IV. §.

Mivel a’ gonoszok akarva tehetnek rosszat, nyomorultak, és ez az ő

büntetésök.

Ezek után én azt felelém: megvallom igazán, hogy ámbár az emberi test

külseit viselik a’ gonoszok, még is barmokká változnak a’ lelki

minémüség szerént. De a’ kiknek iszonyú, és gonosz elméjek a’ jámborok

veszedelmire dühösködik, azt akarnám hogy ne tehetnék. Nem is szabad,

mondá: a’ mit annak helyén megfogok mutatni: ha ugyan azt is, a’ mivel

szabadoknak láttatnak elvonjuk tőlük, nagy részén enyhül a’ gonosz

emberek büntetése.

És lám a’ mi talán némellyek előtt hihetlen, boldogtalanabbak a’

gonoszok természet szerént, ha kivánságukat telesíthetik, mintha nem

telesíthetnék; mert ha nyomorúság gonoszat kivánni, tehetni

nyomorúságosabb, mi nélkül a’ szegény akarat tehetsége lankadna.

Minekutánna kinek kinek meg van a’ gyengesége, hármas bajjal ingattatnak

azok, kiket látsz gonoszat akarni, tehetni, és végbe vinni.

Meg engedem ugyan, de inkább kivánnám, hogy mentül előbb ezen

szerencsétlenségtől meg menekedjenek: menekednek előbb, hogy sem te

talán akarnád, vagy ők véljék magokat meg mentve; nincs is semmi az

emberi élet szűk határi köztt olly késő, a’ mit a’ halhatatlan léleknek

soká kellene várni, a’ kinek nagy reménye, és magas tetteknek gépelye

rögtöni, és reménytelen véggel gyakran elromlik; a’ mi a’ gonoszok

hasznára van, mert ha a’ gonoszság nyomorultá teszi őket, bizonyosan

nyomorultabb a’ ki tovább gonosz; azokat pedig valóban leg

szerencsétlenebbnek itélném, ha az ő rosszaságokat leg alább az utolsó

halál be nem végezné: mert ha igazat mondottunk a’ rosszaság

szerencsétlenségéről, végtelen a’ nyomorúság, melly örökös.

Ezekre én azt felelém: csuda ugyan, és nehéz megengedni, de az

előbbiekhez hogy igen illendő, megesmérem. Jól véled mondá, de a’ ki a’

következtetést vonakodva fogadja, illendő, hogy meg mutassa, ha mi hamis

mondatott, vagy, hogy a’ következtetés nem foly az előbb mondottakból:

mert helyben hagyván az előzményeket, nincs is semmi oka helytelennek

vélni a’ következtetést. A’ mit most mondandok nem kevésbé csudálatos;

de a’ felvett okokból származik. Mi légyen, azt kérdém: boldogabbak,

mondá, a’ gonoszok kinokat szenvedve, mintha őket az igazság semmi

büntetéssel sem fenyítené; nem igyekszem én most arra emlékeztetni

mindenek elméjét, hogy a’ rosszaság meg javúl büntetés által, és kiki a’

kinzás ijesztése által igaz utra térítetik, a’ többinek pedig példáúl

szolgál, hogy a’ büntetést kerüljék; hanem más módon azokat

boldogtalanabbaknak lenni, ha büntetlenek, ámbár semmi tekéntet sincs a’

jobbulásra, vagy a’ példa adásra. Lehet-e más mód ezenkivül? ő felele:

nemde meg eggyeztünk, hogy a’ jók szerencsések, a’ gonoszok nyomorultak?

ugy van mondám: ha tehát valaki nyomorúsága, valamelly jó által enyhül,

nemde boldogabb annál, kinek minden vigasztalás nélkül nyomorúlt a’

sorsa? úgy látszik. Hátha ugyan azon nyomorúlt, ki minden jóval

szükölködik, még azon felül hogy nyomorúlt, más kinnal is sanyartatik,

nemde szerencsétlenebb annál, kinek nyomorúsága valami jóval enyhül?

Miért nem? mondám: Van tehát a’ gonoszoknak enyhülésök, midőn bünhödnek

a’ jó által, t. i. a’ büntetés által, melly az igazság rendén jó: ugyan

azokat, midőn kinzástól mentvék, valami más rossz követi, a’

büntetlenség, mellyet az igaztalanság érdemihez rosznak vallhatsz: nem

tagadhatom.

Sokkal tehát szerencsétlenebbek a’ gonoszok, igaztalan büntetlenséggel

jutalmazva, mint igaz bosszúállással büntetve: hogy a’ gonoszok

büntetése igazság, és büntetlensége igaztalanság, nyilvános. Ki

tagadhatja ezt? de azt sem tagadhatja senki, hogy a’ jó az, a’ mi

igazságos, ellenben pedig az rossz, a’ mi igaztalanság. Akkor én

felelém: ezek ugyan a’ felebbiekből következnek, de kérlek téged, nem

fognak-e a’ lelkek a’ test halála után büntettetni? sőt nagy

büntetéssel, mert azt vélem, hogy némellyek a’ büntetés keserüségével,

mások ismét a’ tisztulás kegyelmével fognak gyakoroltatni, de ezekről

most nincs szándékom szólani.

Eddig azt tettük, hogy a’ melly rosszak hatalma néked legméltatlanabbnak

látszott, most semminek esmérjed, és a’ kikről panaszolkodál, hogy

büntetlenek, lássad a’ gonoszságokat soha sem maradni kinzás nélkül; a’

szabadságot, mellyet ohajtál hamar végződni, nem tanúltad hosszúnak

lenni, és szerencsétlenebb lenne ha tartósabb, legszerencsétlenebb

pedig, ha örökös leendene. Ezek után nyomorúltabbak a’ gonoszok

igaztalan büntetlenségben maradva, mint igaz bosszúállással büntetve.

Ezen érzeményből önkényt foly, hogy akkor keményebb kinzással

faggattatnak, ha büntetlenül maradnak.

Ezekre azt jegyzém meg: hogy ha a’ te okaidat tekéntem, semmit igazabbat

nem mondhatni, de ha az emberek itéletére térek, ki az a’ ki ezeket nem

csak ne higyje, hanem hallani sem akarná? Ugy van, szóla: nem akarják

setétséghez szokott szemeiket, által tetsző fényes igazság világára

emelni; hasonlók a’ madarakhoz, mellyek szemeit az éj világosítja, nap

pedig homályosítja: mert midőn nem a’ szerek rendit, hanem tulajdon

hajlandóságaikat tekíntik, vagy a’ szabadságot, vagy pedig a’ gonoszság

büntetlenségét vélik szerencsének.

Már most lássad mit végzett az örök igazság. Ha jókhoz szoktatod

elmédet, nincs szükség jutalmazó biróra, te ön magadat a’ legjelesebbek

közé emelted; ha a’ gonoszokhoz tértél, külről ne keress bosszúállót, te

ön magadat a’ legalább valók közé alacsonyítottad, mintha váltva az

útálatos földet, és ragyogó eget tekéntvén mindenek külről megszűnve,

egy tekéntettel majd ganéj, majd csillagok közt látszatol lenni: de

ezeket a’ köznép nem tekénti! Mit itélsz? azokhoz álljunk-e, kiket a’

barmokhoz hasonlóknak esmértünk? Hát ha valaki elvesztvén szeme világát,

elfeledné, hogy valaha látott, ’s azt vélné, hogy az emberi tekélhez ő

benne semmi sem kivántatik, vallyon ezt látván vaknak itélhetjük-e? mert

abban sem egyeznek meg, mi szinte erős okokon állapik, hogy

szerencsétlenebbek azok, kik sérelmet okoznak, mint kik azt szenvedik.

Igen akarnám hallani az okokat is, mondám. Erre ő: Tagadhatod-e, hogy

minden gonosz méltó a’ kinzásra? nem. Pedig a’ gonoszok sokfélekép

szerencsétlenek, a’ kik tehát büntetésre érdemesek, hiszed-e azokat

nyomorultaknak? illendő, mondám. Hát ha biró volnál, kit itélnél

büntetésre? azt-e ki a’ sérelmet okozta, vagy a’ ki szenvedte? nincs

kétség benne, hogy a’ ki szenvedte, annak tennék eleget a’ cselekvő

kínzásával. Tehát előtted nyomorultabb a’ sérelmező, mint a’ szenvedő?

Igen, következik. Ezen tehát, és más erős talpon alapult okokból

kitetszik, hogy a’ rosszaság tulajdon természete által nyomorultakká

teszi a’ sérelmezőket inkább, mint a’ szenvedőket. De most máskép

tesznek az Ügyészek, kik azokért, a’ kik valami keserves sérelmet

szenvednek, a’ bírák könyörületességét akarják ébreszteni, holott azokon

kellene szánakozni, kik azt szerzették, kiket nem a’ haragos

bosszúállók; hanem inkább a’ sajnálkozó, és könyörülő vádlók által

szükséges volt az itéletre vezettetni, valamint a’ betegeket az

orvoshoz, hogy a’ bűn nyavalája kinzással kiüzettessék, melly tettel a’

védelmezők buzgósága, vagy egészen meghűlne, vagy ha az embereknek

használni kiván, vádoló szokássá válnék. Magok a’ gonoszok is, ha egy

kis résen az erkölcsöt magára hagyva, és a’ vétkek fertelmességét,

büntetések szenvedésével megtisztítatni láthatnák, a’ jámborság vissza

nyerhetésével ezeket kinzásnak sem mondanák, sőt a’ védők közben járását

megútálván, magokat egészen a’ vádolók, és bíráknak át adnák, igy

történik, hogy a’ bölcsekben semmi gyülölség nincs, nem is maradhat;

mert a’ jámborokat csak legbolondabb gyülölheti; a’ gonoszokat pedig

nincs ok gyülölni, mivel valamint a’ test nyavalája, ugy a’ gonoszság is

mint egy betegsége a’ léleknek. Ha testi betegeket méltatlanság

gyűlölni, hanem sajnálkozni kell rajtok, annál inkább nem kell üldözni,

hanem könyörülni kell azokon, a’ kiknek esze minden bágyadtságnál

erősebb gonoszságtól nyugtalanítatik.

Mit használ zavarodni indulattal,

És sürgetni halált ön maga karjaival!

Mert rögtön közelít, ’s jelen van önkényt,

Ő nem szokta magát tartani vissza soha.

Héj! most a’ kiket a’ kigyó, tigrissel,

S’ medve, oroszlán mar, társra fenik vasokat!

Mert már nem csak erény, de a’ szokás is

Titeket elkülönöz, ’s tábori zajra idéz,

’S egymásnak nyilakat szivekbe vertek?

Ez nem igaz, sem elég ok, vadon ontani vért.

Már kölcsönt ha akarsz ma vissza adni?

Jámborokat kedvelj, és könyörülj gonoszon.

A' bölcseség vigasztalásai · 第 59 / 74 题