ezt mondja: »Oly törvény vagy országgyülési határozat, a mely által a
közös hadseregnek akár szolgálati, akár vizsgálati nyelvéül a magyar
nyelv állapittatnék meg, mindeddig nincs«; – de a mi már most
következik, különösen arra fektetek sulyt – »ellenben több mint másfél
század óta fennáll a folytonos gyakorlat az ellenkező mellett, a
szokások pedig a magyar közjognak szintén egyik forrását képezik«. Ezt
mondja Ziskay képviselő ur, a mester, sőt utána a honvédelmi miniszter
ur, a ki a szokás magyarázatában felmegy egészen a mohácsi csatáig s
mert akkor megvertek bennünket, azt következteti a négy és félszázados
gyakorlatból, hogy most már mindig el kell veszteni minden csatát. Sőt
az igazságügyminiszter ur tovább megy és hivatkozik arra, hogy a mi
országunkat sok idő óta regnum consvetudinariumnak is nevezték, a mi tán
azt jelenti helyesen alkalmazva, hogy ez az ország a szokások országa.
Hát bocsánatot kérek igazságügyminiszter ur, miután ön ezt a regnum
consvetudinariumot a nélkül állitotta elénk, hogy Ziskay képviselő urat
rendreutasitotta volna amaz okoskodásért, melylyel elénk állott: ez a
körülmény kötelességemmé teszi nekem – másnak is, a kinek alkalma lesz
felszólalni – hogy a szokásjogról, mint az alkotmány forrásának
természetéről, a mi közjogunk szerint legalább a magam meggyőződését
elmondjam az igazságügyminiszter ur tévedésének helyreigazitására.
A tisztelt igazságügyminiszter ur igen jól tudja, hogy kivált a század
kezdetétől – korábban is, de különösen az 1825-iki országgyüléstől fogva
– az országgyülési tanácskozások tetemes részét képezték azok a viták,
melyek arra nézve merültek fel, hogy valamely jog a törvény vagy pedig a
szokás által erősittetett-e meg vagy nem; nemzetünk legelső
publiczistái, legdicsőségesebb törvényhozói foglalkoztak ily
kérdésekkel. Minde viták folyamán 1825-től 1848-ig és még tovább a 60-as
években, 1861-ben, 1865-ben, 1868-ban az országgyülésen is elismerték –
a mit remélem, az igazságügyminiszter ur is elismer – hogy a szokás
közjogi és alkotmányjogi erejének meghatározásánál a Verbőczy-féle
felfogás közjogilag ma is uralkodik Magyarországon. Verbőczy azt mondja
prologusának 10-ik cziménel: »Consuetudo sic definienda videtur: est ius
quoddam, moribus illius introductum, qui autoritate publica legem
condere potest«, a mi magyarul azt teszi, hogy a szokást csak az a
hatalom hozhatja be érvényesen, a mely törvényhozásra is jogositva van.
Alkotmányunk történetében nagy fontossága van e kérdésnek. Emlitek
példát. Heister, gondolom Siegberth gróf – egyébiránt Thaly Kálmán
tisztelt barátom jól ismeri. Ez a Heister Siegberth gróf volt valamikor
a győri vár kommandánsa és ez a Heister – hiszen hasonló tábornokokat az
osztrák korszakban személyesen is ismertünk – mint győri parancsnok, az
ő katonaságának uj országot teremtett s uj magánjogot és különös,
exclusiv közjogot. Külön korcsmáltatást, melyet igazi tulajdonosuktól
elkonfiskált; külön mészárszéket, melyet szintén a tulajdonosoktól
konfiskált; külön törvényszéket, hová, ha a megidézettek meg nem
jelentek, vasra verték a polgárembereket ugy, mint a nemeseket s
szolgáltatott igazságot vassal, bottal, ólommal és lőporral.
(Thaly Kálmán közbeszól: És karóval.)
És karóval is. Midőn pedig az ő emberei katonai visszaéléseket követtek
el, az ország biróságainak nem engedelmeskedett s midőn az ország
biróságai az országbirónál s a nádornál közbenjártak s a közbenjárást a
királynál kieszközölték: Heister mindig erősebb volt, mint az ország
minden birósága. És nemcsak Győr város kommandánsa, de Temesvár s
Magyarországon egyéb más vár kommandánsai is a mult század elejétől
annak végéig statust in statu képeztek, külön magán és közjoggal s
büntető hatalommal.
Ez igenis afféle állandó gyakorlat volt nálunk, a milyet Ziskay Antal
képviselőtársam emlit. De azt kérdem, a magyar államjognak jogforrását
képezhetné-e ez? Nem! És miért? Azért, mert a magyar alkotmány szerint
Heister gróf törvény hozására elismert hatalomnak nem tekintetett.
Midőn tehát itt e Házban oly államférfiui felfogás, mint Ziskayé
nyilvánul, hogy azért, mert valamely tény gyakorlatban volt, már az
annálfogva a magyar közjogban jogosult tény: nem lehet elég erősen e
felfogást visszautasitani és megbélyegezni. Ha mi ezt elfogadjuk, akkor
fájdalom, a Magyarország területén századokon át honos visszaélésekből
kellene a magyar alkotmányt kimagyarázni, a mi nem lenne más, mint
Magyarország elnyomatása.
De továbbá, többek közt azt mondja az a jó régen alvó s most
felébresztett Verbőczy, hogy: consuetudo sit rationabilis, a mi azt
teszi, meg is magyarázza szerencsére, – mert ha Ziskay Antal
magyarázatára volna szükség vagy az igazságügyminiszter uréra, akkor
nagyon rosszul járnánk avval a Verbőczyvel – a mi tehát azt teszi, hogy
»non sit contra jus naturale, non sit contra jus gentis és non sit
contra jus positivum«, tehát ne ellenkezzék a természetjoggal s ne
legyen benne oly logika, mint György Endre képviselő ur felfogása, hogy
a magyar művelt ifjunak, mert magyarul művelődött, tehát németül kelljen
vizsgáznia. És ne ellenkezzék a nemzet jogával – a jus gentium
kifejezése van ott alkalmazva, de az igazságügyminiszter ur jól tudja,
hogy az egész mult század végéig gens alatt a Corpus Juris a magyar
nemzetet érti és e szó natio, nationalis későbbi keletü. – És végre ne
ellenkezzék a jus positivummal se vagyis a fennálló törvényekkel.
Tegnap sokat foglalkozott György Endre képviselőtársam avval az 1867:
XII. t.-czikkel, de hogy abban mi a nemzet joga, azt elfelejtette
megmondani. A nemzet joga az, tisztelt Ház, legyen az a t.-czikk jó vagy
rossz, hogy a dualizmus Magyarország és Ausztria közt a paritást
felállitotta. Ez, tisztelt Ház, kétségbevonhatlanul nemzeti jog, hacsak
ezen túl nem vonják majd kétségbe; eddig nem tették. Ha pedig ez
kétségtelen, akkor ama hadsereg tekintetében, a mely végre is közös, a
mely a dualizmuson és e törvényen alapszik, a nemzet joga mégis csak az,
hogy annak magyar részében a magyar nyelv és kultura legyen irányadó, a
mi talán sem Verbőczy segélyével, sem pedig a nélkül kétségbe nem
vonható. Ha ezzel tisztába jövünk, akkor remélem, Ziskay
képviselőtársam, az igazságügyminiszter ur és a honvédelmi miniszter ur
– a kit különben sem szeretek e könyvekkel foglalkozva látni, mert ezzel
őszintesége, egyenessége és katonai nyersesége csak veszit és a kitől
elvárom, hogy ha már félre kell magyarázni a törvényeket, bizza azt
olyan ügyvédekre, mint Ziskay vagy az igazságügyminiszter ur – remélem,
többé ily fentartott jogról és ilynemü szokásjogról a Házban beszélni
nem fognak.
És ha ezzel tisztába jöttünk, akkor tartozom a honvédelmi miniszter
urnak azzal, hogy a Corpus Jurisból bizonyos dolgokra figyelmeztessem
őt, a melyekre rossz praeceptora nem figyelmeztette, a melyeket pedig
neki mint a magyar honvédelem miniszterének most már, a vita mai
állapotában ismernie kellene.
A honvédelmi miniszter ur, az igazságügyminiszter ur, sőt még Ziskay
képviselőtársam is kénytelen elismerni, hogy a magyar nemzet a
felségjogok megállapitásán kivül és túl is biztositotta magának a
véderőrendszer megállapitásának, a hadsereg időnkénti kiegészitésének,
az ujonczok megajánlásának, az ujonczmegajánlás feltételei
megállapitásának jogát, a katonaság békelétszámának elhelyezési jogát,
az elszállásolás körüli teendőket, a felszerelést, élelmezést és a
többit. De még miket biztositott magának ezeken kivül?
Itt, tisztelt Ház, csodálatos vita és furcsa hermeneütika fejlődött ki a
fölött, hogy mit lehet a legfőbb vezérlet, vezénylet és belszervezet
alatt érteni? A pusztán elméleti és grammatikai magyarázatokba nem
bocsátkozom, hanem fordulok ahhoz a jó Corpus Jurishoz, a melyet maga a
honvédelmi miniszter ur is, ugyancsak a széke alól előrántva,
jogforrásnak ismert el.
A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia kell, hogy a tisztek
kinevezésének joga mikép gyakorlandó és hogy a magyar ezredekben
tisztekké magyarok nevezendők ki, mert ezt az 1741: LXIII. t.-czikk
világosan elrendeli. A tisztelt honvédelmi miniszter urnak tudnia
kellett volna, de nem tudta…
(Thaly Kálmán közbeszól: Azt mondja, hogy elavult.)
Hogy elavult-e vagy sem, azt majd mindjárt megmondom. A tisztelt
miniszter urnak tudnia kellett volna, de nem tudja, hogy az 1741: LXIII.
t.-czikk szerint az ezredekben a jelvényeknek is magyaroknak kell lenni.
Azt mondotta, a tisztelt honvédelmi miniszter ur február 14-én, hogy: »a
jelvények megváltoztatása alaptörvényeinkkel meg nem egyezik, azért azt
a magam részéről nem fogadhatom el«. Ezt a miniszter ur Thaly Kálmán
tisztelt képviselőtársamnak felelte. De kérdem a miniszter urat,
emlitsen egy alaptörvényt vagy akármilyen törvényt, a mely szerint a
sereg jelvénye német és fekete-sárga lehessen? Felhozom én az 1741:
LXIII. t.-czikket, a mely határozottan elrendeli a magyar jelvényt. De
azt mondhatná valaki, ez elavult törvény. E törvény igenis az
inzurrektio szervezéséről intézkedik – Beksics képviselőtársam ugy is
kikeresné, hogy igy van – de azért az országgyülés valahányszor ujonczot
szavazott meg, mindig kijelentette, hogy ezt az 1741: LXIII. t.-czikkben
foglalt feltételek alatt és óvásokkal teszi. Ez megvan az 1791:LXVI.,
1796:II., 1800: XII., sőt részben az 1840:II. t.-czikkben is. Hát midőn
a honvédelmi miniszter ur azt mondja, hogy a magyar jelvény behozatala
alaptörvényekbe ütköznék: épen az ellenkezőjét mondja az igazságnak –
nem szándékosan, hanem csak azért, mert nem ismeri a Corpus Jurist.
Hogy a felszerelés, ellátás dolgát a nemzet magának tartotta fenn,
feladatává, jogává, kötelességévé fogadta el, arról száz meg száz
törvény intézkedik a Corpus Jurisban. Hogy a magyar katonaság öltözete
ne Morvában, Sziléziában készittessék, hanem itthon, azt is elrendeli az
1764: XXVI. t.-czikk. Tovább megyek; hogy a magyar ezredek tulajdonosai
magyarok legyenek és ne idegenek és jött-mentek, azt is meghatározza a
Corpus Juris.
Nem mondom, hogy kizárólag magyaroknak kell lenniök, mert őseink mindig
meghagyták ő felségének azt a jogot, hogy saját rokonait, szövetséges
fejedelmeket, barátait kinevezhesse ezredtulajdonosokká. De a törvény
azt mondja, hogy arra, hogy magyar legyen az ezredtulajdonos,
»praeferens ratio habeatur«. Ezt mondja az 1792: XCII. t.-cz. Igaz, hogy
a mult században az ezredtulajnonos hatásköre nagyobb volt, mint ma. De
ebből csak György Endre logikájával következtethető az, hogy most már ne
fektessünk rá semmi sulyt.
S hogy állunk ma e tekintetben? Nem hallottam még erről statisztikát,
hát előállok vele magam. 47 sorgyalogezred van most Magyarországon. Ezek
közül a következőknek van magyar tulajdonosa: egynek Sokcsevics,
kettőnek Jellasicsok, egynek Filipovits és egynek báró Fejérváry. A
többi 42 ezred tulajdonosa, mind idegen. A honfiak közül tehát ott van
Sokcsevis, Jellasics, Filipovits és Fejérváry. A társaság jó. A társaság
általános és katonai szempontból jó, ezt már nem tréfából, nem gunyból,
hanem komolyan mondom. De pusztán a magyar nemzet és a magyar hazafiság
szempontjából a társaság csakugyan nem jó.
De én nagyon csodálkozom, hogy ha már ez a társaság igy van, miért nem
látom én ott a magyar ezredek tulajdonosai közt a Tisza nevet, a Visi
nevet, a Beksics nevet? Ha már Sokcsevics, Filipovítcs képviselik ott a
magyar nemzetet és a corpus jurist, képviselhetik azt ők is. Legalább
külsőleg elég volna téve a törvénynek.
De itt van nekünk 16 huszárezredünk is. Mind jó magyar az és az egyik
ezred tulajdonosa gróf Edelsheim-Gyulay. Ennek respekt, (Felkiáltások:
Báró!) még ekkor is respekt, a másiké gróf Pálffy Móricz. Katonailag nem
szólok a dologhoz, de hogy ép gróf Pálffy Móricz mikor és hol szerezte
azokat az érdemeket, hogy ő egyedül legyen méltó a magyar nemzetet és
annak Árpádtól máig volt minden dicső hadvezérét képviselni, ezt
csakugyan nem értem, ehhez a logikát megint ott keresem a kormánypárton.
A corpus juris nem egyszer mondja, hogy a magyar ezredekben kiválólag
magyar tisztek alkalmazandók, megszabja hogy az idegen nyelvüek
mellőztessenek. Lingua peregrina, igy jelzi a corpus juris az idegen
nyelveket. A mi magyarul azt tenné: csavargó nyelv, de e nyelv alatt itt
a német nyelvet érti. Megparancsolja a corpus juris, hogy a tisztek
tartoznak a legénység nyelvét érteni. A törvény megmondja azt is, hogy a
magyar nyelvet a katonai végvidéken kultiválják és hozzák be s
megmondja, mint emlitve volt, hogy a katonaság a magyar
törvényhatóságokkal magyarul tartozik levelezni iratokban és
átiratokban.
Mi következik ebből tisztelt igazságügyminiszter ur? Ha a
törvénymagyarázat helyes elveit, de minden helyes elvét a miniszter ur
felszólalásában alkalmazta volna, más következésekre jutott volna; – a
melyeket alkalmazott, azok is helyesek, nem vonom kétségbe, de nem
teljesek. Mert midőn az ország alkotmányáról és alkotmányos jogairól van
szó, akkor az ország összes törvényeinek ismeretével és a törvények
intenczióinak ismeretével kell a magyarázatot alkalmazni. Mindezeket
tehát figyelmen kivül méltóztatott hagyni.
Az a magyarázat, hogy néhol a törvényekben kérelem van, néhol decisum,
az a magyarázat semmi aktuális consequentiával nem bir. Igaz, György
Endre tisztelt képviselőtársam azt mondta tegnap, hogy a 48 előtti
törvények jámbor szupplikácziók voltak. Bocsánatot kérek, ezt még
Lustkandl sem mondotta, sőt Tisza István képviselőtársam sem, mert ő is
elismerte, hogy a mi törvény, az törvény. Több-kevesebb visszaéléssel,
több-kevesebb vakmerőséggel a 48 előtti kormányok egyik-másik részét a
törvényeknek nem tartották meg, egyik-másik részét kijátszották: de hogy
a mi törvényeink, a mi ősi alkotmányunk jámbor szupplikácziók lettek
volna 48 előtt, ezt ismétlem, hogy Lustkandl sem mondotta sohasem.
Mi következik ebből? Egyszerüen az – semmi különös mesterkélt
magyarázatba nem bocsátkozom – hogy miután az 1867: XII. t.-czikk ő
felségének alkotmányos jogkörébe utasitotta a legfőbb vezérlet,
vezénylet és belszervezet kérdését; azt hogy ez az alkotmányos jogkör
miből áll, az általam idézett és ma is teljes érvényükben fennálló
törvények kétségtelenül bizonyitják. Ennélfogva azzal az ellenvetéssel
állani elő, hogy a magyar nyelvnek a tiszti vizsgánál való alkalmazása ő
felségének fejedelmi jogaiba ütköznék, nemcsak alaptalan, de
megszégyenitő arra nézve, a ki csak ilyen érvvel tud előállani, de
megszégyenitő lesz, ha e törvényjavaslatot elfogadják, e törvényhozásra
is, most és mindenkorra.
Áttérek tisztelt Képviselőház ama különbségek rövid jelzésére, melyeket
ez uj törvényjavaslatba az 1868-iki törvényhez képest behoztak. Csak a
fontosabb különbségeket hangsulyozom.
Itt van a javaslatnak sajátságos 25. §-a, a mely az 1868-iki törvény 21.
§-ával abban is ellentétben áll, hogy a régi törvény megengedte az
önkénteseknek föltétlenül, hogy önköltségükön, magánszállásukon
maradjanak, az uj törvény szerint pedig ehhez az a klauzula van hozzá
téve: »az önkéntesek a laktanyában való lakásra, ha önköltségükön
magánszállást tartanak, nem szorithatók, ha csak különös katonai
szolgálati, kiképzési és fegyelmi tekintetek ez alól kivételt nem
követelnek«. Erről akarok néhány szót szólani s őszintén mondom, hogy ha
az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur e kérdésben is meg tudna engem
nyugtatni, azokból a vad indulatokból, melyeket Berzeviczy államtitkár
ur elénk tálalt, sok indulat megszelidülne bennem.
Azt kérdem én ugyanis, hogy ha e különös katonai, szolgálati, kiképzési
és fegyelmi tekintetek azt hozzák magukkal, hogy az az egyéves önkéntes
bemenjen a kaszárnyába, a piszok és pórias durvaság e klasszikus
fészkébe és saját költségén ne lehessen a magánszállásán: ki, minő és
miféle hatóság állapitja azt meg, hogy ezen különös katonai, szolgálati,
kiképzési és fegyelmi tekintetek – melyeket rossz magyarsággal
sikanirozásnak is szoktak nevezni, mikor állanak elő és van-e annak a
szegény, tisztasághoz és művelt modorhoz szokott intelligens fiatal
embernek valami foruma ez önkény és sikanirozás ellen, midőn őt a
kaszárnyai életre kényszeritik?
Elismerem, honvédelmi miniszter ur, hogy a hadsereg tisztikara egészben
véve, kivétel nélkül megfelel a katonai feladatoknak, hogy békében
pontos, háboruban hős. Elismerem, hogy a műveltség már csak a 20–25 év
előtti időkhöz képest is, a hadsereg tisztikarában jelentékeny
előrehaladást mutat. De vannak tisztelt honvédelmi miniszter ur közös
hadseregünkben bizonyos tiszti elemek, az ugynevezett öröklő
katonatisztek, vagy a mint mondják: »Soldatenkinderek«, a kikből a
tisztikar jelentékeny része áll.
Kik és miféle elemek ezek a »Soldatenkinder«-ek? Ez specziális faj.
Ennek már a születése is vezényszóra történik. Ennek már a pólyája is
uniformis, ezt káplár tartja keresztvizre, ennek a bölcsődala a dobszó,
ez hazát, nemzetet, honszerelmet nem ismer, nem látott és nem tanult
soha, ennek hazája az országut, otthona a kaszárnya, mennybeli és földi
üdvössége a kantin, összes vágya és minden nemesebb ambicziója csak
odáig terjed, hogy érdemkeresztet és ha megvénül penziót kapjon. Ez
sajátságos faj, Linné szerint ez »Homo soldatus militaris«, melynek
különös ismertetőjele az, hogy németül beszél, hogy a magyart rebellnek
és – ha megharagszik – Kossuth-kutyának nevezi és ellenőrzés nélkül az
ilyen tisztek, kik egyébként mint emberek és katonák ugyan megütik a
mértéket, de a magyarság szempontjából ennek a nemzetnek örök időktől
fogva való ellenségei, mert ilyennek nevelődtek. Hát ilyen elemre
bizzuk, hogy tanult és művelt emberekké nevelt fiaink, a kik
tisztasághoz, műveltséghez vannak szokva, a kaszárnyába
bekényszerittessenek? Csak azt kérdezem már most: saját, vagy a kincstár
költségén? Ezt sem látom a törvényben. Ez az egyik különbség; tessék
eltávolitani e különbséget, vagy ha nem, akkor azokért a Berzeviczy-féle
vad indulatokért ne minket tenni felelőssé.
Ott van a tanulmányi idő, azok a hatalmas, érdekes, becses pedagógiai
szempontok, melyekkel a kultuszminiszteri államtitkár ur elénk állott;
lesz szerencsém majd hozzájuk szólni röviden, mert Gulner és
Szentkirályi tisztelt barátaim már meglehetősen tisztába hozták azokat.
A tisztelt államtitkár ur a delegáczió irataiból felolvasta előttünk,
hogy hány egyéves önkéntes tette le 20–21 év alatt a tiszti vizsgát. De
azokban a delegácziónális előterjesztésekben nincs benne egy körülmény
és ez az, hogy a Gergely-féle naptár szerint számitva az időt, a rendes
normális mértékek és az emberi élet és a társadalomnak ma fennálló
valóságos törvényei szerint, a megélhetés, a kereset eszközeinek
előteremtése hány évbe kerül?
Egy gyermeknek, a ki véletlenül születik, 10 éves koráig, a mint Goda
Béla tisztelt képviselőtársam felhozta, elemi iskolába, 18 éves koráig
gimnáziumba kell járnia, 22-ik évének betöltéséig magasabb egyetemi
tanfolyamokat kell végeznie, 24-ik évének betöltéséig a kaszárnyában
kell laknia, 28-ik évének betöltéséig gyakorlati előkészitéssel, pl. ha
jogász lesz, még tovább is kell foglalkoznia és a 28-ik életéve után, ha
egészen pedagógiai rendben akar haladni, kell körülnéznie, hogy miből
keressen magának kenyeret és szerezzen önállóságot, hol és miként
házasodjék és hogy ha erre csak egy-két évet számitunk is, pedig néha
többet is hoznak magukkal a körülmények, 30 éves korában kezdi el az
erőteljes, művelt, katonának való, tanult, végzett magyar ifju a
kenyérkeresetet.
Már most, hogy mit érnek azok a pedagógiai tekintetek, ennek a
vizsgálatába nem bocsátkozom sőt megengedem az államtitkár urnak, hogy
minden szavában, melyet pedagógiai tekintetből mondott, föltétlen,
tökéletes igazság van. E szavakat nem vizsgálom. Hanem miután katonává
minden férfi még sem lesz, hanem csak az, a kinek ép kéz-lába van,
szervezete és termete megfelelő, ereje és egészsége kitünő; ellenben nem
lesz katona, hanem otthon marad a polgári foglalkozásnál minden csonka,
béna, vézna, nyomorék. De ha a társadalom kényszereszközökkel abba a
helyzetbe juttatja magát, hogy azok, a kik műveltek, erősek, a kik ép
kéz-lábuak, hogy azok harmincz éves korukig kenyeret ne kereshessenek,
házasságot ne köthessenek, gyermeket ne nemzhessenek; ellenben a bénák,
nyavalyások, nyomorékok, azok ezt mind megtehessék: tessék az
államtitkár urnak előállani és kiszámitani, hogy az ilyen bitang
társadalomból 50 év mulva mi lesz? Mondjon Berzeviczy államtitkár ur
akár az uj, akár a mult korok történetéből példát, mutasson nemzetet, a
mely készakarva, tudatos kiszámitással idegen érdekért, a német nyelv
kedvéért saját nemzeti társadalmát ily nyomorultan rendezte volna be.
A kultuszminiszteri államtitkár ur, midőn az ország műveltségi
érdekeinek őre kell, hogy legyen ugy is mint képviselő és mint művelt
magyar ember, de ugy is, mint a kultuszminiszterium államtitkára, vajjon
jutott-e eszébe – talán ledérnek tetszik a kérdés ez oldalról a többség
nem egy tagja előtt – hogy függ ez össze hazánkban például a nőnek, női
műveltségnek és önállóságnak, a házasság tisztaságának kérdésével?
Tudja-e azt a kultuszminiszteri államtitkár ur, hogy a nő mindig a
szerint nagy, nemes és magasztos, a mint őt a férfivilág nagynak,
nemesnek és magasztosnak tekinti?
Tudja-e azt, hogy a házasságnak tisztasága, bensősége és az utánunk
következő nemzedékek ereje és honszerelme a házasságok tisztességétől és
nemességétől függ? s tudja-e azt, minő hatással lesz ez Magyarország
nőire s a magyar házasságokra, minő hatással lesz az, ha a legjobb,
legműveltebb, legerőteljesebb elemeket éppen a legalkalmasabb időkorban
ugy a családalapitás lehetőségétől, mint a kenyérkereset s házi
önállóság megállapitásától elzárják?
De tovább megyek, kultuszminiszteri államtitkár ur. Ön a pedagógiában
jártas, jártasabb mint én és mint mi. Az államtitkár urhoz mint
szakférfiuhoz szólok. Igenis, mint szakférfiuhoz, ha nem az, majd
megválik.
Ahhoz, hogy valaki emberré legyen a társadalom, önmaga, családja és
hazája számára, ahhoz maguknak a pedagógiai czéloknak az elérése ugy-e
nem elégséges? Egyéb is kell: a gyakorlati élet számára való előkészület
is kell.
Az az ember, a ki minden pedagógiai szempontnak megfelel, de semmi más
szempontnak nem felel meg, nagyon csodálatos és hitvány ember lenne, de
nagy szerencsére ilyen ember kevés van a világon. Már most az agynak
bizonyos gyakorlatra van szüksége, hogy valaki jó és gyakorlati jogász,
jó és gyakorlati orvos, jó és gyakorlati művész és a többi legyen. Az
emberi agynak bizonyos iskolázottságra, bizonyos átalakulásra,
idomitásra, fegyelmezettségre van szüksége. Ezt az idomitást és
fegyelmezettséget megnyerhetni a gimnáziumi és egyetemi kurzuson és
saját kenyértudományaival való foglalkozás által.