Arról se, hogy most a Dunának megyek; előbb azonban behányom a
kölykeimet, hadd száradjanak az ur lelkén.
– Az én lelkemen? Hát van magának jó esze?
Erre mintegy megengesztelődve visszafordult, felém jött és otthonosan
vágta magát a sárga bőrdivánomra, fölszedve a lábszárait egymásra.
– Bizony nem lenne csoda, ha nem volna. Végig nézett a cipőin és
elkáromkodta magát: Huh, már ezek is kását kérnek. – Aztán behunyta a
szemeit, hogy ne lássa a nyiladozó lábtyüket s amabilis hangon folytatá:
Hát jól van, isten neki, megteszem a nagyságos ur kedveért, egy kis
számot vetek magammal, de aztán biztos-e az a hivatal októberre?
– Azt én nem mondhatom, én csak ajánlom, a többi a szerencse dolga.
– Mit, még nem is biztos? – kiáltott fel s nagy izzadtságcseppek
gyöngyöztek homlokán. Hát hiéna az az ember, vagy mi? (T. i. az elnököt
értette.) Lehetetlen, hogy meg ne tegye, kivált ha megtetszik neki
mondani, hogy kálvinista pap fia vagyok. Mert az vagyok. És azt is
tessék megmondani, hogy hat gyerekem van. Istenem, hat gyerek!…
Önmaga elé bámult hallgatagon egy darabig, roppant fejét himbálva
jobbra-balra.
– Csak az a kérdés, – folytatá összeráncolt homlokkal, – megbirom-e
várni a terminust, lássuk csak? Most junius van és még előttünk áll
egész julius. Ez ellenében van künn levő követelésem mintegy hatvan
forint; ha be tudnám hajtani az elég lenne juliusra. Nincsen kérem egy
ceruzája?
Átadtam neki a plajbászomat, mire néhány számot jegyezett fel, halkan
morogva:
– A juliust kihuzom, Isten ugy segéljen, kihuzom; de itt van még az
augusztus. Lássuk csak, mi lesz az augusztussal? Van még a feleségemnek
egy arany fülbevalója, eltart tiz napig. Azután van tiz ezüst kanalunk,
az kitesz legalább tizenöt napot. De ez mind még csak augusztus 25-ike.
S ön szeptember 28-ikára mondja az országgyülést. Nincs semmi többé.
Hirtelen felém fordult könyörgő tekintettel, a kezeit is összetette.
– Nagyságos uram, ha Istent ösmer, találjon ki valami módot, hogy
hamarabb történhessék meg a dolog.
– Egy mód van, – feleltem minden türelemből kiesőben.
– S az? – kérdé mohón, szeme megcsillant az örömtől.
– Ha rá lehetne venni ő felségét, hogy hamarabbra hivja össze az
országgyülést.
Nem volt annyira ostoba, hogy észre ne vegye a tréfálózást.
Fölkelt szertartásos arccal, mint a ki megszakit egy alkudozást s
fenyegető hagon rikácsolá:
– Akkor hát nem lesz a dologból semmi. Aláz’ szolgája!
Az ajtó felé iramodott, de tétova léptekkel, mint általában az
alkudozók, kissé rajta tartotta kezét a kilincsen, hogy nem hivom-e
vissza, csak aztán tünt el végkép s csukódék be az ajtó mögötte. Durva,
elhangzó lépései alatt ropogni látszottak a ház falai.
*
Gazember-e vagy bolond, vagy csak nagy szamár? Sőt lehet egyszerre mind
a három. Ezeken tünődtem, midőn alig egy perc mulva kopogtatás rezzent
fel és ujra belép Gerencsy. Hát még sem tudta az ördög elvinni?
Föltettem magamban, hogy igen kurtán bánok el vele:
– Nos? – kérdém élesen.
– Megvan, – felelte ő is kurtán, de megelégedetten.
– Mi?
– A fundamentum, a tőke.
– Mit mond?
– Hogy megvárjuk az októbert, nagyságos uram, mert egy kis tőkét
fedeztem fel azóta.
– Azóta? Hol?
– Künn az ambituson.
– Az én ambitusomon?
– Igen is.
– Miféle tőkét?
– Van ugyanis egy megkereszteletlen gyerekem.
– Mi?
– Egy megkereszteletlen kis leányom, a ki nem jutott volna eszembe, csak
most, mikor megláttam az anyja karján.
Föl nem foghattam, miről beszél. Az ördög értsen ilyet. Hátha
megzavarodott az elméje?
– Mind szép ez, Gerencsy ur, de magyarázza meg nekem is, mikép veszi ön
a megkereszteletlen gyereket a _bevételek_ rovatba?
Gerencsy bámész arcot vágott a fölött, hogy ezt nem értem.
– Hát ugy, kérem, hogy egy miniszternét és egy megyés püspököt hivok
keresztszülőknek, a mi ötven forintjával számitva száz forint.
– Hm, persze. Biz’ Isten, holtig nem jutott volna eszembe.
– Hja, a szegény ember buzája furcsa helyeken nő, – mentegetőzött
nevetve.
Ez a spekulációja a keresztszülőkre kibékitett vele, megbiztattam, hogy
csak várjon hát októberig és kikisértem végig az előszobán, ki az
ambitusra. Ott várt az urára Gerencsyné, halovány arcu, vézna
asszony-személy, a negyven és harminc közt, inkább csinos, mint rút.
Szegényes perkál ruhája ki volt gombolva a mellén s fonnyadt emlője
környékéről eltolva ing és ruhaderék, hogy jobban hozzáférhessen, a kit
illet, a Gerencsy tőkéje, egy kék szemü, piros arcu csecsemő, kék
szalagos fehér főkötőben.
– Ez az! – mondá Gerencsy a gyermekre mutatva, kinek csak a pirinyó
kezei voltak kivül hagyva a vánkosokból s a nyakában lógott zsinóron egy
viola gyökér.
A baba épen szopott. Gerencsy kihuzott valahonnan egy kis zsebtükröt s
mulattatására elkezdte villogtatni. A tükör felfogta a napsugarakat s a
mint az öregnek a keze mozgatta erre-arra, a szerint szaladgált a
napfény a gyermeken és talán csiklandozta is puha, finom testét. A baba
abba hagyta a szopást és nézte a táncoló fénykarikát. Az pedig felkapta
a karjára az anyjától és megindultak lefelé a lépcsőkön, boldogan,
vidáman, mind a hárman.
Látni kellett volna, hogyan vitte, hogy ugrált vele, himbálva a
levegőben, gügyögött neki:
– Tip-top, hajsó, megvárjuk az országgyülést. Tip-top, hajsó, az
országgyülést… ne félj semmit, édes tőkém, arany tőkém…
És a kis tőke nem is félt, rágta a viola gyökerét és a kék szemecskéi
nevettek a vén szamárra.
A kemény koponyák.
Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az
összes gyökereket, melyek oda füzték, hiába feneklik meg a városban, a
falu utána jön, mint a kisértet és hivja haza maga után. Az eloltott
gyertyával esténkint eltünik a város sok ezer házával és ide jön a
kicsiny falu akácfáival, liceumkeritéseivel, eredeti vidám népével.
Bizony én még most is annyit lakom falun, mint a városban.
Sőt többet; mert majd minden három-négy évben egyszer meglátogatom a
falumat és akkor nappal is ott vagyok. Megnézem a házat, ahol születtem,
idegen ember tulajdona, de szivesen lát. A család kis lánya (szép
férjhez menő hajadon már) rózsákat köt abból a tőbül a kertszögletben,
amit még az anyám ültetett. Azok aztán beszélnek nekem olyan
gondolatokat, hogy szinültig telik meg a lelkem velök, néha ki is
csordul.
Megnézem a réteket, hát ugyanazok a margarethák nyilnak most is s
betarkitják a nagy térséget, zöld pázsiton fehér csillagok, mint ahogy
fenn a magasban, kék posztón fehér margarethák. A gyalogutak épen ugy
mennek, ugy jönnek, mint azelőtt. Ez vezet a kenderáztatókhoz, amaz a
szőlőbe, a harmadik a hidhoz. Leányok, menyecskék piciny lábnyomai
mintázzák végig e kedves utakat.
Bejárom az erdőt, itt is egy ismerős fa, ott is egy. Boldog Isten,
megint ott vannak a fészkek, amiket már egyszer kiszedtem,
összeromboltam. Ugyanott azon a fán a hármas gally kezdődésénél, a régi
madárfunduson. Az anyamadár ott ül a tojásokon. Ah, minden csodák közt a
földön a legcsodásabb. Hogy annak a madárnak a teste melegétől egy szép
nyári hajnalon széthasadnak a tojáshéjak és apró eleven lények bujnak ki
a tojásokból. A nap gazdagon löveli alá sugarait a fák levelein
keresztül. Fönséges tüz ez is, de az anyai test melege mégis több, mégis
szentebb, csodásabb, termékenyebb és édesebb.
Minden fa egy történet nekem. Ebből az odvasból méhrajt szedtünk
egyszer. Amott fogtuk a mókust. Erről esett le a Molnár Pali. Innen husz
lépésnyire van az erdei forrás. Odajártak az őzek inni. Most is
odajárnak.
Minden a régi még, itt is, bent a faluban is. Mindent megnézegetek
apróra s egy-két óra mulva, amint előtörnek az elhalványodott emlékek,
egyszerre csak legyürik az egész harminc esztendőmet. Reggel még csak
álom volt, hogy én valaha itt jártam, itt éltem, most már a többi az
álom, az az idő az álom, amit a világba hányódva töltöttem.
Meglátogattam az iskolát. Még most is elfog valami sajátszerü félelem a
küszöbön, mikor belépek. Pedig már nincs itt a szigoru Tusnay András,
aki megfogta nagy bütykös ujjaival a kis sovány kezemet s ugy vezette
közvetve a tollat, mely bizonytalanul bolyongott a papiron, mig a nagy
B-t vagy a nagy F-et leirta, s akkor se volt annak becsületes
betüábrázatja. Mondta is az öreg nagyszomoruan:
– Sohase fogsz irni tudni, fiacskám!
Uj tanitó van már, talán a negyedik is azóta, de a padok és gyerekek
ugyanazok. Én ismerem őket, de ők engem nem.
A tanitó ur kérdéseket ad fel nekik a tiszteletemre.
– Miféle országban lakunk?
– Magyarországban.
– Milyen nemzetből való vagy te, Szlimicsek Mihály?
– Magyar vagyok.
– Melyik megyéből?
– Nógrádból.
– Mondd el, fiam, Nógrád vármegyét ahogy a versben van.
A fiucska elfujja. (Itt még mindig él a jó öreg Kis-Tükör):
Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron
Hol Losonc Nógráddal, Buják is e tájon stb.
– Nagyon jól van, Szlimicsek, nagyon jól van. Hát eszerint melyik
megyében van Losonc városa?
Szlimicsek Mihály habozik, aztán febátorodva feleli:
– Azt még nem tanultuk.
– Szakasztott igy volt az én időmben, szakasztott igy… Ugyanezek a
talentumok, ugyanezek a methodusok. – Ismertem az apádat, Szlimicsek
Mihály, épen ilyen nagy szamár volt ő is, de _tótul_ volt ilyen nagy
szamár.
Ott hagyom az iskolát, hogy kiélvezzek mindent, ami még kinálkozik. Hire
fut, hogy ott vagyok s legott előkullognak portáikról a régi ismerősök,
a játszópajtások s mig végigmegyek a nagy uton, már felgyülnek egész
csapatra. Nem a régi fürge, vig fickók többé, nehézkes parasztok,
tekintélyes gazdák, deresbe játszó hajjal. Némelyik vitte is már
valamire. Ott ül a falusi tanácsban s mogyorófabottal jár,
méltóságteljes lassu lépésekben. Sőt a biró is iskolatársam volt, okos
ember, akinek szava sokat nyom a falu apraja-nagyja előtt.
– Hát mi ujság, Pál úr?
– Meg vagyunk, tekintetes uram, csak egy kicsit a termés nem jó. Bor nem
igen lesz az idén.
– Mért nem öntözik gáliccal a szőlőt?
– Ostobaság – mondja egy öreg paraszt. – Tavaly gáliccal öntöztük, aztán
az egész falu megbetegedett a mérgezett szőlőtül. Inkább egye meg a
féreg magát a szőlőt, tekintetes uram, minthogy aztán az embert is
megegye a szőlővel együtt.
– Hát a politikában hogy vannak kendtek?
Biró uram, Kazi Pál, megtörli előbb a száját az inge ujjával, mikor
ilyen nagy dologról nyilatkozik.
– Mi, szegény parasztok, fizetjük az adót és nem panaszkodunk. Adónak
lenni kell.
– Hát a nemesek?
– Azok baloldaliak igy időközben, de mikor a követválasztás van, akkor a
kormányra szavaznak.
– Van-e a faluban szocializmus?
Kazi Pál értelmes ember, ujságot is szokott olvasni, erre a kérdésre a
fejet rázza:
– Nem hisz abba itt senki. Ha betéved is egy-egy hóbortos vándorlegény a
faluba, hát csak nevetik, ha ilyeneket beszél. Okos emberek a mieink.
Tudjuk mi jól, hogyha ma felosztanák is az országot egyenlően az emberek
közt, egy hét mulva megint nem volna egyenlőség, mert a könnyelmü
korhely elköltené a maga részét, a szorgalmas igyekvő pedig
megnagyobitaná a magáét. Kemény, egészséges koponyák ezek a mieink,
tekintetes uram.
Valóban kemény koponyák az én földieim és igen sokszor elfog a
büszkeség, hogy a megelégedés itt terem a sovány kavicsban és nem a
sulyoskalászu rónaságokon.
Ha el-elrándulok a vármegyémbe nagy időközökben, mindig bizonyos
idegességgel észlelődöm, megvan-e minden a régiben, nem inficiálta-e még
meg a modern kor a népet? De még mindig tisztán maradtak. S ez igazán
édes tudat.
Amint befordul a piszmogó vicinális a szülővármegyém felé, szinte jól
esik, hogy olyan lassu. Az uj kor száguldó sárkánya is megbénul e
komótus, lusta tekintetes urak közt. Itt még ő se tud az lenni, aminek
alkotva lett. Átidomul a tekintetes vármegye képére. Megadja magát.
Aztán még beljebb megyek, még beljebb, a kevély székvároson tul, ahol
még szüziesebb a levegő, az országutakon tul, – ahol már csak megyei
utak vannak, a falunkba és ujra végigjárom az erdőt, a rétet, az iskolát
és ujra kikérdezem a parasztokat. Milyen a termés? Mi a panaszuk a
politikában? Van-e a községben szociálizmus?
A biró azonban elkezdte az idén fejét vakarni és a botjával zavartan
ütögette csizmája hegyét:
– Bizony már van, kérem alásan.
– Szociálizmus?
– Valami olyasféle. Egy uj bogár, kérem alásan.
– Bogár?
– Az ausztráliai méhek.
– Mi az Isten csudája az? És miben pusztit?
– Az emberi elmében, kérem alásan.
– Az ördög érti kendet biró uram.
– Hát ugy van az tekintetes uram, hogy a takácsunk a Blózik Mátyás,
hiszen tetszik tudni, milyen nagyszáju kolompos ember, fent járt a
fiánál Pesten, aki ott kovács legény és lakodalmat tartott most; onnan
hozott egy történetet az ausztráliai méhekről.
– És ez a történet?
– Megzavarta az egész falut.
– A kemény koponyákat?
– A kemény koponyákat, – felelte szomoruan.
– De egy történet!
– Hja, tekintetetes uram, egy gombostü is halálos lehet, ha megvan a
hegye mérgezve.
– Lánchordtát, miről szól hát a történet?
– Hát biz az arra vonatkozik, hogy mégis csak az az igazság, föl kell
osztani mindent egyenlően az emberek közt.
– De hisz a multkor mondták kendtek, hogy egy hétig se volna egyenlőség,
mert egyik költene, a másik gyüjtene.
– Hogy aszongya nem gyüjtene, – felelte a biró, megsuhogtatva botját a
levegőben – azt mutatják az ausztráliai méhek.
– Mutatnak azok istennyilát.
De biró uram nem hagyta magát kivenni a konceptusból, folytatá
ilyenképen:
– Hogy aszongya egy hajó indult a tengeren Ausztráliába, ezt Blozik
beszéli kérem alásan és mielőtt megindult volna, rászállott egy méhraj,
királynéstól, mindenestől az árboc rudjára. Nosza, a kapitány nem tud
mit csinálni a rajjal, meginditja a hajót s a raj csak nem mozdul.
Elviszik hát Ausztráliába s etetik utközben mézzel, mert volt a hajón
méz. Ausztráliában aztán köpüt csináltak a méheknek s a méhek ép ugy
mint elődeik odahaza, hozzáfogtak munkájukhoz, gyüjtötték a mézet és
várták a telet, de csak nem jött a tél, várták, hogy a virágok
elhervadnak, de azok csak egyre nyiltak és nyiltak. Ejnye de bolond
ország ez, gondolták a méhek. De szamarak voltunk, hogy törtük magunkat,
hiszen a gyüjtésnek nincs többé semmi célja. S fogták magukat a
bosztohók és a következő évben már nem gyüjtöttek, hanem csak
szálltak-szálltak virágról-virágra és a virágok mindig nyiltak nekik,
egyik bimbóját hányta, mikor a szirmait hullatta a másik. És most már,
azt mondja Blózik, elszaporodtak a méhek Ausztráliában, száz kaptár
familia van már az egyből, de egyik se gyüjt semmit.
– És az ilyen ostobaság hat az emberekre? – jegyzém meg sajnálkozva.
– Blózik vasárnaponkint beszél nekik, felolvas és ők beszedik, de
különösen a méhek zavarták meg őket, rendes összejöveteleket tartanak,
pénztáruk van és tele vannak a maszlaggal… Különösen ezek a méhek, az
ausztráliai méhek.
– Az istenért, ki kellene verni a fejükből.
Kazi Pál összefonta kezeit, aztán szomoruan nézte egy darabig a földet,
a fölosztandó anyaföldet.
– Nem lehet, – szólt elgondolkozva s aztán bizonyos kevélységgel
hozzátette – mert kemény koponyák, rettenetesen kemény koponyák a
mieink.
Kezet fogtam vele, mire eldöcögött a faluháza felé, még magában is
mindig morogva:
– Kemény koponyák, hm.
Én pedig nekiindultam a pajták aljának, hogy kegyeletesen bejárjam azt a
bozóttal, labodával felvert darab földet, mely valaha a mi kertünk volt.
Még megvannak a roncsai. Itt egy vén szilvafa, de már nem terem, ott egy
darab sorompó bedőlve, félig megrothadva, ribiszkebokor a kukorica közt,
egy picinyke cipősark a beléndek és farkastej közt, talán a hugocskám
cipellőiből, derékig érő vadfüvek társaságában egy teljes violabokor.
Muslincák, darazsak aranyos-zöld legyecskék röpködtek, dongtak
köröskörül, akik még mindig emlékezni látszottak arra, hogy itt valaha
kert volt. Hess, cudarok! Idegesen kapkodtam előlük a fejemet
jobbra-balra. Mind azt képzeltem, hogy az ausztráliai méhek, akiket a
Blózik szállitott ide – erre a szüz és tiszta földre, hol csak a
szunyogra és a hernyóra kellett eddig haragudni.
A kis szeplős.
Akit az istenek gyülölnek, szép feleséget adnak neki. Azzal jár az örök
nyugtalanság. Ellenben a csunya feleség az a legnagyobb béke a világon,
valóságos treuga dei. Nem minden ember fogja fel igy a dolgot,
megengedem, vagy ha igy fogja föl, sok igen szivesen viseli az istenek
gyülöletét ebben a formában. Hiszen minden a formától függ.
Sokkal nehezebb a már milliószor hallott forma az istenek gyülöletében
az, ha tanitóvá teszik az embert, kivált falusi tanitóvá és kivált a tót
hegyek közé, Blobócon, a hol nincs más kaputos ember, csak a molnár, meg
az Amerikából hazatért Szlanka György, aki ott vette fel a pantallont és
az urias kabátot, majd egy pár száz dollárral visszatérvén
szülőfalujába, most tükörből fésülködik, mint a nagyurak.
De nem ő róla szólok, hanem a tanitóról, Kuprinyi Pálról. Csak abban
nincs igazam, hogy az istenek tették őt tanitóvá, mert ugy nyerte az
állását, hogy még a régi tanitó életében elvette annak a leányát,
Koleszkay Máriát s az elaggott após átjátszotta neki egy ügyesen
rendezett alkalommal a tanitóságot.
Igy megy ez itt Magyarországon kicsibe-nagyba – a nepotizmus, mindig
csak a nepotizmus. Véget sehol se ér. Egy csöpp viz a falusi pocsolyából
csak olyan viz, mint a nagy tengeré. Tanitó-dinasztiák képződnek, melyek
elárasztanak egész vármegyéket s századokon át tartják megszállva a
szerény szalmafedeles tanitó-lakokat fi-ágon, leányágon.
Ez a Koleszkay Mária nem volt szép, sőt inkább rút volt, szeplős,
sovány, kicsiny, olyan, mint egy csutak. De hát a familia alkalmatos
volt, punktum s a segédtanitónak meg a királynak politikából kell
nősülnie, punktum. Aztán mindegy is, mert Blohóc különös hely, nagyon
különös. Talán nem is illik elmondani. Nyáron szétmegy az egész falu
férfinépe le az Alföldre aratásba s egyéb mezei munkára s az asszonyok
mind otthon maradnak… Hozzá se jut az ember a saját feleségéhez.
De Kuprinyi voltakép nem is volt Don Juan, pedig szép izmos mahomet
ember volt, akár egy gránátos, inkább volt Nimród, aki üres idejében a
nyulak után mászkált a határban s ha hazajött este… Oh, istenem, este a
sötétben minden asszony egyforma.
Szóval, békességes, csöndes házasság volt. Az asszonyka szelid volt és
becsületes. Már az is mutatja, hogy egyszer a csintalan Zahora Mátyásné
megnyelvelte: „Könnyü a tányérnak el nem törni, ha nem nyul hozzá
senki.“ (Zahoráné asszonyom voltaképen már csak cserép volt.) Más valaki
is mondta, de nem tudnám az urát adni:
– Higyjétek meg, hogy a tanitóné alattomos. Nézzétek csak a szemét, hogy
világol, valami zöldes fény hogy bogárzik benne.
Csakhogy ki nézegetné a Kuprinyiné szemét? Különben is mindig le volt
sütve, ha végig ment a falun, vagy ha vasárnap megjelent a templomban és
leült az első padban az öreg molnárné és a mészárosné mellé (mert az
arisztokrácia mindenütt összetart). Eh, bizonyos asszonyokról azt se
tudja az ember, hogy van-e szemük.
Nem voltak nagyon szegények, mert takarékoskodtak, tehenük volt,
malacaik voltak és szolgálót is tartottak. Szóval, rendes emberek voltak
és az asszony még violákat is termesztett a kis kertben és
georginarózsákat. Az pedig nem jó. Az az egy nem jó. Nem is való, ahol
hajadon leány nincs, aki a mellére tüzze. Az asszony keressen a férje
fejében, ha nincsen dolga és a konyha szagaiban gyönyörködjék, de nem a
virágokéban, mert a virágok rossz tanácsadói a fehérszemélyeknek.
Volt valami kanonok nagybátyjuk az asszony után Kassán, az is segitette
őket némileg, de a tejfölt a közvetlen mellette élő rokonság nyalta fel.
Nekik csak vetettek valamit. Ez a kanonok meghalt egy nyáron s néhány
ezer forint örökség jutott nekik. Blobócon ugyan azt mesélték, hogy a
kanonok még a tél elején halt volna meg, de a mellette levő rokonok
eltitkolták s jégen tartották a holttestét a pincében még egy félévig,
hogy a kanonoki jövedelmeket tovább szedhessék. Hogy volt, mint volt,
nem firtatom. Papok dolgába avatkozni nem jó.
Kuprinyi egy szőlőt szerzett az örökségből, odalent Gömörben, a maga
szülőfalujában, a jövő évben már termése volt. No, azt meg is kellett
itatni valakivel s a hosszu téli estéken elhivogatta magához a molnárt
meg az amerikánust, aki ámbár mint sült paraszt ment ki, mint
intelligencia jött vissza s sehogy se akart többé elkeverődni a
közönséges osztály közzé. Sok mindent tudott mesélni, sokkal többet,
mint a mennyit látott, pedig sokkal többet látott, mint a mennyit
Blobócon elhihettek volna. A brandyt, whiskyt emlegette, de a vinkó is
jól izlett neki. Azonfelül mulatságos és csinos fickó volt, olyan
homlokkal, mint a bikáé és olyan arccal, mint a megpörkölt káposzta.
Durákot játsztak, néha pénzre, néha dióra, amint járt a malom vagy nem
járt, disputáltak és énekeltek. Szlanka pompásan tudta elfujni a yankee
oodle-t. Roppant lehetett azon röhögni. Egyszer-másszor tréfáltak is,
ahogy jó pajtásokhoz illik; ha például a kinyiló vagy becsapódó ajtó
szélárama eloltotta a gyertyát, a beállott sötétségben valamelyik pofon
cserditette a másikat, amiből aztán gyertyagyujtás után nagy találgatás
fejlődött ki, hogy ki volt. Ezalatt a tanitóné egy szögletben ült a
kályha mellett a guzsalyán és csöndesen font, nézvén a falon az
árnyékokat, melyekben a három mozgó ember volt ábrázolva. Maguk az élők
iránt nem látszott érdeklődni, csak az árnyékjaikat nézte és font, egyre
font. Csak néha kelt fel, amint illik a háziasszonyhoz, elkoppantani a
faggyugyertyát, ha a kanóca tulnagyra nőtt. Amely férfiunak közelebb
esett a periferiájába, (ez különben tőle függött, hogy melyik felé
ment), az csipte meg a sovány combját, természetesen a szoknyán
keresztül. Mert ezekben a körökben is van egy kinyomkodott etiquette, ha
nem is hasonlit egészen a spanyolhoz. De ami egyszer illik, az illik és
egy ilyen incselkedő megcsipés elmulasztása nagy udvariatlanság számba
jönne. Magában véve ártatlan dolog és jelentőségre csak akkor emelkedik,
ha az illető menyecske nem szisszen fel, hanem türi. Kuprinyiné azonban
nagyot sikoltott mindannyiszor szemérmetességében s kigyult, mint a
fáklya.
– Menjen, cudar! Hogy nem szégyenli magát!?
Szóval, igy mulatoztak egész télen s mulatoznának talán még most is
(mert tél van most is), ha egy szép napon a Szurina Ancsurka, a
nagyobbik leánytanitványok közül való, tudta volna az összeadást. De hát
nem tudta. A tanitó ur azt kérdezte tőle: mennyi hét és nyolc és ő ott
állt a táblánál megzavarodva, szégyenlősen, kicsi reszkető kezében a
krétával, melyet ugy szoritott, hogy majd szétmállt, nagy kék szemeit
bizonytalanul jártatta, mint egy megriadt őzike, a leánytársain, akik
balról ültek és a vigyorgó fiukon, a jobbon. A nagyobbak ezekből éhesen
nézték, mert szép volt az Ancsurka, kenderszinü haja leért a kurta
szoknya legszéléig és igazi pántlikával volt befonva, mint a nagy
leányoké, a keblén pedig az ingvállon át két kis alma alakja kezdett
kiütődni.
– Hát nem tudod?
– Nem tudom – rebegte halkan, tompán, pedig egyébként csacska volt, mint
a szarka.
– Hát mit tudsz, ha ezt se tudod?
S a tanitó mérgesen kapott a lénia után.
A gyermek elhalványodott és behunyta a szemeit.
– Jaj, ne, ne!
– Hát megmondod-e, hogy mit tudsz?
– Megtiltotta ez édes anyám.
– Az anyád? Miket beszélsz itt nekem, te üszőtehén?
– Megparancsolta, hogy meg ne mondjam, mert titok.
– Hogy hét és nyolc mennyi? Az csak a te ostoba fejedben titok, fiam.
– Nem azt, hanem amit az amerikánus mondott.
Kuprinyi Pál elmosolyodott ezen a szertelen hülyeségen.
– Hát mit mondott az amerikánus? – kérdé kacagva s az ő kacaja nyomán
vigyorogni kezdett az egész iskola. A kis pufók arcocskák fénylettek a
derültségtől és még a falitáblákon is gunyosan nevettek a tömérdek
emlősállatok, a bogarak, a halak és a hüllők. Mind a Szurina Ancsurkát
nevették.
De már ez mégis sok volt. Ancsurkának a halovány arca egyszerre
aláfutott vérrel. Hiszen ő nem beszél bolondokat. Háborgott a kis szive
a szégyentől.
– Hát azt mondta – fortyant fel nagy elszánással – hogy a tanitóné
asszonynak ő a szeretője.
– Ohó, hohó! Ejnye, te béka! Hogy mondtad, te nyomorult kis béka? Az én
feleségemről? Az amerikánus? Ilyen hazugságot! Ilyen szemtelenséget!