– Hát itt mi lesz? kérdém.
– Hát ágyat vetnek a padlóra, a divánokra vagy az összerakott székekre,
ahogy lehet.
Erre természetesen oszladozni kezdett a társaság, a preferáncot is
abbahagyták, szükség volt a székekre. Az öreg ur meggyujtott egy
gyertyát és megfogta a kezemet.
– No jőjjön Ovidius öcsém, megmutatom a szobáját, de igyék még egy
kvaterkát velem.
– Köszönöm, nem iszom már.
Maga indult elől a gyertyával, én utána kullogtam az ambituson. Csipős
hideg volt, az öreg ur fázósan gombolgatta a kabátját.
– Az ott a szoba, az az utolsó, el nem lehet téveszteni.
S kezembe nyomta a gyertyatartót.
– Visszamegyek, mert nem hoztam kalapot…
– És az izé… dadogtam – az izé… Ki van nyitva?
– Oh hogyne? Hiszen a Marcsa…
– Már bent van? kérdém önkéntelenül és a szivem dobogni kezdett.
Az öreg ur meghallotta, hátra fordult.
– A Marcsa már régen alszik. Ne költse föl, öcsém, mert korán kell
fölkelnie.
Tehát a Marcsa már alszik. Milyen kár! Hiszen az lett volna az egészben
az igazi poézis, amikor a Marcsa levetkőzik. Az az incselkedés! Oh
Istenem. De kár, de vétek azért a jelenetért! Hogy irult-pirult volna!
Milyen vita támad abból! Bizonyosan azt követeli, hogy oltsam el a
gyertyát. Nem, nem! Nem oltom el, hanem inkább behunyom a szememet.
(Persze, hogy nem hunytam volna be.) Vagy pedig megindul az alkudozás:
hát jól van, eloltom a gyertyát, hanem ennek fejében engedje meg a
Marcsa, hogy én füzzem ki a miderjét, vagy én huzzam le a topánkáit… S
igy következett volna szó a szóból, mosolygás a sok szóból, dévajkodás a
mosolygásból, és a többi, meg a többi. Oh Marcsa, Marcsa, mit tettél,
hogy lefeküdtél!
Huh, kutya fogantotta! Egy pajkos szélroham jött és eloltotta a
gyertyámat.
No már most mit csináljak? Minden zsebemet kikutattam. Nincs benne
gyufa. Egy országot egy gyufáért!
Visszatérjek az ebédlőbe? Nem, nem, ott már talán vetkeződnek az
asszonyok. Legjobb lesz, ha egyszerüen benyitok (ugyis ott állottam már
közvetlen az ajtónál), Marcsa talán fölébred s az jogcim lesz a
beszélgetésre. Egy théma. Lehet belőle valamit csinálni. Mindenekelőtt
egy kérdést: „Merre van kérem kisasszony a gyufa?“ De hát kisasszony-e
Marcsa? Ejh, hát miért kellene éppen kisasszonynak lennie az én
Marcsámnak? Hiszen egy kisasszonyt még se tehetnek józan észszel egy
fiatalemberrel egy szobába. Hogy is gondolhattam ostoba eszemmel, hogy
kisasszony? Az ördögbe is egy leányban több a szemérem, hogysem
ilyesmibe belemenne. Asszony a Marcsa, punktum. S az se kap ezért a
pápától soha _aranyrózsát_. Mert még asszonynak is furcsa vállalkozás
ez. Bizonyosan özvegyasszony, mert ha férje volna, hát nem tudom, hogyan
igazolná az eljárását. Igaz, hogy végveszély idején történik s ilyenkor
megszünik az etikett, csak ember és ember van, akár szoknyában jár, akár
pantallóban és menekül, ahova lehet és amiképp lehet, nem az erényét
menti ilyenkor, de az életét.
Saját okoskodásomtól mintegy felbátorodva, nyitottam ki az ajtót és
beléptem. Koromsötétség volt bent, mint a kos szarvában. Hogy találom
itt meg az ágyamat, vagy a gyufát? Hátha nincs is gyufa? Szivem hangosan
dobogott s lábaim a földbe gyökereztek. Csodálatosan különös volt a
helyzetem. Egyszerre eszembe villant, hogy három ut áll előttem: vagy
nevetségessé kell válnom, vagy gyávává, vagy szemtelenné. Tessék ebből a
háromból választani. Megvallom (mi türés-tagadás), még a szemtelenség
legjobban felelt volna meg ambiciómnak, de azt még is meg kell kezdeni
valamivel, mig ellenben a gyávaság a legkényelmesebb kezdetnek és
ideiglenes folytatásnak, az ember megkeresi az ágyát, vagy a gyufatartót
és levetkőzik – és rábizza magát a véletlenre, az álomra, vagy nem tudom
én mire. Csak kitalál az a kis huncut Ámor valamit, vagy én belém bujva
vagy a Marcsába bujva, ami lehetővé teszi, hogy egy kicsit fecsegjünk
együtt, a pikáns helyzetből kifolyólag.
Hanem már most merre tapogatózzam az ágyam után? Balról szabályos
lélekzetvételek hallatszottak. Ott alszik ő. Vérem bizseregni kezdett.
Szemem káprázott, szinte látni véltem alakját a habvánkosok között s
keblének emelkedését. Volt egy momentum, csak az isten őrzött, oda
akartam lépni… de nem, nem, ez brutális lenne. Mit mondana az öreg
Fritzmayer? Ovidius öcsém, maga egy komisz fráter!
Nem, én nem vagyok komisz fráter, van bennem jellem és erő; jobbra
kanyarodtam, jobbra kell az ágynak lennie. Valami almárium-félébe
ütődék, ki is tört az üvegje, nagy csörömpöléssel esett szét.
– Bocsánat, mondám hangosan, azon hitben, hogy Marcsának föl kellett
ébrednie a zörejre – nincs gyufám és az ágyamat keresem. Nem mondaná meg
nagysád?
Nem jött felelet s a szabályos lélekzetvételek meg nem szakadtak.
Tovább tapogatóztam s valóban ott volt az ágy, mellette egy üres szék és
éji szekrény. A szekrényen azonban nem volt gyufa. Elfogott a méreg, a
boszankodás. Az ördög vigye az egész dolgot, nem igy képzeltem.
Megvetlek, Marcsa, te álomszuszék! Hirtelen lerángattam magamról ruhámat
és a paplan alá bujtam.
Egy darabig hallgattam meglapulva, mint a nyul, az alvó hölgy
lélekzetét, összerezenve, ha mozdult és ágynemüje suhogott. Ah, milyen
ingerlő suhogás! Szemem valóságosan átszegezte a szuroksötétséget s nem
tudtam levenni arról a környékről, ahol őt véltem. Fantáziám segitségére
rohant a szememnek s kéz kezet mos, egyik a másikat bolonditotta. Agyam
forró volt. A női test illatát éreztem az egész szobában. – Oh
Fritzmayer, öreg Fritzmayer, de elrontottad az éjszakámat!
És mégis, ami nem illik, nem illik. Hiszen csak fel nem költhetem.
Reggel panaszkodnék és Fritzmayer szemrehányásokat tenne. Legokosabb
lesz barátom, – mondám magamhoz – ha elalszol és játszod a hideg
ángliust.
Próbáltam behunyni szemeimet és a fal felé fordulni, de hasztalan.
Gonosz manók, a saját gondolataim csak egyre szurkáltak, piszkáltak:
Ejh, mit törődöl te Fritzmayerrel? Hátha az öreg kópé maga is egy kis
mulatságot akart neked szerezni? Hiszen csak van esze, hogy nem akart
erőnek erejével Szent Antalt csinálni egy fiatal ujságiróból? De ha azt
akart is, mit tehetek én róla, ha a Szent Antal tüzét érzem magamban
kigyuladni? S ki tudja végre, hogy maga a szép Marcsa is nem-e vágyik
egy kis kalandra? De akkor mért aludt el a mamlasz?
Nem tudom, meddig hánykolódtam igy az ébrenlét és az álom mesgyéjén.
Talán aludtam is egy kicsit, de milyen nyugtalan, fárasztó volt ez az
alvás! Csak azt tudom, hogy amikor feleszméltem és kinyitottam a
szemeimet, még mindig sötét volt a szobában, de az alvó szuszogása nem
hallatszott többé.
Kissé fölemelkedtem félkönyökre, a Marcsa ágya felé pillantva. Hát
néhány tüzszikra fénylett ott és sziporkázott.
Hohó! Ott ég valami. Látszott is a feketeségbe beleolvadni valami szürke
sáv – mintha füst volna.
– Marcsa nagysám! kiáltám önkéntelenül.
– Tessék? felelt erre egy hang, egy sajátságos rezgésü hang, mely nekem
rögtön feltünt.
– Kegyed az, Marcsa nagysám.
– Én, volt a kurta felelet.
– Meggyult valami kegyednél, szikrákat látok…
– Ej, dehogy, felelt az előbbi furcsa hang. – Csak a pipámból szállt ki
egy-két szikra a kupakon keresztül. Semmi az.
– Szent isten! kiáltottam fel csodálkozva. – Kegyed pipázik?
– Most gyujtottam rá, hangzott elfogulatlanul. Mintha egészen
természetes lenne, hogy ő pipázik.
Soha ilyet! És milyen utálatos vastag a hangja. Hát már most mit mondjak
neki erre? Egészen megzavart ez a bolondos dolog.
– És mióta pipázik kegyed?
– Már inas koromban kezdtem.
– Inas korában? Mit beszél? Hát kicsoda ön?
– Ej, hát Fritzmayernek a timár fia.
– A fia? hebegtem és a fogaim vacogtak, egész fülem hegyéig magamra
huztam a paplant. – Hát miért hivják akkor magát Marcsának?
A hálótárs felkacagott durván és szárazon, – beillett röhejnek is.
– Mert Máriának kereszteltek a felsővárosi templomban.
– Mily ostobaság! Nem értem.
– Pedig sokan vagyunk ugy a felsővároson – magyarázta Marcsa odaütögetve
a hamu kirázásának céljából pipáját a tenyeréhez, ami sajátszerüen
csattogott – akik a Bach-világ alatt születtünk. _Apáink nem akartak
katonát_ _adni a császárnak,_ hát leányoknak diktálták be fiugyerekeiket
– mert a bába is velük érzett s a pap Marcsának, Veronikának irta be az
anyakönyvbe, mert rászedték és engedte, hogy rászedjék, mert a pap is
velük érzett…
– Hja, hja! feleltem a falnak fordulva. Mintha nem is igen érdekelne a
dolog. Egy katonát loptak el a császártól, ez az egész. Bagatell az
egész…
Ott künn valahol a kakasok kukorékolnak. Mingyárt virrad. Szépen
vagyunk; én még semmit sem aludtam.
Szegény ember tőkéje.
Mindnyájan emlékeztek t. képviselőtársaim azokra a pillanatokra, mikor
bent, a tanácsteremben édesdeden elandalogtok valami ellenzéki beszéden
(ha mamelukok vagytok), vagy a saját gondolataitokon (ha ábrándozó
kurucok vagytok) s merengéseiteknek közepette egyszerre csak felétek
nyulik egy nagy prózai kéz és mintha egy olló volna benne, ridegen,
kiméletlenül egyszerre elmetszi a fonalat.
Pedig nem olló van benne, hanem csak egy papirszelet litografirozott
betükkel: „a képviselő urat kéri X – Y, hogy őt az elfogadó teremben
fogadni méltóztassék“.
Megnézed a nevet s ha nem valami főbenjáró ember a kerületből (a mi
sürgős inditó ok) szórakozottan zsebregyüröd a papirlapot, morogván a
teremőrnek: „Mingyárt, mingyárt“ s azzal ugy lehet megint visszazökkensz
a hallgatásba s elfelejted a várakozót, aki egyre vár ott a „sóhajok
szobájában“, hol csapatostól várják az ország minden részéből
összegyülekezett ügyes bajosok az apró zsarnokokat, kikre fantáziájuk
ráfencseli a tekintély és hatalom patináját, kikhez igy szólanak a
tényállás terjedelmes elmondása után: „Csak egy szavába kerül
nagyságodnak.“
No persze, csak egy szavába! Oh, hogy nevetnének a miniszterek, ha
hallanák! Hiszen hallották ők azt elégszer, mikor csak képviselők voltak
és már akkor is nevettek, de keserüen, most pedig gunyosan nevetnének,
mert már elfelejtették, hogy valaha keserüen is nevettek.
Csoda, hogy mennyi lehetetlen kivánság, kalandos terv jön össze az
elfogadó szobában egy délelőtt. Szerencse, hogy nem egy emberhez
szólnak, mert egy koponya megzavarodnék ezekben, de sok koponya birja.
Vannak ezek közt ismerős alakok: pumpoló öreg asszonyságok, szinehagyott
selyemszoknyákban, sorsüldözött emberek, csökönyös hivatalkeresők,
megátalkodott pörlekedők, csak ritkán akad valami uj, valami különös.
Egy fiatal leányra mindnyájan emlékezhettek, a ki állitólag komorna volt
valami grófi háznál s leesett a lépcsőn, eltörte a jobb karját,
amputálni kellett. Most sorban jár a képviselőkhöz, csinos, fitos,
eleven, mint egy cica, mindig arról a vidékről való, melyet az illető
képvisel s haza akar utazni, de nincsen pénze. Könnyek öntik el szép
szelid szemeit s a mint fellebenti pellerine-jét és a szép sugár
derékből nem következik a kar helyén kar, megilletődve nyultok
utiköltségért a zsebetekbe. A két karja azelőtt sovány kenyeret szerzett
neki, most kalácsot hoz az egyik, a hiányzó.
Kétségtelen, sok boszuságot okoznak e látogatók még akkor is, ha nem a
zsebére utaznak a képviselőnek, összelocsognak hetet-havat, kigondolnak
lehetetlen jogcimeket, naiv álmokat jönnek valóságokra felváltani, de
néha a kedélyességnek egy-egy sugára is besuhan velök a mindennapi élet
egyhangu szürkeségébe.
Itt van például az én óriásom, Gerencsy Mihály. Mindig kérdeztétek tőlem
a folyosón: Kicsoda az a nagy, Góliáth formáju ember? Hát az a Gerencsy
Mihály volt, a ki nekem sok mulatságot szerzett – a folytonos
zaklatásaival.
Azon speciális alakok közzé tartozik ez a Gerencsy, a kik a ház külső
levegőjében élnek. Ez egy külön osztály és pedig nagy, terjedelmes.
Isten tudja, miért, de innen várják jövőjüket. Gerencsy is valami
hivatalra lesett (igy mondta nekem egy párszor), de addig is itt élt,
itt mozgott, mint a muslinca a fényes lámpák körül. A muzeumkeritésnél
várt, a mikor gyülekeznek a képviselők és ott várta, a mikor oszlanak.
Mig csak egyet látott közülök, utána nézett. Addig nem tudott hazamenni.
Vonzotta valami hozzájuk.
Engem igen gyakran keresett fel, de hogy miért épen engem, sohase tudtam
rájönni. Meglehet, hogy a többi képviselőtársaimat is ugy zaklatta.
Minduntalan volt valami kérni vagy mondani valója – többnyire valami
zöldség. Inkább visszataszitó volt, mint rokonszenves, durva, óriás
testén roppant fej gömbölyödött, mint a bölényé. Az egész fejet szőr
nőtte be, vöröses, deresedő szőr, csak a képén látszott két felül akkora
csupasz hely, mint egy kétgarasos.
Eleinte mindíg másokat protegált, ámbár emlitette, hogy maga is sok
gyerek apja és rossz viszonyok között él. Virágzó kocsmája volt a
belvárosban, de megbukott. Ha jól emlékszem, egy sovány asszonyt hozott
egyszer magával, hogy ajánljam be a vasutakhoz, a menetjegyek
szortirozásához, azt feleltem neki, hogy könnyebb egy tevét a tű fokán
körösztül hajtani, mint egy asszonyt bevinni a jegyszortirozáshoz.
Máskor egy fiatal emberrel jött, a ki előléptetést akart – mert,
ugymond, csak akkor veheti el a jegyesét (a gonosz szülék nem adják oda
másképen). Összeszidtam Gerencsyt, hogy bolondnak néz-e engem? Majd én
azért járom a minisztereket, hogy egy ismeretlen urat egy nagy szerelmi
élvezethez segitsek.
Dühös lett Gerencsey, mert nagy szenvedélyek látszottak lakozni e
roppant testben, bár alapjában nem birtam tisztába jönni az
alapjellemével: rossz ember-e, vagy csak durva? Néha elképzeltem róla,
hogy kész volna gyilkolni is s a nevetségességig féltem tőle. Máskor ugy
tünt fel nekem bárgyu tekintetével, mint egy magával tehetetlen nagy
gyerek. Furcsán voltak benne elvegyülve a különböző tulajdonok. Heves,
goromba, erőszakos, vakmerő volt, sőt szemtelen, a mellett
meghunyászkodó, ügyefogyott és naiv. Gyülölettől szikrázó szemekkel kelt
ki, ha a lapokban olvasta, hogy X vagy Z főur, miniszter, püspök nagy
ebédet adott. „Disznóság, – rikácsolta – mennyit falnak föl! Hát nem
lett volna jobb, ha azt a pénzt nekem adták volna, a mibe került?“
Minden elszórt garashoz ő formált igényt, toporzékolt, dühöngött, ha
valaki a lóversenyen ezreket nyert vagy vesztett, vagy ha más valaki
nagy összeget hagyott az akadémiának.
– Hát nem tudta a kutya nekem hagyni?
Ha nem is az egészet, ha csak a felét vagy legalább ötszáz forintot.
Csak ötszáz forinttal is mit tudna ő csinálni? Magának varratna télire
egy rókatorkos kabátot, a minő a házban lakó járásbirónak van, a kis
Jancsika csizmát kapna és iskolába való bélelt öltözetet, a Gyuszinak
megvenné a himzett kis szürt, a mit az a kigyó-utcai kirakatban látott,
ugy, hogy nyitva maradt a szeme, szája, Marika hozzájutna a nagy
babához, az igazi hajuhoz, meg a többi rajkó is mind-mind örömre
virradna, sőt az anyjuktól (egy vézna, vérszegény teremtéstől) sem
sajnálná, a mit váltig hangoztat a házban lakó doktor ismerősük: „Vasat
az asszonynak, vasat és csak vasat“, egy pár palack chinai vasbort, hadd
szörpölgetné, hadd erősödnék. Mert a fát is meg kell támasztani, ha sok
gyümölcsöt hoz. Gerencsyné pedig csak ugy szórja a gyümölcsöt.
S minél több gyerek, annál kevesebb szerencse. Alszik-e az Isten, vagy
mit csinál? Az exkocsmárosnak váltig rosszabbra fordult a sorja. Egy
likőr-gyárosnak volt az ügynöke ez időben, de a likőr is rossz volt, a
Gerencsy svádája is rossz volt, igen keveset tudott a közönségre
rásózni, nagyon vékonyan csepegett a jővedelem. Mind gyakrabban
mutatkozott most a házban, ott láttam majd mindennap a korridoron
ácsorogni, várakozóban valakire. Kiket várt, kikre leselkedett, mit
akart ettől vagy attól, nem tudom, nem kérdeztem, ha csak lehetett,
igyekeztem ugy elmenekülni előle, hogy meg ne lásson.
Egy nap azonban, nyár elején, épen a legutolsó ülések egyikén a fogadó
szobába hivatott.
– No mi baj, Gerencsy uram?
Hanyagul huzogatta le s fel a vállait.
– Egy kis pénzmagra szeretnék szert tenni, – mondta rekedten. Engem is
szoritanak mások, hát én is szoritok másokat.
– No no…
– Mért tömjem én az állam bendőjét? – szólt sötéten maga elébe nézve. –
Igaz-e vagy nem?
– Persze, hogy ne hizlalja. De hát miről van szó?
– A honvéd nyugdijamat akarom! még ugyan erős vagyok (megrázta ökleit),
de mindegy. Száz kilót nyomok, nagyságos uram, de ebben egy lat sincs, a
mi az állam zsirja lenne. Becsületemre mondom, egy lat sincs. No mit néz
ugy rám?
– Azt bámulom, hogy maga már honvéd volt negyvennyolcban.
– A mi azt illeti, – motyogta kelletlenül a vörhenyes sertével benőtt
állát vakargatva, – lehettem volna honvéd, de…
– Nem értem. Nem volt honvéd és mégis…
– Az az hogy… Ebben az esetben egyre megy ki.
– Hogy egyre?
– Mivelhogy a megboldogult édes apám, mást fogadott helyemre… (S ezzel
kihuzott a zsebéből egy nyaláb iratot.) Itt vannak az okmányok, minden
rendben van. (Idegesen kezdett köztük babrálni.) Ez itt a szerződés
Szüts Péterrel, melyet édes apám kötött. Ez a hadnagygyá való
kinevezése, aláirva, Mészáros Lázár.
– Tehát a Szüts Péter nyugdijáról van szó, – vágtam közbe.
Bólintott a fejével:
– A végett jöttem kérni s képviselő urat, hogy eszközölje ki. Nem sok
pénz, nagyon kevés pénz, de a mi jár, hát jár.
– Ha az iratok rendben vannak, azt hiszem könnyü lesz.
– Nagyon helyes, igen helyes – jegyzé meg fönséges nyugalommal. – E
szerint elvállalja a képviselő ur?
– Szivesen.
– No látom, hogy jó hazafi – szólt olyan benső megelégedéssel, mint a ki
az ellenkezőjére bukkan annak, a mitől tart. – Most már csak azt tessék
megmondani, itt hagyjam-e az iratokat, vagy pedig elküldjem valamerre?
– Legjobb volna, ha maga Szüts ur vinné el az illető helyre a
kártyámmal.
Rám meresztette az uhubagolyéhoz hasonlatos sárgás szemeit és a szája is
nyitva maradt.
– Miféle Szüts ur?
– Hát melyik más, az illető honvédhadnagy, a kiéi az irományok.
– De édes istenem, hiszen az ott hagyta a fogát Segesvárnál, a hol
Petőfi.
Most meg már én kezdtem csodálkozni.
– Az ördögbe is, hisz akkor a maga Szütse nem kaphat nyugdijat, de nincs
is rá szüksége.
– Persze – felelte ő kedélyesen – a nyugdijat nekem kell kapnom, mert
helyettem szolgált, a mi annyi, mintha én szolgáltam volna.
– Ugyan legyen esze, édes Gerencsy. Ő maga helyett szolgált, az igaz, de
elesett.
– No és mi következik ebből? – kérdé mérgesen.
– Az következik, hogyha ön szolgált volna is és meghal a csatamezőn,
most ugy-e nem kérne nyugdijat?
– Az más – pattant fel Gerencsy. – Fiskális észszel kell a dolgot venni,
érteni kell a fundamentumát. Szüts Péter helyettem szolgált, ez egyszer
áll, a szerződés is mutatja; de elesni önmaga helyett esett el, ahhoz
nekem semmi közöm, az nem volt a szerződésbe kikötve, punktum, ha mégis
megtette, a saját szakálára tette, punktum. Ez csak világos, mint a
napfény. Igy van-e, vagy nem ugy van?
Boszankodtam is, nevettem is.
– Már ez bizony nem ugy van, és mondhatom, nagy bolondságot motoszkáltat
a fejében, ki kell azt onnan ereszteni.
Piros lett, mint a pulykataraj s görcsös köhögés fogta el, azt hittem,
rögtön megful a dühtől, a szemei vérbe borultak, vastag ajkai
reszkettek.
– Mit? – kiáltott fel. – Ön nem ismeri el jogomat! No szépen vagyunk.
Hát érdemes küzdeni a hazáért? (Mind a két kezével homlokára csapott.)
Oh, hogy bele nem üt az istennyila az urakba!
– Ha csak ezért hivatott, Gerencsy ur – fakadtam ki sértődve – ugy én
itt hagyom, isten áldja meg.
Megragadta a kabátomat.
– Hát nem vállalja el az ügyemet? Mi?
– Lehetetlenség! Nem tehetem magam nevetségessé!
– Ugy? – riadt rám végtelen megvetéssel, gunyosan. – No jól van! Majd
megmutatom én. Vagy megkapom a nyugdijamat szép szerivel, vagy ha
megtagadják, átadom az urakat X-nek. (Egy fogas fiskális-képviselőt
nevezett meg.) Majd befüt az magoknak!
Menekültem előle. Azt hittem, mingyárt megesz. Valóságosan szaladtam,
fellökve a folyosón népképviselőt, excellentiás urat, miniszterekre
várakozó főispánt, de még az élénk folyosói zsongáson keresztül is
hallani véltem a Gerencsy fenyegető szavait: „No jól van, hiszen jól
van!“
Nem tudom, mit tett aztán, de ugy félfüllel hallottam, hogy volt az
országos honvédsegélyző bizottságnál, hogy ott elutasitották és valami
scénát csinált. Azt hittem, most már komolyan megharagudott én rám is,
de tévedtem (hiszen nem volt ő neki rossz szive), néhány hét mulva,
nyáron, a Ház szünetelése alatt, mikor éppen fürdőre készültem már s
nagyban naphtalinoztak a lakásomon, egyszerre csak benyitott hozzám. De
mennyire meg volt viselve. A haja fehérebb lett, a bajusza lelógott, a
potroha lelohadt. Alázatos volt és kimerült.
– Egy földönfutót lát maga előtt nagyságod.
– Mi a baja? Üljön le nálunk!
– Nem ülök, dehogy ülök – nyöszörögte – nem addig én, mig meg nem
találom, a mit keresek.
Hanem azért mégis leült s lankadtan eresztette le a két kezét a
térdeire, melyeken nagyon ki volt fényesedve a fekete pantalló – hajdani
ünneplő ruhadarab. Rossz jel, mikor az ilyen ember fekete nadrágot huz
hétköznap. A lingua paupertatis szerint annyit jelent, hogy nincs a
ruhaszekrényben másik. A fekete nadrág rendesen az utolsó mohikán.
– És mit akar találni? – vettem fel a fonalat.
– Hivatalt, nagyságos uram. A likőrgyár, a hol voltam, megbukott, fut a
félhavi fizetésemmel. Itt állok a sok gyerekkel csupaszon, mint az
ujjam. (Hej, ezen is gyürü volt valamikor.) Lótok-futok tiz napja valami
állás után, de képzelje, nem alkalmaznak az emberek.
– És mért nem?
– Mert marhák – tört ki egyszerre, kizökkenve alázatos szerepéből. –
Azért jöttem most a képviselő urhoz, mert tudom, hogy megszán és
pártfogásába vesz. Vagy ön is olyan… izé. De nem, nem. Elpusztulok,
uram, ha nem vesz atyai szárnya alá, a feleségem is elpusztul, a
gyerekeim is elpusztulnak.
– Hiszen venném én a szárnyaim alá, de először is nincsenek szárnyaim,
másodszor pedig, miféle hivatalt tudna maga betölteni?
Felfortyant sértődött önérzettel.
– Minden hivatalt, uram. Olyan irásom van, hogy a minisztereké se
különb. Az eszemet pedig el nem cserélem egyikükkel sem. Én minden
lehetek, ezt én mondom (a mellére ütött kevélyen), hadd szóljon most az
állam, hogy ő mit adhat.
– Nem ugy megy az, Gerencsy uram, önnek kell előbb valami alkalmasat,
valami lehetségest kinézni.
Ravaszul mosolygott.
– Hiszen éppen az van most. Három esztendeje vigyázom már, hogy a
képviselőház irodájából kimozduljon valaki, de ezek az irnokok nem
mennek el onnan, mert a hely kényelmes és jó, lestem, hogy talán meghal
valamelyik, de nem teszik a szemtelenek.
– Persze.
– Tegnap végre megkönyörült rajtam a Tóth Károly és meghalt tifuszban.
No mondok, ez már valami. Ép azon a ponton állottam volt, hogy ha se az
ördögnek, se az Istennek nem kellettünk, előhivom a szegény emberek
legutolsó barátját: a szenet. Az biztos, az segit. S ehol ni, meghal
Tóth Károly, a becsületes derék fiu, mintha csak megrántaná a kezemet és
igy szólna: „Ne bolondozzék, Gerencsy bácsi, átengedem magának a
helyemet“. Mindig is olyan nyájas, jó akaratu volt én hozzám. És most
már csak a képviselő uron fordul meg a dolog, ha mingyárt velem jön és
beajánl helyére a képviselőház elnökénél.
– Most mingyárt?
– Addig kell ütni, kérem alássan, a vasat, a mig meleg.
– De ha lehetetlen…
– Mi az a lehetetlen? – kérdé zordonan és a szemei vérbe borultak és a
haja felborzolódott, az orrcimpái pedig reszkettek.
– Ugy értem, – feleltem megszeppenve, – hogy én szivesen teszek önért
lépéseket, de most országgyülési szünet van, az elnök nincs itthon.
Kezével indulatosan csapott asztalomra:
– De mikor mondom, hogy sürgős.
– No, no, csak lassan, – csititgatám szeliden, csendesen, – akármilyen
sürgős, azért az elnök még sincs otthon.
– És mikor jön haza?
Fürkésző tekintetét rám szögezte egy vizsgáló biró zordonságával, mintha
én tőlem követelné az elnököt.
– Szeptember huszonnyolcadikán kezdődik az uj ülésszak; akkorra megjön
minden bizonynyal.
Megrázta a fejét, miközben ugy fujt, mint egy bika.
– Niksz. Nem várom.
Felugrott és nagy furiával indult az ajtó felé. Én egykedvüen vontam
vállat.
– Ha nem várja, arról nem tehetek.