rozsda boritotta. Rég elporladhattak már a paripa csontjai, mely egykor
viselhette.
– No, Lackó-mackó (mert igy nevezem a fiut, ha nem haragszom rá), ebbe a
boltba ugyan kevesen járhatnak.
Kinyitottuk az ajtót, de az is nehezen és csikorogva nyilt s amint fent
meglökte a csengetyütartó vasat, pokoli csilingelés támadt, s ezt
kutyaugatás követte.
Bent voltunk, szétnéztünk, de semmi se mutatta a helyiségben a
szabómesterség nyomait. Egy óriás tölgyfa-szekrény huzódott el a fal
mentén és egy keskeny, hosszu asztal, továbbá egy szekrény kitömött
bagolylyal és öreges könyvekkel, irásokkal. Csak a zöld cserépkályha
tetején állt egy nagy vasaló, az egyetlen jel.
A másik oldalon nagy fekete bőrszékben hófehérhaju, piros arcu aggastyán
ült, épen vajas kenyeret majszolt. Nagyon öreg, nagyon erőtlen ember
lehetett, ugy a nyolcvan éven tul, a lábai egy kockás plaidbe voltak
burkolva, és harapni nem igen birt, inkább csak szopogatta a kenyeret. A
lábainál egy hegyesfülü kutya feküdt, egyet-egyet vakkantott felénk, de
a szemeit a világért se vette le a kenyérről.
Általában kedves kis helyiség volt, derült és napos. Az udvar felől
széles kettős ablak nyilt a boltba s egy akácfa ingatta befelé a galyait
s ha széláram támadt, be-behullatott néhányat az illatos fehér
virágaiból.
Az aggastyán ijedten rezzent fel, kelletlenül az ajtó felé forditván a
fejét, mely alig látszott, mert a nyaka egész a füléig fekete
selyemkendőbe volt begöngyölgetve, a napoleoni idők divatja szerint.
– Oh, oh! – mondá csendesen, fáradtan, bizonyos csodálkozással, hogy
idegen arcokat lát. Oh, oh! mi tetszik, édes uraim? Csiba Spitz,
hallgass, Spitz! Kit keresnek, édes uraim?
A szeme fölött egy zöld ernyő volt, azt följebb tolta a homlokára, hogy
jobban megnézhessen.
– Egy ruhát akarnék csináltatni a fiunak – mondám közelebb lépegetve.
– Ah, egy ruhát! kiáltott fel élénken s tenyerét a füléhez emelte
tölcsérnek. Egy ruhát tetszett mondani?
Hirtelen letette a vajas kenyeret egy zsámolyszékre s aztán
föltápászkodott, fölegyenesedett. Nini, milyen magas szál ember! Hátha
még nem volna meggörbülve. Térdei megrogyni látszottak elsőbben s
automata-szerüen lépegetett eleinte, mintha erőszakosan rángatnák,
mintha csak lassan hatolna be az ereibe, a köszvényes lábaiba a
varázs-szó. Tip-top, tip-top! mindszaporábban kopogtak széles vastag
cipőtalpai a padlón. Tip-top, tip-top… egy ruhát a fiucskának.
A napfény is besütött az ákác-leveleken át és aranyos rezgő foltokban
szaladgált az öregnek a fehér haján, a kávészinü hosszu kabátján és az
öreg moly-ette szekrény fatábláin, mintha ő is azt mondaná: egy ruhát a
fiucskának.
A csöngetyü zaja bizonyára behatolt az egész lakásba, mint valami
szokatlan, rendkivüli dolog s a mellékszobából nyiló üvegajtón bedugta a
fejét egy töpörödött anyóka szép tiszta fehérfodros főkötőben, mely az
álla alatt volt megkötve két csipkeszegélyes fityegővel. Az anyóka arca
is piros volt, mint egy szép alma, de ráncon ránc és a kékes apró szemei
olyan jóságosan pislákoltak, mint egy szelid házinyulé. Amint a feje
mozdult, a kikeményitett fehér főkötő ugy ropogott, ugy suhogott, hogy
szinte a szelét érezhette az ember.
Az öreg megfordult a főkötőropogásra.
– Semmi, semmi, Johanna, szólt csendesen, szivélyesen. – Ne
nyugtalankodj, Johanna. Egy ur van itt és ruhát csináltat a fiucskának.
Volt a hangjában valami dicsekedő, valami diadalmas és ami gyakori az
öregeknél, kiütött rajta a bőbeszédüség.
– Igen, igen Johanna. Készits mértéket, Johanna. Teringettét Johanna. Te
csodálkozol, Johanna.
Az anyóka valóban csodálkozott is, mikor látta, hogy az ő örege munkában
van és jár-kel, mint a karika az üzlet körül: az üzlet életet kergetett
a lábaiba. Minden úgy van, mint régen, sok-sok esztendő előtt…
Csodálkozott hát az anyóka és nevetett, az egész arca, melyet két fehér
vukli keresztezett be kétoldalt, az apró szemei is nevettek és aztán
egyre ismétlé ő maga is:
– Ruhát a fiucskának, igenis, a fiucskának. Nagyon jól van, kedves
öregem. Légy fürge Fridrik, ne hagyd magad Fridrik (és a husos kezeivel
tapsolt, mikor az öreg könnyedén lehajolt a szekrény legalsó fiókjába).
Igenis a fiucskának.
Aztán negédesen tipegett-topogott felénk, jobbra-balra dülöngve
terebélyes termetével, mint egy meghizott kacsa, megállt a Laci fiu
előtt, ki félénken huzódott hozzám, megsimogatta fejecskéjét.
– Ez volna az? Ejnye mákom-rákom! Szép fiucska, jó fiucska, okos szemei
vannak és jó termete. Mennyi idős lehet?
– Tizenhárom mult és most kapja az első hosszu nadrágot.
Az anyóka összecsapta a kezeit és megcsóválta a fejét. A fülében nagy
roccoco arany fülbevalók voltak és ide-oda himbálóztak, mint a
cseresznyefa bogyói. Különben az anyóka egész teste lóbálózott a feje
szerint, mint egy vizre eresztett hajó.
– Oh, istenem, az első hosszu nadrágot! És milyen nagy, milyen nagy. Azt
gondoltam, házasodni viszik a fiucskát. Hallod ezt, Fridrik, az első
hosszu nadrágot.
A Lackó-mackó édesen elmosolyodott az asszonyka beszédjein.
– Kedvesen tud nevetni a fiucska, Fridrik! – kiáltott fel igazi
lelkesedéssel. Épen ugy nevet, szakasztott ugy nevet. Nézd meg Fridrik,
mert ugy nevet.
Mire egyszerre elkomorodott az arca és a fekete orlean-vizitkéje ujjával
könyeket törült ki a szemeiből.
– Szép ruhát varrj neki, Fridrik, gyönyörü ruhát varrj neki, mert ugy
nevet.
Az öreg lehajolva, a nagy szekrény aljában kotorászott, még a feje is
bent volt a szekrényben, onnan felelgetett az anyókának, miközben
szuszogott és köhécselt.
– Meghiszem, hogy szép lesz. Nem szükséges mondanod Johanna. Engem
akarsz tanitani asszonyka? Ej, ej ördöngős asszonyka! Sehol se találom a
kelmét. Az ördög nyelte el a kelméket.
– Vigyázz, Fridrik, vigyázz! Oh, szivem, szivem, kétfelé törsz el abban
a hajlongásban.
– A posztó, öreg ur – szóltam most közbe – amelyet kivánok, az ablakban
van.
– Itt vagy, kutya! – kiáltott most fel az öreg ur s nagyvidáman kiemelt
két csomagot, lecsapta a keskeny asztalra, hogy az évtizedes por
valóságos felhőnek verődött fel.
S azzal kezdte kibontogatni a spárgakötelékből, de most meg ollót nem
talált. Nosza az ollót keresni. Hamar, hamar anyóka! Sürögtek forogtak
apró lépteikkel egymás körül, mintha csak valami menuette-félét
lejtenének. A kutya, a Spitz is ott settenkedett mellettük, hol az
egyiket, hol a másikat veregetve farkával. Majd az egyik, majd a másik
botlott meg benne. Eredj, Spitz! Csunya Spitz! De a Spitz azért is csak
ott poroszkált velük, nyilván arra játszotta magát a selyma, hogy ő is
az ollót keresi. Nem volt neki elég, hogy a vajas kenyeret már
megtalálta és be is kebelezte.
– Ej, ej, nem emlékszel, hová tetted?
Az öreg szabó a homlokát ütögette.
– Terringettét, kopnak a kerekek.
– Nekem ugy rémlik, lába támadt, elvitte valaki.
– Oh nem, nem – ellenkezett az öreg. – Nem járt itt a madár se. És a
mult héten láttam, Johanna. Ott volt a kályhán… a kályhán.
– Az a mult hónapban volt, Fridrik.
Az öreg apóka fölnevetett nagy főlénynyel nagy, férfias fenhéjázással,
ahogy az erősek szoktak nevetni a gyengéken, ahogy illett ehhez az
alkalomhoz, mikor ő megint üzletet visz.
– Milyen bohó vagy, Johanna, milyen kis bohó! Mit beszélsz te a mult
hónapról? Hiszen két hete sincs, hogy varrtam.
– Igen, de csak egy gombot varrtál fel a kabátodra, Fridrik s ahhoz nem
is kellett az olló.
És most már az anyóka nevetett diadalmasan és csörgette a kulcsokat,
amelyek a szépen vasalt pörköltkávészin szoknyához voltak kapcsolva egy
ezüstlanton.
– Papperlapap – feleselt az apóka – hát akkor a cérnát mivel vágtam
volna el? Hehehe, a cérnát…
És most már egyszerre kacagtak mind a ketten, tapogatván az asztalokat,
a fiókok tartalmát és mindent, amit előtaláltak. Az apókának a nagy
nevetéstől, ugy fityegett, ugy lötyögött állán a bőre, amelyikből a hus
már elaszott, mint egy üres zacskó.
– Hát nem téphetted el a fogaddal? vágott vissza az anyóka, mire még
jobban ragyogott a ráncos arca, ráncos homloka, hogy megint
felülkerekedett.
– A fogammal Johanna? Oh, te bohó kicsi teremtés – és a könyei is
folytak most már a jóizü hahotától – hiszen karácsonykor hullt ki az
utolsó fogam, Johanna.
Oly kedvesek voltak ezek a vidám incselkedő öregek, hogy elnéztem volna
őket órákig, de az öreg asszonyka megtalálta végre az ollót, oda volt
szurva a leanderes vederbe, egy fonnyadt ágat nyirtak el vele tavaszkor
és azóta ott maradt fennakadva az ágak között. Most már föl lehetett
bontani a két csomagot. Az egyikből az ismert közönséges szürke posztó
hullt ki, a másikból finom sötétbarna kelme, alig észrevehető kék
sávokkal.
– A posztók királya – magasztalta az öreg a szövetet, ujjaival
morzsolgatva. – Ilyet ma már nem is készitenek. Milyen ontok és milyen
nyirés! Hogy van ez megványolva! Tessék ezt megtapintani. Még épen egy
ruhára való a fiucskának. Mert ez csak maradék, uram. (Nagyot, mélyet
sóhajtott.) Abból, ami hiányzik, Albert ő királyi fenségének, a mostani
angol királyné férjének varrtam egy öltönyt ezelőtt sok-sok évvel. Isten
nyugosztalja meg ő királyi fenségét, de soha se volt többé ilyen ruhája.
Johanna lelkem, te láttad ama ruhadarabokat akkoriban…
Albert ő királyi fensége régen bekövetkezett halála most először kezdett
nyugtalanitani életemben, közbeszóltam:
– Nem nagyon állott a posztó?
– Oh, dehogy. Ötven éve áll, uram, de századokra van alkotva. Ajánlom a
fiucskának.
– Nos, melyik posztó tetszik? kérdeztem most a fiutól.
Lackó elpirult, lesütötte a szemeit és a barnára mutatott.
– Ez a szebb, apa… ez.
– A szürke is elég szép. Mibe kerül egy rendbeli ruha a szürkéből?
Az öreg nézte a fiut, azután a posztót, végre igy szólt habozva:
– Negyvenöt forint, nem lesz sok… Nem lesz sok.
Mintegy magát biztatta, hogy nem lesz sok, de ránézett az anyókára is,
hogy nem lesz-e sok. Az anyóka csak pislogott csendesen és
gyönyörködött, hogy az öreg megint ott áll, mint egykor régen a nagy
korhadozó asztalnál és árakat szab az emberiségnek. Az anyóka szive csak
ugy ugrált, csak ugy repesett a nagy örömtől és a lelke hizott az ő öreg
ura tevékenységén.
– Ezer ördög, hová gondol ön! – pattantam föl. – Ennyiért Londonban is
megvarrják.
Csendesen mosolygott és csak annyit mondott röviden:
– Scheinmünze.
Ah ugy? Az öreg váltóforintban beszél még. No, igy csakugyan olcsó.
Negyvenöt váltó forint, tizennyolc pengő.
– Nagyon helyes, hát vegyen mértéket a fiuról.
Elháritó mozdulatot tett a nagy, száraz kezével, melynek egyik ujján
lilaköves ezüstgyürü csuszkált ide-oda.
– De mikor a fiunak a másik szövet tetszik.
– És az hogy?
– Husz forinttal drágább.
– Husz váltó forinttal?
– Természetesen. De nagyon finom és a fiunak nagyon tetszik. Gondolja
meg, uram.
– Eh, csak varrjon a szürkéből!
– Ahogy tetszik, de lássa, a szegény kicsike…
A Lackó-mackó alkalmasint elkomorodott, ugyis olyan beszédes arca van
szegénykének és azok a diószin szemei olyan bánatosan tudnak elbujni a
nagy pillák alatt, ha valami a kedve ellen történik. Bár én épenséggel
nem vettem észre, mégis igy kellett lennie, mert az öregek valóságosan
megrohantak.
Az anyóka odajött elém, illegette-billegette magát, mint egy tyuk,
amelyik fölborzolja tollazatát és csakugyan ugy nézett ki a főkötője
fodra, mint egy bóbita.
– Oh, oh, uram, olyan volna a fiu a sötét urias kelmében, mint egy
princ.
– Ne sajnálja tőle azt a néhány forintot – motyogott a szabó rábeszélő
hangon, miközben tele tömte orrát egy burnótszelencéből, melyre Mária
Terézia volt ráfestve meglehetősen kivágott ruhaderékban.
Kezdtem már kifogyni a türelemből.
– Csak maradjunk a szürkénél – jelentém ki határozottan – hálás szin,
nem piszkolódik, aztán nem szabad a gyereket korán rákapatni a finom
szövetekre, majd ha maga keresi a pénzt, akkor varrasson. Vegyen ön
mértéket, punktum.
S ezzel kivettem a tárcámat és kiolvastam az asztalra a tizennyolc
forintot.
Az öreg ember ránézett a pénzre meg a Lackóra, aki durcásan állt ott
leszegzett fejjel és egyszerre csak ő is elszontyolodott.
– Szegény kicsike, haragszik – s valóságosan nyöszörgő lett a szabó
hangja és gyengéd a tekintete, melyet le nem vett a fiuról. Pedig ugy
szeretném, ha nevetne… De látod, Johanna, nem fog nevetni…
– Pedig szakasztott ugy nevet, a kis lelkem.
Feltünt az öregek érdeklődése a gyerek iránt s megkérdeztem:
– Talán maguknak is volt ilyen fiuk?
Az anyóka és az apóka egyszerre bólintott a fejével s mind a kettőnek
nedves lett a szeme.
– No, és mi történt vele? – folytatám részvéttel.
Az apóka felelt végtelenül bánatosan:
– Hát megnőtt és most már nem olyan kedves és nem szeret ugy bennünket.
– És nem ül többé az ölünkbe – bizonygatott a másik.
– Ugy? És hol van most?
Az anyóka felelt nyöszörgő hangon, szégyenlősen:
– Nyugalmazott őrnagy most Grácban.
Egy árnyék surrant be észrevétlen a boltba. És mintha csákója is lenne,
kardja is lenne az árnyéknak, ott himbálózott a levegőben, erre hajlott,
arra hajlott és amint hajlott, mindig letörölt az öregek szemeiben,
arcán a derüből valamit; a visszaemlékezés bánattal vetette be azt a sok
ráncot, azt a sok barázdát.
Az anyóka eközben elkészitett husos kövér ujjaival egy hosszu, keskeny
papir-szalagot, odagurult mint egy gombolyag az urához, átnyujtotta neki
a szalagot, miközben ráhajlott a vállára, mint ahogy összeborul két
kiszáradt boróka-ág és azt sugta a fülébe:
– Hátha engednél a barna posztó árából?
Az apóka a fejét rázta, majd hamisan, rejtélyesen rákacsintott az
anyókára.
– Ne félj, Johanna. Ismersz, Johanna.
Az megértette, visszakacsintott rá hasonlóképen hamisan és rejtélyesen.
– No no, Fridrik.
S azzal pukkedlit vágott előttem piruettel, mint a roccoco-kor dámái,
egy csókot intett a fiucskának és mint a füst, ellebegett a belső ajtó
felé, hüs szelet támasztva a szépen kivasalt tiszta szoknyáival.
Az öreg most már hozzálátott a méréshez, a régi világ módja szerint,
behasogatva a papirpántlikát némely helyeken. Minden hasiték mást
jelent, ez a csipőt, az a vállakat, ez a derékvastagságot, amaz a
mellkast, pedig mind egyforma hasiték, de hát azon a szabó mégis el tud
igazodni, szuszogott, izzadott, mert egypárszor le kellett hajolnia.
Végre aztán igy szólt a nagy munka után, megcsipkedve a gyermek arcát
csattanós pirosra:
– Mához egy hétre lesz a próba, kis lelkem.
A fiu számontartotta az egy hetet és a kitüzött napon pontosan
beállitottunk a szabóhoz. Azon a helyen ült, ahol a multkor. Csodálkozni
látszott, hogy már itt vagyunk.
– A ruhát jöttünk megpróbálni.
Az öreg fel se kelt, egész nyakig be volt burkolva a plaidjébe.
– Még nincs annyira – felelte. Hallgass Spitz, ne ugass, Spitz. Nem
tudod, hogy a fiucska van itt?
– Mára mondta.
– Nem lehet mindent felfujni – jegyezte meg mogorván és a hangján
kiérzett, hogy didereg. A világ is hat nap alatt lett készen – tette
hozzá.
Ugy mondta ezt, a saját igazolására, mintha az valamivel kisebb,
jelentéktelenebb munka lett volna és mégis hat napig tartott volna.
A csengetyüszóra most is bekukkantott az anyóka, de csak a főkötős fejét
dugta be s meglátván minket, legott eltünt.
– Hát mikor jöhetünk?
– Négy nap mulva, ha a legény nem lesz beteg.
Távoztunk a boltból, de még alig mentünk tiz lépést, mögöttünk apró
léptek topogását hallottuk és lihegő hangot.
– Hollá kicsike! Hej, kicsike!
Hátrafordultunk, hát az anyóka futott utánunk, tiszta fehér kötényét
összehajtva tartván a két kezében.
– Egy kis szentjánoskenyérke, fiacskám.
A fiu eleinte bámészan nézte a szentjánoskenyeret (még soh’se látta ezt
a csemegét), azután intettem neki, kiszedte szépen a kötényéből,
megköszönte és mindjárt ketté tört egyet az apró fehér fogacskáival, ami
az anyókát ugy mulattatta, de ugy mulattatta, hogy még vissza is fordult
egyszer és a Lackó-mackó után kiáltotta:
– Fán terem ám az a jó kenyérke, édeském.
Egy odavaló ismerősünktől azt hallottuk másnap, az öreg szabóról, hogy
nagy üzletet vitt valaha, kilenc legénynyel dolgozott az aranyos
Prágában, ahol két háza is van, de most már csak azért ül a boltban,
mert egész életében boltban ült és nem tudna ülni máshol.
Néhány nap mulva, amint arra mentünk a kuthoz, ránk kopogott az ajtó
üvegjén s nyomban rá az ajtót is kinyitotta:
– Megvan a ruha. A ruha a fiucskának. Meg lehet próbálni.
Mire bementünk a boltba. Az öreg igen nyájas volt, a kezeit
dörzsölgette, leültetett bennünket, irgett-forgott, keringett a boltban,
mintha keresne valamit.
– Mit is akarok csak? morogta magában. Igen, hogy megvan a ruha. De már
mondtam. Igen, a legényt kell behivni.
Kihajlott az udvari ablakon, ahol az akácfa ágai néztek be és kikiáltott
az udvarra:
– Hé fickó! Hé, Hans! Gyere elő, Hans.
A Hans künn az udvar hátulsó részében a répát kapálta, nagynehezen
előcammogott verejtéktől csurgó homlokkal. Rettentő vén legény volt,
teljesen hajzat és szemöld nélkül, az egyik lábára sánta, az egyik
szemén hályog, nagyon-nagyon el volt már nyüve a szegény Hans, lehetett
talán kilencven esztendős is.
– Hozd elé a ruhácskát, fickó, csak a kabátot, a kabátot (hunyoritott
neki), ne bántsd a többit Hans.
A fickó szaporán megindult, vagyis tolta magát a sánta lába miatt, a
belső szobába, vissza tért vártatvást, hozván az embrióban levő kis
szürke kabátot, szépen, óvatosan messze eltartva azt a maga piszkos
zubbonyától, mint valami oltári szentséget, utána jött az anyóka is. Az
egész ház megéledt a nagy eseményre… Az anyóka egy darab krétát hozott a
kezében és gombostüket. Még egy vén pisze szolgáló is bekukkantott az
ajtón. A Spitz vidáman vinnyogott, lelógatta a füleit nagy
megelégedetten és ott volt, ott alkalmatlankodott mindenütt, ahol valami
történt, végre a fiuhoz tolakodott és annak a lábait nyalogatta.
A Lackó-mackó aztán levetette az eddigi kék zubbonykáját (amit a Nelli
szobaleány varrt). Az öreg szabó egy sebes fürge mozdulattal kiragadta
Hans kezéből a szürke kabátot, melynek csak az egyik ujja volt
hozzáfércelve fehér cérnákkal, ráhuzta nagyóvatosan a fiu testére,
megigazgatta, letüzte, azután elugrott vagy két lépésnyit, mint a
szöcske és köröskörül megnézegette azzal a rettenetes fontoskodással,
amit a dolog megérdemelt.
Az anyóka tapsolt, elragadtatásában elhalványodva, szinte megdöbbenve a
tökéletességtől.
– Mintha csak rá volna öntve! – kiáltá.
– Én szabtam, Johanna – mondá az öreg kevélyen.
– Az ur szabta – bizonyitotta Hans.
Mindnyájuk arca ragyogott a boldogságtól, a szemeik csillogtak-villogtak
és a napfény megint betoppant az ablakon, hogy megcirógassa vén
arcaikat.
Az öreg megfogta a krétát, a gombostüket és mint a müvész, mikor a
remekén pepecsel, még egy-egy krétavonást tett a nyaknál, a hónak alatt
és elől is, hol idébb, hol odébb leszurt egy gombostüt.
– Ez aztán kabát! – szólt végre.
– Igen, – vágtam közbe, – de hosszu, tulságosan hosszu, a fiucska olyan
lesz benne, mint egy kántor; le kell az aljából vágni vagy egy arasztot.
A napfényes égből villám nem csaphat le olyan váratlanul és
kellemetlenül. Egyszerre fölszisszentek mind a hárman.
– Mit? Hogy levágni a ruhából? Egy arasztot? Oh, hiszen az lehetetlen.
Még Spitz is megmordult és rám vicsoritotta a fogait.
– Hallod, Johanna, oh, Johanna, a fiu apja el akar vágatni a kabátból!
Arca elsápadt, szinte szederjes lett a felháborodástól.
– De ha hosszu – jegyzem meg, félig nevetve, félig boszankodva.
– De a fiucska nőni fog, uram. Két év alatt belenő.
– Ejh, két év mulva már a negyedik kabát lesz rajta. A kabátok nem
halhatatlanok, öreg ur.
Szomoruan horgasztotta le a fejét és sóhajtott.
– De a posztó, uram. Nem vétek a posztóért? Legyen lelke, uram.
Az anyóka ravaszul a hátam mögé került valahogy s onnan integetett nagy
vállvonogatással és szemöldökrángatással az urának, amire az összenézett
a Hanssal. A beavatott Hans ajkain egy röhej-féle mutatkozott, de csak
egy percre, mint mikor a róka egy kicsit kidugja a fejét a lyukból,
aztán megint behuzza.
Az öreg szabó láthatólag megcsillapodott és a kezeit bágyadtan
leeresztve, kenetteljesen adta meg magát:
– Az uraságok rendelnek, a szabók engedelmeskednek.
Aztán lassan, óvatosan kiszedte a tűket és lehámozta az öltönyt a
gyerekről.
– Jó volt a szentjánoskenyérke? – kérdé ezek után az anyóka a gyerektől.
– Jó – felelte a fiu.
– Hallod, Fridrik, a szentjánoskenyérke, hogy jó volt.
Ezzel aztán el volt intézve az uj ruha kérdése; vártuk napról-napra,
hogy haza hozzák, de csak nem jött. A fiu szerette volna fölvenni, mert
a villában volt egy orosz fiu és az már hosszu nadrágban járt. Hej, csak
elhoznák az övét is. De nem hozták. Elküldtük egy párszor a háziszolgát,
mindig üzentek valami mentséget; hogy reuma volt a legény kezében, nem
tudott varrni, hogy két ünnep esett össze, nem volt szabad varrni és
mindig biztattak valami rövid terminussal, de csak se hire, se hamva a
ruhának. Végre elérkezett az utolsó nap is, amit a fürdőhelyen
töltöttünk. Magam mentem el veszekedni a szabóhoz.
– Holnap meglesz.
– De holnap már elutazunk.
– Hány órakor?
– Reggel tizkor indul a vonat.
– Hát hazavihetik – mondá kurtán.
Reggel csakugyan elutaztunk, kimentünk az indóházba, de a ruha nélkül. A
Lackó-mackó le volt verve; egyre furkálta az a hosszu nadrág.
– Ugy látszik, nem tudták megvarrni, fiacskám.
– Ugy-e apa. Mert nem is látnak jól az öregek és talán a tü is reszket a
kezükben.
– De minek vállalkoznak rá a vén salabakterek!
Épen már elsőt csengettek és kifelé tódultunk a tömeggel, mikor
egyszerre csak megrántja valaki hátulról a kabátomat.
Hátra nézek, hát a vén Hans lohol utánam szörnyü szuszogással és
lihegéssel, és nyujtja felém a nagy paksamétát, és ugy nevet az egyik
szeme, a jobbik szeme, hogy majd kiugrik az örömtől.
– Hip-hop, itt vagyok a ruhával.
A Lackó is hátra néz, elkapja nagy vigan a csomagot, én pedig keresek
hirtelen egy koronát a zsebemben borravalónak.
– Várjon csak, várjon csak, kiáltok utána.
De a vén legény csak a kezével int nagy röhejjel, hogy nem vár biz ő a
világért sem és uccu a sánta lábával rohan, gázol keresztül embert,
asszonyt, gyereket, mintha millió ördög kergetné.
Nekem bizony fel se tünt a bolondos öreg Hans futása, csak akkor
világlott ki egész mivoltában, mikor végre Bécsben felbontottuk a
csomagot. A fiu ijedten kiáltott fel:
– Megcsaltak, apa!
De a hangjába inkább vegyült öröm, mint csalódás.
Hát kihullott ugyan a csomagból a Lackó ruhája, de nem ám a szürke,
hanem a sötétbarna kék sávos drága kelméből, – amiből ő királyi fensége
Albert herceg öltönye készült annak idején; amit az anyóka is látott
akkoriban.
A ruhát rögtön felpróbálta a fiucska, – oh, hogy örült neki, szegény kis
lelkem, – a nadrág pompás, a mellényke is, de a kabátot hosszunak
hagyták a saját akaratuk szerint. Cudarság a mesteremberektől. Mintha az
ő kedvükért öltözködnék az ember. Ám a fiut nem igen bántotta a kabátnak
ez a hibája – mert volt egy előnye is, hogy mind a két zsebe tele volt
tömve szentjános-kenyérkével.
A fehér kutya.
Minden embernek van legalább egy kisérteties története, – még nekem is.
Csakhogy a falusi embernek szükséges ez; bolond volna, ha leirná és
kinyomatná. A hosszú téli estéken falun hasznát veszi, sőt nem is
tartanák érdekes embernek, ha soha sem történt volna vele olyas, ami a
csömörre hajló hátakat megborzongatja.
Nekem a fővárosban nincs szükségem rá; én belevethetem könnyü lélekkel a
nagy betütengerbe. A fővárosban nincsen a kisérteteknek semmi keletük,
sőt kisértetek sincsenek, amit pedig nehéz megmagyarázni, minthogy
temető itt is van. Talán az a nyitja, hogy a halottak fekvőhelyét oly
drágán kell megváltani a városi tanácstól, hogy aztán a halott is jobban
megbecsüli és nem mászkál ide s tova éj évadján sem, veszteg marad,
kifekszi az árát nyugodtan, mozdulatlanul.