bankot állitani nem lehett. Az agyonbeszélés után jöttek a választások,
tehát bankot állitani megint nem lehetett. Azután jött a Lónyay-kabinet
megbukása, bankot akkor sem lehetett állitani. Azután jött egy kis idő
mulva pénzügyminiszternek Ghyczy Kálmán, ki valamikor azt keveselte s ő
Felségétől megbizást nyert bankot állitani, aztán jött a miniszterelnök:
Tisza Kálmán, most már másodszor pénzügyminiszter. Tehát tizenhét
esztendeje áll fenn ez a határozat, most van épen tizenhét éve s
kérdezze meg a honvédelmi miniszter Tisza Kálmán miniszterelnök urat,
mit ér az a határozat?
Azt mondja Ziskay képviselőtársam – és e tekintetben meglehetősen
egyenlő észjárást tanusit György Endre képviselőtársammal: elég ez a
határozati javaslat, mert ezután elég lesz egy interpellatió, hogy ez a
kormány megbukjék, ha nem teljesiti a határozatot. Hát én az igen
tisztelt honvédelmi miniszter urhoz fordulok azzal a kérdéssel, de
György Endre tisztelt barátomhoz is, hogy egy interpellatiót elégnek
tart-e ő arra, hogy Tisza Kálmánt megbuktassa? Hiszen, ha a főváros
gyülne össze és az egész hadsereg mozgósittatnék a mozgalom ellen s ha,
a mint Jókai tisztelt képviselőtársam formulázta egy izben, még csak az
elnöki votum tartaná Tisza Kálmán kormányát, még akkor is ott maradna
helyén.
Ily előzmények után tisztelt honvédelmi miniszter és az egész párt a
tuloldalon, ne követeljék tőlünk, hogy midőn még a törvények iránt is
oly kevés figyelmet tanusit a kormány, hogy akkor Gajári-féle határozati
javaslattól várjuk mi a magyar nyelvnek és kulturának megmentését.
Tisztelt Ház! Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam a 17 év előtti
multból egy dologra emlékeztet engem. Csernátony tisztelt
képviselőtársunk, ki körülbelül itt ült, a hol most Uray tisztelt
barátom, számos személyes támadást intézett gróf Lónyay Menyhért akkori
miniszterelnök ellen. A kabinet, hogy történt, hogy nem, nemsokára
megbukott. Lónyay visszalépett. Hogy akkor többen miként fogták föl a
helyzetet, a felett azok, a kik több-kevesebb ismeretével birnak az
akkori eseményeknek, különböző véleményben lehetünk. De hogy egy férfiu,
a kire azóta igen sokszor történik hivatkozás, sőt még a miniszterelnök
ur is nem rég hivatkozott reá, t. i. Deák Ferencz mikép fogta fel az
akkori helyzetet, erre nézve van szerencsém egy zalai barátjához és
rokonához 1872 deczember 16-án kelt leveléből egy részt felolvasni,
elhagyva azt, a mi ide nem tartozik, (olvassa) »Lónyayt nem az ellenzék
támadásai buktatták meg, hanem egyéb sajnálatos körülmények. Lónyay
visszalépése, mint tudom, már korábban volt elkészitve, de késleltetni
kellett azt, nehogy az Csernátony támadásaival összeessék és nehogy oly
szine legyen a dolognak, mintha a kormány egyesek parlamenti támadásai
miatt mondott volna le.« (Tetszés a jobboldalon.) Lesznek oly részek is,
melyek nem egészen fognak majd tetszeni. (Halljuk! Halljuk! a bal- és
szélső baloldalon.) »Sem egyeseknek, sem kisebbségnek ily befolyást
engedni nem lehet s kerülni kellett az ily befolyásnak még a látszatát
is. De azért nem jól teszik, a kik az ellenzék ellen keserü és tulzó
kifakadásokra engedik magukat elragadtatni.«
»Egykor mi is ellenzék voltunk és ha akkor a kormány pártja vádakkal és
gyanusitásokkal lépett volna fel ellenünk, bizonyára azt hihettük volna,
hogy belőle az élvezett hatalom elvesztése miatti önző aggodalom
utálatos érzete beszél. És barátom, az mindenesetre kétségtelen, hogy az
ellenzék mögött a nemzetnek tekintélyes része áll, melyet respektálni
kell s melylyel minden kérdésben először a tisztességes kompromissziumot
kell megpróbálnunk. Nagy szerencsétlenség az, ha az ellenzék a vezető
miniszter személyével sehogy sem tud kibékülni, de ha ilyen eset előáll
és ha az ellenzék gyülölködését megszüntetni nem lehet és ha a miatt a
törvényhozás szabályosan nem képes dolgait elvégezni, inkább a vezető
miniszter vonuljon félre, ha ez a kormányzat főelveinek veszélyeztetése
nélkül megtörténhetik, mintsem, hogy a parlament meddő és kártékony
személyes harczoknak legyen szinterévé. Lónyay pillanatonkint maga is
igy fogta fel a helyzetet, legalább igy mondta nekem két izben. Az
ellenzék elvei ellen elégségesek a mi elveink, hazaszeretete sem
tisztább, erősebb a mienknél. De ha épen nem tudtuk megakadályozni a
Lónyay személye elleni kiméletlen és örökös támadásokat, meg kell
nyugodnunk a változásban. A többségnek nem az a feladata, hogy egyedül
Pétert vagy Pált támogassa, sőt nem is szabad megengedni, hogy személyes
párttá alakuljon át. Személyes pártok ritkán eszközölnek jót állandóan s
ritkán váltak a haza üdvére.«
»De épen veszedelmesek lennének akkor, ha elvek álarczájában sikerülne
tenyészniök.«
Akkor a keletkező és régen elfeledett vacsorapártról volt szó, mikor
Deák Ferencz e levelet irta aggódó barátjának. Talán a tisztelt
miniszterelnök ur azért felelős lesz egykor, most is felelős, de nagyon
közel vagyunk amaz időhöz és lehetőséghez, mikor az a párt nem az elvek
pártja, hanem személyeknek pártja lesz.
Midőn a többség szónokai akként formulázzák most már álláspontjuk
jelzését, hogy igenis nekünk komoly, sulyos aggodalmaink voltak e
törvényjavaslat egy és más rendelkezései ellen, de látván az ellenzéknek
törekvését, hogy a kabinetet akarja megbuktatni, hát már most
feltétlenül tömörülünk Tisza Kálmán védelmére.
Már ez a körülmény igenis alapossá teszi a mi aggodalmunkat, a mely
odairányul, hogy az a párt többé nem az elveknek, hanem személynek a
pártja.
És erről tisztelt Képviselőház, fájdalmasan meggyőz engem még egy másik
körülmény. Azt mondja amaz elhunyt államférfiu ebben a levelében, hogy
az ellenzék mögött mindig a nemzetnek egy része áll, tehát respektálni
kell az ellenzéket és minden nagy kérdésben először is a tisztességes
kompromisszumot kell vele megkisérteni. Azt kérdem én a miniszterelnök
urtól: akkor, mikor nagy kérdés merült fel, idejött-e hozzánk, beszélt-e
vezető embereinkkel bizalmasan, közölte-e velünk a nehézségeket,
meghallgatta-e a mi aggodalmainkat és törekedett-e azokat orvosolni?
Pedig mögöttünk a nemzet nagy része áll.
Tisztelt Képviselőház! A miniszterelnök ur nem csak velünk az ellenzék
férfiaival szemben nem teszi azt meg, hogy a nehézséget közölje velünk,
véleményünket megkérdezze s ha lehet s ha a magas tekintetek és a
kormányzat elvei megengedik, aggodalmaink megszüntetésére törekedjék.
Nem csak velünk szemben nem teszi ezt, de nem teszi előzőleg saját
pártjával sem. Maga mellé veszi a familiát s a mit a familiával
elhatároz, azt hiszi, ez az egész nagy párt nem való egyébre, mint hogy
azt megszavazza. Az utolsó félév eseményei megmutatták, hogy ámbár a
választások utján mindent elkövetett arra, hogy az a párt egyéb
respektust ne érdemeljen – pedig érdemel, de az utolsó félév
tapasztalatai megtanitották a miniszterelnök urat is arra, hogy ez a
felfogás mind az ellenzéknek, mind saját többségének és a kettő által a
nemzetnek is megvetése…
(Tisza Kálmán közbeszól! Ugyan!)
… Ez a felfogás csak az ő kormányzatának sajátságos karaktere, mely
tovább fenn nem tartható, mely megboszulja magát rajta keservesen.
Eddig csak az országon boszulta meg magát ez a taktika, de reméljük,
hogyha csakugyan megtörténnék az, a mit e falakon kivül kevesen
óhajtanak, hogy a miniszterelnök ur e vagy más kabinet élén ujra hosszu
ideig e széket elfoglalva fogja tartani, reméljük, hogy mind velünk,
mind saját pártjával szemben ezentul más magatartást, más taktikát fog
követni.
Tisztelt Képviselőház! Befejezem beszédemet. Csak egy megjegyzést teszek
még a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak. Fájdalom, nincs itt, de
itt van az államtitkár ur, az majd tudomásul veszi és hirül viszi neki.
A kultuszminiszter ur megemlékezvén dicső őséről, Csáky Mihályról, azt
mondta, hogy változnak az idők, változnak a viszonyok és az emberek;
meglehet, ha Csáky Mihály ma élne – sőt valószinünek is mondta – azokon
a padokon és Tisza Kálmán miniszterelnök mögött foglalna helyet. A
kultuszminiszter ur kijelenti, hogy ő nagy kegyelettel emlékezik meg ez
őséről, a kinek hamvai Rodostóban nyugosznak. Elvárom épen Csáky
kultuszminisztertől, a ki ez őse iránti kegyeletét hangsulyozta, hogy
meg fogja tenni a javaslatot arra, hogy az 1715-iki törvényhozásnak ama
gyalázatos műve, a melylyel Rákóczi és barátai hazaárulóknak jelentettek
ki, törvénykönyvünkből törültessék. Elvárom azért, mert ezzel tartozik
ősének is és elvárom főkép azért, mert a hazaszeretet dicsőbb hősei a
világ egyetlenegy nemzetének történetében sem fordulnak elő, mint azok,
a kiknek hamvai Rodostóban nyugosznak.
Önként hagyták itt az országot és az országban óriási javadalmaikat,
csak azért, hogy a haza igaz ügyéhez való önzetlen ragaszkodás soha
másutt nem követett példáját mutassák a jövendő nemzedékek számára. És
bekövetkezett az a törvényhozás, mely hogy javaikba beleülhessen, –
hazaárulóknak dekretálta ama férfiakat. Mondom, elvárom, hogy most már
megjön ideje annak hogy kiengesztelődés történjék ama hamvakkal a nemzet
részéről, a mi nem történhetik másként, mint hogy ha a törvénynek e nem
egyetlen gyalázatát kitöröljük. A másik meg az, mely Kossuth Lajost
kihonositotta hazájából.
De hozzáteszem, hogy a mostani kultuszminiszter urnak nem érdeme az,
hogy neki oly dicső őse volt és a Rodostóban nyugvó ama dicső hamvak nem
fognak szennyet kapni azért, hogy ily utódja foglalja el ma a
kultuszminiszteri széket. Hogy a miért vérüket áldozták, hazájukról
lemondtak s lemondtak az élet minden örömeiről: hogy a német nyelvet
kiküszöböljék Magyarországból, most egyik utódja akarja behozni a magyar
középosztály ifjainak német iga alá kényszeritésével.
Ily törekvésnek én és barátaim hivei nem lehetünk s azért a szakaszt nem
fogadhatom el.
ERKÖLCSI HARCZKÉPESSÉG.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
E beszéd is a véderő-kérdés nagy vitájához tartozik. A parlamentben
1889-ik évi márczius 30-án tartottam.
A részletes tárgyalás már vége felé járt. Az ellenzék harczi kedve már
mintha lankadni kezdett volna. A figyelem a beszédek iránt lazább volt.
A vitarendező bizottság jónak látta a közérdeklődés felüditését. Gróf
Károlyi Gábor lakásomra jött s addig nem nyugodott, mig beszédet tartani
meg nem igértem s vele együtt rögtön e czélból a képviselőházba nem
mentem.
E beszédre külsőleg és alakilag a javaslat 54. §-a szolgáltatta az okot.
E §. a tartalékos és póttartalékos katonák pótló fegyvergyakorlatairól
rendelkezik. Csupán ehhez a tárgyhoz nem sok mondanivalóm volt. Nem is
ez volt feladatom. Hanem az, hogy gróf Pongrácz Károlynak és a
honvédelmi miniszternek hangulatkeltésre irányuló beszédeit birálat alá
vegyem s szomoru történelmi igazságaink földeritésével az ellenzéket
ujabb harczias indulatra lelkesitsem.
A beszéd külső hatása igen nagy volt.
II. A BESZÉD.
(Minő volt a magyar felfogás az 1866-iki háboruról? – Mit ér a
statisztika? – Gróf Pongrácz Károly és Láng Lajos tudománya. – A háboruk
nem nemzetünk érdekében folytak. – A nemzet lelkesülése hiányzott az
idegen érdekü háborukban. – A harczképesség fentartása a mi érdekünk. –
Az értelmesség ifjait kimélni kell. – Az egyéves önkénytesi intézmény
bevált. – Nem szabad elrontani. – Az egyéves önkénytesek zaklatása. –
Gróf Pongrácz meggyőződése. – A nemzet a dinasztia zsoldosa soha nem
lesz.)
T. Képviselőház! Óhajtottam volna, hogy a miniszter ur, vagy
szakemberei, kikhez itt a Házban szerencsénk van, az aggályokra nézve,
melyek tegnap e szakasznál nyilvánultak, indokolt véleményüket
megnyugtatásunk czéljából előterjesszék. Ez azonban fájdalom, nem
történt, valamint egyéb megnyugtató kisérlet azon oldalról szintén nem
történt, mint gróf Pongrácz Károly képviselőtársamnak a felszólalása.
Hogy pedig ez mennyire volt megnyugtató, azaz helyesebben mondva,
mennyire nem volt megnyugtató, erre lesz szerencsém beszédemben lehető
röviden kiterjeszkedni.
Ha már felszólalok, mindenekelőtt személyes természetü megjegyzést kell
tennem. Mind Pongrácz Károly képviselőtársam, mind Gajári Ödön
képviselőtársam határozottan és nyiltan felemlitették ismételten a
Házban, hogy az én beszédemben, melyet valamikor, nem tudom mikor, a
hónap folyamán tartottam, a katonaságot a multban mintegy a gyávaságra
buzditottam volna.
Fel kell tennem, hogy a képviselő urak az én beszédemet nem olvasták,
csak a szenvedély hevében hallották és a mit hallottak, ahhoz kötöttek
bizonyos képzeleti dolgot s azzal vádolnak engem. Én szóról-szóra ezt
mondtam – megjegyzem, a miniszterelnök ur szavaira emlékezve, hogy a
gyorsirói jegyzetben foglalt beszédemet soha, semmiféle lényeges
pontjában kiigazitani nem szoktam – én ezt mondtam: »1866-ban a szülők
azzal küldték gyermekeiket, a kik behiva lettek, a katonasághoz: ha
németté akarnak tenni téged és szolgává hazádat, a mint az ellenséget
látod, dobd el a fegyveredet!«
Pongrácz Károly gróf képviselőtársam hivatkozott a gitschini és
königgrätzi harczokra és tanuságot tett, mint a ki részt vett ama
harczokban, hogy ott a magyar legénység becsülettel, katonai
hősiességgel megtette kötelességét. Nem vonom kétségbe, én nem tudom,
ott nem voltam, a csaták végeredménye a mi hadseregünkre nézve gyászos
volt. Én azonban elhiszem az ő tanuságtételét, de viszont megkövetelem
tőle, hogy ő meg higyje el az én tanuságtételemet. Ő ott volt
Königgrätznél és Gitschinnél, én meg itthon voltam és tudom, hogy minő
volt itt a hangulat, a mely hangulat közepette katonáink abba a csatába
mentek. És én tudom azt, hogy ennek az országnak legelső államférfiai,
oly férfiu is, mint Deák Ferencz: azt mondták: »nem tudjuk, örüljünk-e,
vagy busuljunk annak, hogy hadseregünket megverik; nem tudjuk, melyik
lesz az országra nézve üdvösebb«, mert győzelmes hadsereg sohasem
engedte volna meg, hogy az ország jogai csak oly mérvben is
visszaállittassanak, mint a hogy ez a megvert hadsereg mellett történt.
(Beöthy Ákos: Ugy van; egészen máskép beszéltek Königgrätz előtt, mint
Königgrätz után.)
Ismétlem én elhiszem, hogy katonáink Königgrätznél, Gitschinnél és
általában a hadjáratban, de Custozzánál is valósággal megtették
kötelességüket, sőt többet tettek, mint kötelességüket, mert hősiességet
fejtettek ki. Ez folyik a magyar ember természetéből. Akár tetszik neki
a verekedés, akár nem tetszik, de ha verekedik, szivesebben üt ő a
másikra, mintsem türi a másiknak az ütését. De ez az önök politikai
működését nem védelmezi; s ha önök ily politikát üznek Magyarországgal
és a magyar nemzettel, a következő dolgokért is önöket illeti a
felelősség.
Gróf Pongrácz Károly képviselőtársam érdekes statisztikai adatok egész
tömegével állt elő, a melyekkel azt akarta igazolni, noha egészen
világosan nem is mondta ki – mert felszólalása rögtönzött volt és nem
alakitotta meg eléggé eszméit – de mondom, statisztikai adatok egész
halmazával azt akarta igazolni, hogy igaz, hogy nagy áldozatokat hozunk
a véderő fejlesztése tekintetében, de Orosz-, Német- és Francziaország
még nagyobb áldozatokat hoz, mint mi, tehát – és ez akart lenni
következtetése – miért panaszkodunk a reánk mért áldozatok nagysága
miatt?
T. Ház! A statisztika, mint tudomány, uj keletü. A statisztikai adatok
igen becses dolgok, hanem gyalázatosabb tudományt nem ismerek, mint a
statisztikát, ha az a politikának szolgálatába szegődik. A statisztikai
adatok mindig és minden irányban nagyon nyujthatók és nyulékonyak,
teljesek és hézagosak a szerint, a mint a politikai érdekek kivánják, és
nincs oly elv, sőt nincs oly elvtelenség a politikában, a mely mellett a
földkerekség valamennyi államának statisztikai adatait alapul véve,
kötetekre menő statisztikai adatokat irányzatosan összehalmozni ne
lehetne.
Gróf Pongrácz képviselőtársamnak azt mondom, hogy a statisztikai adatok
szerint pl. az ország fővárosá ban van 5000 fiaker ló. Ez az igazságot
meglehetősen megközelitő adat. Az ország fővárosa fizet évenként
körülbelül 10 millió forint direkt adót, ennélfogva egy fiaker lóra esik
2000 frt direkt adó. Ez mathematikailag tökéletesen biztos adat, de
vajjon egészséges adórendszer támogatására felhozható-e ez a
statisztikai adat? Az önök adórendszerének támogatására talán igen, de
egészséges és komoly, figyelemreméltó adórendszer támogatására nem.
Továbbá itt látom Láng Lajos igen t. barátomat és megyei politikus
társamat. Szemközt vagyunk ott is, mikor vagyunk, de denique megyénk
egyik kitünősége. Ő egy időben – régen volt, az évre nem emlékszem –
statisztikai munkát készitett, mint egyetemi tanár – nem mint politikus,
mert mint politikus ezután fog késziteni – melyben kimutatta, hogy a
vasutak mennyire emelik azon a vidéken levő földbirtokok értékét, a
melyen keresztül mennek.
Kiszámitotta, hogy a vasut ennyi és ennyi kilométerig ennyi és ennyi
százalékkal emeli a földbirtok értékét, azontul pedig annyi-amennyi
százalékkal és végül kihozta tökéletes matematikai pontossággal, hogy
miután Magyarországon tizezer és ennyi kilométer vasut van, ennélfogva
80 millió kataszteri holdnak értéke emelkedett ennyivel és ennyivel.
Pedig egész Magyarországon nincs mintegy 50 millió katasztrális holdnál
több. Tehát Láng Lajos barátom statisztikai adatai szerint a bennünket
környező államok tartoznak még nekünk a földbirtok értékének
emelkedésével, mert innen magunktól nem telik.
Gróf Pongrácz képviselőtársam adatai semmivel sem különböznek az ily
statisztikai adatoktól. Felhozza Oroszország haderejét és kihoz, nem
tudom hány, de sok millióra menő katonai anyagot. Csak kozákot emlit fel
első és másod osztályut összesen valami 120 ezeret. Lehet, hogy van,
lehet, hogy nincs. Én csak annyit mondok, hogy szemünk előtt folyt le
1877-ben és 1878-ban a keleti háboru Törökországgal. Oroszország akkor
is akkora volt, mint most, hadereje a statisztika szerint akkor is 3
millióra rugott. Ezt a góthai almanachból ki tudom mutatni, a mi
legalább is olyan hiteles, mint a honvédelmi miniszter urnak mostani
statisztikai adatai.
Törökország pedig a miniszter ur politikai köreiben már ugy volt
ismeretes, mint beteg ember, a kinek nincs lovassága, nincs tüzérsége,
nincs tisztikara, nincs kiképzett legénysége, nincs semmije a világon,
csak a multnak emlékezete, pénze pedig egyáltalán nincs. És az a 2–3
milliós statisztikai hadsereggel biró Oroszország mégis szükségesnek
tartotta, hogy Oláhország menjen segitségére, hogy Törökországot
leverje; szükségesnek tartotta Bulgária fellázitását, Szerbia
csatábavitelét, Bosznia-Herczegovina fellázitását, Montenegrónak
csatábavitelét; és szükségesnek tartotta Ausztria-Magyarország
kormányával titkos szerződésre lépni, hogy ez jóakaratu semlegességet
tanusitson iránta és rosszakaratu semlegességet Törökország irányában.
Mikor mindez megtörtént, még akkor a véletlennek szerencsés közbenjárása
mellett is, annyi segitséggel csak nagynehezen tudta Törökországnak, a
beteg embernek seregét legyőzni, ugy hogy minden komoly államférfiunak,
a ki ez országot és Ausztriát vezeti, csakugyan mély és szomoru
gondolkodóba kellett esnie az iránt, hogy vajjon, ha ily körülmények
közt minden belső tartomány fellázitása és több nagyhatalom rosszakaratu
segitsége mellett elsőrangu katonai nagyhatalom Ausztria-Magyarországot
megtámadta volna, képes lett volna-e Ausztria-Magyarország oly hősiesen
és becsülettel megállani a csatákat, mint az a beteg ember?
A statisztika tehát előttem nem nyom sokat. Hanem van ennek a
statisztikának olyan része, a mely gróf Pongrácz Károly képviselő ur
statisztikájában nincsen benne és a mely a honvédelmi miniszter urnak is
összes statisztikájából és összes érveléséből, sőt a háta megett álló
bécsi katonai köröknek összes felfogásából is teljesen hiányzik és ez a
következő.
Ez az ország a török foglalás alól, ha jól emlékszem, 1717-ben szabadult
fel és ennek az országnak és a magyar nemzetnek 1717-től kezdve máig –
az 1740-iki örökösödési háborut kivéve – saját nemzeti háboruja nem
volt. Ha Oroszország, Francziaország, Németország vagy Olaszország
erkölcsi, szellemi és anyagi erejének végső megfeszitéséig tesz meg
mindent a haderőnek megerősitésére, tudja, hogy miért teszi, tudja, hogy
az a hadsereg, melyet kiállit, más czélokra, mint nemzeti czélok
elérésére nem szolgál A magyar pedig 1717 óta mély fájdalommal szemléli
több mint másfél századon át, hogy azóta magyar nemzeti czélokért vér
nem folyt soha. És ha önök azt mondják, hogy miért nem áldozunk mi is
annyit, mint a muszka, franczia vagy a német, mi azt feleljük rá, tessék
ezt a hadsereget, a mi nemzeti érdekeink, méltóságunk és boldogulásunk
czéljaira felhasználni és akkor tessék pénzünkkel, életünkkel és
vérünkkel az utolsó adagig rendelkezni. Minő háboruk folytak 1717 óta?
Németalföldön a német császári koronáért, Német- és Olaszországban a
befolyásért, Schleswig-Holsteinért, a Napoleon által elkergetett nem
tudni, hány fejedelem koronájának megtartásáért, Svájczban a
Sonderbundért, Lengyelország feloszlatásáért, az orosz szövetségért,
Törökország lerombolásáért – hol volt ezekben a magyar nemzeti érdek?
Ezekben nem volt meg és a magyar hősiességet és áldozatkészséget ne ezek
után méltóztassék megitélni, pedig a magyar katonaságot a csatatéren a
hősiesség el nem hagyta, a katonai kötelesség teljesitésében még ez
istenverte nemzetellenes korszak közepette sem érhette szemrehányás
soha, mert kötelességét teljesitette. Hivták volna ily harczba a
francziát vagy az oroszt, meglátták volna, vajjon harczol-e ugy, mint a
magyar, megtette volna-e katonai kötelességét, ugy a mint megtette a
magyar?
Emlékeztetem a honvédelmi miniszter urat, ki a bécsujhelyi katonai
tiszti akadémiában bizonyára nem tanulta, hogy 1740-ben mit csinált a
magyar hadsereg; pedig Magyarország itt sem volt kérdésben, de kérdésben
volt egy szerződés, melyet Magyarország uralkodóházával kötött; kérdésbe
volt téve, hogy a magyar nemzet becsülettel megtartsa a szerződést. És
midőn Nagy Frigyes követe – nem jut eszembe a neve – eljött Bécsbe a
hadüzenet átadására, de mielőtt Bécsbe ért volna, Nagy Frigyes seregei
már benn voltak a határon, meglehetős nemzetközi perfidiával, a
hadüzenet nem a Habsburgoknak, nem az osztrák, nem a »k. k.« hadseregnek
szólott, hanem szólott a magyar királynak. S mikor látta a nemzet, hogy
a magyar trón, Magyarország királya van megtámadva hitetlen ellenségek
által, a nemzet, mint egy ember kelt fel. Tudta, miért harczol, tudta,
hogy a becsület, a királya iránti hűség és a saját méltósága iránti
tekintetek parancsolják, hogy mindent elkövessen utolsó emberig és
utolsó csepp vérig, hogy királyát, annak trónját és dicsőségét megvédje!
Volt a nemzetnek óhajtása 1832-ben: a legszebb szavakban kérte a nemzet
képviselete a trónt, hogy szegény eltiprott Lengyelországért emelje fel
szavát. Ne kételkedjék se gróf Pongrácz képviselőtársam, se a honvédelmi
miniszter ur, hogy ha a királyi udvarból az a hang hallatszott volna ki,
hogy: hű magyarjaim, szövetséges hű szomszéd alkotmányának, szabad
nemzetnek eltiprásáról van szó, segitsetek: olyan segitséggel állott
volna elő a magyar nemzet, hogy gróf Pongrácz képviselőtársam
statisztikai adataiban az áldozatkészség aránya, melyet a magyar
kimutatott volna, sokkal magasabban állana, mint a világ akármelyik
nemzete áldozatkészségének aránya.
Óhajtotta a nemzet 1854-ben, hogy az orosz tulterjeszkedés ne lépjen
sikra az akkori abszolutisztikus korban; óhajtotta, hogy 1876-ban,
1877-ben ne a törököket tiporjuk, ne az oroszt segitsük, hanem álljuk
utját az orosz terjeszkedésnek. Megmondtuk mi akkor nyiltan, mi lesz
majd ebből. Az, hogy 10 év mulva nekünk fog kelleni beállani Törökország
szomoru szerepébe; de a »k. k.« vakság, a nemzet közérzületének »k. k.«
megvetése, abba az őrült politikai helyzetbe hajtotta bele
Ausztria-Magyarországot, hogy a világtörténet által különös
szerencsénkre mellénk rendelt hatalmas szövetségest: a törököt mi
segitettük az orosznak eltiporni, hogy a mikor majd az orosz ellenünk
gyüjti össze minden erejét, ez a szövetséges se legyen többé. Ez az önök
bölcsesége és ez a bölcseség nyilvánul e törvényjavaslat minden
szakaszában.