanem a kinek már van, a kinek jövőjéről
gondoskodjék, a kinek neje és gyermekei jövőjéről és üzleti becsületéről
kell gondoskodnia, az a fiatal ember, a kinek a mellett mindenféle
katonai tudományt is kell értenie, a ki már jól megért: ha az azt látja,
hogy idegen hadnagyocska vagy kapitányocska tetszésétől tétessék függővé
az ő üzlete és azzal összekötött egész társadalmi becsülete s nejének,
gyermekeinek s önmagának jövője és hogy minden esztendőben ki lesz véve
a maga köréből és behiva oda, hogy ott annak a katonai tisztnek módjában
álljon azt mondani: No Herr X Y. eddig otthon tetszett politizálni, most
tessék bele állani a glédába…
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem fog neki ártani:)
… Mit gondol a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy ha évenkint ama
néhány ezer elkeseredett fiatal ember bemegy a hadseregbe, emelve lesz-e
ez által a harczképesség? S ha azt hiszi a miniszter ur és itt
visszatérek a miniszter ur előbbi szavaira – akkor hite és politikai
nézete semmivel sem alaposabb, mint a Bachoké és Schmerlingeké és
politikája semmivel sem fog más eredményre vezetni, mint a Bachoké és
Schmerlingeké.
Az erkölcsi momentumokról nem szokás statisztikát vezetni. Láng Lajos
tisztelt barátom még arra nem terjesztette ki működését; megelégszik
azzal, hogy ha meg van a majoritás, azt mondja: ez az igazi statisztika.
Pedig a miniszter uraknak az erkölcsi momentumokra is tekintettel
kellene lenni, mert ha nem lesznek, következése meglesz ugy, a mint –
ismétlem – Bach és Schmerling alatt megvolt. Igaz, hogy mi érezzük
következményeit, mert azok a tisztelt miniszter urak, mikor a kudarcz, a
bukfencz bekövetkezik, visszavonulnak valami helyőrségbe, vagy Gráczba,
vagy nem tudom hová a Riviérára, vagy pedig, a mi leggyakoribb, a bús
feledékenység homálya alá bujnak, a nemzetnek kell a következményekkel
számolni, tehát a mi feladatunk és nem mint Pongrácz tisztelt
képviselőtársam mondja – a magas köröké, hogy a védképesseg megóva
legyen. Hiszen nem ők érzik a védképesség hiányának gyászos
következményeit, hanem mi.
Midőn azt mondja Pongrácz tisztelt képviselőtársam – mert ő a tisztelt
kormánynak és pártjának hivatalos tolmácsa – »Meg vagyok róla győződve –
egész őszintén bona fide állitja – hogy a katonaság visszaélést a
behivásnál elkövetni nem fog«, már akkor igazán eszembe jut, hogy miből
vonja ő ezt a meggyőződést, min alapszik az ő meggyőződése? Mert puszta,
üres, semmitmondó, a multnak összes tapasztalatai által már előre
agyoncsapott meggyőződéssel előállani csak a miniszterelnök urnak
kiváltsága; közönséges képviselőnek – a minő ő is, én is – nekünk nem
szabad a levegőbe beszélnünk puszta meggyőződésből, hanem nekünk
valamivel elhihetővé indokolttá, alapossá is kell tenni azt, hogy mire
alapitjuk meggyőződésünket?
Mire alapitja tehát tisztelt képviselőtársam a meggyőződését? A
honvédelmi miniszter ur beszédére nem alapithatta, mert hisz ahhoz e
szakasznál még nem volt szerencsénk. A kormánypárt felfogására
alapitotta? Meglehet; de hát a tisztelt többség egyáltalában szóhoz nem
jut ebben a kérdésben, nem nyilatkozott még senki.
A miniszterelnök ur igéretére? Ahhoz sem volt szerencsénk a
törvényjavaslatnál. Hiszen a törvényjavaslat épen az ellenkezőt
bizonyitja; mert az azt mondja, hogy évenkint behivható. Hát azt kérdem:
mire alapitotta ama meggyőződését? De hozzáteszem, ha a honvédelmi
miniszter ur vagy miniszterelnök ur megigérte volna is, még akkor sem
volna az ő meggyőződésének semmi fundamentuma; mert a honvédelmi
miniszter ur meggyőződése is csak jó hiszemü, keresztyéni jámbor
óhajtás, mint az övé, semmivel sem több. Mert azok a magasabb körök,
kikről gróf Pongrácz Károly tisztelt képviselő ur szólott, a kik e
javaslatot a honvédelmi miniszter urra bizták, a kik e javaslatnak a
honvédelmi miniszter urat megfogták, épen oly keveset adnak a honvédelmi
miniszter ur meggyőződésére, mint a mennyit mi adunk a miniszterelnök ur
meggyőződésére.
Érvekre igen; nehéz körülmények néha, nem mindig, még ama magas köröknek
is felnyitják egyben-másban a szemét. De rendes viszonyok között, ne
áltassa magát a tisztelt honvédelmi miniszter ur, engem ama magas körök
nem vesznek figyelembe, mert tudomással sem birnak rólam, de ha
tudomással birnának a véderő-törvényjavaslat tárgyalása közbeni
szereplésemről, nagyon csekély embernek tartanának, sőt mihelyt ő az
ilyen javaslat keresztülvitelére nem vállalkozik, vagy ha vállalkozik,
de már azt keresztülvitte, őt sem tartják különb legénynek, mint engem.
A különbség kettőnk közt az, hogy én azokkal a tisztelt magasabb katonai
körökkel teljesen recziproczitásban állok, a mennyiben én is csak
annyinak tartom őket, mint ők engem. Ha a tisztelt honvédelmi miniszter
ur nagy sulyt helyez a véleményükre, ő minden esetre sokkal hátrányosabb
helyzetben van velük szemben, mint én.
De tovább megyek tisztelt Ház. Itt egy tartalékos állományban levő vitéz
honvédezredes esete merült fel a véderővita alatt. Elek Gusztáv ezredes
ur esete, nem is annyira az ő esete, mint a honvédelmi miniszter uré, a
ki azt mondta itt spanyol grandhoz illő nagy önérzettel, hogy: »Én
alárendeltjeimmel nem alkudozom, hanem azokkal rendelkezem.« Nos, pedig
én azt hittem eddig, – fájdalom, hogy e hitemből ki kellett ábrándulnom,
hogy a tartalékos állományban levő tisztikar, mig szolgálatra be nem
hivatik, a tisztelt miniszter urnak csak kamerádja és nem alárendeltje.
De a miniszter ur kijelentette, hogy alárendeltjeivel nem alkudozik és
felhivta az ezredest, hogy szolgálati nyelven adja be kérvényét, a mi
más nyelven annyit jelent, hogy »Maul halten« és »nem okoskodni«, mert a
szolgálati nyelv karakterisztikonja ebből áll. Azt kérdem a honvédelmi
miniszter urtól, hogy ama néhány ezer tartalékos tisztnek és
hadapródnak, a ki 30 éves koráig minden évben behivható gyakorlatra,
szabad-e időközben kormánypárti képviselővé válni? És szabad-e 48-as
párti képviselővé válni?…
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ott van Tóth Ernő és
Győrffy!)
… De én tisztelt Ház, itt nem állok meg, mert hiszen a ki véletlenül
képviselővé lehet és a 48-as elveket proklamálja és a magas katonai
körök szemébe és fülébe erős dolgokat akar és tud mondani, azt bizonyos
mértékig védi ama 4 hét alatt is képviselői állása, hanem azt kérdem:
Polónyi-féle tüntetőbizottságnak tagja lehet-e az a tartalékos tiszt?
Mert tisztelt miniszter ur, ha e javaslat oda czéloz, hogy a magyar
intelligens fiatalság a gränzler tiszt urak bosszujának ki legyen
szolgáltatva, hogyha 11 hónapon át politizál, még pedig a kormány ellen,
a tizenkettedik hónapban meglehessen fenyiteni: akkor még szomorubb
következménye lehet e törvényjavaslatnak annál is, a mit a tisztelt
miniszter ur elképzelhet magának.
Mert egyet ne felejtsen el és ez az, hogy a magyar nemzet a Habsburgok
világhatalmának sulya alatt egyetlenegy esetet, az 1717-ikit kivéve,
vérét mindig oly háboruban volt kénytelen ugyan ontani, melyet a nemzet
magáénak el nem ismerhetett, de azért a magyar nemzetet szabadsági és
önállósági törekvéseiből kizavarni, a magyar nemzetet akárminő dinasztia
soldatusává tenni eddig nem sikerült és jövőre sem fog ám sikerülni.
A világtörténet folyását, a mi a jövendőt illeti, előre nem látom; de
egy dolog bizonyos és ez az, hogy a magyar nemzet képes minden
intézményt szétrobbantani előbb, mint sem hogy őt arra kényszeritsék,
hogy ifjusága, értelmisége, középosztálya, az igazi nemzet lemondjon
minden nemzeti nagyravágyásáról és pusztán az a szerep tessék neki, hogy
ő egy bár általunk mélyen tisztelt, jobbágyi hűségünk egész erejével
fenntartott fenséges dinasztiának legyen csak soldatusa és egyéb semmi.
Erre mi, a magyar nemzet nem vállalkozunk. Nem vállalkoztunk a multban,
nem vállalkozunk most és a jövőben sem.
Azért, mikor a miniszter urak azt mondják, hogy legyen csak igy meg a
törvény, hiszen nem akarunk mi minden embert minden évben behivni, a
mint nekem ezt az igen tisztelt előadó ur megsugta, mert nyiltan azt nem
meri megmondani, vigyázzanak arra is, hogy ez ne is történjék és hogy az
a fiatalság azért, mert politikai meggyőződését szabadon követi 11
hónapon keresztül, ne legyen kitéve a 12-ik hónapban a hadnagyocska urak
inzultusainak, mert különben a vége szomoru lesz, meglehet, ideiglenesen
a nemzetre nézve is, de szomoru lesz ama magas katonai körökre és az
általuk képviselt legfenségesebb dinasztikus érdekekre is.
Mi szabad és önkéntes tagjai akarunk lenni annak a véderőnek; s a nemzet
egész ereje is csak akkor lesz abban benne, ha a nemzetet nem a
hadnagyocska urak kényszeritik erre, hanem azért adja minden erejét az a
hadseregnek, mert maga is ugy akarja.
És mert az önök egész politikája ellenkezik ez iránynyal, azért nem
fogadom én el az 54. §-t.
NESSI PÁL KÉPVISELŐ MENTELMI ÜGYE.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A beszéd történelmi fontosságu alkotmányi harcznak kezdete. A parlamenti
ellenzéki pártok nemes szenvedélyének tüzét ez a beszéd lobbantotta
lángra. A nemzeti hadsereg kivivása e beszéd eszméinek hatása alatt
politikai jelszóvá s hosszu időre állandó törekvéssé vált. E beszéd
történetét tehát részletekben kell előadnom. A nagy politikai küzdelem
alatt, mely e beszédet követte, megbukott a Széll-kormány, a
Khuen-Héderváry-kormány, a gróf Tisza-kormány és a Fejérváry-kormány. De
sulyos veszély fenyegette az ország alkotmányát is. Évekig költségvetési
törvény és felhatalmazás nélkül gazdálkodtak a kormányok. Két
országgyülés idő előtti feloszlatása következett s az 1905-ik és 1906-ik
évek folyamán ismételve voltak időpontok, a mikor a király környezetében
az alkotmány felfüggesztésének s az önkényuralom berendezkedésének
tervét komolyan tárgyalták. A nemzet szilárd komolysággal békés, de
kemény ellenállásra határozta magát. A vármegyéken még egyszer
föllángolt a történelmi ellenállás keserü, hazafias szelleme. A harcz a
beszéd elhangzásakor 1902. évi november 21-én kezdődött s 1906. évi
április 8-án a Wekerle-kormány alakulásával ért végett.
Nessi Pál esete következő:
1902. évi október hó 17-én Kolozsvárott Hunyadi Mátyás király
lovasszobrát ünnepélyesen leleplezték. A leleplezés alkalmi nemzeti
ünnepély jellegével birt. Illetékes hatóság meghivta a hozzájárulásra az
országgyülést is. A képviselőház küldöttséget küldött az ünnepre. A
küldöttségben részt vett Nessi Pál képviselő is.
Az ünnepen megjelent József Ágost főherczeg is. A megérkezéskor a
katonai zenekar a Gotterhalte nevü osztrák néphimnusszal fogadta. A
jelen volt nagy közönség erre felháborodott s a katonai zenekart a
Kossuth-dal éneklésével akarta elnyomni. Nessi Pál csillapitó
közbelépésére azonban Kölcsey himnuszát énekelte, majd Vörösmarty
Szózatát akarta énekelni. A rendőrség azonban beavatkozott, a tömeget
lovasrendőrökkel akarta szétzilálni. Ott volt Nessi Pál is a tömegben;
abban buzgólkodott, hogy a tömeg véres összeütközés nélkül oszoljék
szét. E közben szóváltásba keveredett a rendőrséggel.
Nessi Pál tartalékos honvédtiszt volt. Az esetet valaki a honvédség
főhatóságának bejelentette.
A följelentés folytán Bihar altábornagy honvédkerületi parancsnok 1902.
évi november hó 4-én 3886. szám alatt Budapesten kelt rendeletével Nessi
Pál ellen a katonai becsületügyi tárgyalást elrendelte s e végből őt
megidézte. A tárgyalás végződhetett fölmentéssel, de végződhetett
elitéléssel is. A tiszti rang elvesztésével s esetleg
szabadságvesztéssel is.
Az idézést Nessi Pál bejelentette a képviselőház elnökének s az elnök a
november 7-iki ülésen a képviselőháznak. Minthogy Bihar altábornagy
előzőleg Nessi Pál mentelmi jogának felfüggesztését nem kérte, a
képviselőház a mentelmi jog megsértésének jelenségét látta s azért az
elnöki bejelentést tárgyalás és véleményadás végett a Ház mentelmi
bizottságához utasitotta.
A mentelmi bizottság többsége abban állapodott meg, hogy Nessi Pál
esetében a képviselői mentelmi jog megsértve nem lett.
A kisebbségnek nézete ellenkező volt. Ő a mentelmi jog megsértését látta
s különvélemény előterjesztésében állapodott meg. A különvéleményt Olay
Lajos mentelmi bizottsági tag egyetértésével én szerkesztettem.
A különvélemény lényegileg azt tartalmazza, hogy a »Gotterhalte« néven
ismert zeneművet Magyarországon se törvény, se törvényes rendelet, se az
irodalom, se a köztudat néphimnusznak nem tartja, nemzeti dalnak sem
ismeri. Továbbá a zeneműnek nyilvános tiszteletét se törvény, se
törvénypótló semmi jogintézmény nem rendeli s a tisztelet elmarasztását
megtorlással nem sujtja. Minthogy pedig a zenemű osztrák műtermék s a
katonaság által történő használatához Magyarországon szomoru hagyományok
füződnek, ennélfogva minden képviselőnek nemcsak jogában áll, sőt jogos
és hazafias kötelessége tiltakozni az ellen, hogy e zene művet a magyar
haderő bármely része nemzeti ünnep alkalmával hivatalosan adja elő.
A honvédkerületi parancsnokság törvény által rendelt hatóság. A
becsületügyi tárgyalás esetenkint megtorló büntető rendelkezéseket
mondhat ki. Képviselőt tehát maga elé nem idézhet, mig a képviselőház a
mentelmi jogot fel nem függeszti. De ezt a honvédkerületi parancsnokság
nem kérte, ezzel tehát a mentelmi jogot megsértette.
A mentelmi bizottság többségi és kisebbségi megállapodását a
képviselőház november 20-án kezdte tárgyalni. Én november 21-én
tartottam beszédemet. Az uj képviselőházban ez napon jelentem meg
először, mint képviselő. Olay Lajos hatékony rábeszélésére vettem részt
a vitában. Már negyedik év óta alig egyszer vagy kétszer szólaltam föl.
E beszéd hatása csodálatos volt. A lapok és a képviselők el voltak
ragadtatva. A kormánypártnak, tehát az ellentábornak militans lapja a
»Budapesti Napló« igy vázolta a beszéd hatását november 22-ik számában: