kételyeim nekem is vannak. Az például az én fejembe se fér, hogy egy
szép major egy erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörü
fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron
veszem meg természetben. Ez kétségkivül bolondság. De miért volna a
bolondság egy kisebb bázis, mint az okosság? Mivelhogy ez is, az is
megvan az emberekben. Épen olyan jól lehet épiteni az egyikre, mint a
másikra, sőt kell is, hogy tekintetbe vétessék mind a két faktor.
Ennek a megvilágitására elmondok egy történetkét. Ezelőtt vagy két
évvel, éppen ebédelünk otthon és a levesnél tartunk, amikor egyszerre
nagyot koppan valami a kis Berci tányérján.
Berci elsápadt és elállt a szava. Odanézek, hát a levesében egy nagy
fehér rizskását látok (pedig nem volt rizskásaleves).
– Szent Isten, a fogacskája! sikoltott fel az anyja.
Az volt, a foga volt; a gyermek bámészan nézte a nagyra nyitott
szemeivel és letette a kanalat.
De annál sebesebben rohant az anyja a maga kanalával, hogy a fogat
kihalászsza.
– Ohó! a fog az enyém – kiáltám és az én kanalam is ott kotorászott és
összeütődött a feleségemével.
– A fog az enyém – mondá az asszony.
– Nem engedem, nem. Befoglaltatom aranyba az óraláncomra.
– Jou-jout csináltatok belőle a karperechez.
Valóságos villongás keletkezett köztünk az enyim-tied kérdésében. A két
hadonászó kanál egymást akadályozta meg a fog kihozatalában.
Végre is nekem volt egy propozicióm, biztam benne, hogy a gyerek engem
jobban szeret.
– Hadd döntsön a Bercike! A fog végre is az övé volt, az ő joga
határozni, hogy kié legyen.
A fickó habozott egy percig, de mivelhogy közel járt a karácsony s a kis
Jézuskával én szoktam találkozni ezekben a napokban, hát nekem
utalványozta a fogát (a haszonlesés előbb kezdődik, mint az értelem és
később végződik).
Az anyja elszomorodott ezen, vagy legalább tetette, hogy nagyon busul,
mire Bercike hirtelen lecsusszant az asztal alá, s átbujván az
asztallábak alatt, felkuszott az anyja ölébe és elkezdte az állát
simogatni (biztos szer a bubánat ellen), miközben megbiztatta:
– Ne félj, mamám! Van még egy mozgó fogam.
Én aztán be is csináltattam a Berci fogát, egy parányi aranykehelyből
kukucskál ki, mint valami fehér virágbogyó. Az óraláncomon hordom s
többen kérdezték már tőlem:
– Miféle furcsa drágakő az?
Én azt szoktam felelni, hogy a többi drágakő a furcsa; hanem ez az egy –
ez igazi.
Nemsokára az anyja is megkapta a maga fogát és ő is becsináltatta! jött
aztán látogatóba a Berci nagynénje s minthogy megint volt egy mozgó foga
és mert nem tudott enni miatta, de kihuzatni nem engedte, a nagynéni egy
százast igért neki érte, ha kihuzatja – mert azt mondja, ő is szeretne
magával vinni egy ilyen fogat.
Hát egy százasért ki engedte huzatni a Berci, a nagynéni be is váltotta
a szavát. Vett neki a százas fejében egy járadék-papirt. De annak nem
igen örült. Minek az a papir? Kép se volt a papiron és különben is annyi
papir van otthon, hogy ezer sárkányt lehetne belőle csinálni.
Föl is tette magában, kitervelte a kis fejében, hogy ezentul okosabban
használja a hátralevő fogait.
Az embernek végre is csak egyszer hullanak ki a fogai. Hiszen ha minden
héten kihullanának!
Nem, többé nem lesz olyan könnyelmü s nem árulja el, hogy megint mozog
egy.
S lőn, hogy mikor a negyedik tejfoga kiesett, nem szólt róla senkinek,
hanem begöngyölgette óvatosan egy darabka selyempapirosba és lement vele
nagytitokban a Marozil Antal játékkereskedésébe az átellenes utca
sarkán.
Az öreg Marozil ösmerte a fiut, gyakori vendég a boltban, nyájasan
mosolygott feléje tömérdek csörgőbabái, fatehenei és lovai mögül.
– Mi tetszik, Bercikém?
A fickó tétován lépegetett a pulpitushoz, mint a vak ember, mert a szeme
rajtaveszett a tömérdek látnivalón, a kis szekereken, a fejüket lóbázó
csacsikon, a katonákon és várakon, – de ki győzné azt elszámlálni.
A pulpitushoz érve, kivette mellénykéje zsebéből a csomagot, letette a
kereskedő elé és igy szólt:
– Adjon ezért játékokat!
Az öreg Marozil nagyóvatosan felbontotta a papirost és elámulva látta,
hogy egy gyermekfog van benne.
Berci azt hitte, hogy habozik és pazar könnyedséggel selypité:
– Az egészért. És minthogy Marozil egy kicsit süket, még egyszer kiáltá:
– Érti, az egészért!
Marozil pedig bámult a gyerek naivságán és felvilágositotta nevetve:
– Bercike szivem, ezért nem ad a Marozil bácsi semmit.
Most meg már a Berci bámult a Marozil ostobaságán. Hogy ő semmit se ad a
fogért. Megfoghatatlan! Megszégyenülten futott haza s már az ajtóban
kiáltá:
– Képzeld csak, apa, milyen nagy szamár a Marozil, nem adott játékokat a
fogamért. És még ki is nevetett.
Megnyugtattam, hogy sem ő nem nevetséges, mert ő joggal hihette, hogy a
fogai sokat érnek; hisz a néni is száz forinton vett egyet; sem Marozil
nem szamár, mert a Marozil boltjában sohasem volt senki, aki a Berci
foga után tudakozódott, hogy megveszi.
Ebben a fogtörténetben van a képkérdés megoldása. Ha a Bercinek száz
könnyelmü nagynénje volna és azok mesés árakat igérnének Marozilnak a
Berci fogaiért, hát akkor Marozil is jó áron venné a fogakat Bercitől. A
képkereskedők ezen az alapon állnak – s mig annyi bolond amateur lesz, a
képek is bolondos értéket fognak reprezentálni.
Az első bánat.
Hát már megint mi történt Bercivel. Nagy dolog történt. Egy bácsi jött,
akinek a neve Bánat. Azaz, hogy nem bácsi, dehogy bácsi. Pedig ő csak
bácsikat és néniket ösmert és azok mind szivesek voltak hozzá. Még a
Mikulás bácsi is, aki pedig vesszővel keresi a rossz gyermekeket. Még a
betegség is csak egy furfangos nénike, aki ágyba fekteti, meggyujtogatja
a vérét, megszorongatja a torkát a Bercinek, de csak azért, hogy jogcíme
legyen uj játékokat követelni az orvosságok hősies bevételéért. Bizony a
betegség is csak nénike.
És most egyszerre csak előtoppan valaki, egy idegen, egy ismeretlen, egy
ijesztő valaki, aki megfagyasztja benne a vért, megrenditi egész kis
lényét, marcangolja, tépi a szivecskéjét, patakokat nyit a szép fekete
szemeiből. És ez a bánat. Hogy rátalált a csuf szörnyeteg az ő kis
falovai és szekerei közt!…
És milyen különös okokból talált rá. A kis kutyuka miatt. Mondtam is
mindig a Bercinek: „Minek az a nagy szeretet közted és a Tinti közt –
mert Tinti a kutya neve – meglásd, hogy nem visz jóra.“ Az anyja is
váltig intette. „Ne fogdosd, ne nyalogasd örökre azt a kutyát, még
egyszer beléd harap.“ Mind a ketten ellenségei voltunk titokban a
Tintinek, mert irigyeltük tőle Berci szeretetét. Azért mondom titokban,
mert ugyan szeretném látni, ki legyen az a potentát, aki nyiltan merjen
a Tinti ellen valamit kezdeni? A kis Tinti családtag. Oly kicsike, oly
kedves, azokból a fajokból való, melyek nem nőnek nagyobbra, mint az
öklöm. Szép hosszukás feje van, mint egy kis festett lóé. Hát még azok
az okos szemei, meg a zsemlyeszin szőre!…
De hát a Tintinek különben is nagy poziciója van nálunk, egész sora az
emlékeknek ő körülötte forog. Bercike a kávéja felét neki adja. Reggel
felugrik a Berci ágyába és egy félóráig játszanak. Az első levelét
életében is a Tintihez irta Velencéből az ő dülöngős ákombákomjaival.
Mert hogy a Tintit nem vihettük magunkkal olyan hosszu utra, oda adtuk
kosztba a házmesterékhez – jól gondját viseljék, mig a kis gazdája
hazajön a messze országból s átveszi.
Hát ennek irta a levelet, amint következik:
„Kedves kis kutyám, Tinti!
Én, hála istennek, egészséges vagyok. Hát te hogy vagy? Viseld magad
jól, édes Tintikém és vigyázz, hogy a lábadra ne hágjanak. Ki ne menj az
utcára, Tinti, jaj, csak ki ne menj, mert eltévednél és soha se tudnál
haza találni és valami rossz ember ellopna és én nem láthatnálak többet.
Mindennap gondolok rád, ne félj semmit. Ma is eltettem egy kis szalámit
és tegnap láttam az öregapádat egy talyigába befogva. Apa azt mondta,
hogy ez az egyetlen fogat Velencében. Mindnyájan tiszteltetnek.
Hű gazdád: _Albert_.“
A házmesterné, Homolkáné, beszéli, hogy mikor megjött a levél,
felolvasta a Tinti előtt és élő ember olyat nem látott, a kis kutya
hallgatta, hallgatta és nézte a levelet az ő apró, okos szemeivel, mig
egyszer csak átnedvesedtek. És az is oly igaz, mint hogy élek,
(tudniillik, hogy Homolkáné él) elkezdett nyafogni, kunkogni, mintha
sirna.
Mikor aztán hazajött a fiu, volt nagy öröm a találkozásban, nem lehet
azt leirni. Bercike magához ölelte a Tintikét, a Tintike pedig a farkát
rázogatta roppant vigságában és nyalta finom kis nyelvével a Berci kezét
– mely tele volt ajándékokkal.
Egy szij, egy lánc, egy kis szájkosár és hozzá a zöld bársony takaró,
mely a has alatt gombolódik be.
– Nézd csak, Tinti! Ez is a tied. Ez is, az is. Uccucu! Most már uri
kutya vagy! Mindennap kijösz velem sétálni az uj ruhádban. Tudod-e,
Tintikém, hogy nagyon szépek a dolgaid!
Fölpróbálta rá egyenkint a nyakszijat, ezüst gombokkal kivertet. (Apa,
nézd csak, milyen szép benne!) Aztán a zöld ruhát. (Jaj de különös
leszesz, szivecském.) Aztán föltette neki a szájkosarat. A Tinti csak
egyre hunyorgatott az ajándékoknak, hanem ez az utolsó nem tetszett
neki, prüsszentett benne, a fejét rázogatta, aztán odasurolta száját a
padlóhoz – szerette volna, ha valahogy lemarad róla ez a toilett-darab.
Másnap szép őszi idő volt, ki akartak menni sétálni Berci és a Tinti. De
a Homolkáné utjokat állta a lépcsőkön:
– Jaj, ki ne tessék vinni, Bercike, a Tintit, mert elfogja a sintér.
Berci rémülten nézett Homolkánéra.
– A sintér? Hát mért fogná meg, hiszen a Tinti semmit se lopott. Ezt
mind én vettem neki.
Homolkáné röhögött.
– Igen ám, de nem fizette meg az adót.
– Mi az az adó, Homolka néni?
– Hát azt az állam vagy a város szedi, aranyoskám, hogy az isten
büntesse meg.
– Ki az az állam? Valami bácsi?
– Nem aranyoskám, az nem ember, hanem valam izé… valami zseb.
– Nem értem, Homolka néni. A zseb nem foghatja meg a Tintit.
– Hiszen persze, kis okosom, de ha mégis megfogja.
Nem értette meg, de azért mégse merte elvinni a kutyáját és az anyját
tudakolta meg. Az aztán igazat adott a Homolkánénak. Szinszakasztott
valóság, hogy a kutyának előbb érmet kell váltani öt forintért a
hatóságnál. Érmet? Öt forintért? Hol vegyen ő öt forintot? Nem volt
akkoriban se égen, se padláson több pénze negyvenhárom krajcárnál.
Szegény kis fiam! Az ő hófehér, érintetlen lelkét, mely szűzen
ringatózott a gyerekjátékok örömei közt, először illette meg egy hideg
kéz: a hatóságé. Ez rajzolta rá homlokára, melyen amorettek játszanak,
az első felhőjét a gondnak.
Honnan teremtse ki az öt forintot? Hát gazdálkodással, krajcárt krajcár
mellé téve, a „tizórai“ pénzből és minden más jövedelemből, egész addig,
mig ötszázra gyülnek.
Ezek az „egyéb jövedelmei“ a cukorkákra adott hatosok és a doktor bácsi
krajcárjai, ki, valahányszor behagyja tenni a torkába a kanalat és
nyulékony „_A_-t“ mond, egy fényes uj krajcárt csusztat a markába.
Minden ilyen szerzett krajcár után odacsettentette Berci a kutyát és
ravasz szemhunyorgatással mondogatta neki:
– Ne félj semmit, Tinti. Megint közelebb vagy a szabadságodhoz – egy
krajcárral.
– (Igy kellett nekem is öreg napjaimra megtudnom a Bercitől, hogy a
szabadság is pénzkérdés.)
Végre is apránkint szaporodott a pénz és közeledett a Tinti szabadsága.
Mennyi szó volt erről a gyerekszobában, mikor a fiuk eltünődtek rajta,
hogy is lesz az. Igaz-e, hogy a Tintit beirják egy hivatalos könyvbe?
Bizonyosan ugy lesz. Vajjon beirják-e a nevét is, vagy csak a gazdáját
irják be. Mégis csak illőbb volna, hogy a Tinti nevet is oda irnák:
akkor mindjárt valaki lenne a Tinti: igaz-e Tinti? Aztán ide adják az
érmet és a Tinti büszkén, szabadon fog sétálni a járó-kelők között az
éremmel és senki se fogja egy ujjal se merni illetni, mert akkor a Tinti
már gentleman lesz… Ugy-e, papa, azért szabad a nyulakat lelőni a mezőn,
mert nincsenek érmeik a hatóságoktól? Ezer ilyen apró bohóságokat
fecsegtek, csacsogtak.
A Tinti a kandalló előtt feküdt, a két első lábát előre kinyujtva a
szőnyegen, a két hátulsót maga alá szedve és csendesen pislogott, ugy
tett, mintha élvezettel hallgatná. A gázkandalló fénye aranypántokat
vetett rá, szép sárgás szőre világitani látszott. Nagyon szerette a
gazdáját.
Mikor aztán együtt volt mind az ötszáz krajcár és egy zacskóban husz- és
kétfilléresekben csörgött, nagy nap volt az. Az egész ház visszhangzott
a vidám zajtól, a hancurától.
Délután kapta meg az utolsó hatost Berci, tüstént menni akart a
hatósághoz, de a hatóság csak két óráig van együtt, várni kellett másnap
reggelig.
– Holnap már szabad leszesz Tinti, holnap, holnap!
Az egész ház tudta a nagy eseményt. A Homolkánénak is megüzenték. Haza,
a nagyanyjuknak is megirták, hogy mi lett a Tintiből. Nagy szerencse
érte a Tintit. Holnap a Tinti is azt mondhatja, amit a nagybácsi szokott
mondani: „Hogyne beszélnék, miért ne beszélnék; kifizettem az adómat,
hát beszélek.“ Holnap talán még meg is szólal a Tinti.
Majd fölvetették a házat a roppant örömtől. Berci csörgette az ötszáz
krajcáros zacskót, magasan fentartva azt a kezében; körültáncolta az
asztalt, a Tinti pedig ágaskodott a zacskó felé, mely egy nagy darab
röpködő tüdőnek látszott előtte. A fiu csak egyre incselkedett, a kutya
csak egyre kapkodott, nosza a Berci is arra ugrott, erre ugrott, lejebb
eresztette, még följebb emelte a zacskót: „Hop, hop, Tinti, kapd meg,
Tinti.“ Nekimelegedtek, nekiszilajodtak, széket, himző-rámát, szatyrot,
poklot feldöntöttek a szobában és csak ugráltak, táncoltak mint a
bolondok. Kopogott, dübörgött a padló a lábaik alatt, hogy rengett,
mozgott minden butor.
Hát egyszer csak nagyot ugrott a Berci, de szörnyü nagyot és top, egy
szivszaggató vonitás hangzott fel a nyomában: a cipője sarkával, teste
egész sulyában rároppantott a Tinti lábára.
Rémülten tekintett oda. A Tinti apró vékony lába össze volt zuzva alul
szilánkokra. Fent a csuklóban is kitört a helyéből. Vége van. A Tinti
nem birt mozdulni, csak üvöltött, kunkogott fájdalmasan. Rettenetes volt
nézni és hallani. Kis vézna teste reszketett, mint az ászpik.
Berci megmeredve nézte, némán, sápadtan, megüvegesedett szemekkel,
melyekben a rémület ült. Rendkivüli érzések nyügözték le. Benyitott
hozzá az első bánat…
A kutya hanyatfekve meredt a pokrócon, három ép lába égnek meredt, a
negyedik lelógott holtra zuzottan, mint egy letört galy, mintha nem is
az övé volna. Idétlen kölyök-hangja borzalmas volt amint nyöszörgött,
miközben szomoru, megtört tekintetét le nem vette a megijedt fiuról,
mintha mondaná:
– Jaj, mit tettél velem, kis gazdám!
Ezt már nem állhatta a kis bünös, ösztönszerüleg fölemelte lecsüngő
kezeit és eltakarta velök a két szemét, aztán odatántorgott egy székhez,
ráborult és elkezdett keservesen sirni.
A gyermek sirása messze kihangzott az éjszakába át az ajtókon és
falakon. A szomszédok átjöttek tudakozódni: mi baja a Bercinek.
– Nagy szerencsétlenség történt – suttogta nekik a nagyobbik fiu. –
Eltörte a Tinti lábát. Izzé-porrá zuzta az egyik lábát.
És a nagyobbik fiu is könyezett.
Az anyjuk tanácstalanul volt. Látván a nagy drámát, a Bercire támadt:
– Látod, látod, hogy megint mit tettél a nagy szelességeddel. Hát illik
az? Hát nem fáj a szived a szegény állatért?
Dehogy nem fájt, dehogy; hiszen meg se lehetett állitani a sirásban. Az
ő bánatához nem szabad hozzátoldani, olyan nagy bánat az.
Észre is vette ezt az anyja, aki előtt az istenke egy kis ablakot tart
nyitva, melyen át belát a Berci szivébe, más senki se tud arról az
ablakról. Hát látta ő legott, hogy ott mi morajlik, hogy tengernyi
keserüség az s forditott a beszédjén sietve:
– No semmi az. Ne busulj, édeském. Hiszen nem akartad. Meg nem is lesz
semmi baja a Tintinek. Tudod, hogy az ebcsontok beforrnak.
Fejét az ölébe vette, a könyeket, melyek átbarázdálták maszatos, rózsás
arcocskáját, valóságos barázdákat, tiszta sikokat hagyva azon,
lecsókolta. De a fiu sirt és egyre sirt, lassankint átnedvesedett az
anya keblén a ruha, még a füződerék is. Ennek már a fele se tréfa. Jaj,
még a szive szakad meg szegénykének!
– Nosza, Nelli, Róza, szaladjatok hamar valahova egy állatorvosért.
De hol lehet most későn este orvost találni. Meg kell a Homolkánét
kérdezni. A Homolkáné mindent tud.
Fel is jött nyomban a Homolkáné. Mondta, hogy ösmer egy állatorvost itt
a szomszéd utcában, ő szokott rá mosni: de az csak délelőtt állatorvos,
igy este már csak állat.
Vette a nagy kendőjét, átszaladt hozzá és otthon találta, de
holtrészegen. Róza, Nelli tehát szétszéledtek a városba, rendőröktől,
éjjeli bakterektől kérdezősködve állatorvos után.
Ezalatt a telefon is egyre berregett és vitte a szót gyorsan az
állatgyógyintézetbe, a redakcióba, az ismerős ujságirókhoz, nem tudnak-e
valahol egy sürgősen kapható állatorvost.
Berci pedig sirt, sirt, a vacsorához hozzá se nyult, az orrocskája
megdagadt, a szemeit már véresre marták a sós könyek, de nem lehetett a
keserves, egyre jobban előtörő zokogását megállitani, csak néha
tekintett át lopva a nyöszörgő és reszkető kutyára.
Ah, rettenetes! A kutya mindig csak őt nézte a fekete borókaszemeivel.
– Engem néz! Engem vádol! – tördelte Berci fuldokló hangon és
jajveszéklésbe tört ki.
Mikor éjféltájban haza kerültem, valóságos felfordulást találtam a
házban, a cselédek jöttek-mentek, csapkodták azt ajtókat, ott bent pedig
a nappaliban az egész család sirt. Berci a kutyát siratta és a kezeit
tördelte. A nagyobbik fiu meg az anyja pedig a Berci bánatát siratták.
De szerencsére éppen jött már az állatorvos. A Róza felhajkurászott
egyet valahol az Erzsébetvárosban.
Mogorva öreg ur volt, boglyas cilinder-kalappal, nagy bajuszszal, a
nyaka össze volt kötözve különféle tarka kendőkkel.
– Hüm, hüm – kezdé – mi az a sürgős baj? Hol az a kutya? Hm? Mi az a
kutya? Hm?
Megmutattuk neki a kutyát.
– Ostobaság! – szólt ingerülten egy megvető kézlegyintéssel. – Hiszen ez
nem is rattler, ez csak félrattler. Hát ezért költöttek fel engemet? Ez
a kutya nem ér öt garast se.
– De nagyon szenved, orvos ur – csillapitá a feleségem.
– Szenved? Hát hadd szenvedjen. Azért kutya. És csak félrattler. Mit
akar egy félrattler? Az orvos nem arra szerzi a diplomáját, hogy
félrattlereket gyógyitson. Nem érdemes ezt gyógyitani. Hm.
– Igaz, orvos ur, de mikor a fiué. Ezé a kis fiué…
Az anyja ezzel akarta a Tinti rangját emelni, de az állatorvos rá se
nézett a fiura, hanem a cipője orrával megpiszkálta a Tintit, amire az
még fájdalmasabban kezdett remegni és üvölteni.
– No, hát hozzanak közelebb valami világosságot. Ha már itt vagyok,
megnézem, hogy mi történjék vele. Agyonütendő lészen, vagy gyógyitandó?
Berci most felugrott és a doktor elé állt merészen:
– Ezer forintot adok, ha meggyógyitja! – – kiáltá hevesen.
Az öreg doktor elmosolyodott. Oda vitték neki a zsinóros villanylámpát,
de az abban a percben kialudott, épen kiégett a körtéje.
– Ostobaság – mormogta a doktor. – Az utolsó komoly találmány a koppantó
volt. Hm. Ami azóta jött, az mind nem ér semmit. Hm.
Gyertyákat gyujtottak, megnézte a kutya lábát és igy szólt, Berci mohón
leste minden szavát:
– Egy hét mulva szaladni fog a kis bestia.
Nagy teher esett le a gyermek lelkéről. Az orvos gipszbe tette a kutya
lábát, aztán bekötötte.
– Láza van, – mondá – de holnap az is megszünik. Csak szépen hagyják igy
és adjanak neki enni.
Berci most előhozta a zacskót, amelyben a Tinti szabadsága volt és
odanyomta a doktor markába.
Nem volt egészen ezer forint, csak öt forint, de a jó doktor
megelégedett ennyivel is. Egy félrattlerért ez is sok. Hm.
Most egy kicsit lesimult a Berci bánata és le hagyta magát vetkőztetni,
az ágyba ment, de nem tudott elaludni. S mikor már azt hittük, amint
egyre csöndesebb lett a pihegése, hogy elaludt, egyszerre csak megint
fölsirt keservesen.
– Mi bajod, Bercike? Mi lelt, kis bogaram? Fáj valamid?
– Eszembe jutott, hogy a Tinti nem fog szeretni többé.
– Ugyan, ne beszélj. Dehogy nem fog. Elfelejti. Hidd meg, hogy
elfelejti. Megint csak olyan jó pajtások lesztek.
De a Berci sehogysem bizott ebben. Csóválta a fejét és ujra sirt,
fuldokolva, görcsösen, hogy Tinti most már gyülölni fogja őt.
– Oh, mama, mama! Mit ér nekem a világ, ha a Tinti nem fog szeretni?
Az anyja az ágya szélére ült és simogatta a haját, a homlokát,
törülgette a könyes szemecskéit, csuromviz lett a zsebkendője, beszélt
neki történeteket hű kutyákról, kik a gazdájuk sirján haltak meg, kik a
csatákba is együtt mentek urukkal és nyalták annak a kezét, habár
megrugta őket. A történetek láthatólag lecsendesitették vagy
kifárasztották, nem sirt többé.
– Mama, gyujts gyertyát, kérlek.
– Minek, fiam? Hiszen most alvás ideje van.
– Látom a Tinti rám szegzett szemeit a sötétben, – szólt borzadálylyal –
gyujts gyertyát, hogy ne lássam.
– De hiszen a Tinti a cselédszobában van. Oda vitte a Róza.
– Mindegy, mégis látom. Rám néz a Tinti szemrehányón.
– Hunyd be a szemedet, próbálj elaludni, gyermekem és mingyárt nem látsz
semmit.
– Ha behunyom a szememet, ugy is látom. Csak te gyujts gyertyát, mama.
Félek, félek a Tinti szemeitől.
Magára huzta a paplant, vacogott a foga:
– Hamar gyujts gyertyát, mama!
Meg kellett gyujtani a gyertyát, igy aztán el tudott beszélgetni, mig
végre hajnal felé elnyomta az álom, miután a bánat kifárasztotta,
meggyötörte. De ez az álom is szakgatott volt, hánykolódott ide-oda,
néha nehéz sóhaj szállt föl a melléből, fölriadt, egyszer-egyszer valami
idegenszerü szavakat mormogott – nem ért ez az álom semmit.
Mikor a reggelit behozták, ő még aludt. De a Tinti, mint máskor mindig,
most is beosont a cseléddel az ajtón és a három lábával nagykinosan
fölmászott a kis pajtása ágyába, mellé feküdt, ugyszólván alája bujt és
az egyik egészséges első lábát hanyagul áttette a gyermek hófehér
meztelen karján.
Berci a vézna kutyatest érintésére fölriadt és egy örömsikoltással
kiáltá ki nekünk a nyitott ajtón át a nagy hirt:
– Képzeljétek… szeret.
Az öregek.
Soha se szerettem az első eminenseket. Elő se fordultak a családomban.
Én se voltam az. Nem is akartam. Emlékszem, hogy mindenféle történeteket
tudtam olyan egyénekről, akik rosszul tanultak, aztán később nevezetes
nagy férfiak lettek.
De hát az ember rendesen nem karakter. Az idén a Laci fiam csupa
egyessel tette le a vizsgát s azóta már olyan történeteket kezdek
elbeszélni, amelyekben az első eminensekből érsekek, püspökök,
miniszterek és országzászlósok lettek. Az emberi hiuság denique mindig a
magasban jár és sohasem bukhatik le egészen, mert minden attitude-ben
megtalálja a köteleket, amikbe fogózhassék.
Szóval, a fiu első eminens lett.
– Nagy dolog ez, – szólt az anyja – erre most már nekünk is vissza kell
felelni.
– Hogy-hogy?
– Örömet, örömért. Ki kell gondolnunk valamit, aminek a gyerek nagyon
megörülne.
Hát ki is gondoltam, hogy varrassunk neki _hosszu nadrágot_.
A feleségem először összeszidott, hogy talán megbolondultam; mikor pedig
megmagyaráztam, hogy a fiu már az ötödikbe megy s termetre és rangra is
megilleti a hosszu nadrág, sirva fakadt, majd a szive szakadt meg arra a
gondolatra, hogy az ő kicsikéje nagy fiu legyen ezentul.
– Nem, nem; a kályhába dobom azt a hosszu nadrágot… Meg nem engedhetem,
hogy egy gaz szabó elszakitsa tőlem a gyermekemet.
Nevettem ezeket a beszédeket. Ugyan, ugyan! Hiszen azzal nem szakad el a
gyerek. Hamarább szakad el a nadrág. Aztán az időket nem lehet
feltartóztatni. A fű kidugja a fejét, ha követ hengeritenek is rá s a
fiu szakálla is kiserkedzik az állán annak idején, még ha a szülei
bártlit hordatnak is vele az álla alatt.
Diktum faktum, néhány nap mulva Marienbadban (mert a vizsga után oda
utaztunk) a Ferdinandsbrunn-strassén járkálgatván a fiuval, érdekes
szövetet pillantottam meg egy ablakban. Az a szép, jó, becsületes szürke
posztó volt, melyet gyerekkoromban viseltek a falusi emberek; a gácsi
gyár készitette akkoriban, de vagy harminc év óta eltünt a
kereskedelemből, legalább én soha se láttam azóta s most valóságosan
előugrott a gyerekkorom e sajátságos igénytelen szürke kelmével, melynek
a szine a veréb tollazatából és a homok szinéből keletkezhetett.
– Hopsza Lackó-mackó, megtaláltam már a posztódat. Ilyen volt az én első
ruhám is. Gyerünk be ide, megvágatom a hosszú nadrágodat.
A fiucska szemei megcsillantak az örömtől, de azért még huzódozott.
– A mama megharagszik – szólt félénken.
De csak feltuszkoltam a lépcsőkön, mert vagy négy garádicsot kellett
lépni a boltajtóig. Az egész ház ódon és idomtalan volt. A kapu fölött
egy tülekedő bika volt kifaragva, a kapun kalapács lógott, mint a
renaissance-kori német házakon, a magasan kinyuló kéményre pedig napórát
festettek, melyet egyébiránt meglehetősen lemosott már az eső.