a padlón, a másik kezével pedig megmarkolta az Ancsurka szöszke haját és
varkocsánál fogva elkezdte rázni, lóbázni, hogy annak az arca
belekékült.
– Ilyet a szádon kiereszteni, te kis lotyó; térdepelj le! Aztán majd
beszélek a szüleid fejével is, hogy miképen nevelnek.
Eh, ostoba pletyka! gondolta aztán a tanitó és hozzálátott a tanitáshoz.
Valaki valami nagy képtelenséget akart mondani, hát ezt gondolta ki s ez
a csacska gyermek fölszedte. Mert az ilyesmi ragad a leányfejekbe, mint
a csiriz. A számokra nincs esze, azokat nem tudja, mert azokat én
tanitom, de a szerelmeskedéshez már konyit, mert azt az Isten tanitja.
Ergo, az Isten a jobb mester. Bolondság volna ezért boszankodni. Talán
nem is mondta ezt Szlanka? Ámbár Szlankától sok kitelik. Lehet, hogy
mondta, de tréfából. Ejh, a pokolba vele, az én feleségemmel ne
tréfáljon, ezt nem türöm.
Kuprinyi ur mégis csak boszankodott és hiába próbálta kicsibe venni a
dolgot és lecsendesiteni a lelkét, a betük is az ábécéskönyvekben, a
számok is a táblán ingerelni kezdték. A nagy O ugy mutatkozott, mintha a
pohos tisztelendő Matusek plébános ur lenne, aki igy szólt a minap:
„Minden asszony asszony és a katholikus vallás fönsége, hatalma épen
abban nyilatkozik, hogy elég ereje volt egy asszonyt kivenni és liliommá
tenni a többi közül. Kettőt már neki se sikerülne.“ A nagy I a szikár
krizsnóci ispánt juttatta eszébe, aki az asszonyi test szineiről szólott
tavaly a molnárék keresztelőjén, hogy azt mondja, a szeplős arcok alatt
nem vér foly, hanem folyadékká vált tüz nyargal.
Oh, oh! Ki tudja? Nem, még se lehet. Gondolata ide billent, oda billent,
de annyi tény, hogy igen bántotta a dolog. Hiu ember is volt és meglehet
szerette is a kis szeplőst.
Nem birt tovább tanitani.
– Menjetek ki gyomlálni! – parancsolta a gyerekeknek.
Azok nagyviháncolva, egymás hátán csörtettek ki az ajtón, mint egy
malaccsorda. Az összes tantárgyakból ezt a gyomlálást szerették a
legjobban, mert eközben kitépdeshetik a tanitóné hagymáit és
sárgarépáit, hogy jóizüen felfalatozzák.
A tanitó bement a lakására, ahol épen vasalt a tanitóné, valami dalfélét
dudorászva.
– Mária – szólt a tanitó szomoruan és a hangja nagyon el volt fátyolozva
– egy gyermeklányka rossz hirt hozott.
A tanitóné végighuzta a füstölgő vasat a nedves vásznan; valami
szisszent. Talán ő, talán a vászon. De inkább a vászon szokott ugy
szisszenni.
– Rossz hirt? – kérdé szeliden és figyelmesen nézte a vasaló mozgását.
– A Szlanka azt hireszteli rólad…
– Rólam? szólt az asszony és a csodálkozó szemeit, melyekben a mennyei
tisztaság fénylett, urára emelte.
– Igen, folytatta e szüzies tekintet erejétől meggyőzetve, majdnem
félénken, – hogy olyasformát mondott volna, mintha a szeretője lennél.
Az asszonyka ajkain egy fájó mosoly jelent meg és megcsóválta a fejét:
– Ugyan Pál, ugyan Pál!
Aztán egyszerre megteltek a szemei könynyel.
– Ne sirj, Mária. Hiszen nem igaz. Ne sirj fiam, hiszen tudom, hogy nem
igaz. És hercegnőket, grófnőket is érnek efféle kellemetlen pletykák;
ezért még nem kell a világnak felfordulnia, érted-e? Hanem a becsület…
erről van csak szó. A faluban már is beszélik. Bizonyára beszélik és én
a föld alá sülyedek, ha gondolom, hogy rólad rosszat hisznek. Meglehet,
hibás a Szlanka, meglehet, nem hibás és csak valami vénasszonyi nyelv
jött mozgásba; de ha ő a hibás…
– Mit szándékozol tenni, ha ő a hibás? – kérdé az asszony egy felvillanó
tekintettel.
– Kitiltom a házamból.
– Az nem elég, – felelte a tanitóné – be fogom őt perelni
becsületsértésért.
S olyan nyugodtan mondta ezt, olyan szeliden és mégis fönségesen, hogy
csak egy fehér galamb lehet ilyen epe nélkül való.
– Tudd meg a részleteket estig, Pál, és ha ugy áll a dolog – tette hozzá
szilárdan – holnap reggel bemegyek a városba a fiskálishoz.
Kuprinyi hazabocsátotta a gyerekeket és aztán nyakába vette a falut
azzal a szándékkal, hogy mint egy detektiv kerülő uton furfanggal
kiszimatolja az igazat. Elment a malomba és a kovácsmühelybe: ezek a tót
falvak kaszinói. Az őröltető asszonyok és a lovat patkoltató gazdák
mindent tudnak és mindent összehordanak, mert sok üres idejük van. Az
amerikánus épen nem volt otthon, már napok óta. Egy csomó pénzt hozott
az uj világból, s egy telek földet vévén, eltérőleg az itteni
parasztoktól, gyógyfüveket termesztett a földjein, amiért az első évben
ugyancsak nevették, ősz felé aztán elszállitotta a termését külső
országokba és nagy rakás pénzt hozott vissza érte s akkor már ő nevette
a parasztokat. Ez idő szerint épen oda járt az idei termésével, ugy,
hogy szabadabban nyilatkozhattak meg az emberek. A mester beszélt a kis
Szurina Ancsurka anyjával, benézett a szép özvegy Mokry Borbálához, az
amerikánus bevallott kedveséhez, hogy szépszerével megszólaltassa; ha
van valami a fenforgó dologban, az ugyan kitálalja; kifaggatta komáját a
molnárt, aki igy szólt:
– Ugyan ne bolondozz, Pál. Hát mit akarsz? Az asszony becsületét
keresed? Hát meglehet valamit találni, amit nem lehet megfogni, ami csak
üres levegő, vagy a levegőnél is semmibb. Keresd meg hát a lehelletedet,
ami elröppent, ha olyan ügyes vagy. Egy elveszett borjut érdemes
keresni, mert azt megtalálhatod, azt meg tudják mondani, hogy merre
ment, hol lehet és vissza lehet vinni a jászolhoz. De mit akarsz egy
asszony becsületével? Ne légy hát szamár.
Kuprinyi a kocsmában is megfordult, nyomozott, fürkészett és későn éjjel
ment haza. Az asszony már aludt.
Kis, nyomott, pulykatojás-szin arca ott feketedett a hófehér párnák
közt, keble csöndesen pihegett és a hol a dunyha félrecsuszott,
kikandikált a lába egész térdig. A lába kicsiny volt és formás, mint egy
lánykáé.
A tanitó lecsapta izzadt fejéről a kalapot és az ágyhoz lépett:
– Alszol, Mária?
Nem kapott feleletet.
Gyöngéden megsimogatta az alvó fejét, mire az fölébredt és rátekintett
álmosan, de mégis mosolyogva.
– Tudod-e, mi az ujság? – kérdé a férj.
– Nem tudom – felelte az asszonyka.
– Holnap a városba mégysz.
– Igen? – szólt halkan, egy kicsit tünődve, mintha az emlékezetét
próbálná összeszedni. – Hát mégis? motyogta lassan, szomoruan.
– Már a kocsit is megfogadtam.
– Jó, – felelte nyugodtan, a másik oldalára fordulva.
S nehány perc mulva már hallani lehetett csendes, szabályos szuszogását.
Igy csak a pólyás csecsemők alusznak, akiknek a lába még nem érintette a
földi sarat.
Másnap a városba ment Kuprinyiné, s amint kiszivárgott utjának célja, a
gyerekek is széthordták a tegnapi iskola-jelenet hirét, lőn nagy
hullámzás, mozgás. Régen volt ilyen szenzáció Blobócon. Az asszonyok
átbeszélgettek egymással a keritéseken, a házak előtti kis kertekből,
hol egy-egy mályvarózsa nyilik a hórihorgas napraforgó mellett, melynek
a magját olajkészitésre használják. A kutaknál, a mészárszékben (mert a
lóherésben felfujódott a Malinákék tehene s annak a földi maradványait
árulják ki leszállitott áron) mindenütt sok szó esett a rendkivüli
eseményről. Egyik a másiknak adta át a nagy ujságot:
– A mesterné beperelte Szlanka Gyurit.
– Nem szép tőle, hogy ilyenekkel dicsekszik.
– Melyik? A mesterné?
– Dehogy. A Gyuri.
A hol csak összetalálkozott két ember, azaz két asszony, a pataknál,
ahol mostak, a krumpli- és a kukorica-földeken, ahol most szüreteltek,
mindenütt ez a kérdés uralkodott; nem lehet ezt eleget megbeszélni.
– Szegény kis szeplős, még ő neki se hagynak békét.
– Pedig olyan mint egy szent.
– Ki kellene kergetni a faluból azt az amerikai kutyát.
A közvélemény a tanitóné mellett foglalt állást. Hiszen olyan szegényke,
mint egy árnyék; asszonynak csak azért asszony, mert szoknya van rajta.
Számos részletről beszéltek. Vannak-e Kuprinyinénak tanui? És kik azok?
És mit hallottak? Ejh, bolondság, az amerikánus ittas volt, akkor
lottyantott ki valamit. De nem szabad azt készpénznek venni. A Majzik
Miklós hallotta, meg a Szurináék. Valami előhozódott igy-ugy az
asszonyokról (hogy ugyan mit tudnak mindig az asszonyokról locsogni). A
Szurina Gábor mondott valamit, a Majzik is mondott egyet-mást, mire
megszólalt a Szlanka Gyuri, hogy az arcokra ő semmit sem ád. Itt van,
teszem azt, a tanitóné, micsoda arca van annak s mégis milyen szép fehér
a teste, mint a patyolat. S nagyot csettentett a nyelvével a Szlanka
Gyuri.
– Talán már látta is? – szólt közbe a másik Szurina, nem a Gábor, hanem
a sánta.
– Ha láttam-e? – vágta ki hetykén a mellét. – Akkor látom, amikor
akarom.
Szóból szó lett s az amerikánus egy kicsit többet is talált mondani
nemcsak az igaznál, de az illőnél is és most már amit főzött, egye meg,
talán még be is csukják érte. Pedig nyilvánvaló, hogy a bor beszélt ki
belőle.
Hetekig ebből az esetből csemegézett Blobóc: meg lett az világitva
különböző szempontokból. Voltak mindenféle pikáns részletei és
mellékkiágazásai. Közbe haza jött Szlanka Gyuri is és igen
elálmélkodott, mikor a történtekről értesült. Esküdött mennyre-földre,
hogy ő nem emlékszik semmire. Képtelenség, hogy ilyesmit mondott volna,
de ha mondta is, ittas volt, térden állva kész érte bocsánatot kérni a
tanitóné-asszonytól. Igy mondta ezt el Kuprinyinek.
A tanitó meglágyult e kijelentésre (jó ember volt és puha szivü); kezet
nyujtott Szlankának.
– No-no öreg. Hiszen én nem haragszom. Csak látod, az asszony. Majd
beszélek az asszonynyal.
Az asszony azonban hajthatatlan maradt:
– Nem, nem. Látni se akarom azt a gazembert. A becsületemet akarom és a
megbüntetését.
– Ne légy kegyetlen, Mária. Ne okoskodj.
Hanem az asszony még se engedett. Ha csendes is, mondották, de van benne
karakter. Nagy karakter. Az a zöld láng a szemeiben. Két ördögnek a
körmehegye.
A törvény lustán jár a tót hegyek göröngyei és kövei közt, de harmadik
hétre mégis odaért a birói megidézés, s a felek a Szent-Mihály-nap utáni
szerdára megjelentek a városban a járásbiró szobájában. Épen sok más
peres fél is volt a biró szobájában Blobócról, akik egy adóssági ügyben
tárgyaltak. De az unalmas dolog volt, hamar átesett rajta a biró s
legott áttért a mi ügyünkre.
Igen szigoru, goromba ember volt a biró, aki sok madzaggal átkötött irás
közt ült a király képe alatt, belenézett a percsomóba, aztán föltette a
cvikkerjét és egy pillantást vetett a tanitónéra, aki ünnepiesen volt
öltözve fekete ternószoknyában, csontgombos vizitkében és kalappal a
fején, a kalap körül apró kolibrimadarak himbálóztak. S ott a madaraknál
kezdődött valahol egy fehér fátyol, amely lecsüngött az asszony arcára,
szóval, nagy pompában volt, aztán a vádlotton siklott el a szeme, a ki
szintén talpig fekete posztóruhát viselt, egy igazi ur se különbet.
– Tudnak magyarul? – kérdé a biró.
A tanuk (kilenc tanu volt beidézve) a fejüket rázták, Szlanka György
tótosan felelte:
– Nagyon kicsinyt.
Mire Kuprinyi ur, aki csak mint a neje kisérete jelent meg, igy szólott:
– Az uj nemzedék már mind magyar lesz, kéremalásan, de ezek még a régi
tanitó alatt nevelkedtek, hát méltóztassék csak tótul kérdezni őket.
– Tehát Szlanka! Melyik a Szlanka György?
– Én… felelte Szlanka György.
– Jőjjön közelebb!
Szlanka György közelebb lépett az iróasztalhoz, jól termett, megnyerő
alak volt, erősen napbarnitott arc és széles vállak, pörge bajusz és e
mellett kellő önérzet a magatartásban.
– Ön azzal van bepanaszolva, hogy Kuprinyi Pálnéról bizonyos
nyilatkozatokat tett.
– Nyi pravda! (Nem igaz) – vágott közbe Szlanka György, haragosan
megrázva hatalmas fejét.
– Hogy-hogy?
– Ja szom gentleman. (Én gentleman vagyok.)
A biró elmosolyodott.
– Ön angolul is tud?
– Yes, mister. Én amerikai polgár vagyok. S kevélyen ütött széles
mellére.
– Az nekem mindegy. Kuprinyi Pálné azt állitja, hogy ön a következőket
mondta:
A biró felolvassa az aktából és tótra forditja le az inkriminált
kifejezést.
– Az lehetetlen. – Én ezt nem mondtam soha, nem is mondhattam.
– Mit szól ehhez Kuprinyi Pálné? kérdé a biró.
Az asszony előlépett csendesen, közömbösen, mintha nem is az ő ügye
volna az.
– Tanuk vannak rá, tekintetes biró ur – mondá fáradtan, vontatottan.
Szlanka György felfortyant erre.
– Ugyan kéremalásan, biró ur, méltóztassék jól megnézni a különben igen
tisztelt asszonyságot, ezt a szeplős macskaarcot, ezt az orrt, ezt a
csuf termetet, ezt az egész teremtést és azután tessék megitélni,
hihető-e.
Az asszony arca piros lett, sütött, mint a tüzes vasaló, az ajkai
reszketni kezdtek s kihivó daccal, sziszegve, mint a kigyó, szinte
észrevétlenül csuszott közelebb a szólóhoz.
– Hallgass, hallgass! – hörgé fojtott hangon.
– Elhihető-e – folytatá fékevesztetten az önérzetes Szlanka – hogy én a
szerelmével dicsekedtem volna a faluban? Szokás-e ilyennel dicsekedni?
Az asszony most hátravetette a fátyolát s eléje ugrott Szlankának, mint
egy hörcsög. Mintha nem is az az asszony volna, aki azelőtt.
– Hazudsz, cudar, hazudsz! – rikácsolá és a kezeit felkapta a csipőjére
s szemei vadul lövelték a rettenetes zöld lángokat.
Az amerikánus önkénytelenül visszalépett.
– Hazudsz, alávaló és hiába tagadsz mindent! Éjjelenkint jártál be
hozzám! Nem nálam voltál-e husvét másodnapján éjjel, amikor a Julcsa
szolgáló beeresztett s amikor az ablakon ugrottál ki, amint a férjem
megjött? Nem tagadhatsz semmit, mert meglátott a bakter, a Rogó János.
A jelenlevők meglepetve néztek egymásra és az asszonyból kivetkőzött
nőstényre, kinek minden porcikája reszketett és vonaglott a dühtől,
olyan volt, mint egy furia.
– Nem voltam-e a lakásodon a nyáron, minden vasárnap estefelé, mikor a
férjem vadászni járt? Nem csókoltad-e a hajamat? Nem haraptad-e a
fülemet? Mered-e mondani, hogy nem igaz? Huh, hadd kaparjam ki a
szemedet, te alávaló!
A biró mérgesen csapta az aktákat az asztalra.
– Csitt, ördöngős asszony! Egy szót se többet. Ön, Szlanka György, kissé
tulélénken költötte fel a legnagyobb szörnyeteget, a női hiuságot – s
ezzel nagy bajt csinált, de megnyerte a pörét. Elmehetnek.
Mme Gvuáp és porontyai.
Ennek a történetnek a központja egy fa. S az se valami előkelő, a füzfa.
De mit bánom én, hiszen csak a lakójával törődtem, az pedig nem volt
arisztokrata, aki különbséget tegyen diszfák és közönséges fák közt.
Ámbár ki állhat ma jót az érzelmekért? Valami urhatnámság okvetlenül
lakott benne. Hiszen a vadkacsák nemzetsége odalent a földön költ, ha én
eltagadnám, a nóta mondaná. Kergő ruca, sipos réce, makk ruca, sarlós
ruca, majd mind alcsonyra rakja fészkét, csalitos helyekre, sekély
vizeknél, erek, locsogók mellett, bujalevelü növénybokor alá.
A magasban született vadréce nagy ritkaság s nem is szolgál az semminemü
előnyére röptében, usztában a vadkacsa-társadalom előtt. És mégis a
magasba rakja fészkét némelyik, akiben van egy kis stréberség.
Ilyen volt madame Gvuáp is, az egyetlen vadréce, akit alaposan ismertem.
Azaz, dehogy ismertem, dehogy. Inkább az ellenkező. Mindennap láttam
vagy huszszor, de még se tudtam megkülönböztetni a többiektől. Nincs
hozzá elég éles eszem. Ugyanaz a fej, azok az okos, barna szemek
mindeniknél, narancsvörös láb, zöldessárga csőr és az egyforma toilette:
ibolyaszinnel zománcozott szárny, rozsdavörös begy, stb. Szakasztott
olyan az egyik, mint a másik.
Jó helyen volt a fészek, igazán jó helyen. Madame Gvuáp (igy neveztem
el, mert igy mutogatta be magát, ha társaival röptében találkozott)
okossága mindenben nyilvánult, tehát a fészek helyének megválasztásában
is. A vén füzfát, melynek tetején volt a fészek, nagyon alkalmasnak
lehetett mondani. Igaz, hogy közel volt a házunkhoz, tehát az
emberekhez, de védte az, hogy a környékén, a kertünk alján vizek
fakadtak a talajból. Minélfogva a vásott parasztgyerekek, akik szeretik
a kácsa tojásait kiszedni, a kicsinyeit elrabolni, nem könnyen férhettek
a füzfához, a vizben kellett volna gázolniok. Ellenben maga a füzfa
szereti a vizet s a kacsaasszonyságnak is nagy mulatság, mikor a
tojásokon ül, ha kikukkantván a fészkéből, megláthatja magát alant a
vizben. Ki látott már asszonyi lakást tükör nélkül?
Azonfelül ott volt a közelben keletnek a náddal benőtt tó, ahova
elmehetett néha uszkálni, fürdeni, társalogni a többi récékkel, délről a
kenderáztatók békái muzsikáltak, alig husz lépésnyire, mocsaras rét
alján, hol bőven termett a békalencse, harmatkása. Fölséges hely volt
ez. Koszt, kvártély, mosás ugyszólván egy helyen.
Gvuáp asszonyság igen tisztességes anya volt. Ezzel tünt föl előttem,
aki megfigyeltem, ezzel nyerte meg nagyrabecsülésemet; szerény volt
egész lénye s folytonos munkásságban telt el napja. Amellett egyedül
vitte a háztartást, egyedül nevelte kicsinyeit és soha se láttam őt
henyélkedve, léháskodva, mint más récéket gavallérok társaságában.
Pedig de csinosak, de helyesek ezek a gácsérek! Kivált mikor _gálában_
vannak. A fekete-zöld érc-szinű nyakukkal, a kunkorodó hetyke
tollaikkal. Két rendbeli ruhát egy állatnak se adott a természet, csak
épen a gácsérnek. No, ugyan volt kiért ennyire megerőltetnie magát?
Hitvány népség a gácsér. Apa nem tud lenni, csak legény, mindig csak
legény. Lakodalom völgyön-hegyen, ma itten, holnap ottan, most ezzel,
máskor azzal, – uj szerető, uj nádas. Bizony isten, rosszabb a töröknél!
Igaz, hogy junius közepén le kell vetnie a nászöltönyt. Vedlik a gácsér.
S ilyenkor aztán igazán le van törve a disztelen mondurban, ami rajta
maradt. Szégyenli magát, mint a leforrázott kutya, bujdosik a nádak
közt, a lápokon, meghuzódva a sürü sásokban, hinárok és gümők között,
hogy a kacsamenyecskék és az ujonnan bemutatóra került kácsakisasszonyok
meg ne lássák, – mert nagy szégyennek tartják azt.
Persze, azért mégis meglátják (majd azok nem látnak meg valamit).
– Sáp, sáp, sáp! – sziszegik utána gúnyosan.
S ő menekül, S-re hajlitva a nyakát, meglapulva a növények levelei alá.
Pedig hát mit szégyenkezik? Nem érti azt az ember. Hiszen nem küldte
ünneplőbelijét zálogházba, a természet veszi el tőle erőszakkal,
láthatatlan hatalom parancsolja:
– Vetkőzz, vén imposztor! Elég volt a szeretkezésből.
Sokkal inkább restelhetné gácsér uram, hogy nincs benne semmi férfias
kötelességtudás, semmi karakter, hogy mindig csak vig legény és nem
egyéb. Hiszen a kacsa-asszonyok közt is akad könnyelmü dáma, aki nem
törődik az anyasággal, az erkölcscsel és semmivel, rossz is akad, jó is
akad, de a gácsérek közt nem akad jó, az mind egy bordában van szőve, az
mind parázna és bohéme.
Ime, a szegény mme Gvuáp, hát nem vérlázitó az ő sorsa! Az a rettenetes
sivár elhagyatottság! Pedig hát férje van vagy volt. Hiszen nem lehet
azt tagadni, mert a tojások végre is nem teremnek maguktól. Hát illik
az, hogy ő most nincs itt, most, mikor a legnagyobb gondok közé jutott
az asszony, épen a házasság következményei miatt? Utálatos az ilyen
élet! Ott kujtorog a zsivány valahol a harmadik, negyedik határban, ha
ugyan nem a „Soór“-on[3] összeverődve vig cimborákkal, szabad
nőszemélyekkel.
Egy darabig magam is láttam az ipsét. Értem Gvuáp urat, vagy hogy
nevezzem? A fészek-rakás idején még együtt jártak madame és monsieur,
mert a fészek-épités a természet rendje szerint is még a gácsér
kötelessége félig meddig. Itt volt, itt kényeskedett. Mondhatom léha
fráter. Körülnézték együtt a füzfát és környékét néhányszor és ugy
látszott jónak találták. De most utólag átgondolva viseletüket, arra a
meggyőződésre jutok, hogy valamelyes differenciák voltak köztük. Hiszen
van az minden lakáskeresésnél. Ki lehetett érezni valami habozást, sőt
meg mernék rá esküdni, hogy disputáltak is.
Ha összeállitom az apró körülményeket, a madame barna szemeinek
villogását, a monsieur léha, unott gubbaszkodását, hát szinte tudom,
miről lehetett szó.
A füzfán volt egy réges-régi varju-fészek, szomoru rozoga állapotban.
Gácsér ur nyilván igy szólt:
– Minek volna uj fészket épiteni? Ugy nézem, elég jó lesz ez a
varju-tanya is. A fészeképités fáradságos munka, szivem; minek
erőltetnők meg magunkat?
– De mit szólnak hozzá a többi récék? – ellenveté Gvuápné. – Engem
itélnek meg, nem téged.
– No persze. Hogyne! Ilyenek vagytok ti asszonyok. Ujat, ujat, mindig
valamit ujat. Ennél maradunk, punktum.
Ez hát az oka, hogy napokig haboztak s aztán feltünő hamarosan
megigazgatták a régi varju-vackot. Monsieur Gvuáp azt is kelletlenül
csinálta. Jött ugyan egypárszor, ő is piszkálta, egyengette a régi,
megfeketedett gallyacskákat a csőrével, de csak épen hogy tessék-lássék.
Nem tört bele a dereka.
Madame nem találta elég jónak a fészket. A saját szorgalmából kezdte
kibélelni puha náddal, illatos füvekkel, a gácsér most már ritkábban
jött, a tojás idején pedig elmaradt végképen. Ott vigye az ördög, ahol
van.
Minden baj, minden gond a szegény madame nyakába szakadt. Ott ül
szorgalmasan, szeretettel a fészkén, ábrándozva leendő kicsinyeiről. Nem
unalmas ez neki. De a gyomra, az az átkozott gyomor fölzavarja. Ennie
kell napközben és elhagyni a fészket.
Hiszen az éléstár közel van, de a leszállás mégis veszedelemmel jár.
Ravasz, szemes, óvatos, de a vadászok is értik a mesterségüket. Bizony
minden útja utolsó út lehet.
Aztán a közelben csak harmatkása van, hinármag, vizidió, már pedig
egyszer-másszor egy kis kompaktabb ételt is megkiván, halpecsenyét és
gilisztát. S azt már messze fáradtságosan kell keresni, lesbe állva
vadászatszerüen elfogdosni. Elszáll tehát az öreg a nagy vadászó,
halászó helyekre.
Mig a gyomra telik, zsákmány jön, zsákmány kisiklik, addig is gondban fő
a feje, elgondolja, hogy aki a hasát szereti, minden egyebet elmulaszt.
Jaj Istenem, hogy vannak azalatt otthon a tojások? Nem érte-e őket
valami veszedelem?
Még jól sem lakott, már ösztökéli a vágy, űzi, hajtja az anyai ösztön.
Jaj, haza kell mennem! Ég alatta a viz, amin úszkál, sötét
eshetőségekről homályos sejtelmeket keltve suhog a nádas. Fölemelkedik
hát nagy sietve a magasba, előre nyujtva s ide-oda forgatva a fejét
száll, száll néhány _gvuáp_ kiáltást hallatva, sajátságos sziszegő
szárnysuhogással a fészke irányában. Ahogy aztán a fűzfa fölé ér,
egyszerre kitárja szárnyait, hol jobbra, hol balra dőlve, kalimpálva
vágódik le.
A maga körültekintő okosságával átgondol minden részletet, még a jövő
esélyei ellen is védi a kicsinyeit.
Ha vadászni megy a lápra, a locsogókra, néhány előre kiszemelt réce
barátnőjét is fölkeresi, egyszerűen azért, hogy meglássák s hogy ujra
megmondja nekik:
– Itt vagyok, semmi bajom, eljövök, fölkereslek holnap is. De ha nem
jönnék el, az annyit jelent, hogy bajom történt, vagy már nem élek.
Menjetek el akkor a füzfához a falu mellett, az én fészkem van rajta,
helyettesitsen valamelyitek.
Réce szomszédasszony, réce sógorasszony megigéri jó szivvel[4] s Gvuáp
anyó megint visszaigyekszik fészkére. Egy nap, mint más nap egyformán
zaklatott életviszonyok közt érkezik meg végre a nagy nap, bekövetkezvén
a legnagyobb csoda a világon; kibujnak a tojásból a Gvuáp anyó
kisasszonykái és fiacskái.
Elevenség, nyüzsgés támad a fészekben. A kicsinyek mingyárt tökéletesek
és kikivánkoznak a nagy világba. Nem kell előbb járni, beszélni
tanulniok, iskolát járniok. Mingyárt mindent tudnak s türelmetlenül
csipogják:
– Menjünk anyám világot próbálni.
Gvuáp anyó igyekszik őket marasztalni, csak legalább egy éjszakára.
– Majd holnap, holnap kiviszlek a vizekre.
Ah, milyen ez az éjszaka a fészekben. Képzelhetni, mennyi vidámság,
mennyi kérdezősködés… Beszélj nekünk, anyánk, a nagyvilágról! Mi mindent
láttál, tapasztaltál jártadban-szálltadban a nádasok erdejében, a
patakok ezüst pántlikájában? Beszélj nekünk a csodákról, harmatkása
hegyről, a pondró-pecsenyével kibélelt barlangokról és mindenről, amik
ott vannak!
– Aludjatok inkább, hogy erőtök legyen az utra.
Alighogy pirkad az ég keleten, hüs hajnali szellő a vén füzfát hogy
megrázza, már unszolják türelmetlenül:
– Menjünk már, anyánk!
– Várjátok meg előbb a reggelt!
A reggel is megérkezik; minden lény, minden tárgy, akit feketére festett
az éjszaka, visszakapja a maga igazi alakját és igazi szinét.
– Reggel van már anyánk!
– Várjátok meg előbb a napot. Hidegek a vizek, édeskéim, mig a napocska
meg nem süti.