Eötvös Károly Munkái
XX. KÖTET
HARCZ A NEMZETI HADSEREGÉRT
Eötvös Károly Munkái
XX.
HARCZ A NEMZETI HADSEREGÉRT
BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
HARCZ A NEMZETI HADSEREGÉRT
BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
TÁJÉKOZÓ.
(Szónokaink összegyüjtött beszédei. – Nem elterjedt nemzeti olvasmányok.
– Hány nyilvános beszédet tartottam életemben? – Mik az okaim arra, hogy
beszédeim egy részét kiadjam? – Az én nemzedékem. – Az én életem
feladata.)
Beszédeimből egy kötetnyit adok ezuttal a nagyközönség kezébe. Nyájas
olvasóimnak módjukban áll nyilvános beszédeimben napvilágra jött
szellemi munkásságom gyümölcseit is megtekinteni, olvasgatni s
birálgatni.
Kétségem van, vajjon nem elbizakodás-e, nem vakmerőség-e összegyüjtött
beszédeket tenni a közönség elé? Ez a kérdés nem elméleti, sőt a mi
irodalmi és műveltségi viszonyaink közt igen is gyakorlati.
Voltak állami közéletünk jeles férfiai közt kiváló szónokok. Kevés
szónok beszédeit gyüjtötték össze az élők vagy a hivek vagy az örökösök.
Wesselényi Miklós, felső-bükki Nagy Pál, ifjabb Balogh János, Szemere
Bertalan, Klauzál Gábor, Szilágyi Dezső beszédeihez például csak a
történet és az irodalom buvárainak vesződséges munkásságával lehet
eljutni. Kossuth és Széchenyi beszédeit most gyüjtögetik, most rendezik
sajtó alá. Miként várhatnók, hogy oly férfiak gyüjteményes beszédeit
fölkarolná a nagyközönség, a kiknek neve nem korszakjelző, habár egykor
közéletünk hatalmas alakjai voltak is?
De kétségeim főforrása még se ez a körülmény, hanem egészen más. Ime,
hogy másokat ne emlitsek, báró Eötvös József, idősb gróf Andrássy Gyula
s gróf Apponyi Albert beszédei gondos átnézés után gyüjteményekben
állnak a nemzet előtt. Vajjon nemzeti olvasmányok-e ezek? Nem! Vajjon
osztályok vagy széles néprétegek vagy tanuló ifjuságok gyönyörüség vagy
okulás végett vagy követendő példaként mindennapi olvasmánynak
tekintik-e ezeket? Fájdalommal kell megvallanunk: nem!
Okát ne keressük. Könnyedén és gyorsan az okot megváltoztatni ugy se
tudnók. Én csak a tényt akarom megjelölni, a helyzet igazságára
rámutatni.
De itt van az én kételkedéseim főforrása is. Hát akkor én miért gyüjtsem
össze s miért adjam ki nyilvános beszédeimet? Miért számithatnék én
nagyobb sikerre, mint a melyet ama férfiak beszédgyüjteménye elért?
Deák Ferencz beszédeinek sikere engem nem ejt mámorba, nem kecsegtet
semmivel. Az ő alakja, munkássága s történelmi szerepe más, mint összes
kortársaié. Minden nemzet minden világhelyzetének mások az igazságai,
más a bölcsesége. Ő Magyarország háromszáz éves világhelyzetének
igazságait és bölcseségét hirdeti s a mig ez a helyzet gyökeresen meg
nem változik: szavai a gondolkozó hazafi előtt mindig emlékezetben
maradnak.
De ha beszédeimet vagy legalább azok némelyikét mégis át akarom adni az
életnek, az irodalomnak és a birálatnak: okaimról, ha röviden is, be
kell számolnom.
Több mint negyven év óta vagyok a közélet embere s harmincznégy év óta
törvényhozó s időszaki iró. Ez idő alatt s e szereplésben sokat kellett
észlelnem, sok nagy kérdéssel foglalkoznom, sok politikai
szenvedélylyel, sok közéleti féltékenységgel, gyanusitással és
cselszövénynyel megküzdenem. A nemzedék vezére soha nem voltam, de
közéletünk fejlődésére időnként igen nagy befolyást gyakoroltam. Deák
Ferencz halála óta, az utolsó harmincz év óta sohase juthattam oly
nyugalmas állapotba, hogy a közélet harczaiban közlegény maradhattam
volna. Buzgósággal kellett tehát munkálnom a jellemnek, az ékesszólásnak
s az eszmék és gondolatok irodalmi alakjainak hatalmával.
Körülbelül ötszáz beszéd az, melyet a hazai s kis részben a külföldi
sajtó is érdemesnek tartott nyilvános beszédeim közül a közlésre s a
különböző pártok is méltónak tartottak a figyelemre. Ennek legnagyobb
része, mintegy négyszáz, a parlamentben hangzott el. Ezen kivül voltak
beszédeim országos figyelemmel kisért törvényszéki ügyekben s emlékszerü
beszédek országos nevek halálakor; voltak tömegek elméjét izgató
népgyülési szónoklatok s voltak ugynevezett felolvasások, melyeket
azonban én nem szoktam előre elkésziteni, tehát valósággal azok is csak
nyilvános beszédek.
Ötszáz beszéd! Gyüjteményes műveim alakjában legalább husz kötetnyi!
De álmomban se jut eszembe mindezt összegyüjteni, átnézni s gyüjteményes
irodalmi alakban kiadni. És azt se engedem meg senkinek, hogy ezt
életemben vagy halálom után megcselekedje. A mit én életemben kiadok: ám
az hadd éljen, ha tud, még kis ideig, – a többi pedig pihenjen a feledés
homályában ezentul is örökké.
Mi vezet hát mégis arra, hogy néhány beszédet kiválasszak s azokat
összegyüjtsem, a többit pedig föld alá temessem? Hiszen vagy van
irodalmi és művészi becsük beszédeimnek s ha van: tárjam föl
valamennyit. Vagy nincs az a becsük s akkor aludjék valamennyi.
Ez a megjegyzés nem lenne egészen alapos.
Nem minden nyilvános beszéd egyenlő értékü. Alakjukra, tartalmukra s
művészi értékükre nézve is óriási különbségek vannak a beszédek közt.
Azt a beszédet például, a melyet csak véletlen külön ok hevenyészett, a
mely a gondolatok alakitásában pongyola, a melynek tárgya kisméretü s a
mely nem is az egész kérdéssel, hanem annak csak töredékeivel
foglalkozik, csakugyan nem volna czélszerü a nagyfontosságu kérdést
egészben felölelő gondos szónoki művekkel egy polczra emelni. Még Deák,
még Kossuth beszédei közt is vannak olyanok, melyekkel, ha elvesznének,
semmit se vesztene az irodalom és az utókor.
Hát ez okból is meg kell válogatni a nyilvános beszédeket. Annyi gondot
megérdemelnek, mint a télre való finom gyümölcs.
Tisztán áll előttem: hogy oly beszédeimet szabad csak gyüjteményes
műveim közé fölvenni, a melyek nyelvüknél fogva vagy a gondolatok
megalakitásában művészi becscsel birnak. Vagy a melyek nagy
korkérdéseket s nagy nemzeti igazságokat uj fénynyel világitanak meg.
Vagy végre, a melyek egész közéletem vezérlő elveit s jellemem valódi
természetének igazságait jelzik.
Vajjon még ily beszédeim is megérdemlik-e irodalmi alakban a
megörökitést?
E kérdésre a mindennapi választ én nem adhatom meg. Ha megadhatnám:
akkor se tenném. E kérdésben az elfogulatlan s mivelt olvasó s az utókor
legyen a biró. De valami nagyot, korszakosat, valami csodálatos erőt és
hatalmat az én szónoklataimban ne keressen senki. Ne keressen se többet,
se másfélét, mint bár legnagyobb szónoki hirnevet szerzett kortársaim
beszédeiben. Ez esetben legalább csalódni nem fog.
Igaz, néhány parlamenti, de egyéb beszédemnek is pillanatnyi hatása
csodálatos volt, majdnem leirhatatlan. Afféle hatást kortársaim közt
pusztán a beszédben nyilvánuló szellem hatalmával senki soha el nem ért.
Százféle oka van annak, hogy az a hatás hosszu időre s egész nyilvános
pályámra miért nem maradt meg állandónak. De azért a pillanatnyi hatás
se igaz mértéke a beszéd igaz értékének. Gyakran véletlenül kiejtett szó
is óriási hatásu a közélet mozgalmas napjaiban. S azután az állami
közélet harczosára sokban ugyanazok a természettörvények irányadók, a
melyek a szinművészet hősére. Korát és közönségét időnként magával
ragadja. Más kor, más közönség sehogy se érti: miért?
De beszédeim némely részének kiadására vannak más okaim is.
Iró vagyok. Költői és irodalmi műveim sajátságosak, egyéniek és
sokfélék. Ugy gondolom, van köztük sok, a mely tuléli koromat s minden
kortársamat. Mert nemzetem lelke, fajom szelleme s a magyar nyelv
fensége és gazdagsága él bennük. Miért ne akadna olvasójuk késő időkben
is?
De a ki irodalmi műveimet megkedveli, ismerni akarja nyilvános
beszédeimet is. Szinte vágyakozik az irónak mind a két erejét
összehasonlitani. Azt, a melyik a szónoklat hevében rögtönözve
nyilatkozik azzal, a melyik tünődve, ábrándozva, gondosabban vezeti a
tollat betüről-betüre. Érdekes természeti tünemény is, miként alakitja
meg ugyanaz az agy rögtönzött beszédben gondolatait s miként irásban.
S van még más okom is.
Parlamentünk alig ismeri már a tökéletesen magyar szónoklatot.
Közéletünk nagy szónoki hirben álló férfiai nem tiszta magyar elmével
gondolkoznak. A német gondolkodás modora nagyon divatossá vált már.
Akadémiai és egyetemi tudósaink magyar szavakkal, de nem magyarul irnak.
A tudományos német bölcselet terminológiája, műszavai, meghatározásai s
mondásai nagyon mélyen beszivódtak már nagy szónokaink eszejárásába. Ezt
az eszmét: »hazaszeretet« ma már igy kell alakba ölteni: »az állami
érdekek tisztelete«. Deák Ferencz imádsága: »éljen a haza!« – most már
ódon állapot. E gondolat korszerü szokott alakja ez: »viruljon az
állam!«
Igy is jól van, a gondolat igy is szép, de alakja már nem a mienk, nem
az enyém. Folytathatnám kézzelfoghatóbb, csillogóbb idézetek nagy
tömegével. Szilágyi, Pulszky, Apponyi, Csemegi, Széll, Berzeviczy, Tisza
gróf beszédei a német ész állambölcseletének különös műszavait bujálkodó
gazdagságban ontják ránk. Ezek korszerü nagy szónokaink. Hatásuk nagy,
gondolatalakitási módszerük terjed, nyomdokaikban haladnak mások is.
Támogatja őket az akadémia és az egyetem tudósainak pogány nyelve s napi
sajtónk irásmódjának tökéletes züllöttsége.
E tünet irtózatos betegség tünete. Félek tőle. Féltem nemzetem
ifjuságát. Féltem a magyar nyelvnek minden más nyelv fölött ragyogó
fenségét. Féltem a magyar elme gondolkozásának üdeségét, tisztaságát,
eredetiségét. Azért küzdök ez irány ellen. Szépirodalmi, tudományos és
szónoki nyelvem, irásmódom s gondolatalakitó módszerem egyenes harcz ez
irány ellen.
Természetesen az én műveim se tökéletesek s ahhoz a véghez, melyet el
kell érnünk, még el nem jutottak. De azt hiszem, műveim a komoly nagy
kisérlet s a tudatos erőfejtés nevét méltán megérdemlik. Beszédeimben
sok a gyöngeség. A mit remeknek nevez a szépműtan, talán jobban meg
tudtam volna közeliteni. De az állami közélet munkása a multtól és
jelenvalótól, a szokástól és divatostól egyszerre el nem szakadhat, ha a
hatást, melyre törekszik, zavarni nem akarja. És azután minden
parlamenti beszédem tökéletes rögtönzés.
A rögtönzésben van beszédeim ereje, de egyuttal szerkezeti és költői
nyelvbeli gyöngesége. Valamelyik későbbi kötetben lesznek majd kis
számmal gondosan készült beszédeim is. Ezek számára semmi oldalról se
fogadok el mentséget. A legkeményebb szépműtani birálat elé is
készséggel oda ajánlom. De ezek nem parlamenti beszédek.
Minden parlamenti nagy beszédem igy készült:
Ülés előtt félórával fölmegyek a képviselőházba s valamely üres teremben
három-négy darab papirra följegyzem gondolataim sorrendjét, jelző szavát
s egymásutánját. Azután végig hallgatom az előttem szólót. A mit
gondolataiból észrevétellel vagy birálattal akarok kisérni, arra nézve
is följegyzek egy-egy szót papiromra s nyomban elkezdem beszédemet. Csak
tehetségem, találékonyságom s a hallgató közönség figyelmének mértéke és
természete vezet azon túl. S a vitató hajlam, a vidámság, az élcz és a
szelid, de éles gúny.
Beszédeim vitázó természetüek. Államférfiui helyzetemben nem lehettek
mások. Meggyőződésem harminczegy esztendeig a legkomolyabb ellenzékre
szegezett. Alkotásra tehát nem volt alkalmam; előterjesztő, oktató és
földeritő beszédeket nem tarthattam. Csak vitázó és harczos beszédet.
De minden beszédem nem egyenlően értékes. Se beszédeim minden része nem
egyenlően művészi becsü. Az olvasó önkénytelenül rájön erre.
Életem feladatát korán felismertem. Nagy nemzedék után jött az én
nemzedékem. Nagy történelmi korszak után az én korszakom. De az én
nemzedékem, az én korszakom kicsinyes és bágyadt. Jókai elöregedésével
bezáródott a nagy, az igazi nemzetvezérek dicső korszaka. A nemzet
mostani vezérei a pártok összebeszéléséből keletkezett ideiglenes
pótlások. Ne értsen engem félre senki. Tiszteletem erős és eleven
irántuk. De én nem néhány napnak, én hosszu időknek számára akarom
hirdetni az igazságot. Életem feladatát akként jelölte meg a gondviselés
és az én elszántságom, hogy én gyönge nemzedék előtt, kicsinyes és
bágyadt korszakban legyek a magasztos nemzeti eszmék hirdetője, a magyar
faj igazságainak lankadatlan mivelője. S végezzem munkám a költészet, az
irodalom és a szónoklat hatalmának segitségével.
Ime e kötet a nemzeti hadseregért vivott parlamenti harczaim bizonysága.
Ez ügyben tartott minden beszédem itt nincs összegyüjtve. De mutatónak
ez is elég. A legnagyobb mértéket alkalmazza bár nyájas olvasóm, vajjon
ez ügyben életem feladatát iparkodtam-e teljesiteni: nem félek
mértékétől. Ne kedvezzen nekem semmit. Megnyugszom itéletében.
Még csak kevés megjegyzést bocsátok előre.
Beszédeim a képviselőház naplóiban vannak megörökitve. Ugy vannak ott, a
hogy az országgyülés hivatalos gyorsirói leirták. A gyorsiróí
jegyzeteket én nem szoktam rendesen átnézni s beszédemet a
pongyolaságtól s a tévesen irt szavaktól és mondatoktól megtisztitani.
De gyüjteményes műveim számára átfutottam a naplókat s a leirásbeli
feltünő hibákat és tévedéseket kiigazitottam.
A hivatalos gyorsirók a beszéd külön hatását is jelzik s jelzéseikkel a
beszédek teletüzködvék: »Helyeslés. Zajos helyeslés. Derültség. Zaj.
Mozgás. Szónokot üdvözlik stb.« Effélék a jelzések. Ezeket beszédeimből
lehetőleg kihagytam. Hadd legyen a beszéd a maga meztelenségében az
olvasó előtt.
Kihagytam a közbeszólások nagy részét s más képviselőknek egymással való
feleselését is. Csak oly közbeszólást közlök, a melyre felelnem
szükséges volt.
Husz éven át vezető szerep hárult rám az országos függetlenségi párton s
egy ideig elnöke is voltam e pártnak. Nagy politikai küzdelmekben volt
részem az alkotmány tisztaságáért, a becsületes kormányzásért, a
képviselői függetlenségért, a magyar miveltség uralmáért, a haladás és
jogegyenlőség nagy intézményeiért. Ha élek, azoknak a beszédeknek egy
részét is összegyüjtöm, a melyeket ez a küzdelem szült.
A SZOLGÁLATI IDŐ.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A beszédet az országgyülés képviselőházában 1888-ik évi április hó 26-án
tartottam. Oka és tárgya a katonai szolgálati idő kiterjesztése volt.
Tisza Kálmán kormánya 1888. évi április hó 13-án törvényjavaslatot
terjesztett elő, a mely szerint az első évfolyambeli póttartalékos
katonákat Ő felsége parancsára további tényleges katonai
szolgálattételre be lehessen hivni, illetőleg vissza lehessen tartani. A
javaslat a legénységre vonatkozik.
Minthogy az alkotmány szerint a katonai rendes szolgálati idő három év:
az ily visszatartás vagy ujra való behivás nem egyéb, mint a szolgálati
idő kiterjesztése s a legénység alkotmányos jogának korlátozása. Az is
kétségtelen, hogy csak a java legényeket tartják vissza, vagy hivják be
ujolag. Tehát a jogegyenlőség is szenved az uj javaslattal. Ezeken kivül
a javaslat a békelétszámot is emeli.
Beszédemben e kérdést tárgyalom. A kérdésnek oly részleteit, melyeket a
többi szónok – nézetem szerint – nem világitott meg eléggé.
A véderő-bizottság április 23-án tárgyalta a törvényjavaslatot s néhány
szónyi alaki változtatással elfogadta.
II. A BESZÉD.
(A nemzet hadügyi jogai az 1867-ik törvény szerint. – A szolgálati idő
meghatározása. – Ezt a jogot a javaslat alapján önkényüleg sérthetik. –
A hosszú szolgálati idő közgazdasági káros volta. – A békelétszám
emelése a militarizmus erősitése. – A jogot semmiféle tekintetből fel
nem áldozzuk.)
Tisztelt Ház! Ámbár a Ház elnöke által felszólitva, magához a kérdéshez
akarok szólani, mégis személyes megjegyzést bocsátok előre, hogy
kijelentsem, hogy a honvédelmi miniszter ur az előbb, midőn egész
haragosan fordult hozzám, hogy engem rendreutasitson…
(B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter közbeszól: Nem áll jogomban!)
… mert állitólag beszéde közben ezt a szót »phrasis« mondtam, teljesen
tévedett, mert én beszédébe nem szóltam közbe: e szót »phrasis« nem
használtam; azonban azt nem mondom, hogy nem is gondoltam.
Áttérve a kérdésre magára, melyet én igen nagy fontosságunak tartok,
mindenekelőtt megjegyzem, hogy én avval az itt sokat emlegetett katonai
józan észszel, fájdalom, nem rendelkezem, legalább gyakorlatig nem, én
tehát a tárgyaláson levő törvényjavaslat hadszervezeti és technikai
kérdéseihez hozzá nem szólok, sőt tovább megyek és elismerem, hogy a
törvényjavaslat tisztán hadszervezeti és technikai indokokból talán
czélszerü és szükséges. Ezt elismerem, mert annyit belátok minden
katonai józan ész nélkül is az egyszerü mathematikai törvénynél fogva,
hogy 100 ezer katonánál 150 ezer ugyanolyan katona többet fog érni.
Ha a békelétszámot emeljük és ha ennek következtében valamikor a hadi
létszám mozgósitás esetében nagyobb katonai készültséggel megy az
ellenség elé: ez a mathematikai törvényeknél fogva csakugyan
czélszerübb. Ezt belátom. Hanem állitom azt, hogy mind nekem, mind
nekünk itt a törvényhozásban, mind pedig a miniszter urnak még egyéb
tekinteteket is szem előtt kell tartani, nem csupán a hadszervezeti és
technikai tekinteteket.
Mindenekelőtt szem előtt kell tartani két szempontot. Az egyik államjogi
és közjogi, a másik pénzügyi és mindaz, a mi ezzel szorosan összefügg.
Tisztelt Ház! Ismételve megnéztem a Ház asztalán levő törvénykönyvet,
melynek 1867. évfolyamában ott van az a nevezetes XII. t.-cz., mely szól
az ugynevezett közös hadügyekről, helyesebben a Magyarország és Ausztria
közti kibékülésről. Most még nem szólok arról, hogy a mi politikánk
azonos-e az e törvény által szentesitett politikával, hanem most csak
magáról a törvényről beszélek. Ama törvény 11. és 12. §-aiban világosan,
minden kétséget kizárólag meg van mondva, hogy a honvédelem, a hadügyi
szervezet és általában a hadügy körül, mik egyrészt a fejedelemnek a
nemzet által átengedett jogai és mik másrészről a nemzet jogai, melyeket
ő, minden fejedelmi hatalommal és minden hadügyi igazgatósággal szemben
magának tartott fenn. A 11. §-ban szabatosan meg van mondva a
fejedelemnek minden joga. A 12. §-ban pedig határozottan körül van irva
a nemzet minden joga. El van sorolva, hogy a nemzet az ujonczok
megajánlásának, a megajánlás feltételei megállapitásának, a szolgálati
idő meghatározásának, a katonaság elhelyezésének és élelmezésének jogát
mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében magának tartja fenn. Ez a
törvény huszonegy év óta törvény. Ez a kabinet pedig az országot 13–14
év óta kormányozza. És e törvényt megszegte mind a törvényhozás, mind a
végrehajtás terén; kiforgatta azt igen jelentékeny pontjaiban és most is
egyik lényeges pontjában ki akarja forgatni.
Az élelmezés joga a gyakorlatban a nemzet jogköréből ki van véve. Azt
elintézik a delegácziók, közös hadügyminiszter és a hadügyi kormányzat,
melyre nézve figyelmeztetem mellesleg a honvédelmi miniszter urat, hogy
mi nem hadügyi igazgatóságot, hanem hadügyi kormányzatot ismerünk. Az
élelmezés el van véve.
Ott van a békelétszám elhelyezésének kérdése. A jelenlegi kormány
nyiltan, őszintén nem mert oly javaslattal a parlament elé lépni, hogy
abból a fontos törvényből a jogot uj törvényhozási intézkedéssel
kivegye, hanem eltitkoltan bedugta ezt a beszállásolási törvénynek
vagyis az 1879: XXXVI. t.-czikknek 21 és 22. §-ai közé, hol a nemzetnek
jogai közül a békelétszám elhelyezésére vonatkozó minden jog a legfőbb
hadur jogainak nagyobb dicsőségére és bővitésére ki van véve.
Következik a szolgálati idő meghatározásának kérdése. Ezt eddig mind a
törvényhozás – és erre igen kérem a miniszter ur figyelmét – mind a
kormányzat magának tartotta fenn. E törvényjavaslat most erről akar
intézkedni. Mert maguk a miniszter ur fejtegetései is, de ama
felszólalások is, melyeket itt Bolgár, Nagy és Czirer
képviselőtársaimtól hallottunk, kétségtelenné teszik, hogy nem a
törvényhozás által szentesitendő világos törvény alakjában, hanem a
kormány részére adandó felhatalmazás alakjában a szolgálati időt
tekervényes, czikornyás phrasis mellett három évről négy évre akarják
kiterjeszteni. Lehet, hogy a szolgálatidő 3 évre és 2 hónapra, lehet,
hogy 6 hónapra, de lehet hogy 3 év és 12 hónapra is fog terjedni. Ha ezt
most a törvényhozás e törvény elfogadásával a kormánynak megengedi:
akkor mi történik? Nemcsak a törvényhozás és az ország jogköréből veszik
ki e jogot és ruházzák át talán a delegáczióra, talán a hadügyi
kormányzatra és talán ő felségére, hanem kiveszik a magyar kormányzat
köréből is.
Sehol ebben a törvényjavaslatban egyetlen pont, egyetlen szó sem
biztositja többé a szolgálati idő meghatározását az ország, a
törvényhozás és a kormányzat részére. Ha a nemzet ezt akarja: teheti és
ha a többségnek tetszik, megszavazhatja és ha a jelenlegi kabinet ezt
megszavaztatni óhajtja, a többség ezt meg is szavazza, mert fájdalom,
nincs okom ebben kételkedni. De legalább jöjjünk tisztába avval, hogy
miről van szó. Arról van szó, hogy a nemzet egyik sarkalatos jogáról,
melyet az 1867. kiegyezésnél magának világosan, minden kétértelmüséget
kizáró világossággal fentartott, most mondjon le. Mi ily törvényjavaslat
elfogadásába bele nem megyünk és nem mehetünk ama példa után, mely az
1879-iki beszállásolási törvénynél előttünk felmerült.
Tisztelt honvédelmi miniszter ur, még csak két pontja lesz az
ugynevezett kiegyezési törvénynek, hol a nemzet fentartott jogairól van
szó; t. i. az ujonczok megajánlása és ennek feltételei.
A népfelkelési törvény már megnyirbálta ezeket a pontokat is. Én félek,
nagyon félek, hogy a beterjesztendő hadszervezeti novella majd alá fogja
aknázni a nemzetnek még ezt a jogát is. Várjuk a törvényjavaslatot, de
nem örömmel, mert semmiféle törvényjavaslatot sem várunk ettől a
kormánytól örömmel. Várjuk tehát azt s állunk elébe és küzdünk ellene, a
meddig lehet, de én ismétlem, jöjjünk tisztába mindenkor azzal, hogy
miről van szó és ne beszéljünk csak arról, hogy 20–28 napra vagy két
hónapra hivják-e be a tartalékot és póttartalékot, mert nem arról van
itt szó. Ha csupán erről volna szó, megvárná a miniszter ur és az
ugynevezett hadigazgatóság az őszi időszakot, a mikor a miniszter
teljesen szisztematikus törvényjavaslattal állhatna elő. Fait accomplit
akar a miniszter ur teremteni azon időre. A nemzet jogaiból egy csomót
el akar venni s azt a fejedelem jogai közé akarja áttenni, hogy ezeket
ne a nemzet, hanem a katonai bureaucratia, a militarizmus és mindaz, a
mi e mögött áll, gyakorolja.
E törvényjavaslat nézetem szerint, egyéb tekintetekben is veszélyes és
ártalmas mind elvi, mind gyakorlati, pénzügyi, közjogi, mind pedig
szocziális és közgazdasági tekintetekből. Hogy ez intézkedés alatt a
szolgálati idő felemelése lappang, az az előttem felszólalt képviselő
urak által be van bizonyitva.
Hogy a szolgálati idő felemelése minő közgazdasági hátrány a nemzetre,
melynek legmunkaképesebb, legerőteljesebb fiatalsága idejét a
fegyvergyakorlatokon tölti: ennek bővebb megvilágitása nem szükséges.
Hogy mik lesznek ennek pénzügyi következményei a nemzetre és ennek
háztartására nézve, e fölött kár nekünk sok szót vesztegetni. Meglehet,
hogy nem lesz a költség 15 millió e czimen; meglehet, hogy csak 3 millió
lesz; meglehet, hogy kevesebb; de hogy lesz: arra nézve nyugtassa meg
magát a honvédelmi miniszter ur és egyáltalában ne álljon elő nekünk
azzal, hogy ő jót áll azért, hogy e törvényjavaslatból egyáltalában
semmi költség sem származik.
Higyje meg nekem a honvédelmi miniszter ur, hogy e kabinet kebeléből, a
melynek ő is tagja, oly törvényjavaslat – nem katonai – de más is, a
mely az országra nézve költséggel ne járt volna, még nem került ki.
Olyan pedig, a mely valamit hozott volna nekünk és ne vitt volna ki
innen semmit, épen nem került és nem is fog soha kerülni a Ház
asztalára. Hanem talán ama jóhiszemü önáltatással élt a miniszter ur,
hogy ha a törvényjavaslat törvénynyé válik, mert most még csak papiron
van; majd ha a behivások kezdődnek, akkor jön a költség. Hogyha igy
értette a miniszter ur, akkor teljesen igazsága van.
De más tekintetben is fontosnak és károsnak tartom eme
törvényjavaslatot. Hiszen a hadügyi kormány hatalmának növelését,
hatalmi körének bővitését és nagyobb tartalommal való ellátását vonja
maga után ez a törvényjavaslat.
Mert a szolgálati idő kiterjesztése, a tartalékosoknak és
póttartalékosoknak mikor, miként és mennyi időre való behivása, a mi
eddig nem állott jogában, ezentul jogában áll. Már pedig higyje el nekem
a miniszter ur, hogy nem ugyan katonai józan észszel, hanem csak
adófizetői polgári józan észszel mi valamennyien oly meggyőződésben
vagyunk, hogy a hadügyi kormányzat jogköre már is nagy, már is sok;
annak pénzügyi következményeit már is alig birjuk el.
De tovább megyek. Nemcsak a hadügyi kormányzat hatalmi és jogkörét,
hanem a hadsereg békelétszámát is emeli esetenkint, helyenkint és
időnkint e törvényjavaslat végrehajtása. Hiszen egyike amaz indokoknak,
a melyeket az előadó ur előterjesztett, az, hogy a békelétszám csekély
az idegen államok hadseregével összehasonlitva. A békelétszám emelését
tehát szükségkép maga után vonja e javaslat, a mi más szóval azt
jelenti, hogy a militarizmus, a mi egész Európa kontinensének valódi
átka ez idő szerint, nálunk is folyton és folyton tért hódit, folyton
előrehalad, folyton és napról-napra jobban elboritja romboló hatásával
egész közgazdasági életünket. Hogy pedig mi ily elvek alapján álló és
ily elvek érvényesitésére szolgáló törvényjavaslatot elfogadhassunk, azt
hiszem, belátja a miniszter ur, hogy ez reánk nézve teljesen lehetetlen.
A mi programmunk tiszta és nem változó. És akármiként szóljanak is ama
csapatszolgálati vagy miféle utasitások, melyekről a miniszter ur
megemlékezett és a melyek szerint az egyéves önkénteseknek joguk van
ilyen vagy olyan nyelven vizsgát tennie: egyről legyen meggyőződve és ez
az, hogy mindaddig, mig a nemzet e hadseregben a saját nemzeti
intézményét nem látja, a mig a magyar nyelv abban gyökeret nem ver, mig
a nemzet a maga történeti jogát és a maga egész nemzeti méltóságát
nemzeti hadseregben megvalósitva nem látja: addig e hadsereg szerencsés
hadjáratot semmiféle körülmények között sem fog végezni.
Önök tanulhatnak a szomszédoktól; önök tanultak 1848 előtt, 1859 és 1866
előtt és a tanulás következménye mindig nagy, vesztett hadjárat volt.
És tisztelt Ház, mindaddig, mig ez a nemzet a maga jogait, méltóságát és
önérzetét amaz intézményben megvalósitva nem találja, ez a hadsereg
diadalmas hadjáratot maga után emlékül fenhagyni nem fog soha.
És nemcsak mi magyarok gondolkozunk és érzünk igy, ámbár minket még az a
meggyőződés is vezet, hogy az a hadsereg a nemzettel szemben idegen.
Nemrég igen előkelő ausztriai publiczista keresett fel Bécsből, ki azt
mondá: »Uram, aggodalommal gondolunk azon eshetőségre, hogy hatalmas
szövetségessel birva, egy esetlegesen kitörendő háboruban a mi
hadseregünk győz. Mi bécsiek aggodalommal gondolunk erre, mert a
militarizmus erőszakoskodásait már is alig győzzük, pedig e hadsereg
hosszu évtizedek óta minden hadjáratot elvesztett. Ha egyszer oly
hadjárat jönne, a melyet ez a hadsereg megnyerne, mi lenne az
alkotmányossággal, mi lenne a nemzet alkotmányos jogaival Ausztriában?«
Ez tisztelt Ház, nem az én nézetem; engem is meglepett ez igazán osztrák
nyilatkozat. Sőt, mikor azt kérdeztem tőle, hogy hát a báró ur mit
találna jónak egy legközelebbi, eshetőleges háboruban, ő igazi bécsi
humorral azt felelte: »Én azt tartanám czélszerünek, hogy szövetségesünk
győzzön, minket meg verjenek meg, de ez a hadsereg ne győzzön.« Igy
formulázta az osztrák publiczista a hadsereg jövendőjéhez kötött
várakozásaira vonatkozó nézetét előttem.
Tisztelt Ház! Volt szerencsém röviden jelezni azt az álláspontot, melyet
mi általában a hadügy és a hadszervezet kérdésében elfoglalunk. Ez
álláspontnak egy jelszava van és ez: »1848«. Itt a szomszéd igen
tisztelt párt szónokai szintén jeleztek álláspontot, melyet egy
kérdésben foglalnak össze, melynek jelszava: »1867«. Azt hiszem, ez a
helyes jelszó, mert fentartani azt, a mi megvan, megszerezni, a mi
hiányzik és visszaszerezni, a mi már megcsonkult, azt hiszem ez a
mérsékelt ellenzék álláspontja.
De én most azt kérdem a honvédelmi miniszter urtól, vagy is inkább a
miniszterelnök urtól, hogy minő évszámmal jelzi azon álláspontot, a
melyen azon párt és a kabinet áll? »1847«-tel vagy »1819«-czel, vagy
talán egy még csak ezután következő évszámmal? Mert ámbár ez a kabinet a
közjogi ellenzék mezejéről lépett át oda oly czélból és oly igéret
mellett, hogy a nemzet jogait erősbiteni és érdekeit előmozditani fogja:
mégis az »1848« és az »1867« számmal jelzett politikai álláspontot
nemcsak teljesen elhagyta, hanem ezeket tökéletesen aláásni és
összedönteni igyekezett. Egyik eszköz aláásni és összedönteni ez
álláspontot: e törvényjavaslat is. Ezért nem fogadhatom én azt el.
Itt még csak egy szót kérek. Az idő is eltelik, rögtön befejezem
beszédemet. Felhozatott az imént tisztelt barátom, Czirer Ákos részéről,
az általános katonai világhelyzet és az, hogy mikép állunk mi
egyik-másik katonai hatalommal szemben? A honvédelmi miniszter ur által
pedig felhozatott egy eshetőleges mozgósitás lehetősége s a vita hevében
talán többet vagy kevesebbet, vagy másként mondott, mint a mennyit és a
hogy neki, mint honvédelmi miniszternek erről a kérdésről mondani
lehetett volna. Én azonban szerencsére nem vagyok honvédelmi miniszter
és én tán valamivel többet is mondhatok ebben a tekintetben. És ez abból
áll: mi a nemzetnek államjogi nagy jogait semmiféle tekintetnek, sem
dinasztikus, sem monarchikus érdeknek soha feláldozni hajlandók nem
vagyunk. Akármiként álljanak is a katonai és politikai viszonyok, de ha
ez a kabinet – és ezzel együtt mindazok a kabinetek, a melyek hivatva
vannak rá – a nemzet és az ország és a monarchia helyzetének
megvédelmezésére elég éberek és gyorsak; ha nem várják meg azt, hogy
örökös ellenségünk akkor és ott kezdje meg a hadjáratot, a mikor és a
hol neki tetszik és ha nem várják meg azt, hogy köröskörül fellázitsa
ellenünk ama tonkinyi és mexikói szerzeményeket, a milyenek Bosznia és
Herczegovina, ha nem várják meg, hogy fellázitsa ellenünk Belgrádot,
Szofiát és Bukarestet, hanem éberek lesznek és nem lesznek
uszályhordozói más hatalmaknak, ha előttük csak az a tekintet lesz, a
melynek egyedül lenni kell, az ország és nemzet biztonságának megvédése:
akkor mi semmiféle áldozattól vissza nem riadunk, minden áldozatra
készen leszünk, de a nemzetnek törvényileg biztositott, ugy is csekély
és már is megcsorbitott jogaiból sem, sem más törvényjavaslat által
engedni nem akarunk.
A törvényjavaslatot nem fogadom el.
A NEMZETI HADSEREG.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Ez a beszéd nehéz, hosszu politikai harcznak egyik tünete. A
parlamentben tartottam 1889-ik évi január hó 23-án. E tárgyban ez időből
még két nagyobb beszédem van e kötetben. Azokat is megvilágitja részben
e beszéd története.
Tisza Kálmán kormánya 1888. évi november hó 3-án báró Fejérváry Géza
honvédelmi miniszter jegyzése mellett a tiz évenkénti rendszeres
véderőjavaslatot a képviselőház elé terjesztette. A javaslat kisebb és
nagyobb fontosságu több pontban eltér a korábbi törvényektől, de
különösen két pontnál nyomban fölébresztette a nemzet különös figyelmét
s bizalmatlanságát.
Az egyik pont a javaslat 14-ik §-ára vonatkozik. Ebben Magyarországnak s
Ausztriának évi ujonczjutaléka 103,100 főben van megállapitva, de nincs
megmondva, hogy ez hány évre állapittatik meg. Ez lényegesen módositja
az 1868. évi XL-ik törvényt, a mely csak tiz évi érvényt biztositott a
Magyarország és Ausztria közt kötött véderő-egyezménynek. Az uj
törvényjavaslat szerint tehát az ország egyik legfontosabb joga, az
ujonczok létszámának meghatározása egyszersmindenkorra megcsorbult
volna.
A másik sulyos pont a 25-ik §-ra vonatkozik. Ez a magyar középosztály
értelmes, tanult ifjait sujtotta, a mennyiben az egyéves önkéntes, ha a
tiszti vizsgát német nyelven nem tudja letenni, két évi fegyveres
szolgálatra kényszerittetik. Ez hát voltaképen nem egyéb, mint erőszakos
németesités a hadkötelezettség segitségével.
A képviselőház véderőbizottsága letárgyalta s elfogadta a javaslatot s
előadója, Münnich Aurél, deczember hó 12-én a képviselőház elé
terjesztette. A Ház, figyelemmel a karácsoni és ujévi szünetekre, a
javaslat tárgyalását 1889. évi január 12-ére tüzte ki.
Pártomnak, a függetlenségi pártnak elnöke akkor Irányi Dániel volt.
Önzetlen, nemes férfiu s országosan tisztelt buzgó hazafi. De a párt
külső képviselete parlamentben, sajtóban, kerületek gyülésein a toll és
a szó erejével főleg az én vállaimra nehezedett. Voltaképen én vezettem
a pártot vagy legalább vezetésében nekem volt legnagyobb részem. Tisza
Kálmán államférfiui működését kezdettől fogva kárhozatosnak tartottam s
e miatt mindig engesztelhetlen birálója voltam. Ugy látszott előttem,
hogy a véderőjavaslatot fel tudjuk használni Tisza Kálmán
megbuktatására, az elernyedt pártok fölébresztésére, a nemzet
sérelmeinek orvoslására s az ország életbevágó hadügyi jogainak
kivivására, vagy legalább elismerésére. Gondolatom és tervem ugy
érlelődött meg, hogy Tiszának és rendszerének megbuktatása most volna
lehető, most volna kötelességünk, ha az összes ellenzéki pártokat
kemény, szivós, lelkes harczba be tudjuk vinni s kötelességérzetünk
lankadatlanul éber marad.
Legelőször Irányi Dániellel s gróf Károlyi Gáborral állapodtam meg. De
többször értekeztem Szilágyi Dezsővel is, a ki akkor pártokon kivül
állott, de felfogása kivált a javaslat 14-ik §-ánál szilárd ellenzéki
volt. Tervem helyeselte.
De buzgó támadásra álltak készen a függetlenségi párt többi árnyalatai
is: Ugron, Polónyi s bensőbb hiveik. S komoly vitára szánta el magát a
nemzeti párt is gróf Apponyi vezetése alatt. A fenyegető közjogi és
nemzeti sérelem igy mintegy 160 képviselőt állitott csatasorba.
Csak vitarendezés kellett és a sajtót, a tömeget, a vidéket s az
egyetemi ifjuságot kellett a komoly harczra feltüzelni.
Sikerült. De se nem könnyen, se nem rögtön.
A sajtóra jelentékeny befolyásom volt. A legnagyobb ellenzéki lapnak az
»Egyetértés«-nek én voltam irányczikkirója. A két nagy ellenzéki párt
fővárosi és vidéki összes hirlapjai rögtön megkezdték a kormány ellen a
harcztámadást.
Vitarendező bizottságot is alakitottunk. Gróf Károlyi Gábor, Justh Gyula
és Horváth Ádám voltak tagjai. Polónyi Géza vezetése mellett másik
bizottság is alakult az egyetemi ifjuság s a tömeg vezetésére. Ezt
»tüntető bizottság« neve alatt ismerte a közönség s báró Fejérváry Géza
honvédelmi miniszter a vita folyamán gunyosan emlegette.
A vita szokatlan hévvel indult meg 1889. évi január 12-én. Zajosan
érdeklődött a társadalom minden rétege. Mindjárt kezdetben valószinüvé
vált, hogy a nemzet Tisza Kálmán kormányzását tovább nem türi. A vita
hevessége nem lankadt január 30-ikáig.
Január 30-án Rudolf főherczeg s trónörökös erőszakos halállal kimult. Ez
megdöbbentette a társadalmat. Szünet állott be a parlamentben február
12-ig. Bár a javaslatot január 29-én általánosságban a szokott többség
megszavazta, február 12-től kezdve a részletes tárgyalás még viharosabb
volt, mint az általános.
Két körülmény jött közbe, a melytől Tisza Kálmán a vita elcsöndesedését
várta. Az egyik az, hogy idősb gróf Andrássy Gyula közbenjöttével a 14
§. sérelmes intézkedését a kormány a király hozzájárulásával kijavitotta
s igy az ujonczlétszám határozott időre, 10 évre határoztatott. A másik
a kabinet felüditése. Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil ugyanis
visszalépett s helyére Szilágyi Dezsőt sikerült megnyerni.
A vita hevét egyik körülmény se csökkentette. Az egyéves önkéntesi
intézmény eltorzitása s a két évi szolgálat kényszerével való
németesités fájdalmas sérelemként megmaradt. E miatt is, de általán
Tisza kormányzatának osztrákositó s erkölcstelen volta miatt
elhatároztuk, hogy a heves támadásokat, a mig Tisza meg nem bukik, meg
nem szüntetjük. Igy is történt. A többség ugyan a törvényjavaslatot
április 3-án részletekben is megszavazta s ez mint 1889. évi VI.
törvényczikk a törvénytárba iktattatott: a viharos ülések mindamellett
minden alkalomnál megujultak a kormány bukásáig, a mi elvégre 1900. évi
márcziusban bekövetkezett.
A véderő-vita alatt több beszédet tartottam. Első nagyobb beszédem ime
itt következik. Csak annyit jegyzek még meg, hogy beszédem természetesen
a vita egész anyagát nem öleli föl. Főleg oly kérdésekre szoritkozom,
melyeket a többi szónok nem eléggé vagy épen nem méltatott.
II. A BESZÉD.
(Mit vártunk egykor a balközéptől és Tisza Kálmántól? – Miért akarunk
erős hadsereget? – Miben áll a nemzeti jelleg a hadseregnél? – Milyen
most a mi hadseregünk? – Mit ér Tisza Kálmán meggyőződése? – Gróf
Széchenyi Aladár kijelentése. – Gróf Andrássy Gyula és Tisza István
tévelygései. – Az álhazafiság. – Az osztálytárgyalás mellőzése. – Az
1867-iki példa. – A német nyelv története nálunk. – A XVI. és XVII.
században. – Mit irt Hunyady a pápának?)
Tisztelt Ház! Uray Imre tisztelt barátom, ki előttem szólott,
méltatlankodó érzetét fejezte ki a fölött a helyzet fölött, hogy neki, a
ki husz-huszonegy év óta a függetlenségi párt politikai álláspontján
áll, ma kötelességeül kell ismernie az 1867-iki kiegyezés egyik-másik
pontjának védelmezését. Magam is abban az időben nem e házban, hanem
ezen kivül, szemmel alig felismerhető szerény állásban a kiegyezésnek
hive voltam és tanuságot tehetek arról, hogy nekem és mindazoknak, a kik
akkor a kiegyezést akár csinálták, akár elfogadták és helyeselték,
sohase jutott eszünkbe az a lehetőség, hogy azt a kiegyezést ama pártnak
férfiai és tagjai ellen, a mely párt akkor a baloldalon ült s a
kiegyezés előnyeit keveselte, valaha védelmezni kelljen és lehessen.
Igen is mi, a kik akkor a kiegyezést helyeseltük, féltettük e
kiegyezésnek a legközelebbi multhoz képest tetemes vivmányait. De
féltettük a már kihalóban levő udvari konzervativ párttól. De nem
féltettük attól a nemzeti párttól, a melynek akkor országszerte a nemzet
nagy bizalmával és népszerüségével biró egyik vezére a jelenlegi
miniszterelnök ur volt.
Sőt nemcsak akkor nem féltettük. Hanem midőn az egykori Deák-párt a
kormányzás hibái, tévedései, részben vétkei és a kezdet nehézségei
miatt, de egyuttal vezérének elbetegesedése miatt is a politikai
szintérről lelépni kényszerült: akkor a lelépő pártnak igazán mélyen és
hazafiasan érző sok tagja az ország helyzetét nem látta ugyan rózsásnak,
hanem inkább nehéznek, bizonyos tekintetben sötétnek s a jövőt
homályosnak. Mindamellett mind azok között, a kik akkor az ország sorsa
felett itt és e házon kivül beszélgettek, bár senki se volt talán, ki a
balközép akkori kitünő vezérével benső politikai rokonszenv
összeköttetésében állott volna: mindamellett, a kik akkor az ország
sorsa fölött itt és bizalmas körökben tanácskoztunk s a kik közt magam
is ott voltam, kezdetben mind megnyugodtunk abban, hogy az ország
politikai vezérletét és a parlamentnek vezetését is Tisza Kálmán mostani
miniszterelnök ur vegye át. Mert az volt meggyőződésünk, hogy azt a
művet, melyet 1867-ben biztos, de kezdő állomásként megalkottunk, az
ország szabadságának és állami függetlenségének biztositására fogja az
egykori balközépi párt és ez a kormány tovább fejleszteni. Ebből a
feltevésből, ebből az édes álomból és hazafias várakozásból alig egy-két
év mulva fájdalmasan kellett fölébrednünk és rá csakhamar meggyőződtem
arról – és ebben térek el a mérsékelt ellenzék tisztelt férfiaitól –
hogy ha nemcsak az ország függetlenségét akarjuk tovább fejleszteni s az
ország minden jogát lassanként kivivni, hanem csupán azt akarjuk igazán
megvédelmezni, a mit 1867-ben és még néhány év alatt sikerült
megszereznünk, még ezt is csak a nemzet ősi jogai alapján, a
függetlenségi párt politikai meggyőződésére állva tehetjük. Máskép azzal
az iránynyal szemben, melyet ez a kabinet képvisel, a mindenkor meglevő
s a nemzet által mindenkor óhajtott jogokat vissza nem szerezhetjük, de
még csak az 1867-iki vivmányokat se őrizhetjük meg. Én tehát igazán
méltánylom, igazán felfogom annak az érzetnek a komolyságát, a melylyel
Uray Imre tisztelt barátom e reá nézve csakugyan sajátságosan visszás
helyzetre kénytelen volt reámutatni.
A kormány részéről és pártja részéről sulyos szemrehányásokkal illettek
bennünket, mintha mi se a monarkia másik államának, se Magyarországnak
biztonságáról talán nem oly egészen hazafias lélekkel akarnánk
gondoskodni, mint a hogy a kormány nézete szerint gondoskodni hivatva
volna ez a törvényjavaslat s illetőleg az ennek alapján szervezendő
hadsereg.
Ez a szemrehányás teljesen alaptalan. Mit akarunk mi?
Mi akarunk erős hadsereget. Oly erős hadsereget akarunk, a melyben a
nemzetnek honvédelemre hivatott minden anyagi és intelligens eleme be
legyen foglalva. Oly erős hadsereget akarunk, a milyen erős hadseregre
ez az ország valaha képes volt és a melyre ez idő szerint csak képes
lehet. Nagy erő az, melyet ez országnak földrajzi fekvése, ez országnak
népe, a magyar nemzetnek ezredéves öntudata s önérzete és jövendőre
irányuló minden törekvése, e nemzetnek minden erkölcsi és anyagi vagyona
erős hadsereg felállitására forditani tud. Mind ezen erővel ellátott
hadsereget akarunk mi. Akarjuk pedig azért, mert a veszély, mely
bennünket környékez, igen nagy s a nemzet egész anyagi és erkölcsi
erejének a harcztérre vezetését mulhatlanul szükségessé teszi. Akarjuk
azért, mert akár taktikából közlik és hiresztelik, akár valóban érezzük,
nekünk igazán nagyon közel szomszédos óriási hatalommal, mely
szabadságunkat és nemzeti létünket is elvégre eltiporná, előbb-utóbb,
most vagy később, de végre is talán nagyon rövid idő alatt meg kell
küzdenünk.
És nemcsak azért, mert az orosz hatalom fenyeget bennünket, hiszen ezt
régen tudjuk s régen készültünk és készen állunk rá, de az erős
hadsereget azért is akarjuk, mert épen a mostani kabinet által az előtt
tizenkét-tizenhárom évvel tévesen s akkor is az egész nemzet
közvéleménye ellenére vezetett külpolitikának a veszélye elől is
biztositani akarjuk magunkat.
Beszéltem a kormánypárti oldalon ülők soraiból nem egy férfiuval az
utóbbi években, a kik mind azt mondták: most már megnyilt szemekkel és
felvilágosodott elmével kérdezzük, vajjon miért tettük mi azt az
őrültséget, hogy az orosznak szabad utat engedtünk a Balkánon át? Miért
engedtük tönkretétetni a törököt? Miért kellett Herczegovinát, Boszniát
elfoglalnunk, hogy ujabb sebezhető oldalt szerezzünk magunknak?
Erre azt feleltem, a mint felelte volna mindenki, hogy hiszen az egész
országban minden ember, minden gondolkozó hazafi igy gondolkozott, csak
a kormány nem. Azt mondotta a kormány: szövetkezzünk Oroszországgal,
neki jó lesz Bulgária, nekünk meg jó lesz Bosznia. Azt mondotta a
kormány: foglaljunk tért a Balkánon s ezért engedjünk tért az orosznak
is. De elfeledték, hogy ha szomszédságunkban semmivé teszik a törököt, a
mint semmivé tették Lengyelországot, a sor akkor majd ránk kerülhet. A
világtörténet logikája kérlelhetetlen. De nem szükséges, nem is szabad,
hogy a logikának ránk nézve ártalmas következményeit mi siettessük. Sőt
ellenkezőleg az szükséges, hogy e logika ártalmas következményeit még
csirájukban fojtsuk el.
Ez volt a nemzetnek akkori álláspontja. Most már a kormány és hivei
látják, hogy az elhibázott politika volt. Most már látják s félnek is
attól, hogy ha a reánk támadni készülő hatalommal sikerül keleti és déli
határainkat bizonytalanná tenni: a küzdelem, mely reánk vár, sokkal
nehezebb lesz s erőnk kifejtésére sokkal nagyobb indokok fognak sarkalni
bennünket, mint akkor lett volna, ha tizenkét-tizenhárom év előtt azt a
rossz, helytelen, a nemzet közvéleményével mereven ellenkező
nemzetellenes politikát nem követték volna.
Tehát mi erős hadsereget akarunk. Biztositom a tisztelt honvédelmi
miniszter urat, erősebbet, mint ő; erősebbet, mint az ő bécsi nézet és
elvtársai. Mi akarjuk azt, hogy mind a szám, mind a fegyelmezettség,
mind a felszerelés tekintetében ez a hadsereg annak a teljes erkölcsi és
anyagi erőnek, melylyel mi rendelkezünk, megfeleljen.
De hogy ez a hadsereg oly erős legyen, ahhoz a mi nézetünk szerint még
elmaradhatatlan kellék szükséges: az, hogy az nemzeti hadsereg legyen.
Kérdezem én a tisztelt honvédelmi miniszter urat, ismer-e ő korunk mai
történetében – nemcsak a mostani napokban, de korszakunk mai
történetében – ismer-e oly hadsereget, mely erős volna s nem nemzeti?
Ismer-e az ugynevezett osztrák-magyar hadseregen kivül, – mely
egyébiránt ezt a nevet csak bitorolja, a mely nevet mi is csak per
abusum használunk, mert ez a hadsereg császári-királyinak nevezi magát –
ismer-e e hadseregen kivül az egész föld kerekségén és művelt államaiban
oly hadsereget, mely nem nemzeti hadsereg volna? Még az orosz czár ő
felsége is, ha szól a maga hadtestéhez, a maga tisztjeihez ott, a hol
uralkodói székhelye vagy lakása van, még az is mindig az orosz nemzeti
eszmét, az orosz nemzet jövőjét s világhóditó nagy ábrándjait emliti
hadserege előtt s nem csak azt mondja: »én III. Sándor czár«, hanem ugy
áll a katona elé: »im az orosz nemzet és annak világnagysága!«
Mikor ezelőtt egy évvel és még azelőtt két évvel a német birodalom
kormánya a hadseregnek bizonyos irányban való fejlesztése tárgyában
javaslatot terjesztett az illető törvényhozó testületek elé s midőn oly
miniszter, mint Bismarck, a törvényjavaslat elfogadását indokolta,
szükségesnek tartotta előtérbe állitani azt a körülményt, hogy az a
hadsereg nemzeti hadsereg, s multjának minden dicsősége s jövendő
fegyveres működéséhez kötött minden reménye onnan ered, mert nemzeti
hadsereg. S nézze meg az olasz és franczia haderőt vagy a déli határokon
a kis szerb, bolgár és román hadseregeket: ugynevezett császári-királyi
vagy fejedelmi hadsereget nem fog találni sehol, hanem igen is fog
találni nemzeti hadsereget.
De miben áll, tisztelt Ház a hadseregnek az a jellege, hogy nemzeti
legyen? Erről a kérdésről a honvédelmi miniszter ur nem szól. Abban a
»Dicsőség csarnokában« czimü könyvben, a melyet most a hadsereg kiváló
férfiairól igen előkelő férfiak kibocsátottak, erről az eszméről egy szó
sincs és ámbár én a katonai irodalomban jártas nem vagyok s biztos
tudomás után nem nyilatkozhatom, de sokat mernék tenni arra, hogy
azokban az ismertető, történeti és tankönyvekben, melyek erről a mi
közös hadseregünkről szólanak, ennek a nemzeti jellegéről talán sehol
egyetlen szó emlités sincs.
A nemzeti jelleg az, a mely nélkül ma hadsereg erőssé nem lehet. De
miben áll ez? Egyszerüen annak a hadseregnek tisztelnie kell a nemzet
nyelvét, tisztelnie kell jogait, alkotmányát, tisztelnie kell nemzeti s
állami függetlenségét s szükséges, hogy az a hadsereg nyelvünknek,
jogainknak, alkotmányunknak s állami függetlenségünknek egyik valóságos
szerves intézménye legyen. Ha nem az, akkor az nem a mi hadseregünk. Ha
más: akkor az bizonyos eshetőségben valóságos ellenségünk.