nézegetvén a fejedelemasszony tyukjait, pulykáit és páváit, meg a két
kis farkaskölyköt, melyek láncon voltak egy kis faházikóban és tejet
iszogattak az ajtócska előtti cseréptálból. Ezek már a tavaly született
herceg állatkái. A dajka mindennap kihozta egy félórára a farkasokhoz s
amig azok a tejet itták a cseréptálból, addig a harmadik testvérke is
szopott s apró szemecskéivel nézte őket.
Szebeni nagybácsi már épen a kertbe is bekukkantott, mikor lihegve
futott utána egy szerezsán.
– Eredj be a goszpodarhoz!
Ment is mint a kilőtt nyil és reménység ébredt szivében, mikor a
fejedelem szobájában ott találta Grisicset a feleségével. Az apró,
kopasz emberke ravasz, mélyen bennülő szemei szurósan szegződtek rá,
mintha hipnotizálni akarná, az asszony pedig, oh az asszony, most is
csak mosolygott, azokkal a lelketbontó, fekete szemeivel.
De hogy volt öltözve ez a szép Marica asszony! Nehéz selyemszoknyát
viselt, épen az a szin, ami a mennybolt, cseresznyeszin bársonydolmányt
aranyra himezve, habfehér nyakán tömérdek aranypénz egy láncon
köröskörül, éjfekete hajkoronáján egy kis vörös fez, mely szintén kifurt
aranypénzekkel van beszegve. A szerb toilette a legpraktikusabb a
világon. Valóságos takarékpénztári könyvecske.
– Hát ez az a becsületes ember – mutatott a goszpodar az érkező
Szebenire. – Miatta hivattalak benneteket. De ülj le Marica asszony,
csak ülj le lelkecském. Te pedig felelj, Grisics, igaz-e, hogy ezer
aranyával tartozol?
A kis mihaszna emberke ugy tett, mintha meg volna lepetve, hol a
goszpodárra nézett, hol Szebenire és elkezdte a fejét csóválni.
– Felelj hát!
– Ugy volt az, nagy goszpodar, hogy szent Vazul napja előtt való héten…
– Ne mesélj nekem – vágott közbe a goszpodar haragosan. – Tartozol vagy
nem tartozol?
– Hát ami azt illeti…
– Ugy látszik, nem jó az emlékező tehetséged, – kiáltá a fejedelem
dühösen – felrázom egy kicsit, megállj csak.
S ezzel hozzáugrott és pofon cserditette, hogy hátra tántorodott és
látta a csillagok hullását.
Marica asszony ijedten sikoltott fel, aztán eltakarta szemeit
kendőjével, hogy a sirását ne lássák, Szebeni nagybácsi pedig kezdte már
megérteni, mi a külömbség az osztrák és a szerb törvényes eljárás közt.
– Hát igenis tartozom – rebegte Grisics, amint egy kicsit magához tért.
– No látod! – szólt a fejedelem nagy megelégedéssel. – Tartozol ugy-e?
Hát mért nem fizeted meg neki?
– Mert nincs pénzem.
– Pedig a feleségedet nagyon szépen ruházod, Grisics.
– Azzal is adós vagyok, kegyelmes uram!
– Pedig a Marica asszony egyszerü ruhában is gyönyörü lenne.
A szép Grisicsné hálásan mosolygott a goszpodarra. A férjének adott
pofon nem fájt neki annyira, mint a milyen jól esett ez a bók.
– Hát mikor akarsz fizetni?
– Mihelyt annyi pénzt összehozok.
– Mikor lesz az?
– Talán őszkor.
– Nem tudnád előbb? – kérdé nyájasan a fejedelem. – Mert látod, ez a
szegény ember már eleget várt.
– Lehetetlen, kegyelmes uram.
– Hát tudod mit, ahol semmi sincs, ott a goszpodar keze sem tud találni,
Isten neki, fizess, amikor akarsz, de adjál a hitelezőnek valami
zálogot, ahogy azt mi szerbek szoktuk, ha már a szavunk elvesztette a
hitelét. Adjál valami zálogot Szebenitsnek.
– De mit uram, mit? – nyöszörgött Grisics, folytonosan hátrálva az ajtó
felé, ha a goszpodar feléje lépett. – Ha csak meg nem elégszik ezzel a
hagymával?
S ezzel kihuzta zsebéből ezüst klepszidra-óráját.
A fejedelem elmosolyodott.
– Hohó, barátocskám, Grisics Mihály! Könnyen akarnál velünk végezni.
Valami mást gondolj ki, valami drágaságot, ami megéri az ezer aranyat.
– Nincs nekem olyan tárgyam, kegyelmes uram, ha csak a házamat nem veszi
a hátára és el nem viszi.
– No hát én tudom már mi lesz – kezdte most azon a nyájas, gunyoros
hangon a fejedelem, mely előre kieszelt kegyetlenkedéseinek volt
előjele. – A Marica asszonyt adod neki kézi zálogul, Grisics Mihály. No
mit bámulsz ugy? Meg kell lenni. Bucsuzz el tőle, édes fiam. Te pedig
vedd át Szebenits és irjál róla egy quietanciát Grisicsnek, hogy mihelyt
megfizette az ezer aranyodat és a tartási költségeket, tartozol őt neki
visszaadni.
Fölszisszent erre Grisics, mint akit mérges kigyó mart meg, Szebeni
nagybácsi is elképedt e fordulatra s gyönge pir fösté meg az arcát, mert
alig volt még akkor negyven éves és szó ide, szó oda, tetszett neki a
menyecske, csak az asszony gondolta még, hogy tréfál a goszpodar s
mintha valami hizelgő selymaság volna az itélete, kecsesen, negédesen
csóválta a szép fejét, amire csörögni kezdtek nyakán, haján az
aranypénzek.
De a goszpodar nem tréfált, méltóságteljesen intett a kezével:
– Amit mondtam, mondtam. Elmehettek!
Grisics jajveszékelt, a haját tépte odakünn a konak előtt, szidta a
fejedelmet hangosan mint zsarnokot, aki ugy bánik a polgárokkal, mintha
rabszolgák volnának, – de Szebeni nagybácsi épen ebből a nagy
felindulásból látta, hogy nem egészen bolond itélet ez, hogy jó lesz az
asszonyt elvinni, bizonyosan utána jön az ezer arany is. Marica asszony
elpityeredett egy kicsit, de a könyein keresztül is fürkésző tekintetet
vetegetett a nagybácsira, aki csinos, helyes termetü férfi volt, s midőn
a Grisics kétségbeesett orditására gyülni kezdtek körülöttük a
járó-kelők, röstelkedve förmedt rá a férjére:
– Ugyan ne bőgj már, mint a vadállat. Hiszen előbb-utóbb kiváltasz.
Addig pedig csak meg nem esz ez a becsületes ember.
De Grisics nem vette a dolgot olyan könnyen, s mig a szép Marica asszony
a goszpodar parancsához képest Szebeni nagybácsit követte az „Arany
malac“ korcsmába, ahol a kocsija várta az állás alatt, Grisics
összefutotta a szomszédokat s itt is, ott is felkölcsönözvén egy csomó
pénzt, alig egy óra mulva őrült izgatottságban szaladt az „Arany
malachoz“.
Szebeni és Marica asszony kedélyes beszélgetés közt ebédeltek együtt,
mikor betoppant s letett az asztalra kilenc zacskót.
– Itt van kilencszáz arany, Szebeni – lihegte. – Többet nem birtam hamar
összehozni. De szerencsére a Marica nyakláncán éppen száz arany van.
Csapd oda neki a láncodat, Marica!
Marica hidegen, majdnem megbotránkozva nézett le rá, mialatt felrakta
kezeit a csipőire:
– Hogy adjam oda a láncomat? – szólt gunyosan. – Nem Grisics. Ez a lánc
a nagyanyámtól való. Ha adósságot csinálsz, fizesd is ki! Én a láncomat
nem adom!
Grisics elvörösödött, mérgében hozzáugrott, letépte a láncot a nyakáról
és odadobta Szebeninek: „Ne, lakj jól kutya“, s azzal megragadta roppant
erővel, a hangos zokogásra fakadt Marica kezét s erőszakosan vonszolta
ki az ebédlőből.
Szebeni nagybácsi némán nézett utánuk és talán gondolta is magában (mert
még akkor nem volt meg a hófehér haja), hogy ez a per érdekesebben is
végződhetett volna és hosszan, mélán kontemplált még az uton is a
kocsiban, azon az eshetőségen – hogy hátha soha se adta volna meg
Grisics az ezer aranyát? Nono, nono. Talán mégis jobb igy. Az asszony
szép volt, de drága volt. Hm, hm. Otthon olcsóbbak. Hanem azért ha
Grisics még egyszer hitelbe kérné a borait, hát isten tudja…
A lovacskák csendesen ügettek a poros országuton, csak a kenetlen
szekérkerekek nyikorogtak bele a tarkán szállingó gondolataiba.
A Ponci bűnhődése.
A tüdőbetegek egyik ismeretes fürdőjében, a „villa Veroná“-ban, a hol
évtizedek óta töltöm a nyarakat, soha sem volt olyan kiállhatatlan
saison, mint 1895-ben, egyrészt az elszaporodott darazsak miatt,
másrészt a csintalan, rakoncátlan Ponci fiú miatt.
A darazsak ellen még lehetett védekezni. A fürdővendégek, urak és
hölgyek apró üvegcséket hordtak a zsebeikben, valami vizszinű patikai
szerrel. A darázscsipést menten bekenték vele és nem fájt, sem meg nem
dagadt.
Hanem a Ponci ellen nem volt segitség. Mert a Ponci Kürtössy Pál cs.
kir. kamarásnak volt a fia, a ki stammgast volt a fürdőben is, de
különösen a villa Veronában, már a tizedik esztendeje lakván ott;
Brunner úr, a villatulajdonos, nagyra nézte, bámulta előkelő modorát s
mesélgette a többi vendégeinek nagyszerű származását.
Hogy azt mondja, Lehel vezértől eredne s az egyik őse tartotta
keresztvizre Habsburgi Rudolf grófot, s állitólag negyven aranyat tett
be a kis Habsburg vánkoskája alá. A komám uram, illetőleg a keresztfiú
utódai azóta trónra kerültek, jó házasságok s több effélék folytán. (Az
„effélékben“ persze benne van a negyven arany is, mely azóta szépen
felszaporodhatott.) Mig ellenben Kürtössy János, az ősapa, kit a a
családban egyszerüen „keresztelő“ Jánosnak neveznek azóta, valamely
izmaelitától kölcsönözvén ama végzetes negyven aranyakat, ezzel az első
adóssággal a hanyatlás utjára taszitá a nemes Kürtössy-familliát,
melynek földjei, rétjei, malmai azóta folyton fogytak. Sőt nem csak ez,
hanem a jelenlegi Kürtössynél, Pálnál, még a hajdani hatalmas tüdő is,
melylyel Lehel ős a kürtöt fújta, nagyon elgyengült. Épen azért jött
ide, kúrára most nejével és a kis Pongráccal, kit becézgetőn Poncinak
híttak a szülei. Úgyszintén velök volt Kürtössynek első nejétől
származott fia, Kürtössy József huszárhadnagy, a ki valami jó parthie
után nézett szét a villában.
Tüzről pattant, vásott kis kölyök volt ez a Ponci, végzetes ellensége
amaz elkényeztetett kedvenceknek, kik urnőikkel messze világból ide
jönnek, a szép selyempántlikás uszkároknak, pincsiknek, a hatalmas
szent-bernhardiaknak, melyeket parittyájából pompásan tudott eltalálni.
De nemcsak a kutyáknak volt ő alkalmatlan; pusztitó kedve kiterjedt
minden elevenekre és holtakra. Belövöldözte az ablakokat s ez még csak
szép vonás, hiszen a törött ablakok mesterséges szaporitása bizonyos
indirekt uton juttatott földesuri kegyadomány volna a szegény
földieknek, ha Magyarországban lennénk, de itt már átléptük a határt és
az ablakcsinálást nem a tótocskák végzik. A mi csinyt egy kilenc éves
kis ördög kigondolhat, azt mind véghez vitte. A kis zöldre festett
házikókba, melyeket a gyöngéd lelkü németek a fákra aggatnak a madarak
védelmére és etetésére, (mert ott a madarak is oly szegények, hogy
népkonyhára szorulnak), lépvesszőket rakott s foglyul ejté őket. Egy
mókust is fogott s penicilussal szurkálta elevenen. (Egy amiensi
guvernant, a ki Zolát olvasta egy padon, elájult, a mint ezt látta.) A
macskáknak dióhéj-papucsokat ragasztott szurokkal a talpaikra, úgy, hogy
azoknak kísérteties kopogása éjjel halálra rémité a betegeket.
Szóval ezer meg ezer helytelenséget követett el, de igazi tragédiája
onnan kezdődik, a mint egy nap véres fejjel, sirva jött be az
unokahugocskám, Horváthy Esztike a szobába.
– Mi bajod? sikoltott fel az anyja elrémülve.
– A Ponci kővel ütött meg!
Minden mama tigris, ha a gyermeke vérét látja. Horváthyné szörnyű
felindulásba jött s mialatt kimosta a sebet s százszor is megfujta, hogy
ne fájjon olyan nagyon, megeresztette a fenyegetéseket is a Ponci ellen.
– No, megállj zsivány, ezt még megkeserülöd. Hiszen csak volna mellettem
férfi.
Mire az apóka, egy nyolcvan éves aggastyán, az Esztike nagyapja, kezébe
vette a dolgot.
– Hát itt vagyok én, menyemasszony, és rendet fogok csinálni.
Mindjárt letette a pipáját és kitipegett fölkeresni künn, valamelyik
lugasban, a kamarást.
– Méltóságos uram, az ön fia betörte az unokám fejét, a ki semmit sem
vétett neki, csak a labdáját nem akarta odaadni. Mit szól ehhez?
Kürtössy Pál előkelően mosolygott.
– Hogy mit szólok? Hát tegyenek rá egy kis jodoformos gázt!
– És?
– És meggyógyul.
– De én a fiú megbüntetését kivánom. Főleg azért fordultam önhöz. Magam
nem akartam megfenyiteni.
– Azt nem is tanácsoltam volna, öreg úr, – jegyezte meg Kürtössy
dölyfösen.
– E szerint mit szándékozik ön tenni? Hiszen agyon is üthette volna a
leánykát.
– Persze, de minthogy ez az eset nem forog fenn, semmit se tehetek ez
ügyben.
– Ez esetben más uton keresek elégtételt, – mondá az aggastyán szilárd
hangon.
– Tessék.
Az öreg Horváthy a házi úrhoz folyamodott. Brunner úr, egy kiszolgált
őrmester, sokáig feküdt valamikor Nagy-Váradon s a szittya nyelvből
elsajátitott egy-két zamatos kifejezést, különösen sokszor vegyitette
szavaiba a kutya forgós teremtettét, s e miatt ő hozzá szálltak a
magyarok és ezért a forgós teremtettéért szivesen fizettek többet a
szobákért. Hiszen tudjuk milyen bolondok a magyarok. Különben is a
_Verona villa_ volt a legelegánsabb a fürdőhelyen. Brunner úr a felesége
révén örökölte s csinos polgári hasznot tudott belőle kihúzni
ügyességével és szolgálatkészségével. Meg kell adni, hogy senki sem
gondozta vendégeit olyan odaadással mint ő, minélfogva a _Verona_ hire
egyre nőtt, s messze túlszárnyalta a többi villáét.
Ha az ember a boltban megvett valamit s megadta az utasitást, hogy
küldjék a Veronába, a kereskedő segédek a földig hajoltak, mert a
_Verona_ azt jelentette, hogy az illető nem néz a garasra. Leányos mamák
a Veronába szálltak, hogy leányaikat elsüssék. Ha a Veronában nem volt
szoba, inkább el sem jöttek a fürdőre. Extra Veronam non est vita. Mert
szeretni való, csinos leányok akadtak mindenütt, az erdőkben, a
kutaknál, a kis elszórt svájci házikókban, de házasodni csak a Veronából
lehetett. A ki legény onnan hozzon menyecskét.
És Brunner úr tagadhatatlan, megbecsülte a nymbust, mely villáját
környezte, s igyekezett azt mind kényelmesebbé tenni; különösen a kertre
forditott nagy gondot, magát bizalmas körben „a természet szépitőjének“
szerette nevezgetni, vendégeivel szemben pedig egyre mondogatta:
– Én nem vagyok pusztán háziúr. Háziúr lehet minden mamlasz, akinek háza
van. Én egyszersmind kényelmi tanácsadója vagyok az uraságoknak.
A „kényelmi tanácsos“ úr mindig takarosan járt, fekete ruhában, hótiszta
fehérneműben, katonásan kipödört bajuszszal, mint egy major domus s a
mellett finoman, nesztelenül tudott lépegetni s mindütt jelenvaló volt,
mint a gondviselés; tett, igazitott, javasolt, intézkedett.
A Horváthy panaszára azonban meglehetősen hüvös maradt. Horváthy nem
tudott aplombbal föllépni. Horváthyék nógrádiak voltak. S ez nem elég a
sárosiakkal szemben. A sárosi csak idegen helyen úr, a nógrádi csak
otthon úr. Horváthy puha volt és szerény, Brunner úr csak mosolygott az
ő dolgán.
– Óh, Istenem, mit tehetnék én ebben? A lányka feje magától is beforr,
de ha én megszakitom a barátságot Kürtössyékkel, azt aztán senki se
tudja többé összevarrni.
Horváthy tehát nem kapott elégtételt, hanem ellenkezőleg, értesülvén
panaszairól Kürtössyék, üldözni kezdték a szegény családot. Ezer apró
módja van ennek, kivált fürdőn, a hol az embereknek nincsen dolguk.
Egy-egy szúró megjegyzés, egy fumigativ mosoly, egy maliciózus tekintet,
egy becsmérlő kézmozdulat a maga helyén, – ez mind vérig hat, ez mind
ölhet.
– Ah, mily nevetségesek! – jegyzi meg a kamarás úr.
– Miféle népek lehetnek? – tünődik más alkalommal a kamarásné. –
Bizonyosan fölvett név ez a Horváthy…
– Hm! – böffenti ki a kamarás úr, – a mi az asszony Horváthyját illeti,
talán nem is existált.
– És hogy öltözik ez az asszony, mint egy cocotte.
– A szegény lánykának ferdén van nőve az egyik válla, szegény kis
maskara!
– S ez a vén trottli úgy fest mellettük, mint egy nyugalomba vonult
uzsorás. Talán az is.
Igy disgustálták a villabelieket. S mondhatni, az egész villa
Kürtössyékkel tartott, mert hiába, az emberek az előkelőbbekhez húzódnak
szivesebben. Hisz ez által magok is előkelőbbeknek látszanak.
A Horváthyak érezték ezeket a rosz szeleket. A legjobb emberek is
visszahúzódtak tőlük. Miért? Hát miért? Ejh, Istenem, a kamarásné azt
mondta egy izben, felbigyesztett ajkkal, mikor a Peregi kisasszonyokat
Horváthynéval látta beszélgetni:
– Ah, szegény Peregi kisasszonyok, de meg lehetnek szorúlva barátnék
dolgában!
Ebből aztán meg lehet érteni, hogy Horváthyékkal beszélgetni nem chic.
Ennek hire ment és mindenki kerülte Horváthyékat, mert nem chic velök
ismerősnek lenni. A Peregi kisasszonyok pedig még a többinél is jobban
kerülték, mert a nagyobbiknak, Idának, Kürtössy József hadnagy udvarolt.
Én épen ezekben a napokban érkeztem a fürdőbe, mikor a legélesebbek
voltak az ellentétek és szegény rokonaimat valóságosan boykottálták a
Veronában. A hadnagy javában flirtelt Peregi Idával, a kamarásné pedig
arra izgatta Brunner urat, hogy jó volna a villát megtisztitani a
Horváthy-familiától, „tudja, ügyesen, szép szerével, kedves Brunner.“
Mire Brunner úr a bajuszát pödörgette:
– No, majd meglátjuk, no majd meglátjuk, forgós teremtette!
Volt hát panasz, mikor megjöttem – mert Horváthyné okos asszony lévén,
érezte a mérgezett hegyű nyilakat, átlátott a szitán, éles szemmel
észrevette az intrikák apró szálait, de asszony volt, dacos, a ki nem
hagyja el a csatateret. Sirva panaszolta el a helyzetét, hogy el van
rontva egész nyara s hogy mindennek a kis zsivány Ponci az oka.
Az Esztike feje még akkor is be volt kötve. Kivált őt sajnáltam meg
nagyon, látván, hogy reszketve búvik a fenyőbokrok közé, mikor a Ponci
félelmes alakja megjelenik a láthatáron.
– Legjobb lesz, édes húgom, – mondám Horváthyénak, ha kihurcolkodunk
innen.
Horváthyné a fejét rázta.
– Inkább meghalok, hogysem egy tapodtat mozduljak.
– Akkor hát nekik kell pusztolniok.
Szemeiben lázas öröm csillant meg.
– Oh Istenem – fohászkodott fel ájtatosan s valóban szépek voltak
ilyenkor a szemei, – ha ezt megérhetném, szivesen halnék meg.
Mosolyogtam. Ilyenek az asszonyok.
– De – tette hozzá rögtön csüggedten, elszomorodva, – az lehetetlen!
– Majd megpróbálom, – feleltem s megsimogatva az Esztike orcácskáit, őt
is megbiztattam. – Ne félj semmit, kicsikém, megbüntetjük azt a rosz
Poncit, a ki téged megütött.
– Soh’se törődj velük, jó öcsém, – csititott az öreg Horváthy, – az
okosabb enged.
– De a türelmesebb, ravaszabb győz.
– Ha kikezdesz vele, csak magadnak csinálsz kellemetlenséget. Nagy
svihák az, nem lehet azzal itt megbirkózni. Mindenki mellette van.
– Nem is akarok én ő vele összetűzni.
– Akkor aztán épen nem tudom elképzelni, mit csinálhatnál.
– Hát a diplomatia mire való? Csak hagyja azt ram, bátyámuram.
Az öreg morgott valamit s hitetlenül rázta fejét.
Pedig nekem már a tervem is megvolt hozzá. Szilárdul épitettem fel
Pantalovics Györgyre, egy bácskai földesúrra, a kivel együtt jöttem a
vasúton és a ki szintén a Veronába szállt. A bácskai úr megint új genre.
A sárosi nemes csak otthon nem úr, a nógrádi nemes csak otthon úr, a
bácskai nemes pedig mindenütt úr. A zsiros földje megneveli önérzetének
szarvait olyan keményekre, hogy azok sehol le nem törnek s a hány ezer
hold, annyi agancs.
Pantalovics György idegességben és asztmában szenvedett. Azt mondta
nekem utközben: „Ha ülök, én vagyok Magyarország legegészségesebb
embere; ha tiz lépést teszek, elfogy a lélekzetem, én vagyok a
legbetegebb ember a világon.“
Igénytelen, jámbor külseje volt, mint egy marhakupecnek, de a mellett a
legdölyfösebb despota lakozott benne: szeszélyes, erőszakos,
ellenmondást nem türő.
Én ajánlottam neki még a vasuton a Verona-villát, minélfogva velem jött,
de az első benyomás, a mit Brunner urra tett, nem igen lehetett kedvező,
mert a szegényesebb szobák közül, a földszinten nyitott ki neki egyet.
– Nézd meg Zsuzsa!
Zsuzsa egy tenyeres-talpas paraszt asszony volt, a kit mint ápolónét
hozott magával. Csattanó piros képű, vaskos, olyan terebélyes
alsótesttel, mintha egy szénaboglya indulna, igaz is, hogy lehetett
rajta vagy tizenöt szoknya.
– Ez nem nekünk való, – mondta Zsuzsa – nincs jobb szobájuk?
– Jobb szoba kell, – magyarázta németül Brunner úrnak.
– Jobb szoba, forgós teremtette, – kiáltá nevetve Brunner úr. – Ott van
az emeleten a Milán király egykori szalonja az erkélylyel, he-he-he.
– Mutassa meg! – szólt közbe hidegen Pantalovics.
Brunner ajkain gúnyos mosoly játszadozott.
– Hát tessék felfáradni. Én nem bánom, megmutathatom, de tizenöt forint
naponta.
– Csinos lehet! – jegyzé meg Pantalovics egyszerüen.
– Hát kivánják megnézni?
– Persze.
Brunner úr nem minden csodálkozás nélkül vezetett fel minket az emeletre
s bizonyos ünnepélyes mozdulattal nyitá ki a történelmi nevezetsségü
szentélyt.
Pantalovics intett a parasztasszonynak:
– Nézd meg, Zsuzsa!
Ő maga unalmasnak találta volna csak egy pillantást is vetni rá.
Zsuzsa kijelentette, hogy a szoba jó s ha két ágyat tesznek is bele, még
mindig igen kényelmesen lehet benne mozogni.
– Alzo bleibt, – mondá ki a végzést Pantalovics György.
– Tizenöt forint naponta, – hangsulyozta Brunner úr még egyszer, nehogy
félreértés forogjon fönn.
– Annyi, annyi, – intett türelmetlenül Pantalovics, – hozassa fel a
málhákat.
Két roppant faláda képezte a málhákat. Brunner úr nem minden aggodalom
nélkül nézegette. Előkelő urak szép bőröndökkel állitanak be s négy
forintos szobákra is alkusznak. Miféle Isten teremtése lehet ez a
Pantalovics?
Elhatározta, hogy szemmel fogja tartani s midőn Pantalovics félóra mulva
orvost hivatott, Brunner úr megvárta az orvost a lépcsőkön.
– Nos mit mond ön az új vendéghez?
A doktor arcán hideg verejték gyöngyözött.
– Ördöngős fickó; megjártam vele. Azt mondja, a mint megvizsgáltam: „Ha
kigyógyit ön, kap két darab ezrest; ha ki nem gyógyit és hiába molesztál
a patikaszerekkel, lelövöm önt, mint egy kutyát. Válaszszon!“
– És ön mit választott?
– Hogy kigyógyitom.
– Tehát belement a veszedelembe.
– Eh, ostobaság; ha kigyógyitom, megkapom a két ezrest; ha ki nem
gyógyitom, meghal s következéskép le nem lőhet.
– No, ebben igaza lehet.
Az új lakó nem is jött le aznap vacsorálni a hôtelbe; fenn a szobában
falatoztak a Zsuzsával egy tarisznyából.
Hm, ez különös! Brunner urat nagyon felizgatta a szobalány ujságolása.
Ez a disztelen étkezés. Egy tarisznyából a szolgálóval! Pfuj! Nem lehet
ez úri ember.
E különös dolgokon töprengett Brunner úr még este az ágyában is. Ha
olyan gazdag, hogy két ezer forintot igér a doktornak s tizenötöt fizet
naponta a szobáért, hisz akkor a legjobb ételeket hozathatná magának.
Vagy öltözne-e oly hanyagul, ha valósággal tömve lenne a tárcája?
Brunner úr egész éjjel Pantalovics felől álmodott, a ki szelindek kutya
alakjában ugrándozik előtte és valahányszor megrázza magát, vagy egyet
mozdit a farkán, mindig egy körmöci arany esik ki belőle.
E csodálatos kutya birtokában jóleső érzésben élt és gazdagodott Brunner
úr, midőn a felesége kegyetlen kézzel felébreszté.
– Hans, kelj föl, öltözz fel. A Nr. 16 megbolondult, irtóztató
patáliákat tesz és rögtön veled kiván beszélni.
Brunner úr összerezzent. Épen Pantalovics volt a Nro. 16.
– Megbolondult? Hogy érted azt, Friderika?
– Hát hogy tombol mérgében, pofozza a cselédeket s követeli, hogy
állitsanak téged eléje.
Brunner úr kedvetlenül kászmálódott fel s sietett a Pantalovics
szobájába.
– Micsoda szobát adott ön nekem? – mennydörgött rá Pantalovics. – Egész
éjjel nem tudtam itt aludni. A szomszéd szobában szakadatlanul köhögött
valaki.
– Igen, igen, a Nro 15-ben egy betegünk van, – dadogta Brunner úr, – egy
járásbiró.
– No, hát ez egyszerüen türhetetlen.
– De mit csináljak, Istenem? – sóhajtott Brunner úr, szemeit, mint
Kádár, égre fölemelve. Ide végre is tüdőbetegek járnak és…
– Hát tegye másüvé. Cserélje el, vagy mit tudom én, mit csináljon.
Legjobb lesz, lökje ki onnan… lökje ki azt az embert.
– De hisz akkor üresen marad a szoba.
– Természetesen és minden esetre ez a legjobb.
– Legjobb? – kérdé Brunner úr bizonyos szemtelen mosolygással. – Kire a
legjobb? Hogy méltóztatik azt érteni?
– Ugy értem, hogy a szoba árát én fizetem.
Brunner majd hanyatt esett a csodálkozástól; de mégsem esett hanyatt,
hanem csak a kezeit dörzsölte.
– Rendben vagyunk, nagyságos uram. – Ez aztán beszéd, forgós teremtette.
Igy beszél egy úr, – dünnyögte magában, mikor a szobából távozott
intézkedni.
Másnap reggel azonban még nagyobb zenebonát csinált Pantalovics.
Csengetett s az első pincért, a ki megjelent meghajitotta a csizmájával
és követelte Brunner urat, hogy azonnal ide jőjjön, mert le akarja lőni,
mint egy átkozott verebet.
Brunner bejött nagy szepegve, Pantalovics fölemelt öklökkel rohant
feléje.
– Megint nem tudtam aludni, – bőgött fel mint egy vadállat, – megint
köhögött valaki a szomszédban.
– Az lehetetlen, – szólt Brunner úr flegmával – a szoba az uraságodé és
üres.
– Itt balról köhögött egész éjjel.
– Ah, balról? A Nr. 17-ben. Ugy már lehetséges.
– Ki cselekedte azt? – orditá Pantalovics.