A’ sors minden ajándékot bizonytalan időre nyújt, mert másképp nem volna
szerencse tulajdona.
Ha a’ sors ezen szavakkal szólna hozzád, mit sem felelhetnél; de ha
vannak okaid a’ sorsot vádolni, monddsza, van idő szólani. Mire én e’kép
felelék: Ezek ugyan ékesek, Szónoki, és hangászi mézzel elegyítve, de
csak mig hangzanak addig gyönyörködtetnek. A’ nyomorultak fájdalmai
tartósabbak; mert szünvén ezen édes szavak, a’ belső szomor terhesül.
Igaz úgymond ő: mert ezek nem betegség gyógyszerei, mivel a’ tartós
fájdalom másokat kiván, azért mellyek belseidbe hassanak, jó üdején
alkalmazom, mindazonáltal nyomorúltnak ne véld magadat; vagy talán
boldogságodnak voltát, és mennyiségét elfelejtetted? ha azt elhallgatom
is, hogy szüléidtől megfosztatván, méltóságos Férfiak gondjai
ápolgattak, és a’ Várasi Főnökök rokonságába avattak, mi legdrágább
atyafiság neme, mert előbb kedveltettél, mint rokon lettél. Ki ne
hirdetett volna leg boldogabbnak olly méltóságos Ipával, szemérmetes
asszonnyal, és Férfi gyermekek nemzésivel? Elhallgatom (mert illendő a’
közönségeseket mellőzni) hogy a’ melly méltóság véneknek megtagadtatott,
téged mint fiatalt boldogságod halmozására ékesített, és ha a’ mulandó
szerek gyümölcsei valami boldogságot okoznak, lehet-e az, hogy legtöbb
nyomorúság terhei is elhomályosíthatnák azon fény emlékezetit, midőn két
fiadat Polgármesteri kocsikon házadtól pompásan vonatni láttad. (4.)
Ugyan azokkal Te fejedelmi széken ülve, a’ dicső Királyt hirdetvén,
elméd, és ékes szólásod magasztalását nyerted; midőn a’ színkörben két
Polgármester közt a’ körül álló nép tömeg várakozását győzedelmi
adakozással kielégítetted. Szóltál, vélem, a’ sorsnak midőn hozzád
simult, és Téged, mint drága kincsét ápolgatott, azon ajándékot nyerted
tőle, mellyet másnak nem kölcsönözött: akarsz-e tehát vele számot vetni?
most először teként reád írigy szemmel! ha számát, módját az örömeknek,
és nyomorúságoknak tekénted, még akkor sem tagadhatod boldogságodat; ha
szerencsétlennek azért véled magadat, hogy azok, mellyek örvendeztettek,
elmúltanak; nincs okod magadat boldogtalannak vélni, mivel szinte ezen
keserítők is elmúlnak. (5.) Vagy talán ezen élet színtérére, csak
hirtelen, ’s mint idegen léptél? a’vagy mulandókban állhatatosságot
vélsz, midőn magát az embert is egy repke óra megöli? Mert ámbár kétes
az esetek bizonnya, még is az élet végső napja állandó az esetekben,
tehát mit vélsz, te halva fogod-e elhagyni, vagy ő futva téged?
Hogyha a’ nap hajnal után piroslik
Terjesztvén sugarit vigan
Akkor a’ szép Csillagok arcza eltünt,
Mert naplángjai elfödik.
A’ midőn kertben kikelet melegje
Érlel, rózsa virág pirul.
Fújjon Auster durva szelekkel, akkor (6.)
Elhull éke virágnak is.
Tükre tengernek ha világít ollykor,
A Nyugván habjai síkjain,
Majd megint bőszült Aquilo zavarja,
’S nől hulláma halomra is.
Ritka, tartós képe világnak itten,
Mert lám változik annyiszor!
Most te bízzál sors adományiban, de
Higyj még repke vagyonnak is!
Tudjuk azt, hogy rég örökös parancs az:
Szünjék lenni mi volt, ’s mulik!