A’ gazdagság, és egyébb szerencse javai inkább gátolják az igazi
boldogságot, mint sem előmozdítanák.
Minekutánna már okaim enyhítő szereit bevetted, egy kevessé erősbbekkel
kell élned. Lássad, bár ha szerencse ajándéki nem volnának mulandók, és
szempillantatiak; mi van bennök, hogy valaha kivánhassad, vagy látván
nem utálnád? a’ kincs, reád, vagy annak természetire nézve, az arany
ékessége, vagy annak halmozott bősége kellemetes? sőt ez ha kiosztatik
jobban fénylik, mint halomra gyűjtve; mivel a’ zsugoriság gyülöltté, az
adakozás pedig híressé teszi az embert. Hogyha senkinél nem maradhat,
melly másoknak adatik, akkor drága a’ pénz, ’s midőn másnak adva,
adakozás által meg szűnt tulajdon lenni, és ha minden nemzetből egyre
halmozzák, a’ többi szükölködő leszen. Egy kiáltás mindenek füleit
meghatja, kincseitek pedig csak részletesen mehetnek többekhez, ’s ez
történve, sokat szegényít, kiket elhágy. Oh szűk és fogyatkozó kincs!
mellyet egészen birni soknak nem lehet, és mindenekhez mások
szűkölködése nélkül sem mehet. Vagy talán a’ kövek fénye kecsegteti
szemedet? de ezekben ha valami fény vagyon, az a’ kövek, nem emberek
becse; azért az ezeken bámuló embereket csudálni lehet, mert lelketlen,
és tagokkal szükölködő lényeket, az okos, és lelkes ember valódi szépnek
nem is mondhat; mellyek ámbár a’ Teremtő munkái, különzésökben valami
csekély szépségök vagyon, de még is méltóságtok alatt lévén helyezve,
bámulástokat semmikép sem érdemlik meg.
Talán a’ mezők szépsége gyönyörködtet? méltán, mert szép része a’
legszebb művnek; igy némellykor a’ csendes tenger tükrén örvendünk, igy
csudáljuk az eget, napot, holdat, és csillagokat. Mellyik a’ tied
közülök, csak egynek is mersz-e dicsekedni fényével? tavaszi virágokkal
különöztetel? vagy talán már nyári gyümölcsöt is szaporitottál? Miért
ragadtatol hiú örömöktől? miért öleled más javait tulajdonod gyanánt?
soha sem leszen szerencse által tiéd, mellyet a’ szerek természete tőled
el idegenített.
A’ földi gyümölcs ugyan kétség kivül állatok eledele, ha te mi
természetnek elég, szükséget akarsz kielégítni, nincs okod kivánni
szerencse bőségét: =kevéssel és apróságokkal megelégszik a’ természet;=
mellynek kielégítését ha akarod felesleggel sürgetni, vagy kellemetlen
lesz, mit bele töltesz, vagy ártalmas. De talán szépnek véled czifra
köntösökkel fényleni? ha kellemes a’ reá tekéntés, vagy az anyag
természetét, vagy a’ műves elmésségét csudálhatom; a’vagy talán a’
szolgák hosszú sora tesz boldoggá? kik ha erkölcstelenek, házak ártalmas
terhei, ’s a’ házi Úr veszedelmei: ha pedig szelidek, és jámborok;
lehet-e mások jóságát kincseidhez számítani? igy mind ezekből kitetszik
világosan, hogy mellyeket magadénak számítasz, egy sem tulajdonod,
mellyekben mivel szépség nincs, elvesztve fájlalni, vagy megtartva
örvendeni nem lehet. Ha természettől szépek, mi közöd hozzá, mert külön
válva javaidtól is tetszetősek: nem azért drágák mivel kincseidet
szaporítják, hanem mivel drágáknak látszattak, azért szerzetted kincseid
közé. A’ szerencse után mit vágyódol illy nagy indulattal, talán pótolni
akarod a’ szükséget bőséggel? ez éppen ellenkezőt szül, mert a’ kincs
fentartására sok eszköz szükséges: de az is igaz marad, hogy =a’ ki
sokkal bir, igen sokban szükölködik;= ellenben pedig legkevesebben az,
ki bőségét szüksége szerint kevés kivánással mérséklé. Veletek született
tulajdon javaitok nincsenek, hogy a’ külső és távol lévő javakban
magatokét keressétek; úgy elfordult a’ szerek állapotja, hogy az Isteni
okos állat nem ragyoghat, ha csak lelketlen javakkal nem bir! Más
állatok magokéval megelégesznek, és ti az Istenhez hasonló lelkek, leg
alább való szerektől a’ jeles természet ékeit kapkodjátok! vagy talán
nem értitek, melly nagy méltatlanság legyen a’ Teremtő előtt! Ő az
emberi nemzetet a’ földiekből ki emelte, és ti méltóságtokat legalább
valók alá teszitek: mert ha kinek kinek minden java nálánál, ki azt
birja, drágább leszen, mivel a’ csekély szereket magatok javainak
vélitek, azoknak magatokat alávetni bizonnyára illetlen.
Az emberi természet állapotja az, hogy külszerek közt annyira emelkedik
fel, a’ mennyire magát esméri: ha pedig megszűnt magát esmérni, barmokig
le aláztatik. Mert a’ többi állatok természete az, hogy ön magokat ne
esmérjék, embernek pedig magát nem esmérni, egy vétkes hijány.
Melly közönséges pedig ezen tévedés nálatok, kik más ékeivel diszleni
vágytok! de ez nem lehet; mert ha valamelly jószág kiállítva fénylik,
csak a’ mi kitétetett, dicsértetik, és mit föd a’ drága jószág, maga
rútságában marad. Én ugyan tagadom, hogy az jó, mi a’ tulajdonosnak
ártalmas. Talán hazudok? éppen nem, valóban a’ kincs, birtokosának
gyakorta ártott, mivel mindenki, bár legrosszabb, annál inkább másé után
vágyó, mivel mindenki arany, és drága kövek birtokosát véli
legméltóságosabbnak. Te pedig, ki most rettegve csákánytól, és kardoktól
félsz, ha ez élet utján üresen járnál, nem félnél a’ rablóktól. Oh
fényes kincs, halandók boldogsága! mellyet ha elnyertél, bátor lenni
megszűntél.
Boldog vala múltkor előttünk (8.)
Táplálva mi földi gyümölcsel,
Nem rontá fénye világnak.
Száraz makk volt vacsorája
Későn már, este szokáskint,
Esméretlen vala bornak
Édes mézzel keverékje.
Nem festett selymeket akkor
Még Tyria mérge pirosra.
Zöld pázsit volt nyoszolája,
Italát hörpölte folyambul,
Árnyékkal kedveze erdő;
Nem utaz még tengeri gályán
Kalmár, sok drága szerekkel,
Idegen parton hogy eladná.
Még vízen tábori talpak
Sem uszának; utálva gyülölség
Vérrel nem festi az acczélt;
Ha dühösség forrna szivekben
De azért bús fegyvere nem volt,
Látván: nincs haszna sebeknek,
Megutált vért ontani nincs ok!
Bár mái üdőnk gyarapodnék
A’ régi erényben ezentúl!
De emésztőbb Aethna tüzénél
A’ vágyás pénzt szaporítni.
Bányát ki nyitotta fel első,
Melly ékes aranyt föde mélyen?
Ki bukott tengerbe le gyöngyért
Hogy drága veszélyet okozna?