fogadjuk el, hanem ehhez szükséges az is, hogy az multunk emlékeiben,
jelenünk törekvéseiben s jövendőnk minden reményében velünk egynek
érezze magát s ha ezt nem teszi, vagy nem teheti, akkor a nemzettel
valóságos, igazi és komoly kapcsolata annak a hadseregnek nincs. Mi
adhatunk hozzá emberanyagot, de nem katonát és nem hőst. Mi adhatunk
hozzá pénzt s ő elfogdoshatja béke idején rablóinkat, háboru idején
kiállhat a harcztérre és vivhat szerencsés vagy szerencsétlen csatákat,
de nemzeti hadseregnek, a mi nemzeti létünk fentartójának nem
tekinthetjük.
Mi köt minket össze azzal a hadsereggel? Fájdalmas összeütközések
emlékezete. A mit az a hadsereg dicsőségének tart, az nekünk
szomoruságunk és gyászunk; és a mit mi nemzeti dicsőségünknek tartunk:
az annak a hadseregnek pártütés, rebellio.
Ez a különbség van az igazi erős hadsereg és ama hadsereg közt, melyet a
honvédelmi miniszter véd. És mi köt bennünket össze a jelen
törekvéseiben és a jövő reményeiben e hadsereggel? Hol fogunk egy téren
találkozni ezzel? Majd a csatatéren, tán az orosz ellen? Talán e
hadjárat sorsa nem lesz oly szomoru, mint a közös osztrák hadsereg
minden hadjárata volt, melyben német szóval vezényelték a magyart.
Ugy látszik, a honvédelmi miniszter ur a történelemből nem akar tanulni.
A nyelvkérdésről annyit, a mennyit – később akarok beszélni. De most
eszembe jut s elmondom azt, hogy a magyar ezredeket háboruban a
napoleoni háborukig magyar nyelven vezényelték. A habsburgi seregeknek,
ha volt hadi dicsőségük, eddig szerezték s ez óta e hadseregek minden
hadjáratot elvesztettek. Mióta a magyar ezredeket belekényszeritették a
németségbe, mióta a magyar hadcsapatoknak nem adtak magyar tiszteket,
mióta a tisztikar és legénység csak a vezénynyelven értheti meg egymást,
melyet a magyar ezredekre rátukmáltak: azóta e hadsereg a képzetlen
olasz csapatok elleni harczokat kivéve, akár kül, akár belháboruban
egyetlen hadjáratot soha meg nem nyert. Pedig a katonai erények e
hadseregből nem hiányoztak soha. Voltak vitézei, hősei. De hiányzott a
nemzeti érzés, hiányzott az a magasztos czél, melyért a katona ne csak
halni, de győzni is tudjon.
Ha a magyar csapatokat elszakitják a magyar nemzettől, ma sincs meg az a
czél, melyért a katona élni, halni és győzni tudjon.
Mi most e hadsereg?
A tiszti nyelv német, a legénységi nyelv mindenféle, a mi csak
képzelhető és a mi Magyarország és Ausztria földrajzi határai közt
feltalálható.
Jelvénye: feketesárga, azt mi nem ismerjük el.
Nemzeti jellege semmiféle; nemzeti önérzete nincs, nem is volt, nem is
lesz soha.
Közös czélt, melyért lelkesülni tudjon, nem ismer, de igen is ismeri a
hadurat. Én mély hódolattal és hazafias tisztelettel emlékszem meg
mindig az ország királyáról, ki nekem uralkodóm, de a magyar érzületet
akár közlegénynél, akár tisztnél, a ki a hadseregben egy-két-három évet
eltölt, mint Törs képviselőtársam kifejtette, nem lehet a csecsemőkora
óta magába szítt érzelmekkel és fogalmakkal együtt az alatt a pár év
alatt megsemmisiteni. Császári-királyi hadurat az nem ismer. A katonai
reglement és a kurtavas megtanitják ugyan rá, de ő magyarként megy oda s
magyarként jön onnan el. Ismeri hazáját, annak világtörténeti czéljait
és rendeltetését, de »k. k.« hadurat nem ismer.
De mikor a helyzetet igy látjuk s azt mondjuk: királyunkért és hazánkért
mindent ép ugy, mint ezelőtt száznegyven vagy százötven évvel; – ha mi
azt akarjuk, hogy hadseregünk a miénk legyen, nemzeti legyen, azért
lelkesüljön, a miért mi és ha szenvedni kell is, érezze mindazt, a mit
mi, – és a mikor mi erre vonatkozó érveinket itt időt és szót nem
kimélve, kifejtjük: akkor mivel áll elő a honvédelmi miniszter ur és a
tulsó oldal? Érveinkkel, a nemzet igazi érzületével és háromszáz éven át
ezerszer nyilvánult eme határozott nézetével szemben mivel áll elő a
tisztelt kormánypárt?
(Közbeszólás: azzal, hogy szavazzunk!)
Nem. A tisztelt miniszterelnök ur e hó 12-én tartott beszédében azzal
áll elő, hogy ő szentül meg van arról győződve, hogy e törvényjavaslat s
a hadszervezet, a mely ezen alapszik, jó és minden czélnak, a melyet mi
is óhajtunk, megfelel. Elismerem, hogy a honvédelmi miniszter ur tett
néhány kisérletet arra nézve, hogy a törvényjavaslat védelmére egyéb
érvet is felhozzon, de én most csak azzal a körülménynyel akarok
foglalkozni, melyet a miniszterelnök állitott elénk, midőn azt mondja,
hogy a törvényjavaslat jóságáról szentül meg van győződve. S megjegyzem,
hogy a miniszterelnök ur ezt az érvet nemcsak itt ismételte, de a mint a
hirlapokból látom, a szabadelvü párt tanácskozásaiban is ismételve
használta.
Az egyéni meggyőződés, tisztelt képviselőház, mindig tiszteletreméltó.
Akárhányunkkal megtörténhetik az életben, hogy a midőn valamely vitás
kérdésre nézve valaki azt mondja, hogy az én meggyőződésem szerint ez a
dolog igy áll, akkor gondolkozásba esünk, hogy talán mégis ugy áll a
dolog, a mint azt az illető komoly meggyőződése hangján kijelentette. De
tisztelt képviselőház, a meggyőződésnek is megvan birálhatósága. Én
hosszas jogi s részben birói gyakorlatomban is arról győződtem meg, hogy
a mi a magánjogi életben a megbizhatóság bizonysága szokott lenni:
körülbelül a politikai életben is az ilyen egyéni nyilatkozatok
megbizhatóságának az a bizonysága. Hogy a meggyőződés nyomatékosabb
legyen azzal szemben, a kivel szemben használják: nekünk – mert velünk
szemben használják – teljesen biztosaknak és nyugodtaknak kell lennünk a
tekintetben, hogy az a meggyőződés őszinteséggel, önzetlenséggel és
jólértesültséggel nyilvánul s őszinteségen, önzetlenségen és biztos
tudáson alapszik is egyuttal.
Hogy az önzetlenség mennyiben van meg, erről a kérdésről nem szólok.
Annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök ur ugy állitotta fel a kérdést,
hogy ha a törvényjavaslat megbukik, akkor megbukik ő is és ott hagyja a
helyét. Ha pedig a törvényjavaslatot meg szavazzák, akkor továbbra is ő
marad a miniszterelnök. Politikai és államférfiui szempontból a
kérdesnek ilyetén módon való feállitását kárhoztatni nem lehet, sőt
bizonyos tekintethen helyeselni is kell: de annyit mondhatok, hogy ha a
hasonlat sántit is kissé, de a jogi életben az olyan tanut, a ki ily
kérdésben ekként nyilatkozik, ily módon és ily körülmények közt
elfogulatlan igazi tanunak nem szokás elfogadni.
A jólértesültség kérdésében én a miniszterelnök ur kijelentésére nem
teszek megjegyzést. Elhiszem, hogy ő e törvényjavaslat
mellékkörülményeiről jól van érte sülve, de már a mi az őszinteséget
illeti – bocsánatot kérek – a miniszterelnök ur meggyőződésében én az
őszinteséget fel nem találhatom, legalább ugy nem, a miként azt ő
kifejezte. Megmondom, miért? Nem azért teszem ezt, mintha én nekem
különös kedvem volna a miniszterelnök ur egyéniségével foglalkozni,
hanem azért teszem, mert a mit mondani akarok, szorosan összefügg
magával a törvényjavaslattal.
Azt mondja a miniszterelnök ur e törvényjavaslat 14. §-ára nézve, és
mondta különösen – a mint a hirlapokból széltiben-hosszában látni volt
szerencsénk – a szabadelvükörben, hogy e törvény 14. §-a ugyanazon
értelmü az 1868-iki e tárgyban hozott törvény 11. §-ával. Bocsánatot
kérek, a ki ezt állitja, annak vagy az itélőtehetsége, vagy az
őszintesége hiányzik.
A miniszterelnök urnak az itélőtehetsége nem hiányzik, e fölött semmi
kétség. De már annyi bizonyos, hogy ha a most javasolt 14. §. ugyanazt
jelentené, a mit a régi törvény 11. §-a és semmi többet és semmi mást
nem jelentene, akkor – legyünk arról meggyőződve, a miniszterelnök ur
nem tette volna ki e törvényjavaslat sorsát ily hosszu és keserü
vitának, hanem meghagyta volna a régi szöveget. Hogy nem hagyta meg:
arra oka volt. De mi volt az oka, azt a miniszterelnök ur elhallgatja.
És itt a parlamenti életben használható legsulyosabb szó se elég sulyos
a kormány eljárásának jellemzésére, a miért az igazi okot, mely őt az
1868-iki törvény kiforgatására rábirta, előttünk elhallgatta. Sőt
nemcsak előttünk, hanem saját pártjának bizalmasai előtt is. A
mesterkedés, a taktika gyakran elkerülhetetlen bizonyos államférfiui
működésekben, de bocsánatot kérek, ha a mesterkedés arra irányul, hogy a
törvényhozó testület félre legyen vezetve, akkor annak az igaz neve
ámitás.
Ámitani pedig nem szabad soha senkinek, annál kevésbbé tisztességes,
becsületes államférfinak. Okának kell lenni – mondom – miért akarja a
miniszter ur a törvényváltoztatást. A miniszterelnök ur az ok
földeritésével nem áll elő. Nem mondja meg, sőt tagadni akarja, hogy a
nemzet évenkénti ujonczmegajánlási jogát akarja megsemmisiteni. Pedig az
a párt is, mely őt tizennégy év óta támogatja s mely őt még most is meg
fogja támasztani s állását meg fogja menteni, megérdemelné, hogy
irányában őszinte legyen.
Tisztelt Ház! A törvényjavaslat támogatására a többségből többen
szólaltak fel, de én is, mint Uray Imre előttem szólott tisztelt
barátom, főleg ama serdülő államférfiak szavaira akarok néhány
megjegyzést tenni, a kik, elismerem, a legnagyobb önzetlenséggel és a
legnagyobb bátorsággal keltek e javaslat védelmére. Oly régen elserdült
államférfiak beszédeire, mint Pulszky Ágoston és Ivánka Imre
képviselőtársaim ezuttal nem terjeszkedem ki. Hanem már, a mint Tisza
István meghatározta, hogy mi a hazafiság s a mint gróf Széchenyi Aladár
s gróf Andrássy Gyula meghatározták előttünk, hogy a német nyelvre nézve
mi a kötelességünk, lehetetlen még néhány megjegyzést azok után is,
melyeket erre nézve elvbarátaim már előttem elmondottak, nem tennem.
Előre megjegyzem, hogy gróf Széchenyi Aladár tisztelt képviselőtársamnak
egyik kijelentésével teljesen egyetértek. Azt mondta és reménylem, azért
mondta, hogy a honvédelmi miniszter ur különösen a szivére vegye:
»Nem vagyok képes belátni, hogy Magyarország, mint politikai nemzet,
melynek nemzeti honvédsége van magyar vezényszóval, melynek közjogi
alapon jogositott államnyelve van, mivel érdemelte meg az az államnyelv,
hogy az osztrák-magyar monarkia egyéb nemzetiségeinek nyelvével egy
szinvonalra helyeztessék. Ez szerény felfogásom szerint közjogi sérelem,
állami nyelvünk határozott mellőzése és ignorálása volna és ez ellen
szerintem a magyar törvényhozásnak óvást kell emelni.«
Ebben a felfogásban, ebben az érvelésben gróf Széchenyi Aladárral
teljesen egyetértek, csak a végkövetkeztetéssel nem értek egyet. Azzal
nevezetesen, hogy ily törekvés ellen nekünk csak óvást kell emelnünk.
Nem óvást kell emelnünk csak, hanem az ily törvényjavaslatot egyszerüen
le kell szavazni és azt a minisztert, a ki ily javaslathoz köti sorsát,
a házból egyszerüen ki kell seperni. A ki a magyar nyelvnek államnyelvi
természetét ugy ismeri és tiszteli, mint gróf Széchenyi, annak más
következtetést felfogásából levonni nem lehet. Hiszen az egyszerü óvás
kedves dolog lenne Bécsben, a hol szivesen mondják: »szavazzatok csak
meg mindent urak, a hogy nekünk tetszik, azután protestáljatok, a hogy
nektek tetszik.« De mi haszna van ebből az országnak?
De már, a mi Tisza István képviselő urnak a hazafiságra s Széchenyi
Aladár és Andrássy Gyula képviselő uraknak a nyelvre vonatkozó
fejtegetéseit illeti, arra nekem ki kell terjeszkednem.
Tisza István tisztelt képviselő ur az álhazafiságnak képét akarta elénk
állitani. Föl kell tennem, nem gondolhatok mást, nem is akarok mást
gondolni, mint hogy jó hiszemben beszélt és hogy helyzetének, állásának
és kötelességének teljes tudatában beszélt és ismétlem, teljes
őszinteséggel nem mást, hanem csak az álhazafiság képét akarta előttünk
feltüntetni, midőn azt mondta, hogy: »A képviselő urak politikájában
hogyan nyilvánul a kizárólagos hazafiság? Abban, hogy minden harmadik
szavuk áradozó, hazafias frázis egyfelől, másfelől a nemzeti
elfogultságnak, az önhittségnek, a nemzet tulbecsülésének fokozásában,
indulatainak és szenvedélyeinek felizgatásában áll.« – Ugyanitt
hivatkozik az eltiport hazafiui bánat bakhanáliáira is.
Hát tisztelt Ház, a minő magasztos és szent dolog valamennyiünk előtt a
valódi hazafiság: kétségtelenül oly kicsinyes, silány és komikus dolog
az ugynevezett álhazafiság és bizonyára közel járt e fogalomhoz magához
a tisztelt képviselő ur, midőn az álhazafiságot ily jellemvonásokból
akarta összeállitani. Ott azonban nagyon messze járt az igazságtól,
mikor azt az álhazafiságot nekünk akarta megmagyarázni és pedig akként,
mintha az az érzet bennünk lakoznék.
Az álhazafiságnak sok neme van. De én annak elméleti nemeiről nem
beszélek, azokat nem ismerem. Hanem ismerem egy fajtáját. Azt, a mely
1861-ben igy beszélt: »Ezzel az uralkodóházzal és ezzel a királylyal
szóba se állok. Én határozni akarok.« – A mely 1865-ben és 1866-ban ezt
mondta: »Én ezzel a királylyal nem békülök ki, én a 67-iki kiegyezést és
koronázást meg nem csinálom, mert én a nemzet függetlenségét követelem.«
És a mely mégis akkor, a mikor 1875-ben módja lett volna erre törekedni,
mindazt a mit 1867-ben szereztünk, lassanként visszaakarja csinálni az
1865-iki állapotra. Az álhazafiságnak ezt a történetileg szigoruan
bebizonyitott példáját igen is ismerem.
Ismerem a hazafiság bakhanáliájának egy történeti példáját is.
Én tudom azt, hogy egykor előkelő politikusok, a magyar közélet akkori
tekintélyes férfiai kimentek a Duna partjára nemzeti szinü zászlóval és
a Szózat éneklése közben Kossuth Lajost éltették olyankor, a mikor a
királyi várpalota ablakai ki voltak világitva, tehát azok igaz lakója
ott lakott és a Kossuth éltetett neve fölharsogott a királyi várpalota
termeibe, a király füleibe. Erre igenis emlékszem. De azt is tudom, hogy
a kik ezt cselekedték, ugyanazon vezérférfiak később a nemzet élére
állva, mindent megtagadtak, a mi Kossuth Lajos előtt valaha szent és
igaz volt, sőt Kossuth Lajost magát is kitagadták a nemzet kebeléből.
Az álhazafiságnak ezt a példáját igen is ismerem. És ismerem annak még
egy példáját, még pedig, fájdalom, nem régóta. Ismerem annak azt a
példáját, hogy ifju emberek, fiatal politikusok, alig kikerülve az
iskolából és az önkéntességi szolgálatból, idejönnek a parlamentbe s itt
ama férfiak felszólalását, a kik küzdöttek az országért s annak jogaiért
s a kik ebben a küzdelemben őszültek meg, kigunyolják és lenézéssel
illetik és midőn ők igazán hazafias érzelmöknek keresetlen szavakban
kitörést engednek, ezt azok a fiatal politikusok elnevezik a hazafiság
bakhanáliáinak, és a mikor ezt teszik, másrészről gloriát énekelnek a
német nyelvnek és arra törekednek, hogy Magyarország értelmes
fiatalságát németté tegyék.
Az álhazafiságnak e nemeit ismerem én.
A tisztelt miniszterelnök ur itt a Házban is nem egyszer, pártjának
bizalmas értekezleteiben még többször kijelentette, hogy ő a
törvényjavaslaton többé változtatást nem csinálhat. Valami történelmi
előzmény jut erre eszembe. – Egyszer volt az országnak miniszterelnöke,
gróf Andrássy Gyulának hivták de nem a mostani képviselőtársam az, ugy
látszik szinte, nincs is vele rokonságban. Ő egyszer, mint az országnak
honvédelmi minisztere – már akkor az is volt – előterjesztett egy
törvényjavaslatot 1868-ban.
A törvényjavaslat tárgyalásának módja akkor következő volt, a mit igen
tisztelt elnökünk, ha valaki kételkedni merészelne benne, igazolhat.
A törvényjavaslatot, mely fontos kérdésről, az ország honvédelmi
véderőszervezetéről szólt, először kiadták egy szakbizottságnak, melynek
neve hadügyi bizottság volt. Most is van efféle bizottság, de neve már
nem hadügyi. De mindegy. Nem a névtől függ a dolog, hiszen most is van
név szerint honvédelmi miniszterünk. A hadügyi bizottság belekezdett a
törvényjavaslat tárgyalásába 1868-ban körülbelül julius 10-én és
folytatta a tárgyalást tiz napon keresztül oly módon, mint a mostani. A
bizottság megállapitotta a maga javaslatát és a Ház elé terjesztette s
azt a Ház szó nélkül az osztályok közt osztotta ki, hogy most ezek
vegyék tanácskozás alá. Ezek tanácskoztak rajta másik tiz napig. Akkor
azután az osztályok megválasztották központi előadóikat és a központi
bizottság tanácskozott rajta a harmadik tiz napig. Akkor a kormánynak az
volt a törekvése, hogy lehet ugyan olyan képviselő, a ki nem akar
felvilágositást szerezni egyénileg e végtelenül fontos kérdésről,
azonban oly eset ne állhasson elő, hogy minden képviselő hozzá ne
szólhasson a kérdéshez. Sőt minden képviselőnek egyenesen módjában
legyen ez s egyuttal minden képviselőnek jogában álljon az is, hogy ha
másutt nem, magában az osztályban idézhesse a minisztert maga elé s ott
kérdezhesse és mondhassa meg: mit jelent ez vagy az? Mi e vagy ama
rendelkezés czélja és indoka? Mit akarnak a hadi körök? Mit akar a
nemzet?
Most ezt a gyakorlatot nem követjük.
Hanem akkor a hadügyi bizottságban hogy folyt a tárgyalás? A hadügyi
bizottság tagjai ép ugy a kormánypárti többségből állottak akkor is,
mint most. Hanem a többség volt más. Mikor annak a többségnek
meggyőződése valamire nézve megalakult, azt mondta a miniszternek:
»Miniszter ur, ezt én nem fogadom el, hanem a helyébe teszem emezt.« A
miniszter hiába hivatkozott arra: »de hát akkor le kell mondanom
állásomról.« A felelet az volt: »sajnáljuk, de mintsem hogy a nemzet
mondjon le a maga jogairól, inkább a miniszter mondjon le állásáról.«
A bizottsági többség akkor nem engedelmeskedett. Az akkori
miniszterelnök ur, gróf Andrássy Gyula azt is mondta egyszer egyebek
közt: »Én megkisértem ő felségénél, de hát azt akarjátok, hogy engem
kilökjenek a Burgból?« Erre azt mondták a többség tagjai: »Nagyon
sajnáljuk, fájna nekünk, mert végtelenül tisztelünk, de inkább téged
lökjenek ki a Burgból, mint mi lökjük ki a nemzet jogait az
alkotmányból.«
A hadügyi bizottság tagjai nem engedtek. Gondolt egyet a kabinet. Gróf
Andrássy Gyula – ismétlem, nem a mostani – fölment Bécsbe, panaszt tett.
»Nem birok a kuruczokkal.« Akkor Bécsből abba a hadügyi bizottságba,
hogy annak felvilágositást adjanak, leküldték nekünk Kuhn bárót, a közös
hadügyminisztert, továbbá Benedek dandárparancsnokot, de nem a
königgrätzi győzőt, végre Horst ezredest, a ki talán miniszter is lett
azóta.
(Thaly Kálmán közbeszól: Meg is halt. – Más közbeszólás: Grivicicet!)
Grivicicet nem küldték le, az akkor már csöndes ember volt. Leküldték
azt a három előkelő politikust és hadügyi szaktekintélyt, hogy azok
beszéljenek hát gróf Andrássy Gyula által segitve, a hadügyi bizottság
tagjaihoz. Azok lejöttek ide és részt vettek a bizottság
tanácskozásaiban 1868. évi julius 13-án és 14-én egész nap, délelőtt,
délután. Bankett is volt, bakhanália is időközben.
De azért a hadügyi bizottság tagjai még se engedtek. Akkor gróf Andrássy
Gyula azt mondta kollégáinak, Kuhn, Benedek és Horst uraknak: menjenek
az urak fel Bécsbe, megyek utánuk én is. Ment. Julius 14-én, 15-én,
16-án, sőt 17-én is miniszteri tanácskozások folytak. Andrássy gróf azt
mondta a királynak: »Felség: Az országgyülés nem enged. A nemzet
megnyugtatására a szükséges módositásokat meg kell tenni.« S ő felsége
erre azt mondta: »A fődolog a nemzet megnyugtatása.«
Andrássy – ez történeti dolog – azzal ment Bécsbe, hogy azt mondta a
bizottság tagjainak: legyetek készen a legrosszabbra. Midőn pedig ő
felségét értesitette a nemzet nyugtalanságáról, aggályairól s a nemzeti
jogok szentségéről: visszajött teljes győzelemmel.
És mik voltak azok a kérdések, melyekről akkor szó volt?
A törvényjavaslat 5-ik §-ában a kormány törvénynyé akarta tétetni azt,
hogy Magyarországon tizennyolczadik életévétől negyven éves koráig
népfölkelő legyen mindenki. Ezt az ország törvényhozása határozottan
visszautasitotta és ennek helyébe azt tette, hogy csak az legyen
népfölkelő, a ki önkényt akar népfölkelő lenni. A mint ez az 1868-iki
törvény 5-ik §-ában benne is van. Azt pedig, a mit a nemzet akkor
visszavetett, időközben a mostani kormány csakugyan behozta.
Továbbá azt akarta az akkori kormány és akarták a bécsi katonai körök,
hogy a béke idejében való három évi tényleges szolgálat megállapittassék
ugyan, de záradékot akartak betenni a törvénybe, a mely szerint ha a
kapitány uraknak tetszik a legényt a negyedik szolgálati évben is
visszatartani, joguk legyen őt visszatartani. Tudniillik, hogy az első
tartalékosi évet is fegyver alatt töltsék. Azért a 10-ik §-ba
beletették, hogy az első évbeli tartalékos az év tartamára a
hadügyminiszter által visszatartható. A törvényhozás, a hadügyi
bizottság többsége azt mondta, hogy a nemzet jogaival ily gyalázatos
játékot üzni nem lehet. Pedig nem lenne más, ha a törvényben három évi
szolgálati idő van megszabva, de valósággal mégis négy évi lenne béke
idején a fegyver alatti szolgálat kötelezettsége.
Mindezt megváltoztatta a törvényhozás és csak annyit mondott, hogy igen
is, ha szükség parancsolja s ő felsége az egész kormány együttes
felelőssége mellett elrendeli: akkor, de csakis akkor behivhatók a
tartalékosok is. – Különben azóta ez a kormány még ezt is
megváltoztatta.
A harmadik – több fontos eltérés is volt, de én most csak a harmadikat
emelem ki – a harmadik s legfontosabb eltérés, a mely miatt nagy
összeütközés volt akkor Bécsben is, Budapesten is, az volt, hogy a
nemzet fel akarta állitani a honvédséget, Bécsben meg ezt nem akarták
megengedni. Hanem a 12-ik §-ban az lett a törvényjavaslatba beletéve,
hogy a honvédség összes számereje a monarkia mindkét államának területén
200,000 főnél nagyobb ne lehessen; – az lévén az alattomos szándék, hogy
a magyarnak akkora honvédséget, a mekkora tőle telik, adni nem lehet, e
helyett a két államra szabjunk kerek számot s aztán abból adjunk
Magyarországnak például 50 ezeret, Ausztriának pedig irjunk be, ha föl
nem állitja is, 150 ezeret. Erre a hadügyi bizottság azt mondta: ilyen
honvédség nekünk nem kell. Mi akkora honvédsereget akarunk állitani, a
mekkora az ország egész lakosságának számerejéből kitelik.
Ezek voltak főleg azok a pontok, a melyek miatt akkor összeütközés volt.
És én azt mondom s ugy hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy ha
koronás királyunkat akkor, az akkor még igen nagy és nehéznek tartott e
kérdésben meg lehetett nyugtatni azzal, hogy a magyar nemzet nyugalma és
megelégedése a legfontosabb dolog: ugy ma ennél a 14-ik §-nál, mikor a
nemzet álláspontját már ő felsége, a legfőbb hadur is korábban
elfogadta, a katonai köröknek nincs joguk és módjuk tovább
aggodalmaskodni s nézetünket el nem fogadni. Csak igaz és őszinte szót
kellene most a miniszterelnöknek a korona előtt kiejteni, a nemzetet
minden aggodalomtól meg lehetne menteni.
S a mikor az én tisztelt képviselőtársaim, ifjabb gróf Andrássy Gyula,
gróf Széchenyi Aladár és Tisza István oly könnyedén szólnak ezekről a
nagy kérdésekről és a hazafiság nagy kérdéseiről, én nem vonom kétségbe
hazafiságukat, soha nem is vontam, de állitom azt, hogy az a hazafiság
nagyon elméleti, nagyon iskolai és még nincs kipróbálva. Hogy a
kipróbált hazafiság mit jelent náluk, majd megtudjuk később, de remélem
és kivánom, hogy az igazi lesz. De idősb gróf Andrássy Gyula eljárását,
mint példát, ifjabb gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselő urnak szives
figyelmébe ajánlom.
Néhány megjegyzést kell tennem tisztelt Ház a német nyelv kérdésére is.
Én egyetértek Jókai Mór tisztelt képviselőtársammal abban, hogy nálunk a
német nyelvet, tudniillik a tudomány német nyelvét nem gyülöli senki.
Még én se gyülölöm. De azért ha valaki közülünk azt állitja, hogy
Magyarországon a német nyelv iránt valósággal ellenszenv uralkodik,
ebben annak a valakinek igaza van, azt eltagadni nem lehet és ha
százszor kimondjuk is a törvényben, hogy meg kell tanulni, annál nagyobb
lesz az ellenszenv. És ha ez országnak minden költője és államférfia
fogja is állitani, hogy nincs ellenszenv, mégis meglesz az.