Serkenti a’ bölcseség, hogy a’ beteg nyilvánítsa lelki sebeit, helyt
adván a’ gyógyszereknek.
Érzed-e ezeket? behatnak-e lelkedbe, vagy épen semmit sem értesz, mit
sirsz? mit hullatod a’ könnyet? Ne titkold, mond ki! ha gyógy kezet
vársz, szükség hogy sebeidet fedezzd fel! Akkor bátor lélekkel mondám:
szükség-e még figyelmeztetni, a’ midőn bőven ki tetszik rajtam az esetek
dühödő zordonsága! nem indít-e meg helyhezetem tekéntete? ez-e a’
könyvtár, mellyben, az én házamban lévén, ön magadnak lakhelyet
választál? a’ mellyben velem nyugodtan az Isteni, és emberi dolgok
tudományiról beszéltél? illy ruházattal, illy arczal valék, midőn veled
a’ természet titkait vizsgálnám? Midőn nekem a’ csillagok útait sugárral
leirád? szokásaimat, és egész életemet a’ mennyei rend példájára
ékesítenéd! ez-e a’ jutalom, mellyet neked engedelmeskedvén nyerhettem?
Nemde, te ajánlottad Pláto szava által ezen érzelmet: =akkor boldogok a’
köztársaságok, ha azokat bölcseség kedvelöji kormányozzák, vagy azok
körmányzóji bölcseséget tanúltanak.= Te azon Férfiú ajkáról a’
bölcseséget szükségesnek jelentetted a’ köztársaság kormánya
elfogadására, és pedig mint egy fő okot; ne hogy az erkölcstelen, és
gonosz Polgárokra maradván a’ Váras kormánya, végromlást a’ jámboroknak,
és veszedelmet okozzanak. Ezen érzelmet követve, mellyet tőled tanúltam
a’ titkos társaságban a’ közjavak igazgatására alkalmazni óhajtám. Te,
és a’ bölcseséget beléd lehelő Isten bizonyságim, hogy engem semmi más
a’ köz javakon túl nem érdeklett, a’ méltóság elfogadására! innét a’
gonoszokkal terhes, sőt kérlelhetlen viszonyok, és az igazat védő
lelkiesméreti szabadság megvetvén hatalmasbbakat, folyvásti gyűlölség.
Hányszor állottam szemközt Conigastussal gyávák kirablását gátoló?
hányszor taszítám vissza Triguillát a’ Királyi ház Elnökét, a’ kezdett,
vagy folytatott sérelemtől, (11.) hányszor védém a’ nyomorultakat, kiket
a’ durvák zsugorisága számtalan rágalommal büntetlenül nyugtalanított,
tekéntetem veszedelmével! soha sem vont el az igazról senki
törvénytelenségre. Tartománybéliek javait mind titkos ragadással, mind
pedig nyilvános adóval zsaroltatni ugy, mint a’ szenvedők, fájlalám!
midőn a’ sanyargató éhség üdején terhes, sőtt kimondhatlan vásár
parancsoltatnék, melly által Campánia Tartománya szükségképp pusztulást
szenvedni látszaték a’ Tanácsházi Fő Tiszttel a’ közjóért vetekedni
kezdettem, még pedig a’ Király jelenében; és hogy a’ vásárlást
megszüntetné, kivívtam. Paulinus volt Polgármestert, kinek kincseit az
Udvari Tisztek reménnyel, és kevélységgel majd elnyelték, az ő ragadozó
kezekből kimentettem. Ugyan Albinus Polgármestert hamis vádlásra hozott
büntetésből, vádoló Cyprianus haragját megtörvén, kiszabadítám!
Elég nagy viszálkodást ingerlettem-e magam ellen? de ha ezeknél nem is,
leg alább a’ többieknél bátrabb lehettem, és hogy lehessek, az Udvari
Tisztektől semmit sem vártam. Kiknek vádolására ijedtem meg? a’ többi
közt Basilius, a’ ki Udvari méltóságától megfosztatván idegen pénzre
szorúlva vádol! Opiliót, és Gaudentiust törvénytelenségéért, és több
ravaszságáért a’ királyi itélet száműzni parancsolá, mellynek
engedetlenek lévén, magokat a’ Templomok szent védelmével biztosítván,
a’ mit a’ Király megtudva, nyilván hirdeti, hogy ha kitüzött nap utánn
Ravennát elnem hagynák, homlok billeggel üzetnének ki. Mit várhatni illy
szigorúságtól? midőn azon napon, ugyan azoktól vádoltatásunk
elfogadtatik?!
Mi ez, hát ez-e fáradozásunk érdeme? vagy azon vádlókat mentheti-e az
előbb reájok mondott kárhoztatás? hát nem pirul el a’ szerencse, midőn
a’ vádlott ártatlansága, sőtt a’ vádlók silánysága őt megpiríthatta!
talán kivánod tudni fontosságát minő vétekről vádoltatunk? Azt mondják,
hogy a’ Tanácsot akartuk megmenteni a’ veszedelemtől. A’ szerit kivánod?
a’ vádlót, ne hogy bizonyságokat szerezzen a’ Király elleni vétekről,
mellyekkel a’ tanács méltóságát mocskítaná, gátolni iparkodtam! mit
vélsz oh mesterném? vétkünket tagadjuk, nehogy értem pirulj? sőtt inkább
akartam, és soha akarni nem szünök.
Megvalljam? ha bár jó a’ szándék, de a’ tehetség gátoltatik, mert nem
lehet nem kivánni azon Rend boldogságát! az ugyan ellenemi végzetével,
hogy ez tilos lenne, elhatározá. De nem mindenkor változtathatja szerek
érdekét a’ magának hizelgő vigyáztalanság; sőt Socratessel azt vélem,
hogy nem vagyok kénytelen az igazat titkolni, és a’ hazugsághoz állani;
mindazonáltal hogy legyen ez, leg bölcsebb itéletedre bizom, és hogy
ezen történet igaza a’ jövendőtől is tudassék, szóval is, irással is
hirdetem. Mert szükségtelen mondani: hogy hamis irást koholtak, melly
által kárhoztatnak, hogy Roma szabadságát kivívni akartam, melly irás
nyilvános hamissága kitetszett volna; ha nekünk a’ vádoló bévallásával,
melly minden dologban leg nagyobb fontossággal bir, élni lehetne. Mert
lehet-e más szabadságot reményleni? bár lehetne akár minőt bizonnyal
Canius szavaival feleltem volna, ki midőn Caius Császár, Germanicusnak
Fia szemire lobbantá, hogy az ellene koholt zendülést tudná; azt felelé:
ha én tudtam, Te nem tudtad volna: a’ melly dolog csak ugyan nem annyira
tompítja érzékeimet, hogy panaszkodnám a’ gonoszok által vétket koholni
az erkölcs ellen; hanem a’ mit reméllettek, hogy véghez vihették, nagyon
csudálom; mert alább valót akarni, talán a’ mi hiányságunk volt; tehetni
pedig az ártatlanság ellen, a’ miket egy gonosz elkövethet, az Isten
előtt egy szörnyeteghez hasonló. Azért talán nem sérelmesen egy valaki
társaidból kérdi? =ha van Isten, mért vannak rosszak, ha nincs mért
vannak jók?= de szabad volt a’ gonosz embereknek, a’ kik a’ jók, sőt még
az egész tanács vérét kérték, és még minket is, midőn a’ jámborokat, és
Tanácsot mentenők, elveszettnek akarni. De valjon megnyerhették-e azt az
Atyáktól? Nem kétlem emlékezel, mert Te igazgatál szóban, és
cselekedetben, jelenlévén; emlékezel mondám midőn Verónában köz
pusztulást a’ telhetetlen vágyó Király a’ Felség sértő vétekről
vádoltatott Albinus tettit az egész Tanácsnak tulajdonítá; én az egész
Tanács ártatlanságát magam veszedelmével védtem. Tudod hogy ezek igazak,
és hogy soha semmi ön érdemmel nem dicsekedtem! fogy t. i. =a’ lelki
esméret becse annyiszor, a’ hányszor magát valaki dicsérvén hir bért
elveszen.= De látod minő eset követte a’ mi ártatlanságunkat, ime a’
valódi erkölcs jutalmáért reánk kent bűn súlját viseljük! volt-e valaha
olly nyilvános vétség megvallása, mellynek olly szigorún egyező biráji
lennének, hogy némellyeket az elméi gyarlóság, vagy állapoti minéműség,
melly minden halandónál kétes meg nem lágyitott volna? mert ha a’ Sz.
Házakat fel gyújtani, a’ Papokat gonoszul meggyilkolni, és minden jóknak
halált szerzeni mondatnánk, még is jelenemben, magam vallása, és tanú
bizonyi utánn büntetett volna a’ Törvény! Most pedig ötvenezer lépésnyi
távolságban védtlen buzgó hajlandóságomért a’ Tanácshoz, számüzve
halálra kárhoztatom. Oh hasonlókat illy vétekről nem lehet megitélni,
melly véteknek méltóságát a’ bűnösök is, kik engem vádlottak szemlélték,
és hogy látván valami gonosz tett által homályosítanák, hazugsággal
mondák az én lelkiesméretemet hivatal óhajtásából Szentség töréssel
fertőztetve. És Te bölcseség, ön magad minden mulandó szerek vágyát a’
mi lelkünk székibül irtottad ki, és a’ te szemeid előtt semmi
Szentségtörésnek nem volt helye; a’ mi füleinket azon Sz. hanggal, és
gondolattal intetted, mit Pythagoras mondott: =Kövessd az Istent.= (12.)
Nem is illett volna a’ leghitványabb lelkek erejében bizni annak, kit Te
ezen méltóságra emeltél, hogy az Istenhez hasonlítottál. Ezen felül
védelmeznek engem minden illy vétek gyanújától az ártatlanság lakja,
barátim társasága, és Symachus Ipam, a’ ki valamint Te szent, úgy ő is
tisztelendő.
De óh illetlenség! azok téged illy nagy bűnben részesnek vélnek, és
ugyan azért a’ gonosz tettben gonoszaknak látszatunk, hogy a’ te
tudományidat tanúltam, és erkölcseid tulajdonaim lettek. Igy nem elég,
hogy tisztességed nekem nem használt, ha csak az én botlásomért még te
is nem rágalmaztatol. Nyomorúságunkat pedig még az is tetézi; hogy mások
véleménye, nem a’ dolgok érdemét, hanem az esetek kimenetit tekintvén,
úgy itél, a’ mint valakit a’ sors ajánl; innét van, hogy a’ =jó vélemény
leg elöször hagyja el a’ szerencsétleneket.= Minők a’ nép hirei, melly
zűrzavar érzeményei, resteljük említeni. Csak egyet mondok: leg nehezebb
a’ mostoha sors terhe, mert a’ melly vétek a’ Szegényre hárítatik, ’s
érte szenved, megérdemeltnek mondják. Én ugyan javaimból kipusztúlt,
hivataltól megfosztatott, jó hírben fertőztetett, jó tettért büntetést
szenvedek! Mintha látnám a’ gonoszság vétkes műhelyén örömmel, és
vigalommal tapsolni, a’ legromlottabbakat új vádok ravaszságával
közeledni, a’ jókat rettegni, és a’ mi siralmas állapotunk félelmitől
leverve lenni: ellenben minden gonoszt új merényre, büntetlenség
végbevitelire pedig jutalom által ébresztetni. Az ártatlanok pedig nem
csak bátorságtól, hanem még védelemtől is megfosztvák; azért méltán
felkiálthatjuk:
O csillagos ég alakítója,
A’ ki örök thronon nyugszol! Te
Sebesen forgattad vihar által
A’ felleget, és rended az égen
Szent; hogy kivilágítva mutassa
Hold szarvait, állva rakonnal most
Szemközt ragyogón, ’s rejtse apródat,
Majd bádgyadt sugarát szarvainak
Naphoz közelébb jutva veszejtse.
Távozva napunk, éjszaki leple
A’ barna sötétnek, beborítja
Az egész földet, el is tünik aztán
A’ hajnali csillag, nap eredtén.
Fák levelét perkelte telünkor,
Napnak utát rövidebbre Te szabtad;
Ha közelget hősége nyarunknak,
Már akkor jól késleted estit.
Mérsékel Te hatalmad üdőt, mert
Hogy mit lerovott, ’s Bóra le perkelt,
Erdő zöldeljen ki tavaszkor,
Szórt magvakat ősszel telekekbe
Érlelteti hősége nyarunknak.
Szent hajdani törvény kötelez még
Mindent, bizonyos rend is öröklik;
Mert mindeneket czélra vezettél.
Korlátlan hej emberi tettet,
Hagyván, nem akarsz rendre szorítni!
Fortuna miért változik annyit?
Ő csalfa marad, büntelen izgat
Ártatlant. =Bün érdeme kínzás!=
A’ gonoszok de magasra felültek,
’S kény kedvek után nyomnak alábbra
Szent főket egészen; kegyelem nincs!
Titkolja magát sűrü homályban
A’ fényes erény, ’s szenvedi jámbor
Más büne súlyát.
Használ nékik az eskü szegés, és
Még álság, rút, csalfa hazugság.
Hát élni midőn vacskos erővel
Lehetett, számtalan ember ijedtén
Vigak, ha Királyok le igázvák!
Oh már nyomorúlt földre tekínts le
Szerzője frigyeknek, Te nagy Isten!
Munkád része, szegény emberek, itt
Sors habjaitul verve hanyatlunk!
Ragadó hullámt szünni parancsold,
’S mint bölcsen eget Te igazgatsz, ugy
Föld népeit is csendre vezessed!