A’ gonosz emberek incselkedései ellen az igaz bölcseség várába kell
rejtezni.
Igy szomor ködeim szélesztve szivám a’ léget, és elmémet Orvosnémra,
arczát tekéntvén, függesztém, ’s látom tulajdon dajkámat, kinek házában
növendékségemtől fogva társalkodtam, a’ Bölcseséget. – Oh minden erkölcs
mesternéje! mért szállottál a’ mennyei lakból, hozzám jövén? talán hogy
te is velem hamis vádolásokkal vétkesnek állítassál? ő pedig: oh
növendékem elhagynálak, és terhedet, mellyet az én nevem irigyei ellen
viselsz, közösen felne osztanám? tudod-e hogy nem szabad a’ bölcseségnek
nem késérni az ő ártatlan vándorát? talán gyalázásomtól félnék, és
valami új történettől rettegnék? talán most véled először fenyegettetni
a’ bölcseséget az erkölcstelenségtől? Nemde jól tudod a’ régieknél is
Pláto kora előtt, hogy nagy harczal küzdöttünk a’ tudatlanság
vakmerőségével; annak éltében tanítója Socrates igaztalan halállal
mellettem érdemlett győzödelmet, és midőn utánna örökségét az
Epicureusok népe a’ Stoicusokkal, és mások, kiki a’ maga részét
igyekeznék ragadni, engemet ellenek felszólalót, és gátolót a’
ragadomány részére vonván, ruhámat, mellyet ön kezeimmel szövék, és rész
darabait elkapván, azt vélték, hogy egészen magamat is nekik engedve
távoznának, a’ kiken midőn néhány darabjai ruhámnak láttatnának, az én
társaimnak vélné az oktalanság, a’ pór népből hibáival elcsábított.
Ha sem Anaxagoras elüzetését (6.) sem Socrates méreg általi halálát (7.)
vagy Zeno kinzásit sem hallottad, mivel ó koriak: de még is Caniusok,
Senecák, és Soranusok esetét, mivel sem régiek, sem hiretlenek,
hallhattad (8-9-10.) kiket semmi más nem vitt a’ veszedelemre, hanem
hogy a’ mi szokásunk, és erkölcsünk szerént élvén, a’ gonoszok
törekedései ellen tűzni látszottak. Igy tehát nincs semmi, mit bámulj,
ha ezen életben körülvett vihartól hányatunk, az lévén fő czélunk, hogy
a’ legrosszabb embereknek ne tessünk, ámbár ezek serege számos, de még
is megvetendő, mivel semmi vezértől sem kormányoztatik, hanem tévedéstől
vakmerőn, és gyakor bódultan ragadtatik; ha bár néha ellenünk tábort
szerezve erősebben nyom is: a’ mi vezérünk seregit a’ várba húzza, mig
ők a’ hitvány ringy rongy ragadománnyal foglalatoskodnak; midőn ők a’
silányságot ragadják, mi bátran nevetjük, bástyákkal védve, a’ dühödő
csoportot, hova, a’ garázdálkodó bolondságnak vágyódni sem szabad:
Mind az, csendes üdőket élhet, a’ ki
Sorsát lába alá vezette, ’s annak
Jobb, és bal feleit tekénti bátor.
Győzhetlen szive nem szokott dobogni,
Őtet sem dühe tengeren viharnak,
Sem zúgván szelek, ömle hab veszélynek,
Sem dűlt orma Vezuvnak, a’ midőn szét
Foly, mindent megemésztve, lángol üszke,
A’vagy néha magas tetőkre omló
Villám gyors nyila, meg-nem indít épen.
Hát bámulni mered te gyáva lélek,
Népeknél ki kegyetlen? ő nem árthat!
Mulandót ne remélj, se félni nem kell:
Mert igy fegyvere, ’s düh-haragja megszünt.
Máskép van ki kiván; vagy a’ ki a’ mit
Birt, fél válni halál előtt javától.
Pánczélját eleresztve félre tér, és
Búsan húzza bilincsit ő fogolként.