Petrás is ütötte, de a Timpi nem volt rábirható aznap semmilyen aktiv
mozdulatra, csak a füleit mozgatta és pislogott csendesen, türelmesen.
– Bolond órája van, – vigasztalta magát Otrokocsy – majd holnap ujra
próbáljuk.
Egész összetörve vezették vissza istállójába, a háta piszkos volt a
földtől, melyen hentergett, s mikor a nyakát megrázta, kurta sörényéből
csak ugy hullottak a bogáncsok. Senki sem vakarta, fésülgette a szegény
Timpit.
A következő éjjel megint meg akart szökni a peregrinus, de most még
jobban vigyázott rá Otrokocsy és megint megfogta. Nagy szemrehányásokat
tett neki a lelketlenségeért.
A peregrinus görcsös fuldoklással mentegetőzött:
– Engedd meg, amice Mihály, de nem tudok megbarátkozni a gondolattal, a
rettenetes gondolattal, hogy én szántsak.
– Bolond vagy, ha mondom, rosszabb vagy a Timpinél, de kell, mind a
kettőtöknek kell… akarom. És a te dolgod kevésből áll. Kicsiség. Csak az
ekét kell fogni és ballagni a szamár után.
– Tudom, tudom, de az elv…
Másnap megint munkába állitották a Timpit. Most már nem feküdt le a
földre, hanem csak ugrándozott egy helyben, ágaskodott feleletül az
ütésekre, de minthogy az Otrokocsy földje vizszintesen következett előre
és nem harántékosan fölfelé az égnek, a szamár fürge mozgásaiból
sehogysem keletkezhetett barázda.
Nagy szégyen volt ez. Sokan nézték a szomszédok és nevettek, vihogtak a
komédián.
– Tudod mit, Petrás – hörögte a pisetarius szenvedélyesen – befoglak a
szamár mellé. Ha te egyenest mégysz, ő is menni fog melletted. Hidd meg,
Petrás, menni fog. Ketten boldogulni fogtok, majd meglátod. És neked nem
kell huznod, ő huzzon csak.
– Nem vagyok én Szapáry Péter – ellenkezett Petrás.
– Nem, mert csak Petrás vagy. No ne okoskodj, Petrás, kedves Petráskám,
tedd meg nekem.
Addig-addig könyörgött Petrásnak, hogy megtette neki, be hagyta magát
fogni a Timpi mellé.
A Timpi hamar végzett vele, nagyot rugván rajta, mire rettentő
orditással és jajveszékléssel rogyott össze.
– Meghalok, Mihály. A te lelkedre halok meg. Pedig de szép az élet…
Lepedőben vitték haza, egész éjjel haldokolt, de reggel mikor holttestét
keresték, hült helye volt: megszökött a vén imposztor és csak szinlelte
a rugás fájdalmas voltát.
Otrokocsy le volt sujtva, hogy nem bir a Timpivel.
– Ugy látszik, valami uri munkára lesz alkalmas.
S kihirdette legott a kapuján, hogy kirándulók számára (mert sok
turista-társaság fordul meg a városban, a kik fölmennek a Szitnyára és a
távoli tárnákhoz) egy hegyi szamár kapható.
Akadtak is utasok, egy professzorné, ki az urával ment ki botanizálni a
hegyekbe, kibérelte a Timpit. A Timpi vitte egy darabig nagy kényesen.
Szép volt az asszony, – hát mért ne vinné, – de egy negyedóra mulva
érezte, hogy egy kicsit nehéz az asszony, – hát minek vinné.
A Szitnya alján kanyargó uton fölért egy kis fensikra, tele volt az
csipkerózsa-bokrokkal, vadvirággal, melyek körül zöldaranyba játszó
legyek és bogarak udvaroltak. Ott kikereste a legszebb helyet, legbujább
vadszegfü gruppot és akkor hirtelen összecsukta a hátulsó két lábát,
mire a szép asszony egy nagy sikoltással lefordult és leesett a puha
gyepre – maga a Timpi pedig őrült futásnak iramodott hazafelé, nem
törődve, hogy a nyereg is lecsuszott a hasa alá.
Ezt még vagy kétszer-háromszor cselekedte meg, csakhogy nem ilyen
udvariasan, (mert jól tudta ő mit mikor kell tenni) és olyan rossz hire
lett a városban, hogy soha többé senki se ajánlotta a kirándulóknak.
Közmondás támadt a vidéken, ha valami léha tökéletlen teremtményről
fordult szó, hogy „hasznavehetetlen, mint az Otrokocsyék szamara“.
A pisetárius ujólag törhette a fejét, mit tegyen a Timpivel. Hát el kell
adni – tanácsolta a felesége és elvitték a vásárra.
De a vásáron se vette meg senki. „Ingyen se kell“ – mondták a vevők.
Ekkor a diákokhoz fordult Otrokocsy, hogy jó volna a Timpit kijátszani
az iskolában – egy hatos lenne egy szám – mekkora úr lenne a ki
megnyerné! Én magam köröztem az ivet a kis diákok közt és mutatkozott is
némi hangulat, az eszme tetszett, hanem a diákok gomb értékben akartak
volna fizetni, (tiz gomb képezett a gombozás szabályai szerint egy
krajcár értéket) Otrokocsy bácsi azonban nem akarta ezt a valutát
elfogadni – s igy Timpi a nyakán maradt.
Már-már elhagyta őt minden emberi lelemény a Timpi jövedelmezőségének
kérdésében, midőn egy napon uj fotográfus költözött be a
szomszédságunkba, valami Palásthy nevü.
Otrokocsy hamar megösmerkedett vele, sokat kvaterkázgattak együtt a
„zöld szarvas“-nál és egy ilyen alkalommal eldőlt a Timpi sorsa.
Megbeszélték egymás közt.
Volt a fotográfus atelierje mellett egy lombos eperfa, másnap odavitték
a Timpit és hozzákötötték. Ott állt egész nap tétlenül, nyugalmasan az
árnyékban (nagyon szerette az árnyékot), ha elunta az álldogálást,
lefeküdt, ha meg viszketett a teste, hozzádörzsölte az eperfához, ha
megéhezett, harapott a gyepből, ha megszomjazott, ott volt előtte egy
dézsa viz. Igazi sine cura volt ez rá nézve. Kellemetes és szórakoztató.
Gyakran jöttek kis fiuk, kis leányok a mamájukkal (napjában egyszer vagy
kétszer), a kik le akarták magokat vétetni.
Palásthy megsimogatta ilyenkor a fejüket és igy szólt egyikhez,
másikhoz:
– Hátha a csacsin vennők le magát kis pubika…
Minden kis pubika örült ennek, tapsolt kezeivel és kérte a mamáját:
– Mama a csacsin! Jaj a csacsin!
Hát persze, hogy a mama megengedte, hiszen csak egy forinttal lesz
drágább a kép. (A forint kétharmada Otrokocsyt illette.)
Néha valamennyi gyerek a szamáron akart ülni – s egy-egy fölvétel
helyett, ha a gyerekek egy képre voltak is eredetileg tervezve, minthogy
szamár csak egy volt, annyi fölvételt kellett csinálni, a hány gyerek
van.
Timpinek az volt a hivatala, hogy ezeket a csepp jószágokat türje meg
egy-két percig a hátán és meglehetősen mozdulatlanul álljon a masina
előtt és minthogy a Timpi ugyis esküdt ellensége volt minden mozgásnak,
fényesen töltötte be a hivatalát.
Ott lehetett látni évekig az eperfa alatt, örökös pihenésben, csöndes
komtemplálásba sokszor jóizü szendergésbe merülve. Kedves diákkori
emlékeim közt ott van az ő jámbor szürke alakja, szelid, türelmes
nézésével.
Elérte a legmagasabbat, a mit egy szamár elérhet. A tökéletes
boldogságot. Csak még egy dolog molesztálta: a legyek. Ezek az átkozott
legyek. Csapkodnia kellett a farkával ide-oda. De később még jobban
ellustult és megunta a farkát is mozditani. Inkább a legyek sétáljanak.
S minthogy ez egészen magánügye volt, jogosan dönthette el a kérdést
ugy, a mint akarta.
Viszontagságos történetét érdemes volt leirni, mert hasonlit az emberek
által csinált nagy és szerencsés karriérekhez – még azzal is, hogy a
szerencsés állással, a melyre a mihaszna tulajdonságaival vergődött, a
halhatatlanság is vele jár – mert a Timpi arcképe ezer és ezer
példányban forgott szerteszét.
Ott alszik a Marcsa is.
Éppen akkor laktam Szegeden a mikor a Tisza olyan nagyon megharagudott,
hogy elhagyta medrét, nagy zugással, háborgással rohant a városnak.
Világra szóló katasztrófa volt, csövestől termettek a szomoru
történetek. A viz fölhasitotta a föld gyomrát a felsővárosi temetőben,
kimosta a halottakat sirjaikbol és a koporsók beusztak a városba, régen
elhalt gazdák a régi portáikra. Jól megjósolá azt a mult század végén a
hires Menyhardus gvardián atya: „Akkor lesz nagygyá a város, ha az
ősapák hazajönnek.“
De én a szomoru történetek e nagy garmadájában is a vig anyaghoz nyulok
s csak ugy találomra leveszem a tetejéről egyik élményemet a jó öreg
Fritzmayer Pál uram házában – aki engem még a viz ellenes harcok
idejében meghitt vendégének, mondván:
– A viz be fog jönni. A királynak sincsen már annyi zsákja, amennyi
fölfogná. (Uj ember voltam Szegeden, nem tudtam, hogy zsákkal fogják a
vizet, nevettem.) Ha majd egyszer nem lesz födele _Ovidius öcsém_,
szivesen látom a házamnál, mert az terméskőből van és emelkedett helyen
fekszik, nem esik semmi baja.
Az öreg minden firkáló embert Ovidiusnak nevezett, vagy Virgiliusnak,
amelyik hamarabb eszébe jutott, több poétáról nem volt tudomása –
különben is esküdt ellensége lévén a könyveken hizott elméknek,
valószinüleg ő befolyásolta hires nászát, a hódmező-vásárhelyi arany
parasztot, Nagy András János uramat is, ki ezen időkben szurta le az
egész környék bámészkodására huszezer forintos adományát, nem amiként a
város óhajtotta volna: idők végeiglen egy jelesen szorgalmaskodó szegény
tanuló kiképzésére (hogy mindig legyen egy okos ember
Hódmezővásárhelyen), hanem adta inkább egy artézi kutra azzal az
indokolással, _hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a tiszta viz
még egyet sem._
Nemzetes Fritzmayer Pál uram éppen olyan tekintélyes férfiu volt a maga
nemében Szögeden, mint Nagy András János uram Vásárhelyen; nem csoda,
hogy komák voltak, egymásnak a gyermekeit tartván keresztvizre – persze
nem egyenlő mértékben, mert Nagy András Jánosnak csak egy fia volt, aki
később a Fritzmayer Pál Juci leányát vette nőül és hamar elhalt,
ellenben Fritzmayer uramnak annyi gyermeke volt, lány, fiu,
össze-vissza, hogy kétszer is szüksége volt, legalább az egyik kezére,
ha az ujjain elszámlálta. Beszélik, hogy néhány csinos fehérnép akad
köztük, egypár már férjhez ment és azok kikapósak, egy-kettő anyányi és
eladó, egy csomó növekedő. Általában gyakran lehetett hallani: „Minden
elfogy a világon, csak a Fritzmayer-lányok nem fogynak ki sohasem.“ (Ugy
tetszik, Fritzmayerné asszonyom született Tóth Veronika még mindig nem
kergette el a gólyát a ház környékéről.)
Fritzmayer bácsinak még az apja vándorolt be Poroszországból Szegedre
vándorlólegény korában s olyan magyarrá lett itt mint a patyolat. Palkó
fiát elküldte ugyan Temesvárra német szóra egy évig, de biz’ azon nem
sokat fogott. Mikor haza került s németül szólitotta meg édesapja,
habozó tekintettel meredt reá:
– Hast du mich verstanden?
– _Fer_ – felelte a fiu azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a
szittya idioma: a „megértettél“-re a kérdés első szótagját böki oda az
ember feleletnek: „Meg.“
Németségről szó sem volt aztán többé – valószinüleg maga az öreg
Fritzmayer (Konrád bátyó) is elfelejtette idők jártával anyanyelvét; – a
szegedi levegő kihuzza a fejekből a német szavakat, mint a vizikátor a
rossz anyagot a vérből.
Szóval, már Konrád bátyó alatt teljesen elszegediesedett a Fritzmayer
familia, Pál pedig idősebb korában, mikor jól megszedte magát mint
cserző varga, számtalan földet, rétet vásárolván, homoki szőlőket
Szatymazon, kibujt a bőrkötényből és beállott egyszerü szántó-vető
pógárnak. Ez ugyan nem jövedelmezett ugy és jobban is kellett dolgoznia,
de mindegy, a föld csak mégis föld – megkurtitá tehát kabátját mándli
formára s ezüst gombokat rakott véges-végig sürün a mellényére, ami azt
jelezte, hogy nem mesterember, se nem „fisér“, se nem „super“, se nem
„gányó“, hanem a maga gazdája.
Sok mágnás tempóval jár az efféle. A varga ott térül-fordul reggeltől
estelig a komisz bőrök közt és a legényeit mustrálja. A föld ellenben
megnemesiti a pógárt, ebéd után elballag feketére az „Oroszlányhoz“,
ahol azon jár az esze, hogy mi történik a „torony alatt“, (tudniillik a
tornyos városház hivatal-szobáiban), mit csinálnak a város követei a
budapesti országgyülésen? A vargának azt mondják a bőrök: „Vagy minket
nyakgatsz, vagy meg nem élsz“; a pógárnak azt mondják a földjei: „Egy
kis jó essőre volna szükségünk“, amit az meg nem adhat neki,
következésképp rábizza az égiekre. A polgár ráér közügyekkel bibelődni.
Igy vitte bele lassankint Fritzmayert a föld a városi ügyekbe, ahol
komolyságával és józanságával bizonyos tekintélyre tett szert, nagy
akciót fejtvén ki a közgyüléseken, kivált az ugynevezett _ló-párt_
ellen, amely furcsa nevét a régi időkben nyerte amaz emlékezetes
szavazásból kifolyólag, hogy Dugonics András lóháton legyen-e vagy
gyalogosan? A lovat ugyan sikerült kiszavazni a szobor alól, és most
gyalog áll ott Dugonics András a reáliskola épülete előtt, de a lópárt
megmaradt, eleven, harcias és fickándozó most is, sőt ugy tetszik,
elszaporodott az ország többi városaiba is.
Éppen a lópárt elleni közgyülési csatározások hoztak bennünket közel
egymáshoz (Fritzmayeréket támogattam az ujságban). Fritzmayer kimondta
egyszer: „A penna rosszabb a vasvillánál“. De ugy értette, hogy jobb a
vasvillánál. Megismert, megszeretett apránkint, azért mondá aztán a
veszedelem napjaiban:
– Ha ürge lesz magából, Ovidius öcsém, szivesen látom a házamnál.
Tényleg ugy készült a veszedelemre, mint hajdan Noe (akinek az Ur
megsugta), élelmi szereket vásárolt, meggyónt testamentumot csinált,
szóval mindent ugy rendezett el, hogy ha élnie adatik, megélhessen, ha
pedig halnia kell, ne szoruljon ebben se külső segitségre. Még a házőrző
kutyájáról, a Marosról is gondoskodott; megszoktatta, hogy egy nagy
hordóban háljon, a nagy hordót pedig odakötötte egy hatalmas, égig
meredő topolyfához kötéllel – ugy hogy ha éjjel tör be a viz, kutyabaja
se lesz a Marosnak, csak a lakóházát emelhetik föl a hullámok.
Csakugyan éjjel tört be a viz, egy tavaszi éjjel; cudar szél süvitett,
dühitve, ingerelve a lázadozó Tiszát. Jött és elnyelte a várost. A ház,
ahol laktam, egész fedélig viz alá jutott. Minden élő lény elhagyta,
csak a macska maradt, vándorolt följebb emeletről emeletre, végre a
fedélre szorult és ott sétálgatott nyávukolva. Én magam elmenekültem a
vasuti töltésre, ott vártam be a virradatot. Mondjam-e, ne mondjam-e,
milyen virradat volt? Bizony inkább nem mondom.
Hiszen a történetemhez csak annyi tartozik, hogy nappal elég idegfeszitő
volt azon a körülbelül egy holdnyi területen tartózkodni, amely az
„Iskola-utcában“ szárazon maradt a városból, s hallani a menekülőktől a
szörnyübbnél szörnyübb hireket és a távoli pukkanásokat a beláthatatlan
tenger különböző tájékairól (minden pukkanás egy épület összeomlását
jelezte), de amint leszállott az alkony, noha még fiatal legény voltam,
erőt vett rajtam a bágyadtság, éji szállás után kellett nézni. Itt a
szárazföldön ugy is tarthatatlan volt az élet, ami kevés friss
élelmiszer volt a vendéglőben, méreg drágán licitálták fel a
szárazföldön nyüzsgő sokaságok: a leves egy forint volt, egy
borjuszeletet (csak egy volt) öt forintért váltott magához Glück ur, a
gazdag gabonakereskedő, aki miután elfogyasztotta jóizüen, sirva borult
az asztalra, hogy honnan fizeti ő majd ezentul a tizenötezer forint
földadóját?
Ily viszonyok közt jutott eszembe a Fritzmayer meghivása; különben is
hallottuk a szárazon, hogy a házának semmi baja, az ár a földszinti
ablakokig se hatolt.
Nosza, hamar keresünk egy csolnakot. Állt elég a sekélyes vizben, csak
meg kellett szólitani egynek a gazdáját.
– Mit kiván ön, ha elvisz Fritzmayerhez a Felső-városba?
Az „ön“ szó idegenszerüen érintette a füleit.
– Öt forintot, mondá foghegyről. (Olcsó volt akkor a pénz).
– Az ángyom térdét! pattantam föl mérgesen.
– No no, szólt ő megjuhászodva és a lapátját a vizbe mártotta, – látom,
hogy jó magyar ember, hát elviszem egy forintért.
– _Dangubálással?_ (Hajósnyelven veszteglést jelent a dangubálás, hogy
tudniillik meg is vár ha vissza kellene fordulnom).
A „dangubálás“ szóra elöntötte a derü az öreg hajós arcát és elkezdte a
fejét csóválni neheztelően:
– Ej, ej, hát mért nem mondja mingyárt, hogy szögedi embör? Üljön föl,
elviszem ingyen.
Egy jó negyedóra mulva odaértünk a Fritzmayerék háza elé, emberi és
állati holttestek usztak a vizben, valamint házi szerszámok, a
holttesteket kikerülte a csónakos, a szerszámokat ellenben egy
vasmacskával elfogdosta utközben. Ahogy odaértünk, legott láttam a
hordót a ház előtt, amely idestova himbálódzott a vizen, de elszabadulni
nem tudott. A Maros nem látta, de megérezte a vendéget és ugatni kezdett
a hordóban. Az öreg Fritzmayer kinyitotta erre az emeleti ablakot:
– Ide ide Ovidius öcsémuram! – kiálta rám – Isten hozta nálunk! No ugy-e
mondtam, amit mondtam? Aztán befelé fordult, valamelyik cselédleányhoz
szólt, de a templomi csöndben, amely a kihalt városban honolt, hallani
lehetett: „Még egy teritéket az asztalhoz!“
Tele volt az egész ház menekülőkkel, rokonokkal, jó ismerősökkel meg a
leányaival.
– Sok jó ember elfér, mondogatta az ősz hajszálait rásimogatva a
koponyája kopasz vidékeire – minden lesz, nem halunk meg éhen.
S valahányszor jött egy-egy ujabb menekülő, egyre vidámabb lett, hogy
valamit tehet érte. Ugy járt ott a siránkozók és jajveszéklők közt, mint
egy őskori patriarka, viditva őket bölcs szavakkal:
– Isten egy legyet sem fullaszt meg ok nélkül. Majd meglássa lelkem,
hugom asszony, hogy helyes lészen az ő cselekedete.
Egy másik csoportnak, amely a sárga bőrkanapén ült, ezeket mondá:
– Az özönviz bizonyára még rosszabb vala, de valamelyes jó még abból is
támadt, például a kőszén.
Ez bizony Kovács György sógornak szólt, aki lehorgasztott fejjel bámult
a padlóra, de akinek csinos kőszénbányája van Nógrádban.
A vacsoránál vidám történeteket mesélt, hogy vendégeit eltéritse sötét
gondjaiktól. Lassankint meg is olvadt a bú, egy-két pohárka bor
elszedegette. Csinos menyecskék, leányok egész sora ült a rengeteg
hosszu asztalnál s Nagy András Gáborné, egy pajkos özvegy asszony
(Fritzmayer Juci) elkezdte a kenyérgalacsinokkal való dobálózást. Ez az
első stádium – azután jön az első kacaj, azután kezdődik a haragszom
rád, a viháncolás. Ahol sok fiatal nép van együtt, ott nem nagy ur a
szerencsétlenség sem.
Vacsora végeztével fölkerekedtek a Fritzmayer fiuk, János, a lakatos,
akit ösmertem az Oroszlány kávéházból és Gyuri, a mézeskalácsos, akinek
gyönyörü felesége éppen az imént esett _kutba_ (nekem kellett őt
kihuzni), fölkerekedtek, hogy csónakjaikon menteni indulnak. A Makkos
erdőben ugyanis már hajnal óta ott ülnek a fákon, mint a varjak, a
felmenekült emberek, azokat le kell reggelig szedegetni és beszállitani
száraz helyekre.
– Izmos fickók vagytok, hát menjetek – mondá az öreg Fritzmayer,
mindenik fiát megcsókolva – magam is elmennék, de már öregek a
csontjaim.
Aztán egy alig észrevehető oldaltekintetet lövelt felém.
– Én borzasztóan el vagyok fáradva – siettem felelni.
– Ugy, ugy – szólt mosolyogva az öreg – azért, hogy a pennát jól elbirja
valaki, még le nem tud hozni az ölében egy másfélmázsás embert, pedig a
penna nehezebb, isten ugy segélyjen, nehezebb.
– Én éji szállásra jöttem ide, a Fritzmayer bácsi régi meghivása
alapján, ha emlékszik…
– Éji szállásra? (Látható zavar ült ki becsületes ráncos arcára és
idegesen törülgette a tömött, fehér bajuszát.) Oh, hogy ne? Persze, hogy
emlékszem! (A homlokát vakarta és a kialudt pipáját szeliden
leeresztette a karosszéke mellé.) Persze, persze, (nyugtalanul váltott
egy pillantást az anyjukkal, aki a sülő birsalmákat forditotta tulsó
oldalukra a vigan duruzsoló tüzes vaskályha tetején). Mindenesetre
Ovidius öcsém uram.
Azzal felkelt, odatipegett az anyjukhoz, félrevonta egy ablakmélyedésbe
és ott tanakodtak, gesztikuláltak jó sokáig, mig végre elém járult
nyájas képpel, mint egy olyan ember, aki nagy feladaton esett át.
– Elrendeztük, – mondá barátságosan megveregetve a vállapockámat, – uj
plánumot csináltunk… és, és rendben van. Hanem persze (s hangja
alázatos, bocsánatkérő lett) csak ahogy lehet. A helyzet olyan
rendkivüli. Az ördögbe is nagyon rendkivüli. A szükség törvényt bont,
hiába.
– Természetesen.
– S annyi jó ember keresett fel. Uram isten, annyi jó ember. De semmi
az. Ösmerem kedves öcsém uramat, tudom, milyen derék ember… talpig derék
ember.
Ugy elérzékenyedett, hogy könyük serkedtek ki a szemeiből, másrészt én
is hajtogattam magamat.
– Különben elő se merném hozni ilyen uri embernek, jaj, dehogy merném,
hogy külön szobát nem adhatok.
– Oh, kérem, az nem baj.
– Próbáltuk mindenképpen beosztani, de nem megy, sehogy se megy… A
Marcsának már nem jutott hely. Hát már most a Marcsa is ott fog hálni.
Engedelmet kérek…
– Nem tesz semmit, dadogtam, – nem tesz semmit.
Azt hiszem, el is pirultam egy kicsit (mert nagyon szégyenlős ember
vagyok), körüljártattam szemeimet nagy félénken, de nem vettem észre
semmi nevetgélést, semmi meglepetést az asszonyokon, hogy a Marcsa az én
szobámban fog aludni, vagyis én fogok aludni a Marcsa szobájában.
Az öreg ur most még vidámabban tipegett el, mint azelőtt, még az ujjait
is pattogtatta, hogy ezen a feladaton tul esett. Beereszkedett ismét a
zsölléjébe, onnan pislogott szeliden, szeretetteljesen az anyjukra, aki
a csontokat és maradékokat szedegette össze a pecsenyés tálakról, aztán
átadta a szolgálónak:
– Add oda, fiam, a kocsisnak, hogy a csónakon vigye el a hordóba a
szegény Marosunknak.
A jó öreg anyóka mindenkire gondolt, a házőrző kutyára is.
Én pedig ezalatt eltünődtem magamban, lopva vizsgálgatván félszemmel a
deli, szép leányokat, a piros arcu, kivánatos menyecskéket, hogy melyik
lehet a Marcsa. Egyiknek-másiknak tudtam a keresztnevét (kihalásztam a
beszélgetésükből), de a Marcsa név váltig ki nem hámozódott. Istenem,
melyik lehet? Bárcsak az a szőke lenne, aki ott ringatja magát a nád
hintaszéken almazöld szoknyájában, amely alól kilátszanak a finom pici
lábak, s néha kicsillannak a formás bokák…
Ezer gondolat rajzott fejemben. Csintalan, gonosz tervek. Ejh,
csillapodj átkozott vér! Nem megmondta-e az öreg ur, hogy talpig derék
embernek tart? És mégis… Nem voltam már egy csöppet sem álmos, csak
kiváncsi és türelmetlen.
Ugy izgatott, ugy taszitott egy sor gonosz ördög, hogy kérdezzem meg
valakitől, melyik a Marcsa. A hálótársam. Az ördögbe is, ki volt valaha
közületek ilyen helyzetben? Az vessen rám követ, ha nem akart belőle
hasznot huzni!
Folyt még a trics-tracs egy darabig, az asszonyok, leányok sugdostak,
nevetgéltek, egyik-másikkal én is beszélgettem, de nem mertem előhozni
különös esetemet, mely örökké ott motoszkált a fejemben. Csodálkoztam,
hogy ők sem tettek rá célzást. Hogy lehet az? Hiszen hallották, előttük
mondta Fritzmayer. S nem mondhatni, hogy nagyon szemérmetesek lettek
volna. Kivált özvegy Nagy András Gáborné meg a Lahonyi szenátorné hogyan
tudták elhallgatni! Olyan csipős nyelvecskéjük volt mindakettőjüknek,
mint a csalán. A hamis, szabad száju Bulykainéről nem is beszélek.
Nyugtalanul ődöngtem egyik szobából a másikba, ide-oda csatlakozván. Az
öreg Fritzmayer leült preferancot játszani a kőszénbánya tulajdonossal,
Lahonyi szenátorral és egy harmadik rőtszakállu emberrel, akit
egyszerüen „Muszkának“ neveztek azon a réven, mert egy testvérnénje
egyszer Szent-Pétervárra utazott. Illendő számu gibicek vették őket
körül, részint menekülők, részint a gazda rokonai és fiai. Az ördög
tudná melyik kicsoda. Még sokkal élénkebb volt a másik szögletben a
másik kis asztalka, ahol Varga Mihályné asszonynéném kártyát rakott ki,
s egy nagy csomó fiatal asszony nézte, némelyik lábujjhegyre állva.
Hangos nevetés csattant fel egyszer-egyszer, mintha csöngetyük
csillingelnének. Valami furcsát mondhatott ilyenkor a fölvetett kártya.
Ez az ebédlő melletti szobában folyt, bent az ebédlőben a nap
szerencsétlen eseményeit tárgyalták. Kinek a háza dőlt össze, ki hogy
menekült, ki mit vesztett – mig végre az öreg asszony Fritzmayerné
fölkelt a kályha mellől, betette a kötést a kis kosárkájába, miután
előbb a kötőtüvel megvakarta a tarkóját és ásitott.
– Gyerekek, lefeküdni!
– Még maradni szeretnénk, mamuska – mondá a szép András Gáborné.
– Ti öregek maradhattok miattam, de a fiatalságnak még nőni kell.
A parancs csak a leányoknak szólt, akik nyugodalmas jó éjt kivántak (a
nevelőbeliek pukedlivel) aztán kivonultak, ki jobbra, ki balra a
szobákból.
De hála istennek, nekünk se lehetett sokáig maradásunk. Két drabális
parasztszolgáló jelent meg nemsokára óriás csomó dunyhát cipelve, amit
az ebédlő közepére hajitottak, azután eltüntek és uj szallitmánynyal
tértek vissza, egy egész boglya vánkos és derékalj meredezett szinte a
padlásig.