A’ szerző, fájdalmiban könnyez, a’ bölcseség, szemeiről a’ homályt
fejti.
De inkább gyógyszerekről, mint sem panaszokról legyen szó, ’s reám
tekéntvén imígy kérdeze: te vagy-e, ki a’ mi tejünkel neveltetett,
eledelünkel tápláltatott, és férfi erőre jutott? mi pedig olly
fegyverekkel erősítettünk, mellyeket, ha előbb elnem hajítasz,
legyőztelen erővel védenének. Esmérsz-e engem, szemérem, vagy álmélkodás
némít? kivánnám szemérem, de látom hogy fásulás feszít. Most látván hogy
én nem csak hallgató, de szótalan néma volnék, gyenge kezével mellemet
éríntvén, mondá: Semmi veszély, álom kórság, melly közönséges
megjátszott elmék betegsége, bádgyasztja! Ő egy kevéssé feledékeny,
könnyen emlékezni fog, hogy minket elébb esmért: meg is történik, ha egy
kevéssé szemeiről a’ halandók hiúságos hártyáját letörültük: ezeket
mondva vizenyős szemeimet ránczba szedett gyenge ruhájával letörlé:
Már ekkor szét vervén éjjeli barna sötétet,
Kék szemeimnek fénye meg érkezett,
Mint mikor a’ Caurus szele hömpölg, ’s födte egünket, (4.)
’S langy záporral réteket öntözi.
Búj rejtélbe napunk, nincs fénye az égi seregnek,
Földünket beborítja homály köde.
Hát ezeket mikor éjszaki szél nyilt Thracia ormán (5.)
Reppent, szét veri, és napot ugy derít,
Már rögtön kivilágít ’s csillog kelleme; akkor;
Szépségére szemed majd bámuland.