A’ bölcseség egy méltóságos asszony képében meg jelenvén, szerencsés
gyógyszereket igér az ő tárából Boethiusnak.
Midőn ezeket magamban csendel fontolgatnám, és siralmas panaszaimat
irásaimmal is jelenteném: ime fejem felett egy igen tiszteletes
tekéntetü asszony, emberi tehetséget felülható szikrázó szemekkel,
eleven szinü, és kaczér nélkül vidám, ámbár élemedett annyira, hogy
éltünknél érettebbnek vélnéd, kétes állapotu; mert majd a’ közönséges
emberi mértékhez szabta magát, majd ismét fejével eget felérni
látszaték, ki midőn fejét emelné, azt egekbe meríté, és igy hijányítá
emberek ügyességét. Ruházatja leg véknyabb fonálból jeles szövet, és
bonthatlan anyag készületű, a’ mint utóbb értém tulajdon keze műve;
ennek szinét mint hajdankori füst lepte képeket, homály borítá. – Ugyan
ennek alsó karimájába egy Π, a’ legfelsőbe pedig egy Θ olvasható betűk
szövettek; és igy a’ két betü közt szinte lépcsők látszottak jelelve,
mellyeken az alsóról a’ főbbre vala felmenet. Ezen ruházat némelly
erőszakos kezektől megszaggattatott, ’s a’ dadarabkákat, ki mint szerét
teheté, elragadák; jobb keze könyveket, bal pedig királyi pálczát tarta.
Ezen tisztes asszony látván mellettem a’ költészi szüzeket, és
nyoszolámnál könnyeimre szavakat vezérleni, egy keveset indulva, haragot
lángoló szemekkel, mondá: ki engedé ezen szinészi leányokat a’ beteghez
járulni? kik az ő fájdalmit nem hogy szerekkel enyhítnék, sőt inkább
édes méreggel táplálják. Ezek azok, kik a’ gyümölcstelen hajlandóság
töviseivel az okosság bő terméseit elfojtják, és az emberi elmét
betegséghez szoktatván, nem gyógyítják. Ha tudatlant valakit édesgetett
volna el hizelgéstek tőlem, a’ mi közönséges, nem annyira fájlalnám;
mert akkor szándékunk nem sértetnék; de tudnotok kell ezen férfiút
Pláto, és Zeno bölcsek lelkivel nevelve. (1. 2.)
Távozzatok tehát Szirenek, végső veszélig kedvesek, ’s hagyjátok el őt,
az én tudományommal meggyógyítandót. Ezen szavakra a’ szép kar
elnémultan földre szegzé szemeit, megvallva pirulással szemérmét,
szomorún kilépett.
Én, szemeim könnytől homályosítva, meg-nem esmérhetém minő asszonyság
lehet ez, illy hatalmas parancsal: bámulva szemeim földre függesztvén,
mi tévő leszen, csendel várám.
Akkor ő közeledve ágyam szélén leült, tekéntvén gyászos arczomat földre
lecsökkent bús fejemmel, ezen versekkel panaszlá elmém zavartát:
Héj bús elme! csak úgy száll feneketlen
Mély örvénybe, ha ön veszti világát:
Mén ő kénytelen a’ külső sötétre.
Jaj! valahányszor ötet kényteti bús vágy,
Mérhetlen szaporák gondjai akkor.
Itt hajdan szabadon, kék egek alján,
Szokva az égbeli szép kellemü körhöz,
Látta piros sugarit fényleni napnak,
Szemlélvén holdat, ’s társait éjkor,
És még mint gyakor ők öszve jövelnek,
Váltó körben, utóbb elkanyarulnak:
Mind ezeket gondal számra jegyezte.
Sőt még titkos okát durva szeleknek
Is tudván, mint morg tengeri hullám. (3.)
Melly lény az, melly forgatja világunk?
Vagy fényes nap mért áldozik esti-
Nagy tengerbe? ha szebb hajnali kelte.
Melly lény mérséklé gyöngy tavasz ékét,
Hogy szép rózsa virág kerteket himzen?
Vagy ki adá, hogy majd függjenek ősszel
Jobb évben szőlő fürtei, lombján?
Hát ezeket szokván vizsga szemekkel
Nézni, külömb okait fejteni kész volt.
Most hever ő, ’s bádgyatt lelke világa!
Sőt még terhes láncz nyomja nyakát is,
Meg görbed testtel, fonnyad az arcza,
Néz ő búsan alá, sirva keservén.