nem. Mert én úgy gondolkozom, hogy ha az emberiség elhiszi a
tudománynak, hogy a föld mozog és a nap áll, holott látja a napot
fölkelni, emelkedni és leszállni, hát ez azt mutatja, hogy az emberiség
még olyat is elhisz a tudománynak, aminek az ellenkezőjét véli látni. No
ha már most a tudománynak még se hiszi el az emberiség, hogy kisértetek
nincsenek, pedig nem is látja, hogy volnának, erre igen erős okának kell
lenni, mely ösztöneiben, érzékében gyökerezik s mely szinte hatalmasabb
magánál a tudásnál.
Ha pedig valaki kinevetne ezért az okoskodásért, annak csak azt mondom:
„Tessék egyszer egyedül végig menni éjfélkor a temetőn.“
Nagy dolog az. A dajkamesékkel beszítt babonás fluidum és a tudás
beletétetik egy-egy mérő serpenyőbe s úgy felbillen a tudás serpenyője,
mintha egy mákszem volna benne egy mázsával szemben.
Én csak meglehetősen megszoktam a temetőt, egész gyermekkorom benne
folyt le. A szüleim házának ablakai Szklabonyán a temetőre nyiltak,
keskeny országut választotta el a temetőt a háztól. Éjjel is, ha
kinéztem az ablakon, a kereszteket láttam odakünn, nappal pedig ott
játszadoztam; mint siheder gyerek még a pipámat is egy beomlott sir
nyilásában tartottam elrejtve s hasmánt lelapúlva két sirdomb közé,
élveztem titokban a nevezetes növényt. De hát ez mind nappal volt, mikor
a sirrögöket is mosolyra kényszeriti az aranyos napfény. Könnyü nappal
tudományos alapon állni. Hanem éjjel, mikor az ezüst sarló világit,
akkor tessék a temetővel tréfálkozni…
A szomszéd faluban, Ebecken is olyan közel van a temető a házakhoz. S
máskép sem szakad meg az érintkezés az élők és holtak között. Bárányok,
üszők legelésznek a sirhalmokon. A bárányok megeszik a kövér füvet, mely
a holtakból nő s az élők megeszik a bárányokat.
Mindkét helyen feküsznek rokonaim, jó ismerőseim. Szklabonyán van
eltemetve Mari hugom, Ebecken az idősebb nővérem, a kis Máli. Aztán az
öregapáim, szépapáim is, egyik itt, másik ott. Nem voltak nagy urak,
akik egy kriptába gyülnének a közös cimer alá; elvegyültek csöndesen a
földbe azok közé, akikkel együtt müvelték s bizonyára elég az nekik, ha
néha-néha elevenen futkároz cimerük[2] a hantjaikon.
És kétszerte kedves előttem e két temető. Mert nemcsak azok feküsznek
itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is,
akiktől megnyújtását reménylem a bevégződése után… Ott a szomorúfűz
alatt pihen az egyik Péri-lány, a szőke, szines szentképecske van a
fejfájára ragasztva, tőle jobbra a pogány Filtsik sirja van, vad székfű
nyilik rajta, mintha a hires virágos bundája volna föléje teritve. Méhek
zümmögnek a Vér Klára fejénél elültetett mályva rózsán. Mézet szinak.
Hej, mikor még nyalka legények rajzottak ugy körüle a bágyi malomban.
Vagy négy lépés oda a Galandáné behorpadt, elhagyatott fekvőhelye. Hát
mégis megszentelt földbe jutott a csúf boszorkány. Egy gyík jár ki s be
hozzá a tátongó repedéseken.
Ugy ösmertem ezt a temetőt is, mint a tenyeremet. Százszor megjártam,
mert kurtitja az útat a rajta vezető gyalogösvény. Különben is csak egy
jó séta Szklabonyához Ebeck, valami három kilométer. Legénykoromban egy
gondolat és átsétáltam akármikor. Persze az az egy gondolat rendesen a
Pribeli Erzsébet körül motoszkált.
De ez most nem tartozik ide. Elég az, hogy Ebecken Pribeliéknél
szerettem az estéimet tölteni, néha mélyen be az éjszakába.
Egyszer különösen későn indultam haza a temetőnél elterülő káposztásokon
keresztül; maga az öreg úr kisért el a kertje végéig. Olyan formán
festett akkor a dolog, hogy a leánya kezét kérem meg útközben, de én
csak gyufát kértem tőle.
Minden zsebét kikutatta, mig végre talált egyet valahol a bélés alatt.
– Vigyázz rá, mert nincs több, se égen, se padláson!
Biz az most kincs volt. Óvatosan huzogattam a kabátom ujján nagy
fohászkodással.
– Oh segits, szent Antal! (Tudtommal a szentek közül csak ő neki van
tüze.)
No megeheted a segitségedet! Meggyúlt ugyan a gyufa, de a foszforos vége
lepattant és a lóhere közé esett. Ott csillant meg égve, mint egy rubin
morzsácska.
– Inkább az ördögöt hittad volna segitségül – nevetett az öreg. – A
Szent Antal tüze nem pipatüz, de amannak elég van a katlanok alatt.
– Meglehet – feleltem, boszusan eldobva a gyufa pálcikáját.
S im csodák csodája, egyenesen oda esett az égő vége mellé, meggyúlt és
égni kezdett tiszta, fehér lánggal, mint egy kis fáklya. Egy millióért
sem vállalkoznám még egyszer megcsinálni.
Lehajoltam, fölvettem és rágyujtottam.
– No látod, az ördög megsegitett.
Megszúrt a Pribeli megjegyzése. Nem is tudom miért. Máskor föl sem
veszszük az ördög emlitését. Népszerü perszona az nálunk, aki sokat
csuklik miattunk. De amint elváltunk s ott mentem a Périék lucernásán a
barázdán, nyugtalanul fészkelődő lélekkel gondoltam rá: hátha csakugyan
az ördög fogta a kezemet, mikor azt a gyufaszárat eldobtam. Tudom, hogy
bohóság volt, de nem birtam magammal, s amellett különös balsejtelem
nehezedett rám, de csakhamar elnyomta azt egy sokkal erősebb érzés: a
félelem. Amint ugyanis elsuhant tekintetem a temető fölött, a holdvilág
fényében valami fehér mozgott egy síron, körülbelül a Galandáné vidékén,
vagy hogy épen az ő sírján. Úgy rémlett, mintha megnyílnék a sír és egy
fehér lepedős alak kezdene belőle kiemelkedni…
Babonaság, bolondság! Az egyik láncszem fonódik a másikba. Az az
átkozott gyufaeset készitette igy ki az idegeimet. Eh, nem kell félni –
és fütyülni kezdtem, hogy ime, hát nem félek. Csakhogy hiábavaló minden
önámitás (magát az ember ritkán tudja megcsalni) nem birtam a szememet
levenni a borzalmas látványról, mely nem lehet képzelődés. A kisértet
teljesen kibontakozott a fehéres ködpárákból, melyek a temető fölött
gömörögtek, megrázkódék és egy nagy fehér kutya lett belőle, aki
megindult futva a temetőn s átugorván az árkot, a Tihanyiék rétjén át
nekivágott a Dévényiék káposztásának s ott elveszett a szürkeségben.
A rémület szorongó érzéseivel vackolódtam ki az országútra, melyre
reszkető árnyakat vetettek útmenti topolyok és csenevész almafák.
Fantáziám föl volt izgatva s benépesité szörnyekkel a mindenséget, a
palojtai hegy úgy feketedett a távolban, mint egy irdatlan koporsó, a
vöröses úszó felhők az ég peremén szeszélyes alakzatokká formálódtak:
egy kétfejü óriás puttonyt visz a hátán, ama másik fehéres lebernyeg
pedig szemlátomást változik át kaszává… Az idegek a legjobb piktorok a
világon. Az útszéli kórókat, a petrencéket a réteken, a szántóföldön ott
felejtett boronát, az országúton elhullajtott maroknyi szénát mind, mind
átfestik megdöbbentő formáju rémekké.
Ha valaha, most ugyan fölösleges volt, mert alig mentem néhány száz
lépésnyire, ott állott nem messze maga a vérfagyasztó valóság: a fehér
kutya. Egyik lábával a garádba lépve hátát odadörzsölte egy, az útszélen
bólintgató füzfa törzséhez. Egy üveges tót akasztotta föl magát tavaly
épen erre a fára, ott is van eltemetve alatta a garádban… Huh, ez
csakugyan a Galandáné, aki vizitbe jár éjjelenkint az üvegestóthoz.
No most meglátott. Megmozdult, kijebb jött az út közepére, megállott a
két hátulsó lábán, mintha ember lenne s a két első lábával
megfenyegetett. Legalább én úgy láttam, hogy fenyeget.
Talán a szivverésem is elállt, reszketve fordultam meg, hogy befutok
Ebeckre és ahol legközelebb érek emberi lakot, ott kopogtatok be és ott
töltöm az éjszakát. Hiszen annyi rokonom, ismerősöm van a faluban.
Futottam, ahogy birtam. A békák nagy cupogással hagyigálták be magokat
az utszéli garád rekettyés kákás vizébe. Hát ti meg én tőlem féltek? Oh
szegény békák! Futottam, futottam, mig egyszere csak meghökkenve látom,
hogy jaj megint szemben áll velem a fehér kutya. Hogyan került elémbe, a
földből bujt-e ki vagy a levegőből ereszkedett le, megfoghatatlan. Csak
az az egy bizonyos, hogy ott áll és engem vár. Istenem uram, ne hagyj
el!
Éreztem, hogy nincs már menekülés, semmi kétség, a gonosz lélek
egyenesen rám utazik s igy is, úgy is utólér. Ugyszólván csak az
időnyerés örök ösztönének engedelmeskedtem, mikor megint megfordultam
Szklabonya felé. A halálos verejték gyöngyözött homlokomon, amint mentem
és egyre mentem a kikerülhetetlen végzet elé. Hiszen hasztalan, minden
hasztalan, láttam is a kutyát, hogyan fut a réteken, hogy megint elémbe
vágjon, de csak mégis mentem, mert hát mit érne, ha nem mennék?
Ugy is volt, nemsokára megint utamat állta egy hidnál, kényelmesen
hempergőzve az út porában. Elszántan közeledtem felé. Megmozdult,
fölkelt, megrázta a fejét. Minden hajam szála égnek meredt. No most
mindjárt végem van.
De csodálatos, nem bántott, hanem előre szaladt néhány lépéssel s megint
a hátulsó lábára állva az egyik első lábával integetni látszott, mintha
hina.
A következő pillanatban eltakarta egy szekér. Igen, igen, milyen öröm,
egy szekér jött az uton, két fehér ökröcske vonta. Látni lehetett
messziről, még a kajla szarvaikat is. Szabadon lélekzettem föl; meg
vagyok mentve. A szekér erre jön, felülök rá. Borravalót adok a
gazdának, hogy vigyen el Ebeckre, vagy talán jó pénzért megfordul és a
házunkhoz visz. Ha ketten leszünk, nem félek úgy.
Dehogy mentem volna tovább, leültem a hid szögletkövére, ahol a
Galandáné állomásozott az imént és vártam a szekeret. Jött, jött, de
milyen lassan, egy örökkévalóságig tartott. Oh mily különösen lépegettek
azok az ökröcskék! Mintha nem is keresztbe emelgetnék a lábaikat, hanem
a két balt és a jobb lábat egyszerre, – vagy csak a káprázó szemem előtt
folyt ez igy össze. Az egyiknek a nyakában csengő is volt, de nem
csengett. A szekérnek sem hallatszott semmi zörgése, mintha csak ugy
csúszott volna a levegőben.
Még egész közel sem ért, mikor már elkezdtem kiáltozni:
– Hej ember! Gazda! Vagy ki vagy? Állj meg csak egy kicsit, atyámfia!
Semmi nesz, semmi hang. A szekér csak mászott, mászott, de senki nem
felelt. Mikor hozzámig ért, belenéztem, hát nem volt rajta emberi lény.
Frissen kaszált lóherével volt megrakva félig és a lóhere tetején egy
fehér házi nyúl ült, madzaggal a lőcshöz kötve. A fehér nyúl vörös
szemei rám meredtek kisértetiesen, vészjóslon… Azt hittem, mindjárt
szörnyet halok. A szekér pedig csak ment, ment, az ökröcskék csöndesen,
lassan lépegettek, a buta fejüket lehorgasztva és a szemeikből könyek
folytak; de sem port nem vertek föl, se a lábuk nem ütött dobajt a
földön.
Hát ott vagyok megint ahol voltam. Folytattam a végzetes utat; csodálom
máig is, hogy a fejem bele nem őszült (sokat megbir az emberi
szervezet). A kisértet csak egyre tovább űzte gonosz játékait, mintha
bizonyos meghatározott tervvel csalogatna odább-odább. Mikor közel
jöttem, megint eliramodott s megint megállt száz lépésnyire. Istenem,
istenem mit akarhat? Igy ment ez vagy kétszer-háromszor, mig végre
előbukkantak a homályból a falu fehérlő házacskái. No, az éppen a
juhászunk, a Veszelka Mihály lakása. Nincs tovább egy negyed
kilométernél. Hej, ha már ott lehetnék.
De most az út legvégén a kutya is fösvénykedni kezdett az előfutamaival,
mint mikor a kivégzendőnek már csak percekben engednek halasztást; csak
mintegy harminc lépésnyit ment előre. Egy pléh-Jézus állt az utnál, ott,
ahol a falu kezdődött. Mindjárt gondolhattam, hogy a szent jelvény előtt
nem mer elmenni. Azon innen várt a kutya, a Szlaby Pál gyümölcsösénél s
gödröt kapart az első lábaival.
… Ah, most egyszerre minden eszembe nyilalt. Ott, azon a helyen,
dobáltam meg gyermekkoromban a Galandánét rothadt almával. Ott
káromkodott, fenyegetőzött akkor a kiterjesztett sovány kezeivel. Ott
vár meg. Azért csalogatott idáig. Ott akar velem végezni, hogy tudjam
miért lakolok.
Fejem zugott, inaim roskadoztak, szivem hangosan vert, mint a kalapács,
már csak tiz lépés, istennek ajánlottam lelkemet, már csak öt lépés…
De ebben a percben, oh, mégis van gondviselés, hirtelen megszólaltak a
kakasok a faluban: Kukuriku, kukuriku! Ez a kisértetek órája. A
kisérteteknek menni kell.
A fehér kutya fölugrott mintegy felsőbb parancsra s a Szlaby Pál
gyümölcsöse mellett rézsunt a Kéry József-féle répaföldön elszáguldott a
szklabonyai temetőbe, ahol eltünt a halmok között.
Nem voltam már akkor se holt se eleven, nem is tudom mikép jutottam el a
juhászlakig, ahol két ember beszélgetett a ház előtt: egy bocskoros tót
és a juhászunk, Veszelka.
Veszelka! – kiáltám eléje, mihelyt felösmertem a hangját – gyere, gyere!
Veszelka azonkép felösmerte a hangomat és hozzám szaladt.
– Hop hop! Itt vagyok. Mi a baj ifju uram?
– Jaj, ne is kérdezd, Veszelka, csak kisérj haza, beteg vagyok.
Veszelka bucsut intett kezével a tótnak, aki az Ebeckre vivő úton
eszeveszetten kezdett futni.
– Ki az az ember, Veszelka?
– Az a palojtai komán – felelte a juhász. – De hiszen reszket az ifju
úr, a hideg rázza. Talán látott valamit?
– Nem, nem. Ne is kérdezd, Veszelka, csak menjünk, menjünk. És miért fut
úgy az a palojtai komád, Veszelka?
– Ejh istenem, hát elbeszélgettünk egy kicsit és a szekere már nagyon
előre ment, utol akarja érni a nyavalyás.
– Egy fehér házi-nyúl van a szekérben – dadogtam.
– Én küldöm a kis keresztfiamnak – dicsekedett Veszelka.
Még egy perc és valahára otthon voltam. Veszelka megzörgette a
kapuajtót, mikor én valami lelki kényszer alatt még egy pillantást
vetettem az átellenes temetőre s ime hűs áram támad onnan, a fák gallyai
összekopognak, megzörren a temető liceum-keritése, egy iramodással
átdobja magát rajta a fehér kutya, egy szempillantás, egy villanat az
egész, rohan, rohan felém… összerázkódom, torkom elfullad, egy szót, egy
kiáltást nem birok kiejteni, a világ elsötétül előttem és csak azt
érzem, hogy a rém, hogy a Galandáné rám ugrott – aztán csak úgy
átszürődve, mintegy fátyolon keresztül hallom a Veszelka enyelgéseit:
– Uccu Sajó! Hopsza Sajó! Hol a pokolba csavarogsz te itt, öreg Sajó?
Hát amint kinyitom a szememet – no hol volt az eszem eddig – hiszen ez
csakugyan testestől-lelkestől az öreg Sajó, a mi tulajdon kutyánk;
nyihog, ugrándozik, örül, csóválja a farkát és nyalja a kezemet, mintha
mondaná: Ej, de jól kijártuk magunkat, édes gazdám.
A szamár sine curában.
Az emberek közül sok ostobát láttam már sine curában, de a szamarak
között nagy ritkaság. A miből kiviláglik, hogy a szamarak mégis nagyobb
szamarak.
Pedig a szamárnak a nagy fejében voltaképen lakozik értelem. Nemcsak
azért, hogy az ábécé két betüjét tudja, hogy az esőt megérzi, a mi végre
is elég improduktiv tudomány, hanem megvan az a maga felé hajló esze,
hogy ügyesen, sőt néha ravaszul vonja ki magát a teherviselés alól –
azaz legalább próbálja. Mig ellenben az okos fejü ló nem is próbálja,
képes a bosztohó megszakadni a sebes futásban, a gazdája kedvéért.
Bezzeg gyülölte a futást, sőt még a mozgást is a Timpi, a lusta Timpi, a
kedves kis szürke Timpi. És annyira nem akart semmi földi munkát, hogy
végre is sine curába jutott. Mondják, az erős akarat előbb-utóbb sikerre
visz – ugy látszik, a nem akarás is hasonrangu erő.
Szóval a Timpi pályája hasonlatos egy jól kiformált emberi karrierhez.
Pedig nem lehet mondani a Timpiről, hogy szerencséje volt (azonban a
többi szamarak bizonyosan azt orditják felőle egymás közt). Ellenkezőleg
a gondviselés egészen a Timpi ellen volt fordulva, mert olyan kezekbe
juttatta, a hol rettentő munka várt reá. Juttatta pedig Otrokocsy Mihály
uramhoz, a ki nekem kosztadó gazdám volt diákkoromban Selmecen.
Fent az Ó-hegyen lakott, átellenben a hires szép Röser Borbála várával,
a kinek száz és egy szeretője volt a krónika szerint egyszerre. Csinos
háza volt és jól mivelt kertje, melyben nagy mennyiségü zöldséget
termesztett: ez képezte a fő jövedelmi forrását a fizetésen kivül,
melyet az esztergomi érsektől huzott, mint annak Körmöcön müködő
hivatalnoka.
Noha két óránál nem igen időzött többet évenkint Körmöcön, mégis
tökéletesen betöltötte a hivatalát. (No mit mosolyognak? Mért ne volna
az Magyarországon lehetséges?)
Otrokocsy Mihály ugyanis a primás pisetariusa volt Körmöcön; a pisetum
mesterség pedig abból állott (a primásoknak csupa jó mesterségeik
voltak), hogy a körmöci pénzverdében minden kivert arany és ezüst pénz
után bizonyos nehezék járt (unum pendus).
Az az járt volna a régi királyok szerint, de az akkori felső körök –
hiába erősködött Scitovszky – azt válaszolgatták sürgetéseire:
– Magyar bolondság volt az egész. A bolondságok pedig bevégződtek. Ebben
az országban minden a császáré – a mennyországban minden a primásé.
Hanem a primás sehogy se akart belenyugodni ebbe a felosztásba,
minélfogva Otrokocsy Mihály uram minden uj esztendő napján átszekerezett
Körmöc-Bányára, a hova megérkezvén, mindenek előtt megüzente sógorának,
Kolovác József pénzverde-igazgatónak, hogy egy félóra mulva
kötelességéhez hiven, meg fog jelenni a pénzverdében, mire Kolovác
József uram, egy veres haju drabalis ember, szinte kötelességéhez hiven,
becsukatta a verde ajtaját.
Egy félóra mulva azután megérkezett Otrokocsy két tanuval s botjával
háromszor megkopogtatta a tölgyfa ajtót.
– Bocsássatok be, a primás ő eminentiája nevében!
Egy hang belülről azt felelte:
– Nincs itt a primás ő eminentiájának semmi keresete.
Ezzel re bene gesta fölvettek egy jegyzőkönyvet, melyek után Otrokocsy
uram most már mint magánegyén, a mellékajtón bement a verdébe a sógorát
meglátogatni és ott parolázott, quaterkázott vele késő estig.
Ennyiből állt az Otrokocsy Mihály sine curája; hogy a szamaráé miből
állt, arra ezután térek rá.
Mint minden ember, a ki sine curában van, Otrokocsy is szenvedélyesen
szeretett másokat dolgoztatni. Mindenki dolgozzon, mindenki az arca
verejtékével érdemelje meg a kenyerét. A felesége egész nap csipkéket
vert, a lánya mosott és főzött, a kutyája egy taliga elé fogva a
zöldséget hordta ki a kofáknak a piacra, mivelünk diákokkal a kertet
gyomláltatta vagy a hernyókat szedette le a fákról, ha huzódoztunk, hogy
a leckénket kell tanulni, éktelen dühbe jött.
– Hogy is ne, haszontalan paniperdák! Ejnye hol van egy vessző! Tanulni
akartok? Mit? Minek az a sok tanult ember. Ha mindenki tekintetes ur
lesz, ki fogja a csizmákat tisztitani. Azt szeretném én tudni, hé.
A macskái egész nap egereket fogdostak – és mikor már mind kifogdosták,
Otrokocsy uram nagy pipaszóval járta be a szomszédait, hogy nincsenek-e
egereik? inkább odakölcsönözné a kiéhezett macskáit, hadd dolgozzanak.
Irigyelte a macskáitól, hogy tétlenül futkároznak a konyhában.
Egyszer kiszólt a diákok szobájába:
– Ugyan fogjanak, amici, egy-két legyet. Az enyémek már mind
kiszökdöstek.
Másutt légycsapókkal kergették és öldösték a legyeket. Az ő szobájából
maguktól szökdöstek el. A légynek is van esze.
Fogtunk neki néhányat; én vittem be a markomban.
– Minek az magának, Otrokocsy bácsi?
Kegyetlen, zsarnoki mosolygás ült ki a nagy bajusza fölé, miközben
nyakán, mely oly vékony volt, mint a hegedűé, akár csak egy vetelő
csajka, ugy futkározott ide-oda a bőr alatt az ádámcsutkája.
– Minek, he he he? Hát dolgoztatom őket, az ingyenélőket.
Néhány szutykos pipaszárt rakott ki az asztalról s lecsavarván róluk
alant a debreceni cseréppipát (mert Selmecen debreceniből színak), fent
pedig a csutorát, egyenkint eresztgette be a legyeket a pipaszárlyukon
át, mint egy nagy csatornán keresztül – ha kivergődnek ügygyel-bajjal a
tulsó partra, a szárnyaikon apránkint kiviszik a piszkot.
Ámultan néztem ezt a csodálatos müveletet:
– Ejnye nem hittem volna. És jól kitisztitják?
– Jól – felelte kurtán.
– És mennyi légy kell egyhez-egyhez?
– Az ötvenedik légy már olyan szépen átmehet, mintha a budai alaguton
sétálna selyem topánkában.
– De ötven légy! Ahhoz nagy türelem és vesződség kell. Nem könnyebb
volna, ha dróttal tisztitaná ki a bácsi?
Homlokráncai összevonódtak szigorura, arca megbotránykozást fejezett ki
s kezét tiltakozón emelte fel…
– Nem, nem. Csak hadd dolgozzanak. Az a fő, hogy dolgozzanak.
Minden élő lényt munkába fogott, a mi körülötte volt. Dolgoztatta őket
mint Pharao a rabszolgáit. Egy nagy papirdobozban a selyembogarak
szőtték magukon a selymet, az almáriomon egy bedugaszolt üvegben, egy
keresztes pók huzogatta fel neki a felülhevenyészett hálójába, a palack
alján elszórt papirkockákból a lutriba teendő számokat.
Szóval mindenki dolgozott neki. Csak a Timpi, a kedves kis szürke Timpi
tette fel magában, mikor a korponai vásáron – egy pisetumos napon –
megvette egy ottani harang-öntőtől nyolc forintért, hogy az uj gazdánál
nem fog dolgozni.
Otrokocsy pedig ellenkezőleg, műértőn nézegette a Timpi lábait,
erőteljes lapockáit, ép fogait és azzal biztatgatta:
– Erős vagy, barátocskám. Sokat fogsz dolgozni, barátocskám.
Timpi egykedvüen csapkodta bojtos farkával a saját világosabb szinü
hasaalját. Szilárd volt ő a maga programmjában.
De a pisetarius is. Vett egy félholdas üres telket a kertje mögött,
orvosi növényeket akart benne termeszteni s azért szerzett szamarat,
hogy megszántassa vele. Már előre csináltatott neki egy kis filigrán
ekét.
A szomszédjai nevettek:
– Ne bolondozzék, Otrokocsy ur. Hol látott látott már szamarakat
szántani?
Neki azonban épen ez tetszett. Persze, még nem látott, de ha
meghonositja, hát látni fogja. Meglátják az urak is, milyen tudós
növények dugják ki majd a fejüket a szamárszántásból. Nevetséges! Mért
ne szánthatna a szamár? A földnek mindegy, akárki szántja, a Timpinek is
mindegy, hogy mit dolgozik, mert dolgoznia kell, az világos – hát
legalább olyat csináljon, a mi dicsőségére válik.
Épen volt egy peregrinus vendége, Petrás nevü végzett theológus, együtt
jártak valaha iskolába. Elhatározta, hogy Petrást fogadja meg az
eketartásra. Reszketett az örömtől arra a gondolatra, hogy egy
peregrinust megdolgoztasson. A legyek, az semmi. De a peregrinus!
A rongyos torzonborz alak meghökkent, elsápadt. Dolgozni! Szomoruan
hajtotta le a fejét.
– Nem, nem, még szűz vagyok – dohogta nyöszörögve. Tudod-e Mihály, hogy
az én kezemet még nem fertőztette meg munka.
Otrokocsy a fogait csikorgatta dühében:
– Dolgozni fogsz, punktum, vagy agyonütlek mint egy kutyát.
A peregrinus különben is panaszkodott, hogy rosszul megy a mesterség,
nagyon rosszul megy.
– Ejh ostobaság! – pattant fel a pisetarius. – Nem dolgozol, adót nem
fizetsz, nagyobb ur vagy a besztercei püspöknél.
Petrás önérzetesen emelte fel a fejét.
– Csak voltam… azelőtt… valamikor, de most… – Zavartan vakarta nagy
torzonborz szakálát.
Otrokocsy ráförmedt.
– Eredj a pokolba, odakünn vakard a szakáladat… és ne panaszkodj.
– Okom van, – folytatá – igazán rosszul megy. Egy az, hogy szegényednek
az emberek, nem főznek fölöslegeset, de a mi fő, az ujságok… ezek a
nyomorult ujságok…
– Mi, az ujságok?
– Végkép agyonütötték a peregrinus mesterséget.
– Ne beszélj, Petrás, bolondokat. Azért beszélsz, hogy én tartsalak a
nyakamon. Majd bolond vagyok. De, mig fölszántod a földet, itt
maradhatsz. Nos, mivel ütöttek volna agyon az ujságok?
A peregrinus sóhajtott.
– Azelőtt mindenütt szivesen láttak, a papnál, a tanitónál vártak rám,
hidd meg, Mihály, hogy vártak, mert én vittem meg a felföldről az
alföldre s az alföldről ismét a felföldre, ki halt meg, ki él még az
ismerősökből, mi lett ez vagy az, s ha valami nagy dolog történt
valahol, botrány vagy gyilkosság, annak a hirét is én hordoztam szét. De
most mindent tudnak az emberek az ujságokból, és senki se várja a
Petrást, senki se kérdezősködik tőle. Az Isten verje meg a sok
ujságiróját! Kiveszik a falatot a szájamból. Az enyémből. Nem hogy az
Eszterházyéból vennék ki.
A peregrinus ráállt, hogy belefog másnap a szántásba a Timpivel, de esze
ágában se volt, éjjel megkisérlette a szökést. Otrokocsy idején
észrevette és bezárta a fáskamrába.
Igy aztán csakugyan meg kellett kezdeni reggel a szántást. A kis Timpit
befogták és kivezették a szántóföldre. Otrokocsy nagy élvezettel nézte a
kisérletet, megmutogatta Petrásnak, hogyan tartsa az eke szarvát s
miképen mélyitse be a lemest. Hiszen kicsiből áll az egész.
– No most gyű, Timpi!
S mély kolbászt csattantott ki ostorával a Timpi keresztes hátán.
A szegény állat nagyot rántott a hámköteleken, azt hitte, valami könnyed
tréfáról van szó, de a mikor látta, hogy huznia kell és a földet
hasitani, hanyat vágta magát, lábait az égfelé forditva és meg nem
mozdult. Gondolta magában, történjék akármi – impavidum feriunt ruinae.
Irtózatosan makacs volt a kis Timpi.
Otrokocsyt elfutotta a méreg, elkezdte a botjával piszkálni, ütni, de a
Timpi állhatatos maradt.