megtöltöttem luhi vizzel, amit sohasem szoktam elmulasztani éjszakára,
mert ha a görcsös köhögés előfog (pedig bizonyosan előfog) félálomban is
kapkodok az enyhitő viz után; odakészitettem a csöngettyüt, az
olvasmányt, ha nem tudnék éjjel aludni, aztán lefeküdtem, rágyujtván egy
havanna szivarra, csakhamar lecsavartam a villanykörtét, hogy a nagy
fény ne sértse a szememet.
Nem volt nagyon sötét, mert sötétben nem jó szivarozni, a hold egy
csöppet se világitott, a csillagok pislogtak és egy kis tejszint
eresztettek be a szoba feketeségébe. – Emlékszem, hogy jól kivehettem a
tárgyaimat, a bronzbárányom ott feküdt szeliden a bőr vánkoson s a Berci
kitömött hollója feketén vált ki a kékes-barna homályából.
Igy szivarfüst mellett görgettem magam elé, meghizlalt fantáziával, a
gyermekkori benyomásokat. Mit is kellene megirni? Milyen epizód volna
alkalmas? Az apám élményei közt kezdtem turkálni. Sokat megirtam már
azokból, amit ő gondolt, amit átélt vagy amit tőle hallottam. Ha az
elődnél nem leltem semmit, a gyerekeimhez fordultam. És azok is
segitettek, adtak impulzust, motivumot… Eh, könnyü ugy irónak lenni,
hogy az ember két generációt kizsarol.
Valami hüs áram támadt a szobában, mintha egy szürke füstkéve
ereszkednék le a boltozatról, tompitó nesz támadt a falakból, amit
hallani nem lehet, csak érezni. Ugy tetszett egy percre, az ajtó nyilik.
Talán a cseléd jön. (Gyakran megcselekszi éjjel, hogy a gázkályhát
lecsavarja.)
Ah, nini! Az édes apám lépett be. Ugyanabban a fekete kabátban van,
amelyben eltemettük. Szent Isten, megvan mellényén a pecsét is, amely a
viaszgyertyáról rácsöppent. Ahogy megáll, ahogy a fejét tartja,
mindenben a régi, nem változott meg semmit, még a Kossuthszakálla sem
deresebb.
Bár jól tudtam, hogy régen meghalt, még sem éreztem félelmet, se
különösebb meglepetést. Pedig észnél voltam, nem aludtam. Becsületemre
mondom, nem aludtam.
… Hiszen tudnám, ha aludtam volna. Hiszen ha én alszom, többnyire a
szüleimnél vagyok. A fele időmet most is köztük töltöm. Óh, az más.
Szeretnek, korholnak, járnak, kelnek, ebédelnek, dolgoznak, szóval
élnek, nem haltak még meg és én magam is fiatal gyerek vagyok. Oh, az
más, ha alszom, ha álmodom. De én most még nem alszom… Majd később, majd
talán egy óra mulva (mihelyt a fal felé fordulok) otthon reggelizünk
együtt, az édes anyám is, a Mari hugom is…
De ez most nem az, óh, nem. A _megholt_ apám van itt (később jövök össze
majd az élővel). Olyan különös, hogy nem csodálkozom a megjelenésén, de
nem tehetek róla, minden idegem rendben van, éppen csak ugy szólitom,
ahogy szokás az érkező szülét.
– Isten hozott, apám, hol veszed itt magadat?
Az öreg ur kedvtelenül huzogatta a szemöldjeit.
– A Krányik Zsuzsit kisértem ide. Ki van rendelve az itteni éjféli
misére.
– Ki az a Krányik Zsuzsi?
– Hát nem emlékszel? A tót leányka, a Zsuzsika, akivel annyit játszottál
gyermekkorodban. A ki aztán később pesztonka lett az öcséd mellett. Ej
no, tudnod kell. Tüdőbetegségben halt meg. Különben mindjárt itt lesz.
– Emlékszem homályosan. Igen-igen, a kis Zsuzsika. De mért kellett vele
jönnöd, ha kellemetlen?
– A rend, fiam, a rend… A másvilágon mi szolgáljuk azokat, akik az
ittenin minket szolgáltak.
– Ugyan ne beszélj!
– Egyébiránt nem is ez a fődolog, amiért jöttem. Nálad van egy kis
eligazitani valóm. Igen, te nálad. Mintha egyébként is nem lennék tele
gonddal, bajjal. (S ahogy mindig szokta, most is belekapott boszusan az
üstökébe.)
– Bajjal, gonddal, mondod? De hiszen azt tanitják, hogy a halállal
minden baj megszünik.
– Ostobaság! – vágott közbe hevesen – képzeld csak, azzal nyomoritottak
meg, hogy minden éjjel Krizsnócra kell járnom imádkozni a lutheránus
lelkek közé. Most adtam egy instanciát az istenhez, engedje meg, hadd
énekeljek én csak otthon a templomban, a katholikus lelkek között, de
még eddig nincs indorsata. Oly lassan megy ott is, oly lassan megy sok
dolog és olyan furcsán…
Csóválta a fejét; ezerszer láttam igy, mikor a vármegyére panaszkodott.
– De hát ti hogy vagytok? – ugrott át egyszerre más tárgyra (ilyen volt
a szokása) s meleg és jóságos lett a hangja, mintha balzsam volna benne.
– Anyád egyébiránt azt üzeni, ne szídd ezeket az erős szivarokat. Hát a
gyerekeid hogy vannak?
– Köszönöm a kérdésedet, apám, mind megvagyunk, hála istennek. Hanem jó,
hogy a gyerekekről szóltál, hadd kérdezzek valamit.
– No, no. (És leült nyugodtan az ágyam szélére.) Hallgatlak, fiacskám.
Kinos volt a kérdés, a legszomorubb eseményt kellett szellőztetnem,
amely ért; szivem szorult, hangom fulladozni kezdett. A vizes pohár után
nyultam és fölhajtottam fenékig. (Nem biztos-e, hogy ébren voltam?)
– Innen-onnan nyolc éve lesz, apám, keresztül utaztam a falunkon,
leszálltam a kocsiról a temetőnél és elvittem a két gyermekemet a
sirotokra… Tudsz te arról?
– Persze – vetette oda nyugodtan.
– De nem ezt a mostani két gyereket… Csak az egyik volt ezekből.
Az öregem bólintott a fejével, hogy tudja.
– És a két gyerek kinyitotta a sorompót, bement a sirra, virágot tépni
emlékül; violák voltak, májszinü violák és fehérek és amint a kisebbik
lehajolt tépni, behorpadt a sir egy helyen és a lábacskája egész
bokájáig becsuszott. Mondd meg nekem, apám, ki fogta meg közületek a
lábát? Melyitek tette azt?
Fölkacagott az üde, vidám nevetésével, mely után most, mint annakelőtte,
elfogta a köhögés, de olyan erővel, hogy mozogni látszottak tőle az
ablak tüll-függönyei.
– Hát az anyád, te bolond. Ki tette volna más, mint az anyád? Neki
kellett a kis unoka… neki kellett.
És olyan édesdeden nevetett ujra, mintha egy jó tréfa lenne, pedig majd
a szivem hasadt meg tőle.
– Volt lelke megtenni! – nyöszörögtem szemrehányón, keserüen.
Hatalmas, bozontos szemöldjei összevonódtak szigoruakra.
– Ugyan, ugyan, – támadt rám dorgáló hangon – hát irigyled szegény
anyádtól azt a kis örömet? Ő is megkapta az unokát és te is visszakaptad
a fiut. Hát mit akarsz még?
– Milyen fiut?
– Hát _ugyanezt_. Csak a neve Berci, János helyett.
A fejemet ráztam, ugy kell lenni, hogy ráztam.
– Ugyanazt a fiut, ha mondom – szólott ellentmondást nem türő modorában
rácsapva kezével a paplanra (de semmi neszt nem okozott a kézcsapása,
éppen semmi neszt), azok az arcvonások, az a mosoly, az a nézés, az a
lélek. Ki volt az csinálva odafönn. Én csak tudom, én jártam közbe. Hát
ne locsogj szamárságokat!
Felelni akartam és annyi kérdezni valóm volt, anyámról, hugomról, mikor
egyszerre besuhant egy árnyék, mintha a falon jött volna körösztül és
amint jött közelebb, közelebb, kibontakozott, testté lett a Krányik
Zsuzska. Milyen boszuság, hogy megzavar! Szakasztott az, – csakugyan a
Krányik Zsuzsi, az ő kenderszöszke hajával, melynek varkocsába egy
csikós sáfrányszinü selyem darab van befonva s a végén máslira kötve.
Ejnye, de ismerős kelme! No persze. Az anyám ruhájából van kihasitva
szalagnak. Csakugyan, csakugyan. Emlékszem e ruhára, ebben vitt a mama
először Rimaszombatba. De mindenben a Zsuzsi ez, az a csinos, eres
halántéku fehér arc, a fitos orrocskával; most is olyan fürgén lépked, a
kurta fehér pettyes karton szoknyája tetszetősen rázódik hajlékony
csipőin. Ki is van szakitva, ha jól nézem felül a ráncaiban. Utcu
Zsuzska, ezt aligha nem én szakitottam még ki birkózás közben, ezelőtt
harminc esztendővel. Ej, ej, Zsuzska, az ördög hozott most téged ide,
Zsuzska!
Zsuzska rám se nézett, oda állt nagy begyesen az apám elé.
– Menjünk, tekintetes ur, mert elkésünk.
Apám fölemelkedett az ágy széléről, hogy induljon.
– Ugyan ne hallgass rá. Csak nem mégy már el? Hiszen mondtad, hogy még
valami igazitni valód van itt.
Zsuzska megrántotta a kabátját, türelmetlenül, idegesen.
– Menjünk, menjünk!
– Hallgass, Zsuzsi, mert megverlek – förmedtem rá mérgesen.
Mire rám szegezte a fényes kék szemét, nevetve s negédesen huzogatta
ide-oda válllapockáit.
– Elhiszem, hogy megver, mert maga kávét iszik. Bezzeg, ha én is kávét
innám, nem tudom, ki volna akkor erősebb.
(Ugy rémlik előttem, hogy ezt szokta volt mondani harminc év előtt is,
ha fenyegettem.)
– Ne bántsd a Zsuzsit, édes fiam, neki igaza van, mennünk kell.
– De hát az eligazitás…
– Mindgyárt rendben lesz, mindgyárt, mingyárt.
Zsuzsa most megragadta apám kezét, huzni kezdte nagy kétségbeeséssel és
csodálatos erővel kifelé.
– Mindjárt kukorékolnak a kakasok – lihegte lázasan, ijedten – mindjárt
kezdődik a mise.
– Ejnye, te kis ringyó! – pattantam föl szörnyü dühvel, mikor láttam,
hogy sikerül apámat elhuznia – nem ereszted el most tüstént.
Kihajoltam az ágyból és teljes erőmből ugy vágtam pofon – a kis éji
asztalkát, hogy meglódult és félrebillent: csöngetyü, gyufatartó, pohár
legurult róla, tompa zörejjel emezek, recsegő csörömpöléssel a pohár,
mert ezer darabra zuzódott szét a padozaton.
Mi volt ez? Hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Szétnéztem. Üres
volt minden. Árnyak se lebbentek, párák se foszladoztak, a butorok se
pattogtak, nem volt itt semmi, semmi. Csak a bronzbárány pihent
nyugodtan, csöndesen a bőrvánkoson és a kitömött holló bámult rám
egykedvüen a szekrény tetejéről.
Messze dobtam el a szivart, mely még mindig füstölgött. Odacsapódott a
kályhához és a szürke hamurétegen át még kipislogott sokáig az élő tüz,
mint egy nyulszem…
Aztán fázékonyan, kábultan huztam magamra a paplant és nem emlékszem
semmire többé, csak reggel keltem föl a rettentő ujjongásra, amit Berci
müvelt, látván „a én pohárom“ üvegcserepeit a padozaton.
Kurjantott örömében, aztán odajött hozzám, a diószin szemek hálásan
pislogtak, megcsókolta lelógó kezemet.
– Köszönöm – selypité – hogy összetörted.
Megfogtam a fülét. Minden eszembe szökött egy szempillantás alatt, ami
tegnap történt és ami az éjjel történt.
– Ohó, imposztor! Nem én törtem el a poharat, de a nagyapád. Hittad,
eljött és összetörette velem.
Aussi brebis.
Egyik olvasóm azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy a „Németke“ és az „A
én pohárom“ után még valamit szeretne olvasni a gyermekeimről, – mert
azt mondja: „omne trinum perfectum“ – és minthogy azt irtam volt,
bőbeszédüvé tesznek a gyerekeim, hát legyek bőbeszédü.
Nem szivesen teszek önnek eleget, tisztelt olvasóm, mert még azt hiszik
majd ezek a kölykök, hogy ők adják nekem a thémát, de miután tényleg
bőbeszédüvé válok, ha ő róluk van szó, hát nem tudok ellentállani, hogy
ne fecsegjek egy kicsit.
Egy kurta esztendő előtt itt járt Párisból a francia forditóm, egy
hajdani magyar képviselőnek az öcscse és meglátogatott engem is.
Nagy csodálkozás fogta el, hogy én nem tudtam vele franciául beszélni,
tágra dagadtak a szemei, összecsapta a kezeit. Én is csodálkozhattam
volna, hogy ő meg nem tudott velem magyarul beszélni, de én nem
csodálkoztam, mert ez még barbárabb szinben tüntetett volna föl. Pedig
mellettem van a logika, mert én nem akarok tőle franciából magyarra
forditani semmit, mig ellenben ő magyarból forditja franciára a
munkáimat. De hát a logika is csak a hatalmasabb szájában logika. A
kisebb nemzetekében ilyen esetben a tudatlansággal való hivalkodás
lenne.
Miután szótár segélyével kibeszélgettük magunkat, én a folytonos
szégyenkezésben azzal az eltökéléssel fogtam vele kezet, hogy mingyárt
holnap franciára kezdem tanittatni gyermekeimet. Ő pedig azzal az
eltökéléssel búcsúzott, hogy a további munkáimat is leforditja.
Hát igen, hadd tanuljanak a gyerekek. Ha már én szamár maradtam,
legalább ők legyenek okosak.
Hiszen azt is mondhatnám ilyen szégyenletes eset után, hogy ide azt a
grammatikát, neki vágok annak a francia nyelvnek, de hát az ember jobban
szereti a gyerekeit magánál, inkább azokra gondol, de még kényelmesebb
is, hogy mások tanuljanak, ne maga az ember. Ez egyszer igy van.
Hát tanulni fognak, punktum. Fölkiabáltam összes ismerőseimet valami
francia fiu vagy leányka után, akitől játszva sajátitsák el a gallok
nyelvét.
Hanem a fickók savanyú képet vágtak a dologhoz. Épen abban a korban
vannak,(az idősebbik gyerek Rákóczynál tart a históriában) amikor ez a
mi fajtánk azt hiszi, hogy az egész világ nem áll csak magyarokból és
németekből. És hogy a németek pusztán csak azért vannak, hogy a
magyaroknak legyen kit megverni. Sőt az a nézet is beléjük van már
csöpögtetve (mert ellenzéki képviselők is megfordulnak nálam), hogy már
talán ez idő szerint se lenne eleven német a földgolyóbison, ha nem azon
mulna, hogy Bánffy nem enged hozzájuk nyulni.
Mikor előhoztam a fiuknak, hogy franciául fognak tanulni, nem igen
lelkesedtek; ők is kiálltak a maguk ellenvetéseivel.
– Minek az?
– Hát mert az igen szép, ha valaki franciául tud.
– De mire való? – kérdezte Bercike.
– Beszélgetni fogtok a francia gouvernanttal.
– De mi nem akarunk vele beszélgetni.
– Hát akkor egymással fogtok beszélgetni.
– De egymással csak magyarul szeretünk beszélni.
– Hát akkor a franciákkal fogtok franciául beszélni.
– Hol vannak? (t. i. a franciák.)
– Otthon, az országukban. Majd, ha nagyok lesztek, elviszlek egyszer
Franciaországba, beutazzuk és akkor ti lesztek ott a tolmácsaim.
– Igazán van ország, apa, ahol a parasztok is franciául beszélnek? –
kérdé Bercike bámész szemekkel.
– Hogyne. Még pedig nagyobb Magyarországnál.
– Igaz, Laci? – kérdé ismét Bercike Lacira tekintve. (Nekem nem akarta
hinni a kis zsivány.)
– Hát nem láttad a mappán, te vaksi? – förmedt rá, a gimnázista
souverain fölényével.
– Én inkább nem megyek. Hadd tanuljon a Laci.
– Én se megyek – csökönyösködött Laci.
Láttam, hogy most már csak ravaszsággal lehet dülőre vinni az
akaratomat.
– Ej, pedig jó volna, ha tudnátok valami extra nyelvet, hogy mikor
valami titkos dologról akarnátok egymással szót váltani, ne értsék a
pajtásaitok, se a Gyuri, se a Miska, se a Pali. – Teringette, hogy enné
ezeket a méreg, de még mi se értenők, hogy mit beszéltek, t. i. a mama
és én. Az volna a nagy parádé.
Ez tetszett nekik. Összepislogtak a barna szemecskéikkel és ez a
megegyezést jelentette. Igen, az nagy parádé volna.
– Hát nem bánom, apa – jegyzé meg Laci.
– És te Berci?
Vállat vont, hogy ő se bánja.
Ezzel átestünk az első nehézségen. Harmadnapra megvolt az élő grammatika
is, egy francia nyelvmesternének a leánykája, egy gyönyörü kis leány
azon a mesgyén, mikor a bimbó már fesleni kezd, de még nagyobb a zöldje.
A rózsából, vagyis a leányból csak a szélek kezdenek kihasadozni, de még
tulnyomó a gyerek. Bizonyosan beszélget még otthon a bábuival is, de már
a tükrével is szóba áll.
Szóval, egy kedves kis backfisch a Karolin, aki játszani és hancurozni
is fog még a fiukkal. S az ilyen az igazi ternó.
Az is nagy előnye volt, hogy jól beszélt magyarul, mert már ő itt Pesten
született, (vagy tizenöt év előtt.) Ha nem tudna jól magyarul,
kinevetnék és nem lenne semmi tekintélye előttük. Ezeket az
argumentumokat hoztam föl a magyar volta mellett magamban, de voltaképen
a nemzeti chauvinismus rosszalkodott bennem; – örültem, hogy a kis leány
nem francia földön termett. Irigylem a szépet az idegenektől.
A fiuknak persze nem volt szabad tudni, hogy a Karolin magyar lány:
előttük ez teljesen aláásná a suprematiáját. Abban semmi gyanusat nem
találtak, hogy jól beszél magyarul. Magyar gyerek előtt természetesnek
látszik, hogy magyarul még a rézbőrü indián is tud. Mert akárhogy
dicsérjük mi apák a gyerekeinket, az ő logikájuk, érvelésük és
okoskodásuk, amelyiké jól indul is, nagyon primitiv fokon áll. Két éve
sincs, amint figyelmeztettem egyszer a Bercit, ki az ágy szélén fölállt:
„Leesel pajtás“, mire főlénynyel felelt föl: „Hát nem látod, hogy fogom
az ingemet?!!“ Valóságosan bele fogódzott az ingébe és azt hitte, hogy
most már le nem eshet.
De magukhoz való eszük nekik is van. És az első társalgási óra épen
ezért nem jól sikerült. Pedig szép és ünnepélyes dolog volt az, mikor a
három gyermek letelepedett az asztal körül, az enyimek nevetgélve
egymásra, de ellenséges szemmel méregetve a liliputi nevelőnőt, a
harmadik gyermeket, ki fülig pirulva ült köztük, komolyra torzitva
vékony eleven arcocskáját, mint egy anyóka. Ő még jobban félt szegényke,
mint a tanitványai, szive bizonynyal hangosan dobogott a hótiszta fehér
blouse alatt, mert először ült ma a kathedrán. Az én kölykeim csak a
francia nyelvbe fognak bele, de a kis Karolin megindul egy nyomorú uton,
félénken, bizonytalanul, talán szepegve is, mint a kis csirke, mikor
először kezdi kikaparni a saját napi élelmét.
Szegény kis mamzell, bizonyosan mindent tudsz és mindent elé fogsz
tárni, amit mamád a harmincéves házitanitás griffjeinek raktárából
belégyömöszölt fejecskédbe, talán el is próbáltad otthon és kezded is
egymásután kibontogatni az első óra alapvető tudnivalóit, de te ezeknek
a tanitványoknak a fickándozásaira nem számithattál, kik ugrálnak
tárgyról-tárgyra, mint a verebek, kérdezősködnek kiváncsiságból, dévaj
kötekedésből és tréfának vesznek mindent, még a te rettenetes, kacagni
való komolyságodat is.
A szobában levő tárgyak francia neve csakhamar kimerül. Az asztal, a
lámpa, a szék, a könyv neve mind tudomásul vétetik, utána mondani ugyan
nem akarják (mert nevetségesen hangzik), hanem most már ők kezdenek
kérdezni ujakat.
– Nem, az nem, – kiált közbe a Berci, – hanem hogy hivják a juhot?
– Brebis, – mondja Karolin.
– Brebi! Brebi! Bolondság. Igazán Brebinek hivják?
– Ha egyszer mondom, – felelé a kis tanitónő tettetett szigorral.
– És hogy van a bárány?
Karolin zavarba jön, de a mai nap nagy szerepe nem tűri meg a hosszú
habozást.
– Aussi brebis, – felelte. – Az is brebis.
De már erre kitör a hahota, ujjongás. A kis fickók fölkerekednek az
asztaltól s diadalmas arccal, táncolva, ugrálva rohannak a szobámba.
– A kisasszony nem tud franciául. Nem tud. Nem tud. Hidd meg apa, nem
tud!
– Hujjujú! – orditozta a kisebbik. – Semmit se tud a kisasszony!
– Ejnye, mit beszéltek! Mordizom adta, hol a nádpálca? Már hogy ne
tudna?
Laci állásba teszi magát, mint egy igazi férfi.
– Ha én egyszer azt mondom, hát az úgy is van. Tudod, apa, hogy én soha
se szoktam hazudni. A leány csakugyan nem tud franciául. Azt kérdeztük,
hogy hivják a juhot, azt mondta „_brebis_“, erre aztán kérdeztük, hogyan
hivják a bárányt és azt mondta: _aussi brebis_ – hogy azt is juhnak
hivják. Hát mondd meg már most, hogy lehet-e olyan bolond ország, ahol
egyformán hivják a bárányt és a juhot? Hogy kérne ott a Stempliné (a
szakácsnénk neve) egy kiló bárányhust és egy félkiló juhhust a
mészárszékben.
A gyereknek tökéletes igaza volt, mindjárt is átláttam, hogy a kis
Karolin bizonyosan sohase járt falun és nem látott se eleven bárányt, se
eleven juhot, legfölebb sült alakjában kerülhetett eléje a juhcsalád s
nem vigyázta meg az egyes családtagokat, a kost és a jerkét, az ürüt, a
juhot, a bárányt, egyenkint. Hanem hát ki nem szolgáltathattam a
tudatlanságát prédának, inkább Franciaországot fosztottam meg az egész
juhállományától.
– Szamarak vagytok! – rivalkodtam rájok. – Tudnotok kellene, hogy
Franciaországban nincsenek juhok. Még szép a kisasszonytól, hogy ennyit
is tudott. Olyan állatoknak, amik nincsenek, ugy-e ti se tudjátok a
nevüket.
Kételkedő arcokat vágtak.
– De hát miért nincsenek ott juhok?
– Hja, mert nincsen mit legelniök. Ott minden földet szántanak és
vetnek.
Szóval, kivágtam valahogy nagynehezen Karolint, de azért a fiuk nem
emlitették egymás közt más néven, csak „Aussi brebis“-nek. Egész nap
hallani lehetett: „Aussi brebis“ ezt mondta, Aussi brebis úgy tartja a
száját, Aussi brebis hajában ilyen fésü van, Aussi brebisnek le volt
szakitva a mellényéről az egyik gombja. Sőt annyira ragadós az afféle,
hogy mi is csak „Aussi brebis“-nek hivjuk attól a naptól kezdve.
Este az ágyban levetkőzve (különben is mindennap nagy tanácskozás
szokott közöttük folyni) hallottam őket sokáig petyegni. Berci kezdte:
– Hidd meg, Laci, még se tud az Aussi brebis franciául.
– Én is azt mondom.
– Ne tanuljunk tőle.
– Ne tanuljunk.
Másnap megint eljött az Aussi brebis; az anyjuk csak nagy nehezen birta
a lázadókat behajtani a tanuláshoz és most megint megfogták a szegény
kis Aussi brebist. Nem volt szerencséje. Azt kérdezték, hogy hivják a
lovat.
– Cheval.
– De hát a csikót?
– Petit cheval.
Hurrah! Hurrah! Soha se hallott még az Aussi brebis ilyen
diadal-orditást. Az a hahota, ami megcsendült, mintha tiz csengetyü
csilingelne, az a rohanás ki a szobából:
– Éljen, éljen Aussi brebis! Semmit se tud Aussi brebis!
(Majd hogy el nem sülyedett szégyenletében a boldogtalan lányka.)
Szerencsére nem voltam otthon. Vártak, nagyban vártak az uj
leleplezéssel és előadták szörnyü prozopopeával, mint olyan emberek,
akiknek az igazságára végre rásütött a napfény. No, ugy-e hát hogy még
se tud az Aussi brebis franciául?
Végig hallgattam a kinos affairet. Az ördög győzze őket uj ötletekkel.
Most már a lovakat konfiskáltam el a franciáktól.
– Oh, ti kis incifincik! Hiszen persze hogy más a ló meg a kis-ló és más
a csikó; de Franciaországban nincs ló semmilyen. Még szép az Aussi
brebistől, hogy tud felőle, okos leányka.
– Hát hova lettek a lovaik?
– Ott már olyan magától járó szekere van mindenkinek, aminőt egyszer
láttatok az Erzsébet-téren, amit ti úgy híttok, hogy „a polgármester
ördögszekere.“
Összenéztek nagy komolyan. No, ez bizony igaz lehet. Hanem azért azt
követelték, hogy vegyek nekik most mingyárt egy magyar-francia szótárt.
– Mit akartok a szótárral?
– Meg akarjuk fogni az Aussi brebist. Mert biztos, hogy nem tud
franciául. A szótárból majd előre kinézzük és úgy kérdezősködünk. Mert
ha szótárunk nincs, mindent mondhat.
Nosza, mit volt tenni, mint rögtön szalasztani a cselédet a Carrier
János szótáráért.
– Hát csak fogdossátok az Aussi brebist!
Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte
reggeltől estig a kezükből, buvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták
a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki
most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.
Amely nap ráértem, mindig kikérdezgettem.
– Mennyire vagytok az Aussi brebis-vel?
– Majdnem megfogtuk vagy kétszer, de ledisputálta a hibáit. Pedig
biztos, hogy nem sokat tud.
– Hát csak süssétek ki rá.
– És mi lesz a jutalmunk?
– Megverem.
– És még?
– És nem fog kelleni tanulnotok.
– Jól van.
Még csak nagyobb szenvedélylyel, kedvvel folytatták a hajszát. Végre egy
napon kezdték belátni, hogy mégis sok szót tud a kis brebis. A Bercike
megsimogatta az államat: „Ne verd meg, apa.“
Játszott is velük, tehát megszerették. Most már én kezdtem őket
bizgatni.
– Tudjátok mit, fiuk, hát nem verem meg az Aussi brebist. Hanem most már
én is gyanakszom, hogy meg lehet fogni, de nem a szavakban, hanem a
ragozásban és a nyelvtani szabályokban. Amelyitek megfogja, kap egy
biciklit.
Mind a kettő bizonykodott, hogy megfogja, hanem hozassam meg nekik a
nyelvtant, hogy előre készülhessenek.
Meghozattam nekik a nyelvtant is, vastag, erős disznóbőrbe kötve. Most
is itt hever az asztalon, ahol e sorokat irom, de csupa rongy már, csupa
foszlány… Ki kell a szemétre hajitani.
Addig, addig fogdosták vele az Aussi brebist, mig mind a fejükbe
szaladt, ami benne volt s egy nap csak azon vették észre magukat, amint
már tizennégy hónapig üldögéltek délutánokint a nagy ebédlőasztal körül,
hogy az ördög se ösmeri már meg, hogy a három gyerek közül melyik beszél
jobban franciául, az Aussi brebis-e, vagy az én porontyaim.
Az Aussi brebis maga is sokat tanult egy év óta, valóságos nevelőnővé
képződött a nagy ellenőrzésben és hajszában, azonfelül szebb lett,
nyulánkabb, nagylányosabb. A fickók is nőttek valamit, de keveset és még
nem annyit, hogy… Pedig, – de ezer bocsánat, semmit se szóltam.
A Berci fogai vagy a képek roppant értéke.
Gyakran van szó a társaságokban a képek tulságos áráról. Azt mondják
abnormis, hogy egy nagy piktor többet kapjon egy képért, mint a mennyit
egy nagy államférfi, egy lángeszü biró (vagy akármiféle) egy egész
életen át szerezhet a müködésével.