Az okos állat annál szabadabb, mennél inkább ment a’ gonosz kivánság
rabságától.
Veszem észre, és a’ mint te beszéltél, én is úgy érzek. De emez
egymásból szőtt okok szere mellett, vagyon-e valami szabadsága
akaratunknak? Vagy talán az emberek lelki indulatait is, a’ véletlen
esetek láncza szorongatja? van, mondá: mivel nem is tehet semmi eszes
állat szabad akarat nélkül, mert a’ mi természet szerént eszével élhet,
annak itélhető ereje vagyon, mellyel önnön magától választást tesz, és
igy a’ kerülni, vagy kivánni valókat megesméri, a’ mit pedig kivánni
valónak itél valaki, azt ohajtja; a’ mit meg elkerülni valónak tart, azt
elmellőzi: azért a’ kik ésszel birnak, van szabadságok akarni, és nem
akarni is.
De ezen szabadságot nem mindenikben egy aránt állítom lenni: mert a’
magas, és istenes állatozásoknak mind világos itéletek, mind pedig
romolhatlan akaratjok, és foganatos hatalmok vagyon a’ kivánt dolgokhoz.
Az emberi lelkek szabadabbak ugyan akkor, ha magokat az Isteni elme
visgálásában meg őrzik, kevesebbet, ha testiekre ereszkednek, még
kevesebbet ha földi tagokhoz kötöztetnek; leg nagyobb rabságok pedig az,
ha vétkek által eszek birtokából kiesnek. Mert mihelyt a’ leg főbb
igazság világáról az alacsonyok, és sötétekre tekéntenek, legottan a’
tudatlanság felhőitől homályosodnak, veszedelmes kivánságtól
zavartatnak, mellyeket, közelítvén, elfogadtak, ’s a’ melly rabságot
szerzettek magoknak, segítik, és szinte ön szabadságoknak foglai.
Szemléli mindazonáltal ezeket az öröktől fogva mindeneket eleve látó
gondviselés tekéntete, ’s kinek kinek érdeme szerént örök rendeléssel
intéz. Mindent lát, és mindent hall.
Édes ajakkal tiszta világát
Napnak eléneklette Homerus;
A’ melly még is belseit épen
Földnek, vagy sik tengerek alját,
Nem vala képes gyenge világgal
Által járni, csak a’ ki teremtett
Mindent: Mert szemlélve magasról,
Lát nyilván, de homály köde sem föd,
Egy perczben lát ő esze mindent,
A’ mi leendő, múlt, ’s jelen itten.
A’ ki, mivel mindent egyedül lát,
Hát elmondhatod: ő az igaz nap!