történetével azonos és azzal együtt jár. Azok a tisztelt ifju
képviselőtársaim, kik oly könnyedén beszélnek a hazafiságról, bizonyára
tudják – mert nem képzelem, hogy a corpus jurist eléggé ne forgatták
volna, mielőtt elméleti hazafiságukat tartalommal megtöltötték, hogy
midőn Ferdinánd ausztriai főherczeget, később I. Ferdinándnak nevezett
magyar királyt a nemzet királylyá választotta, mint tudjuk, a mohácsi
csata után, már tiz év mulva, 1536 ban az országgyülés kimondotta, még
pedig a királyi consensus hozzájárulásával, hogy »Felséged katonasága a
vidéki lakosság könyeiből él, mint ez már nálunk szokássá vált.«
Provincialium lacrymis vivit, quemadmodum id jam nobis quasi in
consuetudinem versit«.
Már tiz év mulva igy beszélt az ország törvényhozása. Másutt pedig
hozzáteszi, hogy »a szegény népnek nem hagyja meg egyebét, mint véresre
vert meztelen testét.« Ez is bent van a corpus jurisban. Miserae plebi
nihil praeter nudum corpus illudque diris affectum verberibus
relinquitur. – Az 1536. évi XXVI. törvényczikkben van; utána nézhet
mindenki.
Itt kezdődik a német nyelv története Magyarországon.
Ez után az történt nyomban, hogy a királyi hatalom a magyar
hadcsapatoknak idegen, német tiszteket adott. Azért az 1552. évi XII.
törvényczikk megparancsolta a kormánynak, hogy a magyar ezredeknek
magyar főtiszteket kell adni. Ime hát már akkor megkezdődött a kétéves
önkéntesek ily módon való becsempészése a német nyelv utján. Azonban az
ország elszegényedett, valószinüleg még szegényebb volt, mint most. A
hadügyi költségek évenként emelkedtek, a delegácziók mindig többet
szavaztak meg s Jókai Mór tisztelt képviselő ur tiltakozó szava és
puskapora semmit se használt.
Végre 1559-ben az országgyülés keserves hangu törvényt hozott, a melyben
azt mondja: Királyi felséged pedig ne kérjen tőlünk sok pénzt, mert a
törökök, rebellisek és felséged katonái koldussá tették már az országot!
– Itt kezdődik ennek a hadseregnek és a vele összekötött német nyelvnek
története Magyarországon.
Jött azután Basta, Karaffa és Haynau, kik mind a német nyelvet és a
közös hadsereget hozták be és a magyar értelmiségnek kiirtására
törekedtek kötél, akasztófa, elnémetesités, elházasitás és elfajzás
által. Oly hadseregnek, mely igy gazdálkodott nálunk három évszázad óta
és oly nyelvnek, mely ily uralmat akart hozzánk becsempészni,
közkedveltsége Magyarországon nem lehet. Meglehet, hogy majd valamikor
lesz, de akkor itt magyar nemzet és Magyarország nem lesz és
miniszterekké a gróf Andrássy Gyulák se lesznek.
Gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselő urral – harmadszor is ismétlem
– egyetértek abban, hogy az csakugyan állami jogunk durva megsértése,
sőt nemzetünk durva meggyalázása a honvédelmi miniszter és a közös
katonai körök részéről, ha ők bármiféle intézménybe a magyar nyelvet
csak ugy akarják bevenni, mint egyéb nemzetiségek Mutter-Sprache-ját.
Becsempészték a német vezénynyelvet a nemzet megkérdezése nélkül a
napoleoni háboruk alkalmával, sőt némileg előbb is. Nagy sérelem volt
ez, de nem meggyalázás. Hanem mikor a nemzet törvényhozásától magától
követelik, hogy saját fiainak büntetést szavazzon meg akkor, ha ők az
ősi magyar, nemzeti államnyelvet használják és nem a németet: ez nemcsak
sérelem, hanem oly alávaló meggyalázása a nemzetnek, a minőre a
világtörténetben egyetlen egy példát se mutathat a honvédelmi miniszter.
Eltiporni lehet nemzetet, ráparancsolni lehet kényszerhatalommal – mi is
éreztük ezt nem egysser – de hogy a nemzettel magával szavaztassák meg
saját gyalázatát, saját nyelvének megtagadását: erre nincs példa a
világtörténetben.
Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur január 12-iki beszédében, hogy a
monarkia tekintélyének, sulyának fentartása kifelé addig lehető, mig
mindenki kivül a monarkián meg van győződve arról, hogy az
osztrák-magyar monarkia fennállásának legnagyobb támasza Magyarország.
Igaza van. Az ugynevezett monarkiának nagy tekintélyt kölcsönöz az, ha
azt hiszik róla, hogy ha nem is legnagyobb támasza, de biztos támasza
Magyarország. De ha a tisztelt miniszterelnök ur azt akarja, akkor
akarnia kell azt is, hogy ez a Magyarország Magyarországnak megmaradjon.
Ez az ország pedig addig lesz önálló és addig állhat fenn, a mig magyar
lesz és szabad. A mint e Magyarországot sikerül önöknek semmivé tenni
akár németesitéssel, akár szlávositással vagy bármivel: ugy ennek
szabadsága is tönkre lesz téve és többé a Duna-Tisza partjain önálló
ország nem fog állani soha.
De egyre figyelmeztetem a kormány tisztelt tagjait és ha szavam tovább
jutna, figyelmeztetni kivánom a korona tanácsosait és magát a koronát
is, hogy addig lesz ez az ország támasza a Habsburg-családnak is, mig
Magyarország lesz. Ez a nemzet vérének és pénzének, erkölcsi és anyagi
javainak feláldozásában elmegy az elképzelhető végső határig. De elmegy
egyedül azért, mert azt a meggyőződést táplálja, hogy Magyarország
önállóságát és szabadságát tartja fenn. Támogatja a dinasztiát,
urunkat-királyunkat és annak egész családját erejének végkimerüléséig,
mert az a meggyőződése, hogy szüksége van erre azért, hogy Magyarország
önálló és magyar legyen. De ha önöknek sikerül odáig vinni mindenféle
mesterkélt eszközökkel, hogy ez a Magyarország megsemmisüljön: akkor
ennek a nemzetnek minden okos, nem okos tagjában feltámad a gondolat,
hogy hát akkor minek áldozzunk?
Én nem mondhatok egyebet és nem mondhatnék egyebet – ha szavam odáig
jutna – királyunk trónja előtt sem, mint a mit Hunyadi János ezelőtt
négyszázötven évvel mondott a római pápának, mikor a római pápa
belekapkodott az ország jogaiba. Hunyadi ezt irta neki: »Engedje meg
szentséged, hogy ez ország szabadon éljen jogaival és szabadságával,
mert a szentséged iránti hűsége függetlenségével együtt el fogna
enyészni.«
Elfogadom Ugron Gábor képviselőtársam határozati javaslatát!
MAGYAR NYELV A HADSEREGBEN.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Ezt a nagyterjedelmü hosszu beszédet a véderőjavaslat 25-ik §-ának
részletes tárgyalásánál 1889. évi márczius 9-én a parlamentben
tartottam.
Külső hatása szokatlan nagy volt. Csaknem minden lap vezérczikkben
tárgyalta. Az ellenzék százezer példányban való külön kinyomatását
rendelte el. Habsburgi korszakbeli történetünknek s tényleges közjogi és
társadalmi helyzetünknek a legfájdalmasabb kérdéseit érinti ez a beszéd.
Vitázó hangja van végig, de minden élessége mellett is szelid, gunynyal
s vidám humorral teljes.
A törvényjavaslat 25-ik §-ának tizenkettedik kikezdése ezt a pontot
foglalja magában:
»A tényleges szolgálati év végén tartoznak az egyévi önkéntesek a
tartalékos tisztekké való kinevezéshez megkivántató képzettséget
elméleti és gyakorlati tekintetben vizsga letétele által igazolni. Ezen
vizsgára nézve a követelmények mértékét és a követendő eljárást az ő
felsége által szentesitett e részbeli szabályok állapitják meg.«
Köztudomásu, de Bolgár Ferencz a képviselőházban külön is
bebizonyitotta, hogy ezek a tiszti vizsga-szabályok határozottan
megkövetelik, hogy a vizsgát német nyelven kell letenni s az egyévi
önkéntesnek a német nyelvet a katonai és tiszti szolgálatra teljesen
alkalmas mértékben szóval és irással ismernie, tudnia kell.
De ugyanazon §. tizenharmadik kikezdésében ez a pont áll:
»Azon egyévi önkéntesek, a kik ezen vizsgánál meg nem felelnek,
kötelesek még egy évet csapattestük alosztályainál tényleg szolgálni.«
E két összevágó rendelkezés tehát kétségtelenné teszi, hogy a magyar
kormány a magyar törvényhozástól azt követeli, hogy a magyar ifjut, ha a
katonai tudásban elnémetesedik, jutalmazza meg; ha pedig magyar marad:
akkor még egy évi kényszerszolgálattal büntesse meg.
Ilyen önmeggyalázás példátlan a nemzetek történetében.
II. A BESZÉD.
(György Endre logikája. – A magyar nyelv és a föderalizmus. – A jus
reservatum. – Mit jelent ez a három latin szó: divina favente clementia?
– Az 1741-iki példa. – Ziskay Antal okoskodása. – A szokásjog miből áll?
– Heister Siegberth osztrák generális szokása. – Werbőczy szokásjoga. –
Mit tesz a magyar törvények szerint a hadsereg vezénylete és
belszervezete? – A magyar ezredek tulajdonosai. – A „csavargó nyelv.“ –
Könyörgés-e a törvény? – A törvényjavaslat miben tér el az 1868-iki
megállapodásoktól? – Minő természetrajzi tünet a „Soldatenkind“? – A
pedagogiai tekintetek. – A nemzedék elsatnyulása. – Különbség a katonai
és polgári agy között. – A demokráczia kérdése. – Miért nevelik a
főherczegeket katonának? – Mikor csempészték a német nyelvet a magyar
ezredekbe? – A Gréwen-huszárezred kérvénye 1790-ben. – A nemesi gárda. –
Mit ér az országgyülési határozat. – Deák Ferencz beszéde. – Kurucz
Csáky Mihály, a rodostói halott.)
Tisztelt Képviselőház! György Endre tisztelt képviselőtársam érdekes
beszédének egyik részében annak a kérdésnek megoldásával foglalkozott,
vajjon a most folyó véderővita alatt az ellenzék felfogásában van-e
logika, vagy nincs?
Nekünk, a 48-as pártnak, megadta azt az elégtételt, hogy elismerte, hogy
a mi álláspontunkban van logika, saját pártjának is megadta azt az
elégtételt, hogy abban is van logika, a mérsékelt ellenzék
álláspontjában azonban ezt nem tudta felfedezni.
Én a mi pártunk részéről ez elismerését kétkedéssel fogadom azért, mert
György Endre képviselő urnak e kutatásai felkeltették bennem az aggályt:
vajjon ő és pártja képes-e annak megbirálására, vajjon mi helyes
logikával járunk-e el? Én legalább, végig gondolva a hosszu vita egész
folyamán, olyan sajátságos logikát vettem észre a kormány és pártja
részéről épen a fő és lényeges kérdésekre nézve, a melyet közönségesen
sem a tudományban, sem az életben logikának nem szokás nevezni, hanem a
logika csuffá tevésének.
György Endre tisztelt képviselőtársamnak csak nehány példával szolgálok,
mint ő tegnap akart nekünk szolgálni.
A kormánynak az a kiinduló pontja, hogy komoly háborus veszély fenyeget
bennünket, a trónt és a hazát egyaránt, tehát a véderőt fejleszteni és
fokozni kell mindamaz erők végső határáig, melyekkel a nemzet
rendelkezik; tehát szükséges a véderő fejlesztése végett a hadseregbe a
nemzet áldozatkészségét, rokonszenvét, és nemzeti lelkesedését is
bevinni. Ez a főfeltétel. A logikai következtetés pedíg, melyet abból a
kormány és György Endre kihoz, az, hogy szükséges lévén ebbe a nemzet
egész ragaszkodását, áldozatkészségét és lelkesedését bevinni, tehát a
nemzeti elemet szoritsuk ki abból és még keseritsük is el a magyar
nemzetet. Ez a logika a kormánynál?
Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur: mulhatatlanul szükséges
feladat a tartalékos tisztek számának szaporitása, mert tartalékos
tisztekkel kellő bőségben nem rendelkezünk, kivált háboru esetén s
kivált a csaták folytán előálló fogyatékok betöltésére. Kell tehát
gondoskodnunk minél gyorsabban, minél bővebben és mindenesetre kielégitő
mértékben a tartalékos tisztek számának szaporitásáról. Mi lenne ebből
közönséges, józan eszü emberek között a következtetés? Az, hogy tehát a
hadügyi czélok veszélyeztetése nélkül a tiszti vizsga letevését
könnyitsük meg. De a miniszter ur s a kormánypárt logikája azt mondja
erre, hogy tehát nehezitsük meg a tiszti vizsgát, tegyük kényszeritővé
azt a nyelvet, a melyet nem értenek.
De a honvédelmi miniszter ur – hogy György Endre képviselőtársam logikai
gyüjteményét szaporitsam – itt sem áll meg, hanem azt mondja: nemcsak
tartalékos tisztekre van szükségünk, hanem szükségünk van alkalmas,
képzett, jól fegyelmezett és lelkes altisztekre is. Mi lenne ebből a
következtetés? Mindenki tudja, a ki józan elmével foglalkozik a
dolgokkal. De a tisztelt kormány »ergo«-ja, következtetése ebből az,
hogy tehát állitsunk fel hátrányok és büntetések utján egy fegyencz
csoportot s abból vegyük ezeket a lelkes altiszteket.
De a kormánynak és pártjának logikája még itt sem áll meg. A
miniszterelnök ur – nagyon sajnálom hogy kimegy és azt a körülményt,
hogy mi őt nem szivesen hallgatjuk meg, azzal viszonozza, hogy ő meg
épen nem akar meghallgatni bennünket – (Egy hang: Bujdosik!) egész
nyomatékkal terjesztette György Endre képviselőtársam pártja elé, hogy
nemzetünk erkölcsi sulya s az ország tekintélye kivánja azt meg, hogy a
kormány ne gyenge kártyákkal játszék, azért, a 14. §. mellett a
kabinetkérdést veti fel és annak keresztülvitelével a kabinetkérdés
sulya alatt követeli. Mi történik? A 14. §-t elejtette, de a kabinetet
nem ejtette el. Hát az ország tekintélyének és erkölcsi sulyának
megvédelmezésében hol van itt a logika? Ezt kérdem György Endre
képviselőtársamtól.
Lesz szerencsém az igazságügyminiszterrel is szót váltani.
Horváth Gyula képviselő ur egész nemes felindulással teljes előadást
tartott nekünk arról, hogy mikép veszélyeztetjük mi a parlamentarizmust,
annak nagy érdekeit, annak tekintélyét. Jó: gondolkodtam azon, miként
védelmezi tehát azt meg Horváth Gyula képviselőtársam és igen sokan
mások, kik akként jártak el ebben az egész kérdésben, mint ő?
Horváth Gyula tisztelt képviselőtársam előterjesztette, hogy ő neki
kezdettől fogva, már az ősztől fogva sulyos aggodalmai voltak e
törvényjavaslat némely fontos intézkedései ellen. Ez aggodalmaknak ő
hangot adott. Hangot adott az ellenzék férfiainál, hangot adott a
kormánypárt tagjainál, hangot adott a klubban, a miniszterelnökkel
szemben, sőt hangot adott itt e Házban. Hangot adott a sajtóban is.
Tehát ő e veszélyes intézkedéseket változtatni akarta, de mindig azzal a
feltevéssel, hogy Tisza Kálmán személyéhez rendületlenül ragaszkodik s
annak véteni nem akar. Már engedelmet kérek, ha én azt keresem, hol van
itt e felfogásban a parlamentarizmus logikája, én annak megtalálását
György Endre képviselőtársamra bizom; mert arra én képes nem vagyok.
De itt volt a kultuszminiszteri államtitkár ur, a ki a logikának ismét
uj, csodálatos példányképét állitotta elénk kapcsolatban azokkal a
tüneményekkel, a melyekkel a többség tagjai sorában találkozunk. Senki
sem titkolja, mindenki tudja, nyilvánvaló dolog, hogy a törvényjavaslat
ellen az ellenzék magában a kormánypárt kebelében is kitört; s
következetesen és élénken hangsulyozták, sőt a kormánypárt igen kiváló
tagjainak igen sulyos aggodalmait kellett a kormánynak, különösen a
kormány elnökének, meghallgatni. Ezt Berzeviczy államtitkár ur
természetesnek tartja; én is; de azt mondja Berzeviczy államtitkár ur:
De miután az ellenzék ugyanez aggodalmát élénk, erélyes alakban itt a
parlamentben és az ország előtt hangsulyozta, a kormánypártnak szinte
már ennélfogva tömörülnie kellett.
Vagy egyáltalában nincsen értelme a veszélyek hangoztatásának, a
melyeket e kérdésben ugy Berzeviczy államtitkár ur, mint mások többen
felhoztak, vagy beszédének ez az értelme. De hogy ebben is hol van a
logika: György Endre képviselőtársam keresse meg.
De továbbá maga György Endre képviselőtársam, a mostani közös logikának
legszebb példáját állitotta elénk, legalább a legcsodálatosabb példáját,
mikor tegnapi beszédében – hozzáteszem, a komolyság egész látszatával –
ugy állitotta fel a magyar nyelvnek és a német nyelvnek a kérdését – és
itt egy kicsit a szivébe is tekintek – hogy a magyar nyelvnek a német
nyelv uralma csakugyan hasznára nincs, sőt ártalmára is van és meg
vagyok győződve, hogy György Endre tisztelt képviselő ur e tekintetben
csak ugy vélekedik, mint én. De azt mondja, hogyha a magyar nyelvet
behozzuk a hadseregbe, ezzel ajtót, kaput tárunk a föderalizmus
behozatalának is; de miután nekünk a föderalizmus árthat, tehát hozzuk
be a hadseregbe csupán a német nyelvet. Bocsánatot kérek, meglehet, hogy
az a föderalizmus ártana, de az bizonyos, hogy ha a mi nyelvünk ott
állami életünk egész tekintélye által segitve, szabad versenyre kelhet a
föderalizmussal, az még sem olyan ártalmas, mintha a német nyelv
elnyomja a magyart. György Endre képviselő ur államférfiui felfogásának
ez a logikája tökéletesen ugyanaz, mint azé a szerencsétlen istenverte
ujonczé, a ki elgondolta magában nagy bubánatában, hogy hátha a
legközelebbi sorozásnál katona lesz, hátha azután háboru lesz, hátha a
háboruból csata lesz, hátha a csatában sebet kap, tehát e sok aggály
elkerülésére felakasztotta magát előre.
Tisztelt Képviselőház! A vita folyamán nem egy oldalról szóba hozták a
mi tisztes emlékezetü Corpus Jurisunkat és fölemlitettek abból nem egy
törvényt és nem egy törvénymagyarázatot, sőt a magyarázás módját is.
Mindenekelőtt megelégedésemet fejezem ki azért, hogy az igen tisztelt
honvédelmi miniszter ur a Corpus Juris és az annak megértésére szükséges
segéd tudományok tanulmányozására adta fejét és mindenesetre elnéző
leszek iránta, tekintettel arra, hogy kezdő tanfolyamot jár és hogy még
az egyéves önkéntességet sem töltötte ki annak szolgálatában.
Előzetesen mégis meg kell jegyeznem, mert csak most jut eszembe, hogy
akkor, a mikor az Apponyi Albert gróf tisztelt képviselőtársam által
idézett Deák Ferenczczel szemben a honvédelmi miniszter ur egy másik
Deák Ferenczet idézett, helytelenül járt el; mert Deák Ferencznek ama
szavai, melyeket gróf Apponyi idézett, Deák Ferencznek saját,
authentikus szavai, ellenben azok, melyeket báró Fejérváry honvédelmi
miniszter ur idézett, Deák Ferencz szavainak csak kivonatát képezik, a
mely Deák ellenőrzése nélkül, az akkori czenzura mellett készült az
országgyülés naplóiból. Csak mellesleg jegyzem azt meg, hogy tekintély
ellen önönmagát felhasználni csak annak saját szavaival lehet, nem pedig
a mások által korrigált szavaival.
A törvénymagyarázatra és általában a Corpus Jurisból idézett
törvényekre, valamint azok magyarázatára nem fektetem a legfőbb sulyt.
Tudom, hogy mai napság, fájdalom, már nem az elméletinek tartott régibb
törvények értelme döntő a törvények magyarázatánál, hanem döntők a
mindennapi körülmények, szükségek és azok felfogása. De miután
Magyarország kormányának két tagja, a honvédelmi és az igazságügyi
miniszter urak régi törvényekre hivatkoztak, lehetetlen – erkölcsileg
lehetetlen – hogy ha abban a hivatkozásban valóságos hiba és tévedés
van, hogy a parlament részéről az a hiba és tévedés ki ne igazittassék.
Mindenekelőtt furcsán tünik fel nekem az az ugynevezett fentartott jog,
a jus reservatum, a melyet itt a miniszterelnök urtól megkezdve a
többség összes szónokai folyton emlegettek s a mely szót még az ellenzék
némely szónoka is ajkára vette. Megjegyzem, hogy a mi alkotmányunk
ugynevezett királyi fenntartott jogot nem ismer. Valahol és valamikor
azt tanultam, hogy e szavak: jura reservata a canonjogból eredtek,
onnan, hogy a római pápa bizonyos jogokat fenntartott magának azokkal
szemben, a melyeket államoknak, királyoknak, egyházaknak, földesuraknak,
patronusoknak stb. gyakorolni megengedett, ugy okoskodván, hogy minden
hatalom az övé és minden hatalom, mely az övé, Istentől van, ő azonban
némelyeket ezekből elosztogat, némelyeket pedig magának fenntartott, a
melyeket a tudomány és jogtörténet jura reservata-nak nevez. S ugy
tanultam – már azután gyakorlatból is – hogy meghunyászkodó,
szolgálatkész miniszterek, jogtudósok, jogcommentatorok stb. a
canonjognak e kifejezését – a mely, hogy helyes-e vagy nem, arról nem
vitatkozom – átvitték az államéletbe is és a királyi hatalmat is oly
Istentől adott különös hatalomnak magyarázták, a milyennek a római
pápáét magyarázták a barátok és a királyi jogra is alkalmazták a jus
reservatum kifejezést. Ziskay Antal tisztelt képviselő ur különösen
szeretett e szóval vagdalózni.
Pedig ő itt számot adott arról, hogy miket olvasott ő át és miket
forgatott ő fel a felségjogoknak és Magyarország jogszokásának és a
törvények gyakorlásának megismerésére. Ha igazán mindazokat
áttanulmányozta volna, a miket emlegetett, biztosan rájött volna, hogy a
magyar alkotmányjog, annak egész története folyamán át az Isten
kegyelméből való felségjogokat és jura reservata t nem ismeri.
Régen volt, tisztelt Ház, még akkor dicső emlékezetü V. Ferdinánd
uralkodott, midőn legelőször kezembe került az én egyházamban akkor
divatban levő egyházi zsoltáros könyv, melyen ott volt ő felségének és a
cenzurának engedélye, öreg nagybetükkel ekkép felirva: Nos Ferdinandus
V. divina favente clementia imperator Austriae, rex Hungariae,
Hyerosolimae stb«. Gyermek voltam, kiváncsi voltam, hogy ez mit jelent.
A »Ferdinandus«-t értettem. Az V.-t szintén; de ezt a három szót:
»divina, favente clementia« nem értettem. Volt egy öreg literatus
barátom, a ki nagy műveltséget sajátitott el, a többi közt classica
litteraturában, de a Girondiak történetében is. Megkérdeztem tőle, mit
jelent e három szó: »divina favente clementia«, mire ő azt felelte: ez a
három szó azt jelenti: »szurony, tömlöcz, akasztófa«. Minthogy nem
tudtam latinul, elfogadtam, hogy azt teszi, de nem értettem az egész
dolgot. Később a latin nyelv elemeivel megismerkedvén, rájöttem, hogy az
én öreg barátom nem igen jól tudhatott latinul, mert e szavak azt
teszik: »Isten kedvező kegyelméből«. Később jött 1849 és 1850 és akkor
láttam, hogy az én öreg barátom mégis jobban tud latinul, mint én, mert
ez még sem azt teszi, hogy »Isten kedvező kegyelméből«, hanem azt teszi:
»szuronynyal, tömlöczczel, akasztófával« – vagyunk tudniillik uralkodók.
Ez a gyermekkorombeli esemény, ez a latin nyelvmagyarázat jut nekem
eszembe, valahányszor a tisztelt többség soraiból ezt a »jura reservata«
kifejezést, mint a magyar alkotmányjog egyik forrását hallom emlegetni.
A tisztelt igazságügyminiszter ur jól tudja, hogy nemcsak hogy a magyar
alkotmány ezt a fogalmat, mint jogforrást nem ismeri, de a magyar
alkotmány azt egyenesen tagadja. Az 1741: XI. t.-czikk az ország
alkotmányos jogait szabatosan biztositotta a király ellenében – pedig
akkori királyunk király is volt, nő is volt, korának egyik legkiválóbb
jelensége s nemzetünk mind a nő iránt, mind a király iránt, különös
hódolattal és hódoló tisztelettel volt és van ma is és a király akkor,
mint ezt a törvényhozás törvénybe is iktatta, a saját szent személyét és
fenséges gyermekeit a magyar nemzetnek, hű magyarjainak hűségére és
bölcseségére bizta és adta át. – Mégis ugyanakkor a magyar nemzet a
királya iránti határtalan ragaszkodása mellett is azt mondta az emlitett
törvénynek második szakaszában: »sacra regia maiestas in augusta quoque
aula sua, in his, quae a concessa sibi suprema potestate dependent, pro
altissimo iudicio regioque munere suo, fidelium cosiliariorum suorum
hungarorum opera est consiliis utetur«, – a mi magyarul azt teszi, hogy:
ő szent felsége a királyné még azokban a jogokban is, melyeket a nemzet
neki saját udvarában engedélyezett, magyarok tanácsával, bölcseségével
és közreműködésével éljen. Igy fogja fel a magyar jog és a magyar
alkotmány a királyi jogokat. Azok csak annyiban és azért királyi jogok,
a mennyiben azokat a nemzet engedélyezte.
E jogok természete, köre és gyakorlásának módja az állam tekintélyét, a
nemzet sulyát és tekintélyét és Magyarország dicsőségét is érintik. E
királyi jogoknak gyakoroltatniok kell és azért is engedélyezték, hogy
azok gyakorlása ugy a mi királyunk hatalmát és dicsőségét emelje, mint a
nemzetét és országét; de azért nem engedélyezték volna, hogy e jogokból
kiindulva, a nemzet jogai megsemmisittessenek, akár egyenesen, mint azt
a tisztelt honvédelmi miniszter ur teszi, akár téves magyarázat utján,
mint a hogy azt az igazságügyminiszter ur megkisérelte.
Nevezetes ez a törvény azért is – és sokszor kellene, hogy a nemzetnek
és képviseletének eszébe jusson – mert ez a törvény világosan kimondja,
hogy ő felsége még a saját udvarának rendezésére is csak a nemzet által
engedett jogokkal élhet. Hol vagyunk mi most tényleg ettől a
felfogástól? Micsoda ma a magyar királyi udvar akár Bécsben, akár
Budapesten? De erről most nem akarok beszélni, majd jön a költségvetés,
akkor a miniszterelnök urhoz is lesz talán szerencsénk, vagy talán már
épen nem lesz szerencsénk.
Másik, igen sulyos alkotmányjogi tévedés is történt itt, sőt több mint
tévedés, a melyre most szintén nem terjeszkedném ki, ha azóta két
miniszter és a többségnek igen sok tagja e tévedésbe bele nem esik vala.