Az I-ső Könyv feloszlik egy panaszló alagyás vezér szó, hat czikki
folyó, és ugyan annyi kötett beszédre. Ezekben festi Boethius keserves
állapotját, panaszkodván a’ sors mostohaságáról, melly őt előbbi
legboldogabb állapotjáról a’ leg-gyászosabb’ szerencsétlenségbe
burkolta; t. i. ő háromszori Fő Polgármesteri méltósága utánn, mint egy
gonosztévő, Haza áruló, és Felség sértő a’ Papiai börtönbe záratott. De
a’ bölcseség vigasztalja, megmutatván, hogy az ártatlan lélek, még a’
legszükebb börtönben is szabad, és vig kedvü; mivel semmi gonosz tett
emlékezete őt nem mardossa.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Verseket éneklék, de virágzó ifju koromban,
Most gyászos vénkor jajra fakasztja dalom.
A’ muzsák ügyemet látván, verselni idéznek,
Mert igazán keserük könnyeim, és panaszim.
Nem tíltá ezeket sorsomtól félelem innen,
Hogy társként engem most ne kövessenek ők.
Ifjantan tisztelt, ’s boldog hajdankori voltom
Most egyedűl enyhít gyászos ügyemben, elég!
Véletlen meg jött a’ rosszal terhes öregség,
Bár korom engedné élni világom odább.
Vénkor előtt őszültek meg szép fürtei főmnek,
Vesztve erőt, testem lankada, bőre szakad.
Boldog az, a’ kit sárga halál kara sirba nem ejtett,
A’ még ő fiatal, vagy ha kivánja, jelen.
Ah melly dugva süket füle, ’s fordult messze kegyetlen,
Hogy könnyes szememet tiltja bezárni kaján!
Még Fortuna nekem hízelgett csalfa javakkal,
Akkor majd felleg lepte vidám fejemet:
Most elfordítá ravasz arczát ködbe vonúltan,
Bús éltem fonalát nyújtja tovább gonoszul.
Ah! de barátim mért hirleltetek annyira engem?
A’ ki ledült, annak nem vala állta erős.