– Megint? Hiszen azt kilökte tegnap?
– Természetesen, eltávolitottam a Nr. 15-ből, mert azt nagyságod vette
ki, de beszállásolta magát a Nr. 17-be, mert az még üresen állt.
Pantalovics a fogait csikorgatta.
– Ön egy infámis ember, hallja! Ha rögtön ki nem hurcolkokik onnan is az
az úr, én megyek el egy más villába. Megértette?
– Igenis, igenis, – makogta a kényelmi tanácsos zavartan. – A mi a
szobából való kihurcolkodást illeti, azt értem, de a mi a szobát illeti…
– Azt a szobát is én fizetem, – jelentette ki Pantalovics.
Ez megdöbbentette Brunner urat, mert ez már minden fogalmat felülmult, a
mit magának a gavallérságról alkotott. A mi sok, az már gyanus. Mik ehez
képest a legnagyobb gavallérok, a kiket ő ismert, az osztrák főurak?
Azoknak a nagyúri volta legfeljebb abban nyilvánul, hogy
fotográf-masinájuk van s ingyen veszik le a népet; Pantalovics azonban
parancsol és fizet, megfizeti a levegőt, a virágillatot, a kilátást és
még a csendet is. Pantalovics úr valóságos üstökös a vendégek közt.
Bár még mindig piszkálta Brunner urat némi gyanakodás, mégis teljes
mértékben lenyomta minden egyéni akaratát a szertelen tisztelet, melyet
Pantalovics iránt érzett. Vakon engedelmeskedett neki, legott
elszállásolta a járásbirót és pedig ezuttal önzetlenül, sőt nagylelküen,
mert fent a második emeleten és lent a földszinten is volt még a
Pantalovicsé fölött egy-egy üres szoba, ahonnan esetleg lehangzott vagy
felhangzott volna éjjelenkint az idegbántó köhécselés, de ő mindezek
dacára, az épület másik szárnyába helyezé el a vérköpős járásbirót.
Közvetlen a Horváthyék szobája mellé. Brunner úr finom lélek volt s úgy
tudta a házat vezetni, mint a hogy egy államférfi vezeti az országot,
hogy minden egyes ténye beszélni látszik a közönséghez. A járásbiró
szomszédsága csak kellemetlen lehetett mindenkire. A Horváthyékhoz való
elhelyezés ténye célzatokat rejt magában. S közelfekvőnek látszott az a
föltevés is, hogy az áthelyezés ebben az alakban a Kürtössy-család
intrikáira vezethető vissza.
Ilyen viszonyok közt fogamzott meg bennem az a terv, hogy közbelépjek és
a gonosz Ponci megbünhődjék, a derék Horváthy-család pedig elégtételhez
jusson. Ehhez pedig egy nálamnál hatalmasabb munkatárs kellett.
Kiszemeltem a sorsot. Mert a sors néha a maga bolond fejétől is
cselekszik, de a leggyakrabban okos emberek mesterségesen fogják az
ekéjük elé, ellátják a szükségesekkel, és ráhagyják: no most már
magadtól csináld tovább!
Közben a Pantalovics alakja egyre nőtt a villa lakói előtt, mígnem
valóságosan legendáriussá vált, mint az utolsó Cobor grófé, ki mahagoni
fa tüzénél főzte meg angol vendégének a paprikás gulyáshust, vagy az
Eszterházyé, a ki lepuffantotta a tizezer forintos lovat, mert olyan
gebét nem használhat semmire. Mikor ugyanis Pantalovics kifizette
Brunnernek a heti számláját, visszajárt volna az egyik százasból ötven
forint, mire hanyagul intett a kezével: „Oszsza ki a többit a cselédek
közt.“
Forgós teremtette, ez már valami. Ez már tény. És milyen tény. Brunner
úr pedig a tények embere volt s kimondhatlan rajongást kezdett érezni
Pantalovics iránt, – a mi épen jól belevágott terveimbe.
Egy napon a kis Ponci a darazsakkal foglalkozott. Egyik fészküket kiásta
olyan érdeklődéssel, mint azok, a kik Pompejit és Herkulanumot hozták
fölszinre. Épen a délutáni álmaikat aludták a villabeli betegek, a
kertben nem volt más, csak a Ponci.
No, ez a legkedvezőbb idő.
Leszaladtam egy közeli boltba és megvettem ott a legszebb bádog
trombitát, aztán visszasiettem vele a kerten keresztül, már messziről
rákiáltván a fiucskára:
– Poncikám lelkem, hoztam magának valamit!
Ponci élénken pillantott fel, hogy ki szól hozzá, de láthatólag
megcsappant a kedve, mikor engem ösmert fel a megszólitóban; nem szaladt
felém, mint a gyermekek szoktak ilyenkor, hanem csak úgy félvállról
kérdé:
– Mit?
– Egy szép trombitát.
S ezzel felmutattam a napfényben csillogó bádog játékszert.
Ponci nézte messziről, de meg se mozdult, mintha oda volna gyökerezve.
– Hát nem jön ide?
Nem felelt és nem jött. A gyermekek ösztöne többet ér, mint az öregek
tapasztalása.
– Ej, ej Ponci! Hát nem kell a trombita? Pedig milyen hangja van! No,
akkor odaviszem én magam.
S mellőzve a kacskaringós utat, egyenest a gyepen siettem az ajándékkal.
Ponci azonban ezalatt egyre hátrált. A jó Isten tudja, miféle érzés
ösztökélte rá.
– Lássa Poncika ez már nem szép; a helyett, hogy megköszönné az
ajándékot, a mit viszek, a helyett, hogy pacsit adna, szökik előlem,
mintha valami harapós farkas volnék.
De beszélhettem én annak. A mennyire közeledtem én hozzá, annyira
távolodott ő tőlem. Egyszer csak ott voltam a darázsfészeknél, de ő meg
elszaladt a halas medencéhez. Úgy néztünk egymással farkasszemet.
Közben gyönyörködtem a kibontott darázsfészekben, mely csodálatra
ragadhat mindenkit, a ki megnézi. Milyen remekmű! S mi még oktalanoknak
merjük nevezni az állatokat! Milyen nyegleség! Majdnem az összes
művészeteket, az egész ipart az állatoktól tanultuk – de milyen nehezen.
Az állatok ellenben semmit se tanultak tőlünk, épen annyit tudnak, a
mennyit a teremtés utáni első nap.
A kis darázs már bizonyosan Ádám és Éva idejében tudta a papirkészitést,
az emberi müvészet ellenben még ma sem képes megadni a kartonnak azt a
könnyüséget és erősségét együtt. Ezredévekig irtunk ónra, kőre, vasra,
pedig a papir már készen lógott a fák gallyain. Csak oda kellett volna
nézni. A kis darázs tarisznyaformában kiakasztotta csodás szövöttjét a
fák ágaira. És milyen tökéletes, milyen finom! Az eső lefut a mázos
felületéről s a madár át nem birja vágni a csőrével. Az ember
tapogatódzott, küzdött a vegytan és technika akadályaival, pedig ott
volt az orra előtt a nagy titok a darázs tarisznyájában. Még a lefolyt
utolsó században is azt hitték egy ideig, hogy papirt csak rongyból
lehet csinálni. A darázs pedig járt, röpködött kevélyen a maga
sárga-fekete dolmánykájában s ujjongva döngte: „No, én növényi anyagból
dolgozom.“
Aztán micsoda családból való! Csupa művészek, csupa gyárosok, csupa
épitészek. És mennyit dolgoznak!
Minden évben egy házat építeni… De mit, egy házat! Egy egész földalatti
várost. Komplikáltat, művészit, mint a Westminster, s ezt egyetlen
darázs építi önerejéből, tótok nélkül. Mérnök, munkás, pallér, minden ő
maga.
Mihelyt a levegő melegedni kezd, üreget keres a földben; ha talál, annyi
mintha ingyen fundushoz jutna; ha nem talál, váj magának. De hát van-e
hozzá csákánya, ásója? Az ugyan nincs, de adott neki az Isten erős
állkapcát, azzal szurkálja ki a szükséges lyukat. Egy körülfolyó karzat
vezet egy-két láb átmérőjű üregbe, hol az új városnak épülnie kell.
Mindenek előtt fejszére volna szüksége, melylyel a faszálakat
elhasogassa, hogy házának külső falait finom tépésszerű anyagból
megépítse. Fejszéje nincs, de pótolja a tapogató szarva. (Magad uram, ha
fejszéd nincs) s nincs az az ács, a ki ügyesebben dolgoznék a
szekercével, mint ő kelme azzal a szarvval.
De malter is kellenék a falak összeragasztásához. Majszter uram, vagyis
majszterné asszonyom a miatt se jön zavarba, mert a legjobb malter a
nyála. Hozzálát serényen s épiti a falakat, a padlatot, a boltozatot,
azután az erkélyt, ezt a pompás filigrán, félkerek müvet, melyet
tizenkét, csinos, könnyü oszlop tart s mely tele van hatszegletes apró
kamrácskákkal, alól minden kamra kis nyilással. Egy egész
darázs-kaszárnya. Mindenik erkélyen másfél ezer kamara. Minden erkély
után egy sor oszlop következik, aztán megint uj erkély és megint
oszlopok és megint erkélyek hatvanezer lakosra épitett celákkal.
Mennyi művészet, mennyi pompa, – de mi haszna? Jön a kis Ponci és
kiássa, szétrombolja az egész várost. Hát legyen aztán ilyen körülmények
közt valakinek kedve darázsnak lenni és nem csipni, nem dongni. Az ördög
tartsa meg az egykedvüséget. Csak azért is dongó, diri-diri-dongó.
– De szép ez a nagy darázsváros, Poncika. Tudok én még annál egy
nagyobbat. Jőjjön csak, megmutatom.
De Ponci makacsul állt meg a szökőkutnál és hogy az alatt se teljék az
idő hiába, az arany-ezüst halakat dobálgatta kövekkel, csak néha
pillantott felém lopva, hogy ott vagyok-e még?
– Hát nem kell a trombita? Szóljon már Ponci. Mert akkor másnak adom.
Ponci nem felelt, konok dac ült a homlokán és az ajkai körül, melyeket
összeszoritott, a szemeit pedig leszegezte a földre, mint egy bakonyi
zsivány.
– Jól van, nem bánom hát, ha nem jön is; ide teszem a trombitát az aloé
levelére, innen vegye el, ha akarja. Pá, pá, Poncika!
Ezzel ott hagytam a trombitát s a villa felé indultam, hogy a szobámba
menjek. Utközben azonban eszembe jutott, hogy jó lenne kilesni a fiut,
mit fog csinálni, elbujtam tehát egy fenyves gruppban.
Lassan közeledett a darázsfészek helyére s ott megállt kezeit hátratéve,
minden oldalról jól megnézegette a trombitát, mely az aloé pléh-szinü
husos leveléből látszott kezdődni, mintha virágja lenne. Szép volt,
nagyon szép volt, nem birt megválni tőle a tekintete, de azért még sem
mert hozzá nyulni. Nem bizott bennem, nem hihette, hogy az örömét
keresem. Érezte, hogy valami veszedelem van a trombitában, de nem birt
ellentállni.
Két fapálcikát tört a jávorfa galyról s azokat összetéve, mint
csiptetőt, lenyult, fölemelte velök nagy óvatosan a játékszert és igen
csodálkozott, hogy semmi baja sem lett. A játékszer nem lőtt, nem ugrott
ki belőle valami kis ördög, nem frecscsentett semmi mérges nedvet a
szeme közé, egy tökéletesen ártatlan trombita volt, egy cseppet se
rosszabb annál, melylyel Gábriel főangyalt festik, pedig, ki tudja
miért, de ugy gondolta, hogy pokoli meglepetés jön ki belőle, mint a
hogy az némely játékszereknél előfordul; a kettétört zsemlyéből kiugrik
egy egérke, a zöld-selyem káposztafejből kipattan egy nyul és muzsikálni
kezd. Csakhogy ezek mind kedves, bohókás dolgok. Hanem a trombitából
valami vérfagyasztó szörnyeteg bujik ki és talán föl is falja.
Valóságos örömkiáltásban tört ki, hogy a trombita használható,
mindamellett messze tartotta el magától, mint valami dinamittöltényt,
miközben aláhajolt és ugy nézett be a csövébe. No az bizony épen csak
olyan volt, mint a többi trombitáké. Semmi gyanús, semmi rendellenes
nincsen benne.
Merész elhatározással kezébe vette és bele fujt.
– Trom prom, tru ru, rú rú.
Élesen, hatalmasan bugott és harsogott a mélységes csöndben. Mert
kihalt, hangtalan volt az egész kert. Csak a méhek és a darazsak
zümmögtek a virágokon. No, ezeknek a zöngését ugyancsak elnyomta a
trombita. Mert a kis Ponci mindinkább beleszeretett a hangjába, fujta
lélekszakadtig. Cseresznyétől maszatos pofácskái kidagadtak, mint két
pampuska.
Most már jó kerékvágásban van minden, siettem fel megelégedetten a
szobámba, várni az eredményeket. De már is mutatkoztak. Pantalovics
rohant le velem szemben a lépcsőkön hálóköntösben, hajadonfővel, majd
feltaszitott.
– Brunner! Hej Brunner! Hollá! Brunner!
Hátra fordultam. Brunner úr megszeppenve jelent meg a lépcsők alján.
– Hallja ezt? – rivall rá Pantalovics. – Hallja azt a trombitát? Meg
kell ettől őrülni. Ki cselekszi ezt?
Brunner úr mindenek előtt lekapta házi sapkáját a nagy Pantalovics
előtt, aztán a ház homlokzata felé szaladt, honnan betekintett a kertbe.
– Hagyja el, hagyja el, – kiálta könyörgő hangon Poncinak. – Oh, Szüz
Mária, Szüz Mária, ne hagyj el minket!
Ponci azonban most egy hängematteban hanyattfekve és himbálózva, csak
tovább is fújta roppant nagy kedvteléssel, mint Pan az ő sípját, hogy se
nem hallott, se nem látott azon kivül egyebet.
– Ki az az istentelen? – ordítá mind jobban feldühödve Pantalovics.
– Egy fiúcska, nagyságos uram, egy kis fiúcska, – dadogta Brunner úr
alázatosan.
– No hát, menjen oda és verje meg jól azt a gaz kölyköt.
A kényelmi tanácsos elsápadt.
– Az lehetetlen, lehetetlen. Kürtössy császári és királyi kamarásnak a
fia… egy kamarásnak a fia, egy kamarásé.
Pantalovics elkékült a dühtől. Levegő után kapkodott, mint a fuldokló.
– Lehetetlen? Mit locsog maga össze-vissza? Hát nincs keze, a mivel
elverje?
– De egy kamarás, egy kamarás fia, a ki maga is valamikor kamarás lesz.
Pantalovics kiugrott volna talán a bőréből is, ha a nagy zajra oda nem
siet az ápolóné.
– Eredj Zsuzsa és verd meg azt a trombitáló gyereket, de csak a fejét
üsd, hogy meg ne sántuljon.
A Zsuzsa nem volt rest, nem kérette magát, ha egyszer az úr mondja, –
rohant, mint a szél. Félpercre rá aztán megszünt a trombitahang, mintha
ollóval vágták volna el, mély csönd lett utána, felváltván azt hamar a
Ponci jajkiáltásai.
Én már akkor fent voltam a szobában és az ablakból néztem, hogyan
páholja Zsuzsa a kapálódzó, rúgó, harapó Poncit, csihi-puhi üti jobbról,
pif-paf üti balról, a hol éri, a Ponci bőg, apját, anyját hivja
rettenetes üvöltő hangján.
A villa betegei megriadva futnak ki szobáikból. Jaj, kit nyúznak?
Hihettek-e szemeiknek, hogy a kis despotát, a Kürtössy Poncit deklinálja
a parasztasszony, az új lakó gazdasszonya? No, ez már mégis sok. Szent
Isten, mi történik, ha a méltóságos kamarás úr észreveszi?
Szörnyülködtek, de beavatkozni nem mertek. Az egyik Peregi kisasszony
oda akart menni, de az anyja visszatartotta.
– Maradj veszteg Mici, még téged is meg talál ütni és úgy se tartozol
még a családhoz.
– Istenem, istenem – sopánkodott egy öreg asszony (egy árvaszéki birónak
a neje Egerből), – ha ez ötven év előtt történik és például, ha Bártfán
történik, hogy rohanna most elő egy huszár és hogy vágná le a fejét
annak a parasztasszonynak.
– Hja a hely és az idő! – sóhajtott fel egy köszvényes aggastyán a
mankójával hadonászva, – két nagy faktor. De hol lehetnek a szegény
Ponci hozzátartozói?
Valóban attól lehetett félni, hogy a parasztasszony magától is megelégli
a Ponci büntetését s a néző kompánia elesik a legnagyobb élvezettől,
hogy t. i. a kamarás vagy a hadnagy talál előtoppanni s megtámadván a
gazdasszonyt, arra Pantalovics is kicsörtet a gyöpre; az lenne csak
igazi hadd el hadd.
És csakugyan jött Kürtössyné, teljes negligében futott ki szobájából,
nem nézvén se jobbra, se balra, fellökve virágcserepet, öntöző kannát,
furiában rohant, mint a nőstény tigris, ha hallja kölykének szivettépő
orditását. Nem úri asszony többé, vége a fölszedett társadalmi máznak,
most csak anya, s ráveti magát egész elszántan Zsuzsa asszonyra.
– Huh, te bestia, ereszted el mindjárt a gyermekemet!
S a vézna, törékeny teremtés, a kit a szél is majdnem elfújt, olyan
erővel rázta meg a hatalmas Zsuzsát, hogy az meglepetésében eleresztette
Poncit, a ki szörnyű visitással, a ház felé száguldva mentette az
irháját.
Zsuzsa asszony idegen körmöket érezvén fúródni nyakába, csak egy percig
volt meglepetve; amint megpillantá ellenfelét, fitymálón mosolyodott el.
– Oh no, kis csutak! Mit akar? Hiszen mindjárt összeroppantom, mint egy
bolhát, ha magához nyúlok. Ugy? Maga az anyja a gyereknek? No, szült
volna inkább egy kopókölyköt. Össze-vissza harapott a pokolra való.
Hanem ereszsze el a torkomat, mert megtalálom taszitani.
Főlénynyel bánt vele, mint egy nagy medve a menyéttel, de Kürtössyné nem
látott, nem hallott, csak ütötte a kis csontos kezeivel, a hol érte. Nem
igen fájhatott az annak, de azért mégis megsokalta, megrestelte.
– Ej, menjen a pokolba! Nem szégyenli magát úri asszony létére
verekedni, – s olyat taszitott rajta, hogy az neki tándorodék egy fának
s részint a lökéstől, részint az ijedelemtől vagy a dühtől ájultan esett
össze a gyepen.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ily szörnyű következményeket hozott a kis trombita. Ez már sok volt.
Ennyit magam sem akartam. És ha ezzel legalább bevégződött volna a kinos
affaire, de a hogy az igazi verekedéseket egy diplomáciai háború előzi
meg, ezt megforditva, egy diplomáciai háború követte.
Kürtössyék, kivált a férfiak, hallván a történteket, haragra gyúlva
követelték, hogy Zsuzsa asszony rögtön hagyja el ezek után a villát.
Zsuzsa asszony hallani sem akart erről, kihivóan felrakta kezeit a
csipőire.
– Én innen egy tapodtat se mozdulok, hanem ha már annyiban van,
megmutatom nekik, hogy ők pusztulnak el innét.
Brunner úr próbálta kiegyengetni a dolgokat, de nem lehetett. Az
elkeseredés nőttön-nőtt, különböző üzengetések és apró boszantások
révén, ugy, hogy végre ultimátum gyanánt állitották Brunner úr elé a
kérdést: „Vagy én megyek vagy a másik.“ Kinos órák voltak ezek a szegény
Brunner úr életében. Nemcsak a villát, hanem az egész fürdőközönséget
lázas izgatottságban tartotta a Kürtössy-Pantalovics-ügy, mint
érdekfeszitő sakkjátszma. Vajjon merre dől? A világ szeme Brunneren
csüggött, a kinek három napot adtak gondolkozásra. Brunner úr nagynak,
fönségesnek, hatalmasnak érezte magát e három napon, de éjjeleit
álmatlanságban tölté a kérdés latolgatásában. A kávéházakban, a
kurszalonban, a sétányokon és az inhaláló termekben nyilvános fogadások
történtek: ki lesz a győztes.
Az előkelő osztálybeliek lehetetlennek tartották, hogy mikor egy
rangbeli dámán olyan violentia esik, ne neki szolgáltassák elégtétel.
– Ha Pantalovics gentleman, – mondák, – ő sem forcirozhatja a szolgálója
diadalát.
De ez nem volt egyhangú nézet.
– Eh bolondság, – vélték mások; – Pantalovics nem ejtheti el az
ápolónőjét (vagy tudja Isten mije). Hiszen azért hozta, hogy kell neki.
Pantalovics tehát solidaris vele, s ha kilökik, őt is kilökik.
Leginkább egyes kiszivárgó hirek hoztak csiklandós hullámzást a
kedélyekbe. Emberek, a kik Brunnerrel beszéltek, (pedig mindenki
igyekezett szóba állni a nevezetes férfiuval) egyes elejtett
megjegyzéseit kolportálták, mint egykor a Bismarckéit, s azokra épitve
kombinálták ki a történendőket.
Valaki azt mondta volna állitólag a kovácsműhelyben, a hol Brunner úr a
lovait patkoltatta: „No, végre is nem nehéz választani a kamélia rózsa
és a laboda közt.“
Mire igy felelt Brunner úr.
– Hm, hm. A gondozott kertekben karóstul állanak a növények és ha
karóstul számitanának is, föltéve, hogy egy kamélia mellett egy ezüst
karó volna beszúrva, a laboda mellett ellenben egy arany karó, minden
okos ember a labodát választaná.
Ez az ártatlan kijelentés valóságos pánikot idézett elő a
Kürtössy-párton, mig ellenben a Pantalovicsék vitorláit kedvező szél
lengette vigan. De még két nap volt hátra, ez alatt sokat lehet
csinálni. Kürtössy az ősi familia becsületét látván kockán, mindent
megmozgatott, hogy a nagy szégyent elháritsa. Jó lábon volt a környék
összes főuraival, köztük a szomszéd kastélyban nyaraló stájer
kormányzóval is. A második nap sorba látogatta őket, elmondván nekik a
dolgok mibenlétét, mire azok harmadnap visszalátogatták s fényes
négylovas hintókkal telt meg a Verona udvara, Brunner úr szive táncolt
örömében, kevélységében. Hát még mikor a kormányzó ő excellenciája ő
vele is kezet fogott s megveregetvén vállát, mondá:
– Reménylem, hogy tisztelt barátom Kürtössy, jól fogja magát önnél
érezni, kedves Brunner. Járjon ön kedvében e derék úrnak.
Brunner arca sugárzott, s szemeit ájtatosan emelte föl ő
excellenciájára:
– A véremet is szivesen ontanám Kürtössy urért.
– Ön derék ember, – szólt a kormányzó meggyőződéssel, – adieu!
Brunner úr fülében égi zene gyanánt csengtek-bongtak e szavak egész nap,
egész éjjel – de elterjedtek azok a Kurortban is és a Pantalovicsék
akciái rohamosan szálltak lefelé.
Kürtössy a harmadik nap délutánján már annyira a nyeregben érezte magát,
hogy komót-sapkában sétált a kertben s az egyik lugasra kitétette a
nyomtatott táblácskát: „Reservirter Platz“, a mit csak a főhercegek és a
legnagyobb potentátok cselekesznek meg. Kürtössy tüntetett. Kürtössy azt
látszott ezzel kikiáltani a közönségnek: „Itt én vagyok az úr.“
Pantalovicsnak én hordtam a külömböző hireket, első napon a jókat,
azután a roszakat. Ő csak mosolygott akkor is, most is, és nem jött ki a
flegmájából.
A döntő reggelen azután komoly ünnepélyességgel, vésztjósló arccal
jelent meg Brunner úr a szobájában; – lelke ez alkalommal oly kemény
volt, mint az inggallérja. Magában ismételgette: a macska fél, de én nem
félek, a macska enged; de én nem engedek.
Azt hitte, nagy atakot fog kelleni kiállania Pantalovicstól, a ki majd
Kürtössy ellen igyekszik őt megforditani – de hát ez már lehetetlen, a
kormányzó miatt is.
Pantalovics azonban egykedvűen pöfékelt garasos cseréppipájából, mikor
belépett.
– Üljön le, kedves Brunner úr.
– Köszönöm, de csak röviden kivánom elmondani álláspontomat abban a
kinos ügyben, hisz tetszik tudni…
Pantalovics ásitott.
– Tudom, tudom, de hagyjuk azt még… néhány percig. Valami egyebet
hallottam. Azt tudniillik, hogy ön tavaly árúba bocsátotta a Veronát.
– Igen, alkuban voltunk egy gráci patikáriussal, de nem jött létre az
egyezség.
– Miért?
– Mert nagy differencia volt köztünk. Ő hatvanezer forintot igért, én
nyolcvanat kértem.
– Nyolcvanért tehát eladó?
– Oh igen, – szólt Brunner úr türelmetlenül.
– Top – csapta a markát Pantalovics a Brunner úr kezébe, aztán oda
kiáltott a Zsuzsának, a ki az erkélyajtó üvegtábláit törölgette:
– Keresd meg a bugyellárisomat Zsuzsa, ott van valahol a tegnapi kabátom
belső zsebében és fizess ki belőle ennek az úrnak nyolcvan ezrest!
Brunner úr nagy szemeket meresztett s olyan lélekzetet vett, mint a
harcsa, ha vizet öntenek rá. Csóválta a fejét, szikráztak a szemei s a
mig Zsuzsa asszony egyenként olvasta markába megnyálazott ujjakkal az
ezreseket, csodálkozva motyogta: „Forgós teremtette, forgós teremtette!“
– Most pedig áttérhetünk egyébre, – mondá Pantalovics, kiverve a pipája
hamvát, – akart ön valamit mondani?
– Oh semmit, semmit.
– Akkor hát rendben vagyunk. Csak tessék leülni és megirni az
adás-vételi szerződést, majd mindjárt behivok két tanút is. A villát
Szabó Zsuzsánna vette meg öntől – minthogy én neki ajándékozom a vételi
összeget. Ön ha tetszik, tovább is megmaradhat itt házfelügyelőnek, de
viszont követeli az új tulajdonos, hogy azok a népek, tudja azok a
Kürtössyék, még ma takarodjanak ki a házából.
Ki is mentek még aznap. A méltóságos kamarás úr most már a tulajdon
kezeivel is jól elnáspángolta a Poncit, a ki miatt a familia tekintélye
ekkora csorbát szenvedett. Csend és béke költözött ezentúl a Veronába és
a kert darazsai, ha az emberekhez hasonlóan krónikát vezetnek az őket
érő nagy eseményekről, bizonyosan ilyes valamit iktattak be az
annálékba: „És ma vonult el területünkről, illetve a kontinensről ama
rettenetes óriás, a ki megtizedelte fajunkat s romba dönté házainkat,
városainkat.“
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Falun a maszlag szúrós bogyóját nevezik a gyerekek
tehénkének, persze olyan joggal, mint a fazekak füleit lovaknak. Ahol
nincs játékos bolt, ott is megvannak azért a játékok.
_M. K._]
[Footnote 2: A család cimere egy kecske.
_M. K._]
[Footnote 3: Tó Pozsonymegyében, a magyarországi vadkacsák kedvenc
mulatóhelye – Rivierája.]
[Footnote 4: Gyakori eset, hogy az elpusztult anya helyett idegen réce
jelenik meg a fészekben és segit a költést befejezni.
_M. K._]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |ügyeljen rájok. |ügyeljen rájok.“
8 |leszármazottakat illesse. |leszármazottakat illesse.“
23 |Porovka, Itt |Porovka. Itt
24 |vele egyszere |vele egyszerre
33 |Ellenszevezik velök |Ellenszenvezik velök
42 |Nehez dolog |Nehéz dolog
62 |a juhot. a bárányt |a juhot, a bárányt
77 |„_A_–t“ mond |„_A_-t“ mond
157 |az nem baj, |az nem baj.
179 |mint a napfény, |mint a napfény.
181 |izé De nem |izé. De nem
295 |elháritsa, Jó |elháritsa. Jó]