fákat, a füveket, aranysárgán fénylik a tó odaát, épen szemben velük
szunyogok táncolnak a napsugarakban, mint valami keringő dervisek.
– No, menjünk már mamóka!
– Hát jól van, menjünk isten nevében.
És most aztán elkezdődik az érdekes jelenet, a nagy indulás.
Az öreg leszáll egyedül, alant, közel a földhöz kóvályog, megvizsgálja,
hol talál egy kis száraz, pázsitos helyet, majd egy nagy félkarajt röpül
be magasan, hogy megcsinálja a programmot a terepviszonyokhoz képest.
Hamar megy ez, hamar kiismeri magát, melyik a legjobb ut az erekhez!
Nyugodtan vágódik le a magasból a fészekbe és a csőrében lehoz egy kis
fiókot. Az elsőt. A kedvencet.
Nem sápog, nem hánykolódik az anyja szájában, pedig kényelmetlen
helyzete van, csak két kis szemecskéje csillog, mint két fekete
gombostüfej, mig lefelé ereszkednek.
– Hop, lent vagyunk, boszorkányos. – Nem fáradtál el?
Leteszi a kicsikét gyöngéden a puha pázsitra.
– No próbálj hát szaladni!
Ucu, megpróbálja, megered, mozgatja fürgén a csámpás lábacskáit és gurul
a füben odább-odább, mint az eldobott gombolyag.
Az anya meg van vele elégedve.
– Elég, elég, látom, hogy tudsz, elég jól tudsz. De ne bomolj hát, ne
szaladj tovább. Nini, kifutna a világból…!
Utána iramodik, megfogja és egy ügyes rántással fölforditja a _hátával
lefelé_, ugy, hogy a szegény kis jószág tehetetlenül fetreng most a
pázsiton, föl nem foghatva, mi történt vele.
Az öreg kácsa hápog neki valamit.
– Igy, maradj a hátadon, igy, igy, kis szivem. Látom, hogy haragszol,
mert kényelmetlen neked. No hát, légy egy kis türelemmel. Hisz csak
tréfa az egész fogság, érted-e? A mama akarja, hogy igy legyen és igy is
kell lennie, mordizom adta. Mig én ujra fölszállok a kis testvérkéidért,
amig megfordulok, addig elszöknél és eltévelyeghetnél valahová. Azért
fektettelek a hátadra, hogy meg ne moccanhass. Hát ne is haragudj ezért,
kis fiacskám!
De iszen van az öregben logika és lelemény. Ha valaki, akkor Gvuáp anyó
kitalálta a módját. Világos, hogy nem adhatja őket a kisdedóvóba, se nem
állithat hozzájok gouvernante-ot; ugy segit a dolgon, ahogy lehet, ahogy
az ész diktálja. Jól van anyó, ördöngős Gvuáp anyó, én tapsolok magának!
Igy hozza le a kicsinyeket, igy forditja föl valamennyit, olyanok egymás
mellett ott a pázsiton, mint valami odarakott liliputi petrencék. Egy
kicsinyt kényelmetlen a helyzet, de hát végre is a kicsinyek érdekében
van. Ha már egyszer az isten olyan idomtalan testecskét adott nekik,
hogy nem birnak vele megfordulni, hát ki kell azt is használni valamire.
Egyébiránt maga az öreg kacsa is, tudom, megkonfundálódnék, ha ebbe a
helyzetbe fektetnék.
No de most ennek is vége, lehozta az utolsót, a legsatnyábbat. Azt már
föl se forditja (Te jártál a legjobban, kis mafla!) csak a többieket
forditgatja ismét egyenkint vissza. Együtt nyüzsög, rezseg az egész
sereg és most már kiadja a vezényszót:
– Upre pupos, utánam gyerekek!
– Bib, bib, bib – csacsogják vidáman s tityegve-totyogva követik az
öreget egy darabig gyalogosan a földön, hogy aztán átgázolva a lucskos,
szotyogó rétecskén, neki induljanak a vizeknek, zizegő sások és
bólingató liliomok között.
Csop, csop, csop, ott mennek, szeliden ringatják őket a habocskák,
ijedten cuppan be a vizbe előlük egy-egy kis béka, valami csuf hinár
pajkosan állja az utjukat… egyet fordul az ér, aztán megint fordul – de
ők még se tekintenek vissza többé, a füzfára, a fészekre, ahol soha se
fognak többé együtt ülni.
Grisics hitelbe vett bort.
Olyan kedves kis bohóságok ezek a Balkán államocskák, nem való őket
kigunyolni vagy lenézni, mint ahogy nem volna szép csufságot tenni a kis
gyerekeken.
Ott van például a régi konak Cettinjében, amelybe a Nikita fejedelem
apja egy billiárdot szerzett valahonnan s minthogy csak ez az egy
billiárd találtaték az államocskában, az uralkodóház felette büszke volt
erre a butordarabjára, sőt maga a nemzet is és a vén palotát ad captam
Hradsin vagy Vatikán „_Billiardnak_“ nevezte el – ma is ugy hivják.
A belgrádi udvar se volt rangosabb; Milos, az Obrenovics dinasztia
alapitója, az öreg konakban, egy közönséges szinte lompos kőházban
székelt az ő kedves oldalbordájával, Milica fejedelemasszonynyal és
bizony hirét se hallották a spanyol etiquettenek. A fejedelemasszony
maga főzött neki, néha még a mosásban is segédkezett a szolgálóknak,
vasárnap a fejében keresett a fejedelemnek vagyis a haja közt babrált az
ujjaival, ahogy a többi szerb asszonyok a férjeiknek, mert igy kivánja
ezt az ősi szláv szokás és mert Szerbiában nemcsak a sertések
szaporodnak el tulságosan.
Az én anyai nagybátyám, Szebeni Pál, egész életében kupeckedett és
vásárokra járt s minthogy Ujvidéken lakott, mindenféle adás-vevési
viszonyban állt a szerbekkel és a fekete hegyek lakóival, gyakran
megfordult a liliputi udvaroknál és sok mulatságosat tudott azokról
nekünk, gyerekeknek elmesélni. Egyébiránt megáporodott, savanyu kedélyü
ember volt, rideg kereskedői temperamentummal. Neki magának a humor
iránt nem volt semmi érzéke.
Történt egyszer, hogy Grisics nevü belgrádi kereskedő adósa maradt ezer
aranyával és ámbár több terminust szabott a kifizetésre, minduntalan
tudott valami ürügyet találni a halasztásra. Egy alkalommal
virágvásárnapra igérte a pénzt, máskor Péter Pál napjára, majd megint
karácsonyra (az Ó-hitü naptár szerint), végre pedig azt üzente a
nagybátyám sürgető küldöttjétől:
„Vigyen el engem az ördög, ha fizethetek előbb, mintsem én is beszedem a
künlevőségemet“.
Ez pedig már egyenesen a „görög kalendárium“, a „soha“.
Nagybátyám dühbe jött és igy szólt:
– No hát vigye el az ördög. Átadom neki.
S azzal szalasztott a fiskálisért, Topercer Györgyért, aki az ördögnél
is rosszabb hirben állott. Átadta az egész ügyet ennek a Topercernek,
aki aztán irkált-firkált Belgrádba, sőt személyesen is odajárt, de nem
birt eredményhez jutni, végre is belefáradva, visszadta nagybátyámnak az
iratokat, elpanaszolván összes viszontagságait.
– Sülyedjen el az egész ország, hiszen nincs ott se isten, se ördög, se
hatóság, se corpus juris. Nem lehet ott megvenni senkin egy árva grislit
sem.
Felette elkámficsorodott mindezeken a nagybácsi s elhatározta férfiasan,
hogy lesz, ami lesz, elmegy magához a fejedelemhez, a hires nevezetes
vitéz Obrenovics Miloshoz és bepanaszolja Grisicset.
De, hogy üres kézzel ne menjen, a temesvári ötvösnél, a bibircsókos,
korhely Gubalszki Ferdinándnál megvett négy talléron egy ezüst
koppantót, hogy azt majd elviszi ajándékba a fejedelemasszonynak.
Ezzel felkészült, felült a fakó nyihóc kocsijára, melynek mind a négy
kereke sirt utközben, az etetéseket leszámolva, meg sem állapodott, csak
Belgrádban a fejedelem háza előtt, ahol két alabárdos szerb vitéz
ácsorgott vártán, övükbe szurt gyöngyháznyelü jatagánokkal.
– Mit akarsz? – kérdezték az őrök Szebeni nagybácsitól.
– Be akarok jutni a fejedelemhez.
– Mi végből?
– Hm, azt majd csak a fejedelemnek mondom meg.
– No az pedig bajos lesz.
– Mért? Talán nagyot hall a fejedelem?
– Nem, ő jól hall. Hanem mi látunk rosszul.
– Hogy kell azt érteni?
– Ugy, hogy nem látjuk mi lakik benned.
Erre aztán benyult a zsebébe a nagybácsi és mindenik őrnek adott egy
ezüst huszast. Azok megnézték, megköpködték és azt mondták:
– Látjuk, hogy jó járatban levő ember vagy. Hát eredj be. Zbogom!
A fejedelmi udvaron nagy sürgést-forgást, elevenséget talált, mert épen
disznót öltek. Egy öreg szerb guggolt a sertés párolgó teste fölött s
vagdalta ki belőle az egyes részeket s rakták külön edényekbe a
cselédek. Mert hiába, a sertés a király az állatok közt, ha ritka volna,
jobban tisztelnék az oroszlánnál s kisasszonyok etetnék a
patyolat-tenyereikből. Minden egyes tagja, nyulja, bordája, lapockája
egy-egy külön delicia – ódát érdemes hozzá irni. Füle, körme kocsonyára
való, orra, dagadója káposztába, a fehérpecsenyéje első étele a
világnak, a combjából sódar lesz, a beleiből hurka, kolbász, a fejéből
disznósajt – hát még szalonnája, hája, nyelve, zsirja! istenem, istenem,
mi lett volna a szerb nemzetből, ha Noe véletlenül kifelejti ezt az
állatot a bárkából?
– Adjon isten jó munkát! – köszönté őket Szebeni uram.
– Fogadjon neked szót az isten! Mi jót hoztál?
– Hát biz én csak a fejedelemasszony ő fényességét keresem.
– No éppen itt van.
A sertés jonhója egy külön teknőben volt elhelyezve. A fejedelemasszony
a hájat szedegette le a belekről a tulajdon kezeivel s kiváncsian
fordult meg az idegen hangra.
– Én vagyok. Mit akarsz?
Szebeni nagybátyánk ámult, bámult. A fejedelemnő nem volt hermelines
biborpalástban, ahogy a fejedelemasszonyokat képzeli a szegény ember,
közönséges gyolcsszoknyát viselt katrincával. Csak a skófiummal kivarrt
kék bársony ujjasa különböztette meg a szolgálóktól. Máskülönben
javabeli asszony volt, nagy magas termetü, katonás tekintetü, hatalmas
csipőkkel és olyan arccal, amelyen még rajta van az elhullatott rózsák
visszfénye.
– Egy kis ajándékot hoztam – mondta Szebeni uram, átnyujtván a
koppantót.
Milica asszony beletörülte piszkos kezét a katrincájába s látható
kiváncsisággal bontogatta ki a tömérdek selyempapirosokból a különös
tárgyat.
– Olyanforma, mint egy bábunak való ostyasütő, szólt figyelmesen
megnézegetve, aztán Szebeni uram felé fordult. – Hej no, miféle
bolondságot hoztál te nekem?
– Ezzel csipik el minálunk az égő gyertya kanócát a nagyuri asszonyok.
Az ám. Persze. Az ördög bujjék az ujjaikba! Én is láttam egyet-kettőt az
asszonyaitokból. Majmok, valóságos majmok. Vagy nem igaz? Az arcszinüket
a patikából veszik, a meleget egy vászonkarikával kergetik el magukról,
a hajukat tüzes vassal kényszeritik, hogy igy álljon, vagy ugy álljon,
most meg már a kanóchoz se nyulnak a saját kezükkel. Mondd meg nekem,
hova fog mindez vezetni? Aztán mondd meg egyuttal azt is, mit akarsz,
mert tudom, nem hiába hoztad ezt a masinát.
S ezzel a szolgálóknak is megmutogatta a koppantót, sőt hogy legott
kipróbálja, az egyiknek a fülét belecsipte. A leány sikitott, a többiek
vigyorogtak, a fejedelemasszony is nevetett.
– Nos, nem mondanád meg a kivánságodat, jó ember?
– A fejedelem ő fényességével szeretnék beszélni.
– Hát eredj be hozzá, ott azon a fekete ajtón.
– És nem állja az utamat valaki? – kérdé aggódva, mert azt hitte, hogy
az ajtóknál janitorok, testőrök s efajta fegyveres alakok őrködnek.
– Ha csak az a macska nem – felelte mosolyogva a goszpodárnő.
Egy nagy fekete macska szaladt éppen az ajtó mellett egy madárral a
szájában, amelyik kétségbeesetten csiripelt és verdeste a macska bajszát
a szárnyával.
Valóban könnyü volt bejutni a fejedelemhez, a fekete ajtóbul egy
előszoba-féle nyilt, teleaggatva kardokkal, handzsárokkal és
pisztolyokkal, éppen ezeket tisztogatta egy momk (egy udvari szolga).
A momk intett Szebeninek, hogy merre menjen – minthogy kétfelé nyilt
ajtó.
Szebeni kopogott s a „szabad“ után kinyitván az ajtót, egy tágas
szobában találta magát, melyet „pipatóriumnak“ neveztek a konakban. A
szoba közepén egy roppant asztal állt zöld posztóval bevonva s rajta
csibukok és ezüstkupakos tajtpipák egész sokasága volt szétrakva. Ebbe a
terembe szoktak gyülni a knézek (kerületi főnökök), kiknek privilégiumai
közé tartozott, hogy egy-egy csibukot nyomtak az agyaraik közé.
Köröskörül lócák huzódtak a fal mentén, szőnyegekkel és medvebőrökkel
külömböző fekhelyekre alakitva.
Maga a fejedelem, egy ingre vetkőzve, dohányt vágott az asztalon, csak
ugy csurgott le nagy, széles homlokáról a verejték és szuszogott, mint a
fujtató, egy csöppet se törődve, hogy ott ül nála vendégképp Vutsetevits
Péter, a szmederavói knéz.
A goszpodár megfordult az ajtónyílásra. Hatalmas alak volt, nagy,
domboru mellkassal, kerek fejjel és bozontos fekete bajuszszal. Azt a
benyomást keltette az arca, amit egy jól táplált paraszté, csak a fekete
szemeiből sugárzott rendkivüli értelem és erő.
– No, ki vagy és mit akarsz? – kérdezte nyájasan.
Mert nagyon kellemes tudott lenni, mikor jó kedélyénél volt – de ritkán
volt jó kedélyénél.
– Ujvidéki kereskedő vagyok, nagy goszpodár és egy kis panaszt jöttem
tenni nagyságodhoz.
– No várj fiam egy kicsit, mig ezt a dohánykát felvágom, majd aztán
nyugodtan meghallgatlak.
Egy pár perc mulva felvágta a dohányt, akkor aztán felhuzta a dolmányát,
nem viselt ugyanis nemzeti ruhát, hanem afféle erősen zsinórzott
posztó-öltözetet, mint a magyar urasági hajduké, még a kardját is
felkötötte, megtöltött egy öblös pipát, rágyujtott, aztán ledőlt a
medvebőrre, fejét a félkönyökére támasztva.
– Mi a neved? – kérdé.
– Szebeni Pál.
– Ejno! Ösmertem az apádat, birkóztam vele egyszer Versecen és nem
birtam földhöz vágni. Hát mi a bajod Szebenits?
– Szebeni vagyok, kérem alásan.
– Ha az apád fia vagy, akkor Szebenits vagy, Máriád ne legyen. Nekem ne
feleselgess. Vagy nem tudod hogy kivel beszélsz? Locsogj már, de
röviden.
– Egy kis pöröm van, nagy és vitéz goszpodár. Grisics Mihály, belgrádi
kereskedő ezer aranyommal tartozik és bár már többször adtam neki
halasztást, nem akarja megfizetni.
– És mivel tudod bizonyitani, hogy tartozik?
– Itt van az irása, amit magáról adott.
Ezzel kivette zsebéből a kontraktust és odanyujtotta Milosnak. Az egy
elháritó mozdulatot tett a kezével.
– Hiszen ha én olvasni tudnék, atyámfia!
– Felolvasom én magam.
És olvasni kezdte a német szöveget.
A fejedelem boszusan rágcsálta a bajuszát.
– Hiszen ha én németül tudnék, atyámfia!
– Hát akkor miképpen bizonyitsak?
– Eredj csak, knéz, – szólt most a goszpodár vendégéhez. – Keresd meg
valahol a tolmácsot. Azt hiszem kukoricát morzsol valahol a cselédek
lakosztályában.
Jó sokáig tartott, amig Vutsetevits fölkereste a tolmácsot, aki
csakugyan kukoricát morzsolt, mert ez divatos foglalkozás volt a
konakban. Alacsony munka ugyan, de a cél megszépiti. A nagy európai
udvaroknál is szokás, hogy a hercegasszonyok tépést csinálnak vagy egyéb
közönséges munkát – ha az a hadsereg céljaira van. Ahány ház, annyi
szokás. Egyebütt a miliciát becézik, Belgrádban a sertéseket.
Mig Vutsetevits odajárt, a goszpodár ráért beszélgetni a panaszossal, –
mintegy elejtve a hivatalos kérdések komoly gombolyagját.
– Melyik Grisics tartozik, mert két Mihály is van?
– Az, aki a templom mellett lakik.
– Az, akinek az a szép felesége van?
– Éppen az – felelte a nagybácsi zavarral.
– No már szép asszony! De kutya szép asszony! De félti erősen, az
bizonyos. Aztán miért tartozik neked ez az ember?
– Borokat vett tőlem.
– Hitelbe?
– Hitelbe.
– Van jó eszed Szebenits, hogy annyit hiteleztél neki? Hiszen a
pofájából se néz ki semmi jó. Megállj csak Szebenits, te lurkó, te talán
az asszony pofájára hagytad nála azt a tömérdek pénzt?
– Meglehet, meglehet – hebegte Szebeni zavartan, azt se tudva; mit
beszél.
– Ugy-e rád mosolygott?
– Olyas valami volt, – vallotta be Szebeni – Grisics hitelbe kérte a
borokat, az asszony jó vacsorát adott fel, sürgött, forgott körülöttünk,
kedves is volt, nyájas is volt, hát lehetett-e elég lelkem megtagadni?
Vutsetevits ekkorára meghozta a tolmácsot, akit alig lehetett
lefeszegetni a fejtőszékről, melyen ugy ült, ahogy a lovon szokás. A
szék homlokába egy konyhakés volt verve s annak a tompa szélén huzgálva
a csöveket, nagy nyiszogással frecsegtek jobbra-balra a kukoricaszemek.
A piros csöveket félre kellett rakni, mert a piros kukorica a Szt. Antal
tüze ellen jó; az a fejedelemasszony privát patikájába tétetik.
Hórihorgas, bandzsal ember volt a tolmács, kopott európai öltözetben, a
szemein rézkeretes pápaszem. Az egész államban csak ő viselt occulárét,
jelképezve, hogy a tudományoknak betükbe rakott erdejében dolgozik.
Elolvasta a kontraktust, átforditotta szerb nyelvre és azt mondta, hogy
tökéletes, Grisics csakugyan tartozik Szebeni Pálnak ezer aranynyal –
ezt onnan a macska se kaparja ki.
– Eddig már volnánk – szólalt meg Obrenovics – de mért mondod Szebenits
fiam, hogy nem akarja megfizetni?
– Mert nem akarja. Három terminust szabott, egyiket sem tartotta meg;
legutoljára elküldtem hozzá a testvéröcsémet, attól azt üzente, hogy
majd csak akkor fizet, ha ő is beszedi a künnlevőségeit.
– No hallod, elég szemtelen.
– Erre aztán átadtam az egész dolgot a hires Topercer fiskálisnak, az
irkált, firkált, maga is itt járt Belgrádban, de nem mehetett semmire, a
végén is visszahozta az iratot, hogy azt mondja, nincs Szerbiában semmi
rend, semmi törvény, nem lehet az adósságot behajtani.
Obrenovics bosszusan mordult fel, mig ellenben Vutsetevits eleibe ugrott
Szebeninek, mint egy hörcsög.
– Azt merte mondani az imposztor! – kiáltott fel az ökleit megrázva,
majd Obrenovics felé fordult remegő orrcimpákkal. – Fogasd el goszpodár
ezt a Topercert, ha szerb területre lép, én magam nyuzom meg a
yatagánommal.
A goszpodár felkacagott szárazon, gunyosan.
– Hiszen akkor épen azt bizonyitanám be, – mondá – hogy Szerbiában
nincsenek törvények. De igenis, Szerbiában tiszteletben tartatnak a
törvények.
– Azért jöttem én egyenesen Nagyságodhoz.
– Jól tetted Szebenits, bizonyára jól tetted. Minthogy ismertem az
apádat, kiveszem az ügyedet a biróságoktól s magam járok el benne. És
most már csak azt mondd meg, milyen törvények szerint akarod az
eljárást: osztrák, vagy szerb törvények szerint?
– Osztrák törvények szerint! – mondá mohón és örvendezve a nagybácsi.
A goszpodár nagy bajusza körül gunyoros mosoly szaladgált.
– Hát jól van, az osztrák törvények szerint lesz csinálva, ahogy
akartad. Minélfogva add be irásban a panaszodat és várd meg nyugodtan
otthon az abból keletkező irásokat. Ezekután pedig elmehetsz Isten
hirével!
Szebeni nagybácsinál készen volt a szerb nyelven megkomponált panasz,
letette a goszpodár asztalára s azzal mélyen meghajtva magát,
eltávozott.
Az udvaron köszönt Milica asszonynak, aki nyájasan elébe jött, behivta a
szobájába és a sertéshusból, mely épen most főtt a katlanban, a tulajdon
kezeivel tálalt fel neki egy darabot tormával, persze egy palack bort is
tett a teriték mellé.
– No csak no, kóstold meg barátocskám, ne szemérmeteskedj.
– Nem érdemlem én azt – szabadkozott Szebeni.
– Hát én megérdemlem a te ajándékodat? Csak te egyél! És mit mondasz?
Jól végeztél az urammal?
– Kegyes volt hozzám.
– Okos ember, mi?
– Nagyon okos.
– De hidd meg, hogy amellett nagy kutya.
Szebeni nagybácsi rázogatta a fejét, amint illett és csodálkozó arcokat
vágott, pedig ugyancsak eleget hallott a legközelebbi „udvari
eseményekről“, hogy a nagy goszpodar szép szobaleányt hozott a házhoz,
Milica asszony észrevett valamit, fogott egy pisztolyt s egyszerüen
lelőtte a szerb Pompadourt. Hogy dühbe jött emiatt Obrenovics, s
szobáról szobára kergette gyilkos nejét egy éles handzsárral: „Megöllek,
Milica, megöllek.“ De elejté handzsárját, mikor a bátor asszony nagy
vakmerőn elébe állt: „Ám ölj meg hát Milos, de megölöd bennem az
utódodat is.“
Szebeni nagybácsi arról is hallott a vendéglőben, ahol szállva volt,
hogy a fejedelem és neje azóta nem is beszélnek egymással, de már mégis
csak odaadta a koppantót ha elhozta és most is azt felelte az asszony
kicsuszott megjegyzésére:
– De ’iszen nagy ember ő, hatalmas ember, a Balkán kardja, és boldog az
az asszony, akinek az isteni Gondviseléstől ilyen férfi jutott.
A fejedelemasszonykacagott a kenetes szavakra.
– Hiszen persze, persze; de látod, mi asszonyok jobban tudjuk azt
megitélni. Neked is van asszonyod, mi?
– Nem vagyok nős, csak egy nagyon, nagyon öreg anyám van otthon.
– Ugyan! És milyen koru lehet?
– Vagy hetven éves.
– Öreg asszony varangyos béka, nagy teher.
– Nekem nagy boldogság.
– Hát szereted? Ugyan ne beszélj!
– Hogy ne szeretném?
– No hát vigy el neki egy szép körtét!
Fürgén kinyitotta a jégvirágos ablakot, ahol a rostély-vasakról cérnára
kötött körték és szőlőfürtök lógtak alá, kiválasztotta a legszebb körtét
és a nagybácsi zsebébe dugta.
– Mondd meg, hogy én küldöm.
Oly egyszerü, nyers, természetes és patriarchális volt, mint egy
parasztasszony, de amellett mégis volt benne valami hóditó, valami
különös méltóság. Az ember érezte, hogy csak a ruhája rontja a teljes
illuziót. De ha akármeddig gondolkozott volna, hogy mikép öltöztetné hát
fel, utoljára is meghagyta volna őt ebben a mezben, mert mégis ez illett
hozzá a legjobban, ez tette egyéniségét rokonszenvessé, sőt
majesztetikussá. Bolondság, bolondság, egy párisi ruhában, minőt a
hercegnők viselnek, olyan volna mint a farsangi maskarák, mintha egy
gránátos öltözött volna selyemszoknyákba.
Szebeni nagybácsi megköszönte a körtét, haza hozta öreg mamájának s
várta most már nyugodtan otthon a pör folyását, vagyis az ezer aranyat.
Elmult a tél, meg a nyár, meg az ősz, meg a másik tél, de még csak a
kisujja körmét sem mutatta a szerb igazságszolgáltatás. Ami sok, sok,
ujra türelmetlen kezdett lenni. Tanácskozott füvel-fával, hogy mit
cselekedjék.
– Menjen el a belgrádi pasához – javasolták némelyek.
Ugyanis még akkor a szultán pasája is ott székelt Belgrádban, és a
padisah kétfelé küldé irádéit és parancsait. „Juszuf Muchlesz pasa
veziremnek ‚_hirnevessé váljék_‘ és Obrenovics Milos szerb fejedelemnek
‚_kinek jó véget kivánok_‘.“
A nagy ur ő felsége állandóan e két jókivánatával különbözteti meg két
főemberét, amiből az ördög sem igazodhatott ki, hogy melyiket tartja
többre. Szokás volt a pasát a fejedelemnél árulni be, a fejedelmet pedig
a pasánál. De mivelhogy sem a fejedelemnek, sem a pasának nem történt
soha ezen a réven semmi baja, amit azonban a panaszosokról nem lehetett
volna elmondani, Szebeni Pál nagybácsi kombinált ebből, és mikor husvét
táján Belgrádba vetődék, okosabbnak tartá megint a goszpodar udvarában
settenkedni.
A vakszerencse ugy akarta, hogy a fejedelem otthon volt és épen az
ablakon nézegetett ki.
– Ohó Szebenits, te vagy itt? Csak talán nem engem keresel? No gyere hát
be! – kiáltott rá vidáman.
Szebeni uram áldotta a szerencsés pillanatot és a goszpodar nagy
emlékező-tehetségét, ruganyos léptekkel nyitott be szine elé.
– Már megint valami bajod van, barátocskám?
– Csak az a régi, nagy goszpodar, kegyelmes uram; még mindig nem kaptam
meg Grisicstől a pénzemet.
A fejedelem felfortyant:
– Máriád ne legyen, hát mit képzelsz te? Azt gondolod te, hogy a te
pöröd disznóhólyag, amit föl lehet egy perc alatt fujni? Hiszen mentek
már benne irások…
– Nem kaptam egy betüt sem.
– Persze, mert csak egy irást adtál be, az egy irásod pedig csak két
irást szült. Az anya sem szül többet kettőnél, barátocskám. Az is sok.
Az egyik irást elküldtük Ujvidékre a polgármesterhez, hogy valóban ott
lakol-e és élsz-e, a másik irást ide intéztük, a belgrádi elöljáróhoz,
ha van-e itt Grisics Mihály nevü kereskedő? Nos visszajött mind a két
helyről, hogy csakugyan vagytok. Hát mit akarsz még? Hiszen szépen megy,
öt irás van idáig az egyből, most már az öt jobban fog fiadzani.
– Jaj, mi hasznom nekem az irásokból?
A goszpodar vállat vont.
– Azt én nem tudom lelkem, de azt tudom, hogy az osztrák törvény szerint
kivántad kezeltetni az ügyedet. Hát én tartom magam az osztrák
törvényhez és hagyom az iratokat szülni, ameddig csak birnak szülni. Hát
te se járj ide a nyakamra, Máriád ne legyen, ülj veszteg otthon, mert a
dolognak vége csak akkor lehet, ha az iratok beadják a kulcsot, hogy már
semmi szin alatt sem szaporodhatnak tovább.
Szebeni nagybácsi fejében hirtelen megvillant, hogy miben hibázta el, s
kezeit összetéve esedezett a goszpodarnak, hogy, ha igy van a dolog,
akkor mégis inkább itélkezzék a szerb törvény szerint.
– Nem bánom, Szebenits, – mondta a goszpodar némi habozás után –
megteszem a kedvedért, mert ismertem az apádat, verekedtem vele Versecen
és nem birtam földhöz vágni. Megteszem neked, hogy átforditom szerb
törvényre a pörödet, hanem aztán ugy megy, ahogy megy, mindenbe bele
kell egyezned.
– Mindenbe beleegyezem.
– No hát akkor ne alkalmatlankodj itt tovább, eredj ki az udvarra, várj
odakünn a padon, mig hivatlak.