A’ dücs, és hírnév, boldoggá nem teheti a’ halhatatlan lelket.
Mellyekre én mondám: tudod oh Asszonyom, hogy rajtam leg kevesebbet
uralkodik a’ mulandó szerek vágya, csak alkalmat kivántam a’ dolgok
viseletére, ne hogy az erkölcs enyészszék. És ő: ugy de az egy, hogy
természettől jeles elméket, habár nem is egész erkölcsi tökéllel magához
édesgethet a’ dücsőség vágya, és a’ köz társaságban szerzett
legbecsesebb érdemek is, bár csekélyek legyenek, igy vizsgáld: az egész
föld köre, mint csillagászi tanulmányodból tudod, az égi térhez csak egy
pont, az az: ha az égi gömb nagyságával egybe hasonlítatik, semmi tére
sem látszik lenni.
Hogy a’ világ ezen kis tartományának csak egy negyed része, mellyben élő
állatok laknak, Ptolomeusból tanúltad. Hátha ezen negyed részből
elméddel kivonod, mit tengerek, ’s mócsárok fednek, bár melly nagy
legyen e’ tartomány, de csak igen szűk tér marad emberi laknak: már most
ezen kis pontba, és szembe zárva hírterjesztésről, és név magasztalásról
gondolkodtok! de minő terjedése, és nagysága lehet a’ dücsnek, illy
keskeny, és szűk határok közé szorítva? Még az is, hogy illy csekély
helyen nyelvel, szokással, erkölcsel, ’s egész élettel külömböző nép
lakik, mellyekhez részínt nyelv külömbsége, részint utak
alkalmatlansága, ’s közösülés szokatlansága miatt nem csak egyes ember
hire, de még várasok neve sem juthat el: utóljára M. T. Cicero, mint ő
egy helyen fel jegyzé, még Caucasus bérczeit sem haladta meg a’ Romai
birodalom hire, melly már akkor koros volt, ’s tőle a’ Parthusok és
körül lévők rettegtek. (12.) Látod tehát melly csekély azon dücsőség,
mellyet szaporítni, és terjeszteni törekedel. Talán lehet az, hogy hová
Roma hire nem juthatott, egyes ember neve ott hireszteltetik? Mit? nem
különböznek-e nemzetek szokásai ’s intézetei egymástól, hogy a’ mi
egynél dicséretes, másnál büntetésre érdemes? azért van, hogy kit a’ hir
gyönyörködtet, más népeknél esméretlen marad! Elégedjék meg tehát
mindenki hirével ön Hazájában, és szoruljon egy nemzet határába jeles
nevének halhatatlansága.
De még a’ feledékenység hányat törül ki irók szükibül, azok közül is,
kik nevezetes, és jeles férfiak valának az ő korokban? ámbár mit használ
az irás, mellyet szerzőivel eggyütt hosszú és sötét homály födöz? Ti
pedig látszatok halhatatlanságot terjeszteni, midőn jövendőbeli hirről
szorgoskodtok. Ha tekénted az örökség végtelen hosszúságát, mit
örvendezhetsz neved fenn maradásán? egy szempillanat percze, ha tiz ezer
évhez hasonlítatik, mert mind a’ két üdő határozott, ámbár legkisebb, de
még is van arány köztük, ’s épen ezen év szám, és sor, bár melly
sokféle, még is a’ végtelen örökséghez nem hasonlítható. Úgy de
határozottaknak egymáshoz valami, de határozatlannak határozotthoz
semmihasonlatossága nincsen. Ha bár akár melly hosszú üdői hir is,
végtelen örök üdőhöz méretik, nem csak kicsiny, de semmi lészen. Ti
pedig jól cselekedni nem tudtok, ha csak nép hiú szellemére ’s hasztalan
hirére! elhagyván lelkiesméret, és erkölcs becsét, =mások mondájától
kértek jutalmat!= Vedd példáúl illy kevély hiúságban: egy valaki, milly
udvariasan csufolódott: Mert midőn megtámodna egy embert rágalommal, a’
ki nem valódi erkölcs hasznáért, hanem kevélység dücsére, méltatlan
magára ruházná a’ bölcs nevezetet, hozzá adván, hogy majd tudni fogja,
valjon ő bölcs-e? ha a’ neki okozott méltatlanságot csendes békével
szenvedné; békével türte ugyan azt elején, utóbb rágalmat hallván, mint
egy boszonkodva mondá: Tudod-e már hogy én bölcs vagyok? akkor ő: igen
velősen értem, ha hallgatnál! Mi szükség tehát hogy a’ jeles férfiak
(mert csak ezekről szólhatunk) dücsőséget keresnek: mit használ mondám,
ha a’ hir test holta után fenn marad? mert ha, mit okosságunk hinni
tilt, egészen enyésznek az emberek, nincs dücsőség; midőn az, a’ kié
volna a’ dücsőség, már épen nem létez; ha pedig kinek jó lelkiesmérete,
és földi börtöntől megválva szabadon az égbe mén, nemde minden földi
foglalatosságot útál: mert ki egekben gyönyörködik, örvend, hogy a’
földiektől megszabadúlt!
Akárki azt kivánja egyre, hogy hire,
És nagy neve örökös legyen;
Tekéntse a’ világ igen terjedt körit,
És a’ parányi föld tekét.
Ezen kicsiny kört nem lehet betölteni
Hirrel; pirulhatsz hát híreden!
O hasztalan kivánsz kevélykedni te gögös,
Mert itt mulandó minden, ’s árny!
Bár messze néphez eljutott hir nyelvöket
Fárasztja, ’s szájrul szájra száll:
Bár melly jelességgel valaki, ’s czimmel ki tűnt,
Szét veri magas dücsit halál!
Alacsony fejét úgy mint nagyét borítja gyász,
A’ sors vegyít nagyot, ’s kicsinyt.
Ki tudja hol hevernek a’ hív Fabrici
Csontjai, ’s te Cató hamvaid? (13.)
Kevés betűk jelentik a’ nevöket, az is
Silány, üres, haszontalan!
De bár ha dücs nevöket ki tudtuk is, van-e
Ki esmeri személyöket? azok
Hamvak! Nyugosztok hát örökre idegenek,
Még hiretek is csekély ’s muló!
Hát véltek élni századokat hirrel, de csak
A’ hiú név egyszer szünik,
Akkor, midőn ragadja végső nap esete:
Meghaltok igy örökre már! (14.)