sokkal könnyebb, de másnemü foglalkozásra van kényszeritve. Mert a
katonai gyakorlatok, az altiszti tudomány elérése csakugyan kevesebb
erőfeszitésbe kerül, mint a római jogban, vagy a Corpus jurisban való
alapos jártasság. A katonának gondolkozása más, mint a művelt emberé,
kell is, hogy egészen más legyen, mint a tudományosan művelt emberé. Ha
tehát hosszu időn át csupán katonai dolgokkal foglalkozik az elme, akkor
az agy másként idomul, durvábbá s a magasabb, tudományos dolgok
végzésére sokkal képtelenebbé válik. Nem uj dolgot mondok én ezzel,
tisztelt Ház. Az államtitkár ur tudja, hogy Stanley, midőn másfél évi
utazás után a Livingstone folyam partján kivetődött a nyugati tengerre,
agya annyira elszokott már a literaturától, hogy a mint egy ujságot és
nyomtatott betüt meglátott, hányás fogta el. A katonának, ki reggeli 4–5
órától kezdve ott a mezőn exercziroz, a kaszárnyában szijat tisztogat,
remondákkal és ujonczokkal vesződik, kinek óraszámra vagy ezredparancs
szerint kell enni, feküdni, aludni, magát jól érezni, magát rosszul
érezni, felkelni, adjustirozni és a többi, egyébre pedig nem szabad
gondolnia, mert különben a honvédelmi miniszter ur a tüntető
bizottsággal fenyegeti: annak a fiatal embernek az agya elszokik a
tudományos foglalkozás komolyságára való alkalmasságtól. A katonai
gondolkodás sajátságos gondolkodás. A katonai gondolkodással nem szabad
megférni a holnapután miatt való nagy aggódásnak, nem szabad megférni
például a vagyonszerzésnek. Egyszer 1848-iki honvédet mutattak be nekem
mint különös isten csodáját, azt mondván – kecskeméti lakos volt – ez
olyan honvéd, a ki honvédsége alatt 300 frtot gyüjött. Tehát az a
polgári erény, mely a becsületes, tisztességes vagyonszerzésből áll, az
a katonai foglalkozástól teljesen idegen.
Ha az igazi katona, a milyennek lenni kell a gyakorló téren és a
harcztéren az ellenség előtt, azzal a maga nyers gondolkozásával polgári
ruhában megjelenik köztünk, a társadalom helytelenül ugyan, de azt
mondaná: ez betyárosan gondolkozik. Viszont, ha polgárt a maga
sajátságos gondolkozásával, katonaruhába öltöztetnénk, azt mindjárt
betennék a muzeumba, vagy mindjárt örökre a tömlöczbe dugnák. A
társadalom azt el nem fogadná.
A katonai és polgári gondolkozás az agynak és az emberi elmének két
egymással ellenkező világa. Már most, tisztelt államtitkár ur, tessék
nekem felelni arra, hogy ha az az egyetemi tanulmányait elvégzett ifju
két esztendőt kénytelen ott tölteni, az első esztendőben gyötörve a
német nyelvvel, a második esztendőben gyötörve az altiszti
tanulmánynyal, ha annak egy része el nem szökik, ha annak egy része
végkép bucsut nem mond is a katonaságnak, de bizonyos, hogy annak
tetemes része többé a komoly, művelt, értelmiségi pályára nem
alkalmatlan-e, legalább jó ideig?
Nos, igen tisztelt államtitkár ur, itt áll elő aztán egy igen nagy
kérdés. 1848 előtt, ha a magyar intel ligens ifju a középosztálynak, az
ugynevezett nemességnek virága, a katonai szolgálat után eldurvult
agygyal a kenyérkereső magasabb intelligencziáju pályára már többé menni
nem akart vagy nem tudott, visszavonult ősi családi birtokára s a magyar
nemzet azért voltaképen nem sokat szenvedett. De most hol van a magyar
középosztálynak az a refugiuma, ahova ifjai visszavonulhassanak, ha a
katonai gyakorlatok két évi kényszere alatt lehetetlenné válik nekik az
intelligens pályájukon megmaradni s ha agyuk eldurvul a kenyérkereső
tevékenység iránt, hova vonulnak vissza? (Felkiáltások: megteszik őket
rendőrnek, fináncznak!)
Azt mondják itt, hogy beveszik őket rendőrnek és fináncznak. Hát ennek
az országnak minden városába és minden megyéjébe rendőr- és fináncz
állomást állit majd a kultuszminiszter ur? És azt hiszi-e Berzeviczy
Albert képviselőtársam, hogy ilyen politika elősegiti majd a pedagógiai
szempontok elérését?
Felhozták itt a demokratia kérdését, nem tudom, kik, de maga a
miniszterelnök ur is.
(Polónyi Géza közbeszól: Gróf Teleki József.)
Gróf Teleki József is. Tisztelt Képviselőház. Ez is egyike ama szomoruan
furcsa kérdéseknek, a melyek itt felmerültek. Én legalább mióta tagja
vagyok e törvényhozásnak, sőt korábban is, mióta figyelemmel kisérem a
magyar törvényhozást, ily veszedelmes agitationális dolgot, ily
kicsinyes lélekből származott nyomoruságos ellenvetést, mint itt
ellenünk a demokráczia kérdésének a felvetését, sohasem hallottam.
Azt mondják, hogy ha a paraszt és a munkás három évig szolgálhat, miért
ne szolgálhatna a művelt ember két évig? Először is megjegyzem, még
pedig hangsulyozottan, hogy mi itt e párton még a rendes szolgálati évek
számát is leszállitani akarjuk és feleslegesnek tartjuk az intelligens
ifjura nézve a két évet, de szükségtelennek tartjuk a magyar ifjuságra
nézve, akár intelligens, akár paraszt, a három évet. E tekintetben tehát
minket, még ha elfogadnám is komolynak azt az ellenvetést, a demokráczia
elleni vétség vádja nem terhel.
De ismét a pedagógiai tekintetre hivatkozom: az államtitkár urnak talán
lesz érzéke azok méltánylására. Hiszen az a munkásfiu, ha kiszolgálta a
két vagy három évet s visszamegy a munkájára, egy hét, egy hónap mulva
megint oly kapás, kaszás, mint azelőtt; de az a szegény intelligens
ifju, ha azt két esztendeig a római jogból, magánjogból, mérnökségből és
mindenből kizavarják, jó szerencse, ha egy esztendő mulva lesz megint
azzá, a mi volt. Tessék az igaz mértéket mindenütt alkalmazni s meg
fogják látni, a demokráczia elve ellen ki vét többet, önök-e vagy mi?
De továbbá mi az önök sérelme? Ma egy ifjunak a kiképzése a magasabb
studiumokra, akármilyen szerény körülmények között, belekerül öt-hatezer
forintba és 22–24–28 éves koráig az az ifju nem képes kenyerét sem
megkeresni, a pedagógiai tekintetek és a tulterhelés miatt. Gróf Apponyi
Albert tisztelt képviselőtársam már emlitette, hogy a szegényebb
sorsuak, vagy a földmiveléssel foglalkozók 14–15 éves korukban már
szereznek annyit, a mennyit megesznek és ruházatukra költenek. Hát mikor
lesz az egyenlőség helyreállitva? Akkor talán, mikor önök az egész
intelligencziát a német nyelv kedvéért koldussá tették? A mi tőkéje és
kenyérkereseti képessége van a szülőknek, azt költsék a magyar studiumok
megszerzésére, ha még maradna valami, azt a katonasági idő alatt
pazarolja el a tanulmányaiból kizökkent fiu? Az ország egykori
középosztályát, egykori nemességét, mely e geografiai határok közt
egyedül tartja fenn az ezeréves magyarság öntudatát és a jövő századokra
kiterjedő hivatásának fenséges ábrándját, önök a német nyelv kedvéért
akarják koldussá, nyomorékká tenni? És az a demokráczia? Micsoda
ellenvetés ez?
Itt eszembe jut egy körülmény.
Remélem, az elnök ur méltányossága nem fog engem megzavarni.
Itt van a mi fenséges dinasztiánk tagjai nevelésének kérdése. Ugy
látszik, a kultuszminiszteri államtitkár ur pedagógiai szempontjait erre
nem terjesztette ki. A mi fenséges dinasztiánk minden tagját
születésénél fogva katonának nevelik. Miért nem neveltetik ügyvédnek,
orvosnak, művésznek, iparosnak, kereskedőnek? Miért nevelik egyedül és
kizárólag csak katonának? Hát az a felfogás uralkodik még mindig, a mi
Nimród korában uralkodott, hogy a királyi fenség csak azt az embert
illeti meg, a ki a legnagyobb furkósbotot birja el és a legtöbb embert
birja agyoncsapni? E kor és ennek műveltsége e felfogással össze nem
férhet; de ez a kor és ennek felfogása nem enged, mert olyan uton jár,
melyet a művelt emberiség vert a maga számára, és tüzött ki maga elé.
Engedni kell tehát az uralkodóház tagjainak. Tessék nekem a főherczegek
közül, a kik a mi törvényhozásunknak is tagjai, egyetlenegyet is
megnevezni, a kinek polgári foglalkozások iránt érzéke van. S ha önök a
demokrácziát annyira szivükön viselik, ha önök, a kik a kormánypárt
padjain ülnek, a koronának tanácsot adnak, mondják meg a koronának azt,
hogy a dinasztia tagjait ne neveljék káplároknak, hanem neveljék polgári
foglalkozásokra, kenyérkeresetre, neveljék hazafiaknak.
(Elnök csenget). (Elnök szól: Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék
azt mondani, hogy a dinasztia tagjai közt senki se volna, kinek a
polgári foglalkozások iránt érzéke van. Méltóztassék a magyar
irodalomban körültekinteni, legközelebb láttuk, hogy épen trónörökösünk,
a kinek elhunytát ma is fájlaljuk és gyászoljuk, magyar művet adott ki
és annak szerkesztősége élén maga is munkálkodott. Tehát a t. képviselő
urnak ebbeli állitása semmi alappal nem bir.)
Elismerem, t. Ház, hogy a vita hevében talán superlativust használtam és
hogy néhány igen tiszteletreméltó, de igen kevés kivétel csakugyan van;
de állitásomat és annak minden következményét fentartom és önöknek, kik
a miniszteri padokon ülnek és a kik a miniszteri padok mögött ülnek,
önöknek a demokráczia elleni vétkezés vádját sohasem hallgatom meg, meg
se hallgatom mindaddig, mig ez iránt kötelességüket nem teljesitik.
Áttérek az ugynevezett nyelvkérdésre. Törekedni fogok lehetőleg rövid
lenni. Azt mondta a honvédelmi miniszter ur, hogy a mohácsi csata óta, a
mióta a magyar nemzet a török rémuralom ellen a Habsburgok szövetségét
szükségesnek tartotta s azért a Habsburgokat emelte a magyar királyi
trónra, a vezénynyelv többnyire német volt.
Én nem igy tudom ezt, miniszter ur, hanem ugy, hogy 1715-től kezdve,
mikor az állandó hadsereg felállittatott, egészen az 1770-es évekig, a
magyar stabilis ezredekben a vezénynyelv kizárólag magyar volt, a horvát
ezredekben horvát. Ezt én igy tudom. Majd azt is megmondom, honnét
tudom. 1715 előtt pedig, hogy Dobó Egerváránál, Zrinyi Szigetvárnál és
Zrinyi, a költő, a Dráva körül vivott csatákat a német vezénynyelvvel
vivták volna ki, ezt a miniszter ur a Corpus Jurisból még nem mutatta
ki, nem is fogja kimutathatni, az a lingua peregrina akkor csakugyan nem
volt még olyan általános, hanem hogy mikor jött az be a magyar
ezredekbe, lesz szerencsém erre néhány adatot felhozni.
Az összes ezredek történetét én természetesen nem ismerhetem ugy, a mint
a honvédelmi miniszter ur és Berzeviczy Albert államtitkár ur, hanem itt
van például a 4-ik huszárezred. A 4-ik huszárezred 1734-ben állittatott
fel, mint ezt a honvédelmi miniszter ur jól tudja.
1773-ig magyar ezred tulajdonosai voltak, a zászló és vezénynyelv magyar
volt. 1773-ban kinevezték ezred tulajdonosává báró Gréwen Márton
altábornagyot. Ez volt 1773-ban. Megjegyzem, hogy akkor már dicső
emlékezetü királyunk, Mária Terézia az államügyekkel keveset
foglalkozott, akkor már leginkább a jó erkölcsök fentartásával vesződött
és házasságok kötésével; az államügyekbe való beavatkozást átengedte
fenséges fiának, a később II. József név alatt uralkodó német
császárnak. Gréwen ezredtulajdonos 1775-ben 24 magyar tiszt mellőzésével
24 német tisztet nevezett ki és vitt be az ezredbe. Ettől kezdve
csempészték ebbe a huszárezredbe a német nyelvet.
Megjegyzem, hogy 1764-ben volt az utolsó országgyülés, azóta
országgyülés 26 évig nem tartatott. 26 évi alkotmányellenes kormányzatot
használtak fel arra, hogy a német szót a magyar ezredekbe
becsempészszék. Ez alkotmányellenes kormányzatban eltöltött 26 év
használtatott fel arra, hogy a magyar ezredeket megfertőzzék német
tisztekkel. Ziskay Antal képviselőtársam ebből akar azután közjogot
csinálni.
Az 1790-iki országgyülés összeülvén, a mostani negyedik huszárezred –
ismétlem – akkori Gréwen nevet viselő huszárezred tisztjei kérvényt
adtak be az országgyüléshez, melyet lesz szerencsém felolvasni. A corpus
jurishoz tartozik, illő ismerni. Kérik ebben az országgyülést első
sorban, hogy béke idején a magyar ezredek az országba hozassanak, az
idegenek pedig kivitessenek. Másodszor kérik, hogy az ezredekbe magyarok
neveztessenek ki tisztekké és ezen kérelmüket ekként indokolják.
Felolvasom ezt azért is, hogy a t. honvédelmi miniszter urat meggyőzzem
arról, hogy az a pecsétes levél, melyre egykor azt mondták őseink, hogy
nincsen benne semmi virtus, akkor is olyan volt, mint most; a tisztikar
hangulata is csak az volt, a mi most. A kérvényt a következőkkel
indokolták.
»Életünk feláldozásával és sok esztendőbeli szolgálatunk fáradságával
szerzett érdemeinknek jutalmát az idegen nemzetbéliek tőlünk érdemetlen
elragadják és főtisztségekre majdnem mind csak idegenek helyez tetnek
előnkbe. Igen szomoru szivbeli teljes kedvetlenséggel csak az 1775-ik
esztendőben is szemlélnünk kellett, a midőn országunk nemes hazafiainak
káros hátráltatásával és megvetésével ezen nemes regementben egyszerre
24 és utóbb is egynéhány idegen nemzetbeli főtisztek behozattatván,
előnkbe tétettek. (Felkiáltások: Épen, mint most!) Mely terhes nekünk, a
midőn idegen nemzetből származott kadétok alig vagynak egynéhány hónapig
a regementeknél, sem hadi kötelességüket nem tudják, sem szülötte
nyelvünket, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!) mely a magyar
regementeket lelkesiti, nem értik, mégis főtisztségekre igen rövid idő
alatt emeltetnek, (Felkiáltások: Ugy, mint most!) ellenben felséges
hazánknak nemes magzatai kadétságra s altisztségre is nehezen juthatnak,
főtisztségekre pedig számos esztendőbeli hosszu szenvedések és hiv
szolgálatjuk után épen ritkán mehetnek. (Felkiáltások: Épen ugy, mint
most!) Által látni, mily terhes légyen a szolgálat, a midőn a tiszt a
közemberrel nem tud szólni, vagy ha valamennyire a magyar nyelvre
kapván, azt ütve-vétve töri és beszéli is, de azért mégis magának elég
bizodalmat nem szerezhet; a honnan is az olyan, ha szinlésképen is magát
magyarnak mondja, mégis közönségesen a nemzetnek természet szerint való
gyülölése és a magyarnak titkos üldözése szive alatt fekszik.« (Zajos
felkiáltások: Épen ugy, mint most!)
E petitióban – bocsánatot kérek, hogy elmondom a történetét – harmadik
helyen azt kérik a Gréwen-ezred tisztjei, hogy
»Az ország tisztképző intézeteket állitson, hogy a németujhelyi német
ifjaktól szabaduljon a magyar katonaság. (Felkiáltások: Épen ugy, mint
most!)
S negyedik helyen kérik a magyar vezényletet e szavakkal!
»Nem kevéssel mozditaná az is elő a hadi szolgálatot, ha a közönséges
szolgálat rende is parancsolás szerint magyar nyelven folytattatnék,
mert valamint a német nyelvnek értelme, tanulása és megfogása hazánk
kedves magzatainál nehezen megy végbe, ugy ebből származik, hogy a
fegyveri gyakoroltatásban elkövetett legkisebb hibáért édes vérünk és
hazánkfiai testükben keményen nemcsak tagoltatnak, de sokszor még
azonfelül az idegen tisztek által nemünk alacsonyitására szolgáló
illetlen nevekkel ártatlanul is szidalmaztatnak (Felkiáltások: Épen ugy,
mint most!) és elannyira már üldöztetnek, hogy számos hazafiaink
szivbeli bánatjukban regementüktől elszökvén, szülötte hazájuk örökös
elhagyására vetemedtenek vala, (Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)
azonkivül is pedig háboru időben ugy is csak igen rövid lehet az ujonnan
szedett katonának tanittatása, a ki azon idegen nyelvnek minden szavát,
mivel oly hamar meg nem értheti, ugy is az ellenség előtt való
ütközetben szükséges nékie mindent a hazai nyelvre forditani.«
(Felkiáltások: Épen ugy, mint most!)
És legyen tanu a honvédelmi miniszter ur, hogy annak a szegény ifjunak,
a kit a német nyelv nem tudása miatt a 60-as években annyit tagoltak,
mikor Solferinónál és Königgrätznél ellenség előtt állott, azt mondta
tisztje: »Mátyár hősök«. Akkor magyarul beszéltek és magyarul akarták
lelkesiteni s a Rákóczi zenének hangjánál akarták tűzbe vinni őket, mert
hazulról azzal az utasitással ment a magyar ifju oda, ha németté akarnak
tenni s szolgává hazádat, a mint látod az ellenséget, hányd el a
fegyvered. (Felkiáltások: Jövőre is igy lesz!)
Asbóth tisztelt képviselőtársamnak is tartozom felvilágositással, a
melyet csupán csak egyszerü kérdésnek szerény alakjában intézek hozzá. Ő
ugyanis azt mondotta – a mi nagyon összevág a honvédelmi miniszternek
ama reminiszczencziájával, hogy mi magyarok voltunk kénytelenek a
Habsburgokat a trónra emelni – hogy mi egyszer már behoztuk ide a
muszkát. Nem t. képviselő ur, nem mi hoztuk be, hanem behozták
Magyarország ellenségei. Hanem méltóztassék azt az egyet megfontolni,
hogy a magyar felkelést 1849-ben 250 ezer orosz segélyével verték le s
hogy ha az a 250 ezer nem ellenünk, hanem a mi segitségünkre jött volna
be az országba, hogy állana akkor a német vezényszó kérdése?
Tovább e téren nem akarok maradni. Ezt a kérvényt aláirták bizonyos
Herberteknek is ősei, aláirták Festetich György, mint Oberstlieutnant,
Laczkovich János és Archi Pál svadronyos kapitányok, Vincze János és
Tisman István főhadnagyok. Festetich György, a Georgicon alapitója, a
mágnási karnak, a melyben oly sok gyászos emlékü név van, egyik
legfelségesebb alakja. Mikor az országgyülés elé jutott e kérvény, annak
rendje és módja szerint, Laczkovichot rögtön a profoshoz küldték,
Festetichet Bécsbe czitálták és ott megárestálták, a többi tiszteket
pedig üldözték ugy, hogy az országgyülésnek egész tekintélyét kellett
közbevetni, hogy ezeknek bántódása ne legyen, mert Barco generális is –
nem volt magyar, csak a neve volt olyan – azt mondta, hogy gróf
Festetich és társai a tüntető bizottságnál jártak. Pedig nem ott voltak,
hanem az országgyüléshez egy kérvényt nyujtottak, a mely ekként volt
czimezve: »Felséges Hazánknak tekintetes Karai és Rendei.« Látnák csak
most a többséget, bizonyára nem mondanák, hogy felséges hazánk!
Fellépésüknek meg volt az eredménye. Nézze meg a tisztelt honvédelmi
miniszter ur az 1790-iki törvényhozást. Ez országgyülésen a nemzet
jogait, alkotmányát és nemzetiségünket is biztositó fontos törvényeket
hoztak. Nézze meg az országgyülés jegyzőkönyveit és tanácskozási
naplóját és meg fogja látni, hogy gróf Festetich Györgynek és társainak
fellépése mennyire elősegitette a nemzeti nemes öntudatnak méltóságos
felébredését.
Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur, hogy hisz a magyar gárda
is német vezényszóval élt és mégis annak kebelében támadtak azok, kik a
magyar literaturának megalapitását keresztülvitték. Igaz és ezért nem
csüggedünk mi, százszorta lássuk bár Tisza Kálmán urat, ezerszerte
nagyobb többséggel is, mint most. Azokat az ifjakat, Bessenyei Györgyöt,
Barcsay Ábrahámot, Kisfaludy Sándort, kik a gárdánál szolgáltak, báró
Orczy Lőrinczet, ki épen a Gréwen-ezrednél szolgált, mint kapitány – de
Gréwen előtt – báró Orczyt, Gvadányi Józsefet és Kisfaludy Károlyt, a
kik a magyar nemzet öntudatát a magyar nyelv irodalmában
megvalósitották, a német nyelv kényszeritő behozatala késztette a nagy
és hazafias kötelesség teljesitésére. Ott voltak a hadseregben e kitünő
nevü férfiak és irodalmi történetünknek jeles alakjai s miután látták
azt, mit akar az udvar, a Hofkriegsrath; látták, hogy hova akarják
juttatni a középosztályt, a magyar nemességet; látták, hogy németté és
koldussá akarják tenni: a német vezénynyelv alatt jutott eszükbe, hogy
ők mégis magyarok és hogy nekik e nemzet iránt kötelességüket
teljesiteni kell. Oly szikra és tűz lobbant ott fel, a mely végre is
meggátolta, hogy az osztrák uralomnak Magyarországot elnémetesitő
rendszere sikert arathasson.
Ezek voltak a kezdő hősök, a kik a tüzet szitották, a mikor az még
kicsiny volt. Még az a törekvés is, a mely önök által ellenünk tör s a
nemzet egész középosztályának intelligens fiait akarja a
Soldatenkinderek önkényére és a német nyelv kényszerére bizni, még az is
elvégre, erősiteni fogja a magyarságot, mert a nemzeti reakczió nemesebb
és erősebb lesz Magyarországon, mint valaha. Nevezhetik ezt önök tüntető
bizottságnak vagy bárminek, de a magyarság megerősödése fog a harczból
kikerülni Tiszával, Tisza nélkül vagy Tisza ellenében.
Önök törvényben nem akarják elismerni a magyar nyelv jogát, hanem
határozati javaslatban el akarják ismerni. Ez is egyike a György
Endre-féle hires logikáknak: a felségjogokhoz nem szabad nyulni törvény
ben, de szabad határozatban. Egyébiránt e részletre nem terjeszkedem ki,
mert erre Gulner képviselőtársam kitünően megfelelt. Csak a honvédelmi
miniszter urat akarom kissé a »Corpus Juris«-ra oktatni, hogy mit érnek
ilyen határozati javaslatok. Az 1715-iki országgyülés hozta be az
állandó hadsereget. Ez koronázó országgyülés volt. Kezdetén, mikor a
deputáczió Bécsbe ment, ő felsége III. Károly is lejött az
országgyülésre, de megkoronáztatása után harmad vagy negyednapra
visszament Bécsbe, de hagyott egy meghatalmazott kommiszáriust – nem
Tisza Kálmánt – az országgyülés vezetésére és bezárására Abensbergi gróf
Traun Otto Honort, ki akkor igen nagy osztrák méltóság volt. A kormányt
képviselték a mindjárt megválasztott Erdődi gróf Pálfy Miklós
nádorispán, csábrági gróf Koháry István országbiró és gróf Pálfy Miklós
horvát-szlavonországi bán. Meglehetős tekintélyes férfiak voltak;
körülbelül volt annyi tekintélyük, mint most az igazságügyminiszternek,
kereskedelmi miniszternek vagy akár a miniszterelnök urnak is.
Az a Heister Siegfried-féle katonai abusus egész rendszer volt akkor az
országban, kivált a határvidékeken; az ország nem akarta türni a katonai
visszaéléseket és folyton sürgette ő felségét, vessen azoknak véget.
Akkor abensbergi Traun, a nádorispán, az országbiró és a bán egy
határozati javaslatot fogadtattak el, egy akkori Gajári Ödön által
benyujtva, mely szóról-szóra igy hangzik: »Sua Majestes – a sanctissimát
bele sem tették – militaris disciplinae observantiam seriis mandatis et
edictis suis clementer ordinaturam resolvit.«
Mert az országbiró s a nádorispán panaszára királyi mandatumokat,
ediktumokat eleget adtak ki a Heisterek ellen, de »serius«, mandatumokat
soha, most tehát e négy nagy ember megigérte, hogy ő felsége komoly
mandatumokkal és serius rendeletekkel kegyelmesen elrendelni
méltóztatott, hogy a katonai disciplina végre valahára vétessék
komolyan. E határozati javaslat, mint határozat az országos rendek által
elfogadtatott és várták, mi lesz a következménye. Nos hát vegye elő a
tisztelt honvédelmi miniszter ur a legközelebbi 1723–25-iki országgyülés
dekretumait nézze meg az 1729: IV-ik, 1741: XXX-ik, 1751: XXX-ik, 1764:
XXXVI és XXXVII. törvényczikkeket, akár bocsátottak ki serium mandatumot
és ediktumot, akár nem, a katonai visszaélések csak ugy tenyésztek az
egész országban, mint addig (felkiáltások szélső balfelől: Mint most!)
és a Gajári-féle határozati javaslat 1715-ben is csak annyit ért, mint a
mennyit ér most. A katonai visszaélések csakis akkor szüntek meg, mikor
az a rettentő földrengés, mely Párisban 1789-ben és 90-ben kezdődött,
már Bécsben is megmozditotta az álló földet és féltek, hogy
Magyarországon is megmozditandja azt. Akkor jutottak csak annak tudatára
Bécsben, hogy mégis jó lesz azt a magyar nemzetet legalább a katonai
visszaélések gyalázatos rendszerétől megszabaditani, de addig a hány
törvényhozás tartatott, minden törvényhozásnál törvényt kellett alkotni
e visszaélések megszüntetésére.
Némi sikere mindegyik törvénynek lett, egész sikere csak a franczia
forradalom zugó szelének. De ne menjünk olyan messze. György Endre
képviselőtársam azt mondja, hogy ezek szuplikátiók voltak csak, azért
nem értek semmit. Hanem most van felelős miniszter, most a határozati
javaslatnak van szankcziója. Nos hát György Endre képviselőtársam, vegye
tudomásul – tudja ugy is – hogy 1872 február 24-én itt e Házban
ünnepélyes határozat fogadtatott el, melyben utasitva lett a kormány,
hogy a bankjegyforgalom oly központi közeget nyerjen az országban,
melynek igazgatósága a magyar kormány felügyelete és ellenőrzése mellett
független legyen.
Tehát az önálló magyar jegybank felállitására utasittatott a magyar
kormány. Nem egészen világosnak tetszett e határozati javaslat Tisza
Kálmán és Ghyczy Kálmán képviselők előtt. Ők még világosabbat akartak,
de denique, a többség ezt a határozatot elfogadta, kijelentvén a
kormány, hogy ő felsége tudtával és meghatalmazásából járul hozzá e
határozati javaslathoz, különben is Trefort nyujtotta be. Mondhatom,
sokkal határozottabban történt hivatkozás ő Felségére, mint ezt báró
Fejérváry tette most és nemcsak ez a Ház fogadta el a határozati
javaslatot, hanem átvitetett a főrendiházba s két nap mulva ott is
elfogadták.