ÖREG SZEKÉR
FAKÓ HÁM
ÚJABB ELBESZÉLÉSEK
IRTA
MIKSZÁTH KÁLMÁN
BUDAPEST LÉGRÁDY TESTVÉREK
1901.
BUDAPEST, LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMDÁJA.
TARTALOM:
_A kompossessor fák_ 1
_A fiaim._
„A én pohárom“ 37
Aussi brebis 55
A Berci fogai vagy a képek roppant értéke 67
Az első bánat 73
Az öregek 88
_A fehér kutya_ 111
_A szamár sine curában_ 127
_Ott alszik a Marcsa is_ 145
_Szegény ember tőkéje_ 169
_A kemény koponyák_ 189
_A kis szeplős_ 201
_Mme Gvuáp és porontyai_ 223
_Grisics hitelbe vett bort_ 237
_A Ponci bűnhődése_ 263
A kompossessor fák.
Mikor 1736-ban Mária Terézia, a szép termetü főherceg-kisasszony elvette
Lotharingi Ferencet, Magyarországon is sok „Te deumot“ mondtak el a
papok és még több áldomást ittanak a menyegző megünneplésére a nemesi
renden levők.
Gróf Brunswick Károly, az akkori nógrádi főispán, váltig törte fejét,
mikép tünhetne fel az udvar előtt. Mert stréberek már akkor is voltak.
Sőt azelőtt is. Erősen gyanakszunk, hogy már a bibliai Ábrahám is
stréberségből akarta feláldozni a kis Izsákot.
De maradjunk a nógrádi főispánnál, aki szerette volna erre az alkalomra
derekasan kivágni a rezet. Valami nagy loyalitást akart, de ami mégis
olcsó legyen. Sokáig gondolkozolt, mig végre kiadta a parancsot, hogy a
lakosság emlékfákat ültessen. Ez a loyalitás maradandó is és nem kerül
pénzbe.
Minthogy roppant száraz esztendő következett, az emlékfák ritka helyen
fogamzottak meg. De semmi közünk a többihez, a mi történetünk két
hatalmasan fölpendült hársfáról szól, a melyeket nagyságos Lányi Pál ur
ültetett el a Porovka nevü rétje végébe a csikavai határban. Negyven
esztendő alatt hatalmas derekú terebélyes fákká növekedtek, dacára
annak, hogy a hársfa lusta, vagy gyöngédebben kifejezve, hogy sokáig
szeret fiatalnak látszani. Szóval Lányi Pál megélte, hogy a fák
lombkoronája alatt tizenkét személyre teritett asztal lehetett teljes
árnyékban.
Mint filozófus ember élete végén elgondolkozván hosszu pályafutásáról,
hogy bár több rendbeli hivatalokat és tisztségeket viselt vala, azt
hánytorgatá elméjében, valjon ha nem sokára isten szine elé kerül és a
teremtő azt kérdezi, miféle nyomot hagyott a világon, nem volna-e
legcélirányosabb azt felelni: „Ültettem, uram, két gyönyörü fát a
Porovka réten és azok ott nőnek, virágozván és illatozván, árnyékot
nyujtanak az eltikkadt utonjároknak.“
Annyira beleélte magát e gondolatba, hogy valóságos kultuszt üzött a
fáival. Mindennap elsétált a Porovkára, nyesegette, tisztogatta és
elbeszélgetett velök, mint valami értelmes lényekkel. Ha valamely gally
megsérült, bekente puha gyógyitó földdel a sebet, hogy ne terjedjen
tovább. Gondozta nemcsak azt a részüket, a melyik kijött a napvilágra,
hanem azt is, a mely befelé nőtt, mert a gyökerek is csak olyan édes
gyermekei a fának, mint a gallyak, csak hogy ők nem hivalkodnak, nekik
nem kell a napfény, a szereplés, befúrják magukat szivesen a talajba,
sokszor kemény kövek közé, hogy onnan táplálják láttatlanul az anyjukat,
meg a szép kis gally testvéreiket odafönn, akik leveleznek, susognak,
virágoznak és ringatják a rajtuk ülő madarat.
De a fák is hálásak voltak iránta. Árnyékot, gyógyitó theát és pihenőt
nyujtottak neki. Sehol se tudott olyan édesdeden elszundikálni, mint
alattuk a fehér márványpadon, melyre ez a mondás volt kivésve:
„Pihenj meg itt vándor, ha erre jársz. E fáknak egy királyné szerelme
adott életet, de illatuk, árnyékuk a tied is.“
Sőt az öreg ur megélte azt is, hogy egy napon Mária Terézia maga is
megjelent a fák alatt és meguzsonnált.
A felséges asszony uralkodása vége felé Vácott, Migazzi püspöknél
töltött vagy két napot s hallván az érdekes vonatkozásu csikavai
hársfákról, asszonyi szive megkivánta azok látását, elrendelé tehát,
hogy másnap délután oda kocsizik, miről a hopmester azonnal értesitse a
birtokost, Lányi Pál kir. consiliariust.
Hajadon fővel várta őt az ősz gazda a csikavai hársak alatt, gazdagon
teritett asztallal, királynéhoz méltó uzsonnával.
Az uralkodónő hosszan, némán nézte az érdekes fákat, sok sok emléket
kelthettek azok fel. Borongós hangon jegyzé meg, de mégis nyájasan:
– Igen örülök, kedves Lányi, hogy láthattam a fáit. Erősek, szépek. De
egyszersmind udvariatlanok, mert megmondják nekem, milyen öreg vagyok.
Aztán mosolyogva ült le, megizlelte a frissitőket, miközben odaszólt
Kaunitzhoz:
– Ön ügyes az olyanokban, herceg, vésse bele a fákba a névbetüimet.
Igy lett az egyik fa az „M“ után Mária, a másik pedig a „T“ betűből
Terézia.
A királyné még vagy félórát töltött ott, vidáman enyelegve a püspökkel
és palotahölgyeivel. Távozáskor sajátkezüleg tört le egy illatos
galylyat, melylyel a felséges arca körül hadonázott, hogy a szunyogokat
távol tartsa.
Hanem hiszen ha nem lett volna is becse eddig a Lányi fáinak, lenne majd
ezután. Száz és száz történetke röpködött szerte szét messze vidéken a
hires uzsonnáról s nem is volt igazi gavallér, aki nem szerzett egy
gallyacskát a hársfákról, amit imádottjának küldjön, hogy tegye az
imádságos könyvébe vagy a poharába a vizitszobában.
Megijedt Lányi Pál. No ha ez a bolond divat igy harapózik, akkor a két
fát hamar elhordják, szilánkja se marad. Szörnyüség az, hogy még mindig
mennyi ember szerelmes egymásba! Elhatározta, hogy addig is, mig rendes
csőszházat épittethet, hadd üljön éjjel-nappal egy puskás őr alattuk és
ne engedje tördelni.
Beteges szeretetébe belevegyült most a komoly aggodalom érzése is a fák
jövője miatt. Mi történik velük, ha ő nem lesz? Ki gyámolitja őket, ki
őrzi? Szétszedik, eltördelik. Rüpők gyerekek bevagdossák a nevöket,
pásztorok tüzet raknak alattok, felgyujtják, boldogtalan fráterek
felakasztják rajtuk magukat, amivel megfertőztetik.
Lassan-lassan megérlelődött benne az a gondolat, amit a halálos ágyán
tollba mondott, mindennemü ingó és ingatlan vagyonát, minthogy ivadékai
nincsenek, fivérének Lányi Mihálynak Sárosmegyében élő fiára hagyván,
kivévén a Porovka nevü hatvan holdas rétet és négyezer Mária Terézia
tallérokat.
„Hagyom pedig – diktálta a haldokló – a rétet és négyezer tallérokat a
két hársfának olyan módon, hogy időrül-időre a szolgabiró és a csikavai
plébános neveznek ki kölcsönös egyetértésben gondnokot, aki a rét és a
pénz jövedelmét a hársfák gondozására forditja. Kivánom, hogy diszes
sorompó emeltessék a fák körül s amennyiben szükségesnek mutatkoznék,
külön csősz ügyeljen rájok.“
„Minthogy azonban minden mulandó e földi világon, következéskép a fák
is, azon esetben tehát, ha a fák kiszáradva, háboru, villám, elemi
csapások által vagy bármely módon elpusztulnának idővel, ugy a rét, mint
a nevezett summa pénz, mely a váci káptalannál őrzendő, nevezett Lányi
Mihály ágán élő egyenes leszármazottakat illesse.“
„Rendelem továbbá, hogy lelkem az Istenhez szállva, porlandó testem a
fent emlitett fák alá temettessék, Atyának, Fiunak, Szentlélek Istennek
nevében Amen.“
*
Ugy negyven év vonult el csöndesen az öreg sárgolyóbis fölött, hol annyi
fü, annyi fa, annyi ember és annyi bogár van.
A két hárs még mindig élt, sőt még nagyobb lett. Az alattuk levő sir
behorpadt azóta, alig is látszott, hogy ott valaha sir volt. Csak a
vadméhek tudnák megmondani, a kik ott döngnek fölötte és hallhattak róla
az apáiktól.
A világ megszokik mindent. Megszokta, hogy Lányi Pál nincs. A vadméhek
megszokták, hogy ott sir nincs. A fákat is megszokták a vidéken. Eleinte
furcsa volt, hogy egy szép rétnek és egy kapitálisnak az urai. De hát az
örökös nem tett annak idején kifogást – hiszen olyan kicsiség az a rét
az örökölt három ezer hold mellett, száját se lett volna érdemes
kinyitni. A hatóság sem bánta, sőt tetszett neki. Kiszivárgott, hogy
midőn a királynő értesült az öreg Lányi különös hagyományáról, Kaunitzot
kérdezte, lehetséges-e meghagyni, a herceg mosolyogva felelte:
– Ha egy virágszálnak lehet hét országa, miért ne lehetne két hársfának
egy rétje?
Hát bizony már akkor nagyon elhervadt virágszál volt a királyné, de a
bók friss volt és a hatóság respektálta a Kaunitz mondását; a két hárs
nyugodtan élvezte a maga jövedelmét, – már a mennyit a tutor juttatott
nekik belőle.
Irigyük nem volt, legfeljebb egy-egy szegény vándorló legény sóhajtott
fel néha alattuk:
– De jó volna feleségül venni valamelyiket!
Maga az örökös már nem is élt negyven év mulva. Ameddig élt, nagy ur
volt és rá se gondolt a csikavai hársakra.
Egy másik fa volt az ő rögeszméje, mely különösen szereti a sárosmegyei
talajt: a _családfa_. Fényes történelmi ősök és nexusok kereséséből áll
e betegség. Az ember elképzeli például, hogy giliszta vagy kigyó van
benne, vagy elképzeli, hogy Gara vér folyik ereiben. Igy vagy ugy
boldogtalan az illető. Mert keresi, keresi, de soha se találja meg sem a
Gara vért, sem a kigyót.
A következmény azonban elmaradhatlan. Ha az ember a kriptákban turkál,
ahelyett hogy a földet turná, napról-napra lefelé megy; úgy történt
aztán, hogy Lányi György megfogyva, eladósodva hagyta a birtokát két
fiára, Ubulra és Józsefre.
Ubult szerencsésen lelőtték a francia háboruban, mielőtt megházasodott,
de már miután a maga birtokrészét elköltötte, családot tehát csak József
alapitott, de József is „terhelt“ ember volt, ahogy az orvosok szokták
mondani. Az ő szenvedélyét a pörlekedés képezte. Pörlekedett mindenért,
mindenkivel és örökké csak pörlekedett. Pedig ez nagy baj volt még
akkor, a régi prókátorok világában, nem olyan tréfa dolog, mint most. A
régi fiskálisok még derék, tekintélyes urak voltak, akiknek gyanutlanul
adta át magát az ember s ugy ott maradt a bőre lassan-lassan a kezeik
közt, hogy észre se lehetett venni. A mai fiskális már nem veszedelmes,
mert a mai fiskális teljesen gyanus firma, lelketlen, istentelen hirben
álló individuum. A diplomája olyan, mint a velencei macskák nyakán a
csöngetyü. Vigyázz, mert itt a macska! A csöngetyüs macska évekig nem
eszik galambhust a Szent-Márk téren. A galamboknak egy-egy tollát ha
kitépte is, többnyire idejekorán röppennek el. A mai fiskális tehát már
nem árt nagyon, hanem mikor még a diplomája nem volt figyelmeztető
vészcsöngetyü, az ügyvéd kényelmesen végezhetett kliensével…
József ur szemlátomást szegényedett. S amilyen arányban fogyott a
vagyon, oly arányban bukkant fel a családi emlékek közül a csikavai
hársak története.
– A csikavai hársak! Bolond egy dolog. Egy gyönyörü rétünket tartják
vissza, meg egy kapitálist. Hát hallott már valaki olyat?
Fünek, fának beszélték. Egész Sáros tudott róluk. Némelyik hitte is,
némelyik nevette. Mert hát uj dolog az még Sárosmegyében is, hogy valaki
a fáktól várjon örökséget.
Eleinte csak mint családi kuriozum jött szóba a két nógrádi hárs.
Orrhangon beszélte el a hóbortos Lányi Pál végrendeletét az öreg József
vagy a fia Károly, aki akkor jogász volt Eperjesen s akire már az ősi
fényből csak a raccsolás maradt. No meg a fák.
Később azonban mindinkább kiérzett az előadási hangjukból a dicsekedés
és a reménység. A csikavai fák igy, a csikavai fák ugy. Az ördög vigye
el ezeket a csikavai fákat!
Az ifju Lányi egy vakációban nem sajnálta az utat Nógrádba s mivelhogy
tudott egy kicsit festeni, vászonra teremtette a két hársat, hazahozta,
felakasztották a nagy ebédlőben, a többi családi képek közé.
A látogatóknak volt ujra mit hallani; most már őszintébben adták:
– Ezek azok a bizonyos hársak, öcsém uram, vagy bátyám uram. Egyszer még
kisegitenek bennünket a sárból.
A kellemetlen vendég aztán rendesen arról beszélt, hogy a hársak milyen
hosszu életüek e földön.
– Hát ugyan meddig élhetnek?
– Öt-hatszáz esztendeig.
– Hm! – sóhajtott magában József ur – nehéz lesz kivárni.
A hársak élete ezalatt semmi változáson nem ment körösztül. Csuklani nem
tudtak, hát a sok emlegetés nem bántotta őket. Csendesen álmodoztak
messze onnan a Porovka-réten, meg se gondolva, hogy a Lányi családnak
immár ők az utolsó oszlopai. Olyan oszlopok, amelyek utban állanak.
De meglehet, hogy a „Terézia“ (a melyikbe Kaunitz a T betüt véste be)
valami bolondot gondolt a következő télen. Mert mikor megjött az uj
tavasz és Mária már rendes szokása szerint kieresztette a rügyeket, szép
lilaszin pattanásokat, azalatt a Terézia meg sem moccant. Ámbár ’iszen a
Terézia mindig lustább volt, mindig több napfény kellett neki, hát
eleinte föl se tünt a késedelem. Hanem mikor aztán Mária a leveleit is
kibontotta és Terézia még mindig aludt, az akkori gondnok, Poroszkay
Mihály uram (tekintetes Somogyi István szolgabiró urnak a sógora)
hallván a hirt, nem kis ijedelemmel kocsizott ki a Porovkára, a valódi
tényállást megszemlélni.
Hát csakugyan igazat mondanak; a Terézia hárs kopaszon meredezik az ég
felé.
Nagyon elbusult Poroszkay uram s még a kocsi-ülésről kezdte korholni a
vén fát:
– Hát mi az ördög az Terka? Megbolondultál, te Terka? Ne okoskodj Terka!
Igyekezz már Terka!
Csak midőn közelebb ért és a penecilusával ugy a galyakon, mint a
törzsön lenyesve a kérget, háncsot, a husába tett bevágásokat, tudta
meg, hogy bizony a Terka halott már, egy teljesen kiszáradt fatuskó már,
aki még csak egyszer fog fényeskedni e földi pályán, – mikor
alágyujtanak vele.
Baj, persze baj és a ravasz Poroszkay szerette volna titkolni a halálát,
de már akkor a Lányiék szeme olyan érdeklődéssel csüngött a fákon, egy
hét se telt bele, megtudták.
Egy napot se késtek. A prókátoruk legott meginditotta a kérvényt nemes
Nógrád vármegyéhez, fölszerelve azt keresztlevelekkel és a Lányi
Pál-féle végrendelet másolatával, hogy miután az egyik csikavai hársfa
kiszáradt, a Porovka-rét felét és a váci káptalannál elhelyezett tőke
felét Lányi Mihály egyenesen leszármazottjának Lányi Józsefnek kiadni
méltóztassék.
A vármegye kiadta a kérvényt elintézés végett tekintetes Somogyi István
szolgabiró urnak.
Tekintetes Somogyi István szolgabiró úr pedig az ügy lelkiismeretes
tanulmányozása után meghozta az itéletet eképen:
„Az elhalt fa után az életben maradt fa örököl.“
Hát ’iszen lehetett ez salamoni itélet (annak is mondta Poroszkay uram
és a plébános), de mégis törvénytelen volt. Már annyiban, hogy halálos
itéletet szolgabiró nem mondhatott, ez pedig egyenesen halálát okozta
Lányi Józsefnek. Amint elolvasta a végzést, kihullt a papir a kezéből és
ő maga is elesett élettelenül: szivszelhüdés érte.
Az öreg halálával kiütöttek a zavarok. A hitelezők egyszerre rohantak ki
mindenünnen.
Pedig olyan szép tervük volt! Csak egy kis lélekzetvétel, egy kis idő s
ez az örökség kellett volna, hogy talpra álljanak.
Élt akkor ugyanis a szomszédos Kassa városban egy nyugalomba vonult,
igen gazdag bécsi gyertyamártó, bizonyos Schrammel, a Malvina nevü
szeplős, satnya leányával.
A megszorult Lányiak, apa és a fiu, erre a csúf gyermekre vetették ki a
plánumaikat. A dolog úgy állott, hogy Károly egyike volt messze földön a
legszebb ifjaknak; apja gyönyörködve biztatgatta:
– Ebből a pofából pénzt kell csinálni, amice.
Sápadt, világfájdalmas arca volt; nincs az a fiatal lány, aki annak
ellentállhatna. Ahhoz járult a sugár törékeny termet. Általában igen
érdekes ifju volt, ideges, szomoru, ábrándozó, „egy félbemaradt piktor“,
ahogy nevezték. Két nagy szeme valami sajátságos, földöntúli fényben
világolt.
A terv alapját az képezte, hogy egy pár kassai bálon táncolt a leánynyal
és az valósággal odatapadt hozzá.
Biztos volt a dolog. Olyan ez már, mintha itt lenne. T. i. hogy a leány
olyan. Vagyis hogy a pénze olyan, mintha már itt lenne. Csak egy kis
_befektetés_ kellene hozzá sürgősen. Egy szép kocsi, két szép ló,
libériás kocsis, meg egy pár száz költeni való tallér. Akkor rögtön
beállithatna kérőnek.
S mindezt most a fától várták. S a helyett jött a kedvezőtlen itélet, az
öreg úr halála, a hitelezők fészkelődése.
A temetés után összeült az anya a fiuval tanácskozni.
– Nem sokára kitüzik az árveréseket. Mindenünket ellicitálják, hajlék és
föld nélkül maradunk, mint az ujjam.
– Hát mit tegyünk, anyám?
– El kell azt a leányt venned. Meg kell menteni a Lányi nevet és a Lányi
kuriát.
– Hiszen én elvenném, de hol vegyem a költségket, ami ahhoz kell? Talán
azt gondolja édes anyám, hogy feljebbezzük meg az itéletet az elpusztult
fa hagyatékára nézve?
– Az hosszadalmas és bizonytalan – felelte az asszony. Mit ér már a fű,
ha a ló megdöglik? A pénz a káptalannál van, a szolgabiró és a pap, akik
a fák tutorát kinevezik, nem könnyen engednek a dologban. Aztán ők
otthon vannak elég befolyással, hogy keresztül vigyék, amit akarnak.
Nem, fiam, a feljebbezés nem ér semmit.
– De hát akkor mit tegyek? – sopánkodott Károly.
Az asszony a csipőjére tette kezét.
– Hát mit szoktak csinálni türelmetlen örökösök, ha nagyon kell nekik az
örökség? kérdé élesen.
– Ugyan mit? – tünődék Károly, mereven nézve maga elé.
– Megölik az örökhagyót, – felelte az anya mérgesen.
– Megölik? – szólt Károly összerezzenve. De hiszen az borzasztó!
– Ne légy legalább együgyü, Károly! Mit bámulsz rám olyan mereven?
Hiszen persze borzasztó, ha emberről van szó. De egy fa! Mi egy fa? Hát
okvetetlen szükséges, hogy az természetes halállal muljon ki?
– Igen, de…
– Ejh mafla vagy, ne beszélj, mert ha nem az volnál, már régen nem állna
ott az a fa. Két ember meg egy fürész jól megtenné egy szép
holdvilágtalan éjszakán.
– De hátha megtudnák?
– Hát mért kellene azt megtudni?
Lányi Károlyban megfogant a szándék. Sötét álmatlan éjszakák
megérlelték, kiszélesitették. Igen, megölöm a fát. Hadd veszszen. Ha ez
a fa egyszer nincs, mindjárt úr vagyok. A hatvan holdas rét igazi
Kánaán, és a négyezer forint krözusi vagyon most nekem. A dolog annyira
tiszta, hogy nem is kell a formalitásokkal időt vesztegetni. A legelső
zsidó ad rá pénzt és nyitva áll az ut Kassára a Schrammel-házhoz.
Nem a lányra vágyott, hiszen nem szerette. Odáig már el sem ment
terveivel. Csak addig rajzolta ki képzelete a jövőt, mikor a négy
kapálózó lovon, amit vesz, megáll a Schrammel portán és odadobja a
gyeplőt a liberiás kocsisnak. Az átkozott gentry vér dolgozott benne. Az
üzte, kergette és mutogatta neki a szines képet. Őt magát mint kérőt,
mint gavallért. Megint egy Lányi, aki négy lovat hajt. Meg lehet ebbe
bolondulni. Ah, hogy nyargal a négy paripa, villámlik a kassai utcák
köve a patkóik alatt! Nyitják ki az ablakot az emberek, a merre megy.
Hej, ki lehet az a gyönyörü ur? Hát az bizony a Lányi Károly.
Napokig beszélgetett, tárgyalt csukott ajtóknál hű szolgájukkal,
bizonyos Toportyán Mihálylyal. Azalatt a szokottnál is sápadtabb volt,
kerülte az embereket, lehorgasztott fejjel járt s ha valaki
megszólitotta, összerázkódott.
Idegenek figyelmeztették Lányinét:
– Vigyázzon a fiára, tekintetes asszony, mert valami rossz jár a
fejében.
Egyszer aztán elhiresztelte Toportyán, hogy elmegy a rokonait
meglátogatni és el is ment, utána pedig Lányi utazott el Gömörbe
vadászatokra, állitólag valami iskolapajtásaihoz, de mind a ketten
találkoztak Losoncon. Ott tüstént baltákat vásárolt Károly ur, s
külön-külön fogadott szekéren indultak Csikavára, ugy intézvén dolgukat,
hogy épen öreg este legyen, mikor a csikavai erdőbe érnek.
Szép májusi este volt, balzsamot lehelt az erdő, ezer meg ezer élő lény
rezsgett benne. Egy tisztáson hűs forrás mellett megállittatta Károly a
szekeret és visszaküldte; itt várta be a másik kocsit, a melyen
Toportyán jött.
Izgatottan, türelmetlenül járt fel s alá a puha, harmatos gyepen.
Hallgatódzott, jön-e már a másik szekér, hanem csak a távolodó kerekei
zörögtek. Aztán azok se. Beállt a csend, az erdő ünnepélyes csendje. Hűs
áram futott néha a fák közt, a milliárd gally összezörgött különösen,
rejtélyesen.
Borzalmas hidegség futott végig hátgerincén. Ugy rémlett neki, mintha a
fák összebujnának és róla beszélnének. Mintha mondanák egymásnak: „ölni
megy.“
Egy óriási szem meredt reá, egy irtózatos fekete szem, akkora, mint egy
tányér. Eh ostobaság! Hiszen csak egy fának az odva, egy nagy fekete
üreg az oldalán.
Szidta magát, hogy olyan nagy fantaszta és elkezdett fütyürészni. Hiszen
nem félek. Mitől félnék?
És mégis a halálos verejték csurgott homlokáról s tagjait lassu
reszketegség fogta el. Mintha összeszaladtak volna a fák és őt néznék,
mintha eleibe akarnának állni.
Valóban furcsa volt, azelőtt egy perccel még ritkábban álltak a fák. Ugy
kell lenni – összefutottak.
– Nem lehet, nem lehet – csillapitá magát – őrültség, amit képzelek. És
mégis meg mert volna esküdni, hogy a fák ideszaladtak a környékről és
megálltak vele szemben zordonan, kihivóan.
Megtapogatta izzó agyát és igyekezett magát megcsalni a gondolataival.
Oh milyen bolond vagyok! Mikre gondolok? Hogy tán azért haragudnának rám
ezek a fák, mert a testvérüket akarom kivágni. Bánják is ők. Tudják is
ők. Hiszen nem élő lények.
Dehogy akarnak ők valamit. Nem bántanak ők engem. De hát akkor mért
félek tőlük, mért reszketek? Ejh, hiszen nem ő tőlük félek én, hanem
csakugy szokásból. Végre is senki se érezheti magát valami nagyon
kedélyesen éjjel egyedül egy erdőben, ahol rablók jöhetnek minden
percben.
Most egy könnyed szélroham suhant át az erdő fölött, nyomában felzúgott
a lombtömeg s mozogni kezdett, mint egy tábor. E tompa zúgásból mintha
egy csodálatos értelmes hang csapna ki:
– Nem a rablóktól félsz te Lányi, Lányi, Lányi!
S ezer fa bólongatott rá a koronájával.
Oh jaj. Csakugyan érezte, hogy nem a rablóktól fél, szinte óhajtotta,
hogy bár jönne egy, bár kiáltana rá, hogy emberi hang törje meg az erdő
titokzatos ijesztő susogását.
Semmi se szörnyübb ennél.
Emberi hang nem jött, de lovak dobogása, szekér zaja hallatszott.
Lihegve futott eleibe:
– Toportyán! orditotta. – Toportyán!
– Hop, hop! – kiáltá vissza Toportyán. – Jövünk, jövünk, ifju uram.
Csakugyan a Toportyán szekere volt.
– No lám – mondá Toportyán tótul a szekeresnek – itt vár már engem az én
jáger öcsém, álljon meg atyámfia.
A kocsi megállott és Toportyán leugrott róla.
– Csakhogy már itt van kend – jegyzé meg tompán Lányi – mert már nem
álltam volna ki sokáig.
– Mi baja volt ifju uram?
– Féltem, Mihály. Még most is félek. Nem hallja, mint vacog a fogam?
– Látott talán valamit? – susogta Toportyán megrezzenve.
– Nem, nem, csak ezek a fák… ezek fenyegettek.
– Ejh no – nevetett fel Toportyán. – A fa meg nem eszi az embert. Azt
hittem, valami vadkant vagy medvét látott az ifju ur.
A Toportyán nevetése egy kicsit lecsillapitá idegeit.
– Menjünk, Toportyán, lássunk a munkához. A szekér hadd várjon itt. A
fürész és a balták odább vannak. Tud a fuvaros magyarul?
– Egy szót se.
– Annál jobb. Mit mondott neki, hogy miért jön ide?
– Hogy egy jáger öcsém van itt a csikavai erdőben, akit elviszek innen,
mert leánynézőbe megyünk.
– Igen, jól van, de most már gyerünk.
Toportyán utasitá a szekerest, hogy etessen meg, mire aztán megindultak
ketten ama tisztás felé, hol előbb a Lányi szekere állt volt meg. Az
egyik fa alatt ott volt egy szalmával kitömött zsákban a fürész és két
balta. Azért intézte ezt Lányi olyan furfangosan, hogy a kocsis, aki őt
hozta, ne is gyanitsa, mit visznek.
– Szedje ki kend a szerszámokat, aztán siessünk, mielőtt a hold
feljönne.
Egy kis gyaloglás után kiértek az erdőből, aztán átcsaptak az ugaron
hagyott szántóföldeknek, kerülve a dülő-utakat, az ösvényeket, nehogy
emberrel találkozzanak.
Egy helyütt valami fekete oszlopszerü meredezett.
– Nem ember az? – susogta Lányi.
– Nem, hiszen nem mozdul. Embernek vékony volna.
– Ugyan mi lehet?
– Egy Jézus, – mondá Toportyán, amint közelebb értek hozzá.
A pásztorkodásban megélesedett öreg szeme jobban vette ki a tárgyakat,
mint a Lányié.
– Nem merek előtte elmenni – hebegte Lányi borzadálylyal.
– Ugyan, ugyan urfi – fortyant fel Toportyán, – egészen úgy adja, mintha
valami égbe kiáltó bünt készülnénk elkövetni. Már szinte magam is
elhiszem, hogy gyilkolni megyünk.
Lányi nem felelt, csak a fejét horgasztotta le, – aztán rézsunt indult,
egy nagy vargabetüt csinálva, hogy a szent keresztet elkerülje.
Sokáig mentek szótalanul egymás mellett a hepe-hupás, koca-turásos,
rögös szántón, mig végre kiértek a buja, térdig érő fübe, mely lágyan
suhogott lábuk alatt, mint a selyem.
– Ez a Porovka. Itt vagyunk a Porovkán! Ott, arra vannak a fák, de még
nem látni.
– Ez hát már a mi rétünk. Lányi-rét – jegyzé meg a hű szolga némi
önérzettel.
– Még nem, még nem. De az lesz, ha megsegit az… izé… az…
Torkán akadt, nem merte kimondani az istent.
– Balra megyünk, utánam Mihály! Érzi kend a hársfa szagát?
Végre ott voltak, ott állt a két fa, mint két óriási rém. Az élő fa
hatalmas széles koronájával, sürü, rejtelmes üde lombozatával és
testvére száraz, merev gallyaival, melyek kopognak a szélben, mint a
csontok.
A Lányi szive hangosan dobogott. Körösztül nyargalt elméjén minden, ami
ezzel a fával összefüggött. Ama bizonyos Lányi, aki ültette a fákat mint
apró csemetéket s most alattuk álmodozik felőlük… Ugyan tud-e az most
arról, ami itt fenn történik? Megérzi-e a veszedelmet ott alant? Aztán
megjelent képzeletében a nagy királyné, a roccoco haju udvaroncok, akik
itt hajlongtak, mosolyogtak előtte. Ez a fa látta azt. Az utolsó, az
egyetlen tanu. De holnap már ő se lesz.
– Lássunk hozzá, – hörögte tompa siri hangon.
A fürészt neki igazitották s elkezdődött a hosszas, fárasztó nyiszálás.
Köröskörül néma csend volt, csak a fürész sziszegett, hurutyolt és a
millió prücsök, bogár, szöcske cirpelt, ugrosott a füvekben.
Borzalmasan egyhangu munka volt. Fel s le szaladgált a csipkés, villogó
acél-penge, mindég mélyebben-mélyebben, a fa pedig ott fönt a koronánál
csak susogott, csak egyre susogott. Nem tudott az arról semmit, hogy
gyilkolják. Ingatta, dajkálta a lombjait szeliden.
– Ne pihenjünk egy kicsit? – kérdé lihegve Toportyán, – átkozott vastag
dereka van. Valóságos kanonok ez a fák között.
– Nem, nem. Végezzünk vele egyszerre – hajszolta Károly urfi, – mert
érzem, ha abba hagyjuk, hogy összeroskadok az izgatottságtól.
– Eh, hiszen nem lát minket senki.
– A csillagok ránk néznek. Jaj, a csillagok, Toportyán!
Behunyta a szemét és vadul rángatta a fürészt a végkimerülésig, egész
gödröt vájva a csizmája sarkával, neki feszitvén lábát a megrepedezett
száraz talajnak.
Egyszerre eleresztette a fürészt, kétségbeesett sikoltással rogyott
térdre, Toportyán pedig a fürész gyors eleresztése folytán hanyatt
vágódott, kiszakitván a fürészt is mély vágányából, de csakhamar
felugrott és a fa tulsó oldalán termett a nyöszörgő Lányi mellett.
– Az istenért, mi baja történt, ifju uram?
Annak a foga vacogott és reszketett, vonaglott a teste, alig birt
szólni:
– Jaj, segitség! A halott fogja a lábamat. Be akar huzni. Segitség,
Toportyán, a halott…
– Miféle halott? Miket beszél az ifju ur? Térjen magához!
De amint közelebb vizsgálta a dolgot, rájött, hogy a fa alatt levő régi
sir behorpadt! (tulságosan megfeszitette benne a lábát), a föld
engedett, besüppedt, s a lába belecsuszott a sirgödörbe.
– Ejnye no! Ez bizony kellemetlen dolog. De hát nem boszorkányság. A hol
sir van, ott lyuk is van. Ahol pedig lyuk van, ott a föld felülete
könnyen enged.
Károly ur csakugyan hajmeresztő keserves helyzetben volt. Amint egyet
mozdult, a sir mind tovább omlott s az üreg egyre nagyobb lett. Attól
lehetett tartani, hogy a felső testével is beleesik.
– Fogózkodjék a karomba – biztatta Toportyán. – Igy ni!
Lányi görcsösen kapaszkodott a vállába, mire az erős Toportyán egyetlen
rántással kiemelte.
– Hopsza! No lássa, nincsen semmi baj. Csak nem kell mindjárt megijedni.
De szegény Lányi nem volt se holt, se eleven; szerencse, hogy a sötétben
nem láthatta Toportyán az arcát, mert bizonyára nem volt annak most
emberi formája.
– A lábamat fogta, ha mondom – dadogta összezsugorodva, remegő hangon. –
Éreztem a hideg siri kezet, amint fogott vele.
– Ej, bolondság, bolondság! Képzelődés az egész. Tessék elhinni, hogy
képzelődés.
De azért maga is fázott és szepegett egy kicsit, mert ez még sem egészen
tréfa dolog. És bármennyire bátoritotta is az urfit, hogy aki egyszer
meghalt, nem ébreszti azt fel semmiféle fürészelés, azért mégis
szükségesnek tartotta mentegetőzéskép _amoda_ is szólni egyet-kettőt.
– Hiszen nem bántanánk mi a fát, kérem alásan, dehogy bántanánk, ha nem
volnánk kénytelenek vele. Hiszen tudjuk mi jól, hogy kedves volt az a jó
tekintetes urnak, aki ültette valamikor, de a rokona is kedves volt,
mert kettőjük közt osztotta meg a vagyonát. Az egyik az idők folyamán
elköltötte, a mije volt, a másik el nem költötte. No, már most aztán
okvetlenül veszni kell valamelyiknek, hát azt a tekintetes ur is
beláthatja, hogy az a valamelyik a fa legyen.
Meglehet, belátta az alant porladozó tekintetes ur, mert többé nem tett
semmi kisérletet a megakadályozásra.
De hát ebben nem lehet föltétlenül bizni. Nem árt egy kis elővigyázat.
Károly ur tehát, amint ismét összeszedte magát annyira, hogy
folytathatta a fürészelést, helyet cserélvén, átment a fa tulsó
oldalára, ahol az imént Toportyán állt.
Alig egy félóra mulva végre inogni, recsegni kezdett a fa.
Károly ur rémülten ugrott el onnan, mert nem tudta, merre fog dőlni.
Futott-futott vagy ötven ölet. Ott aztán behunyta szemét, bedugta füleit
az ujjaival, hogy ne lásson, ne halljon semmit.
Toportyán fogta a fejszéjét s néhány csapással megadta az esés irányát s
a hires kompossesor fa a földet megdobogtató robajjal terül el a nedves
füben.
Mély siri csönd támad a tompa zuhanás után, csak a csikavai erdő zúgott
messziről borzalmasan, haragosan.
A hold kibukkant fényes sápadt arcával, mintha mondaná:
– Látlak.
*
– Most már szedjük az irhánkat, ifju uram, én is azt mondom, mert a fa
nagyot szólt mikor esett; pásztorok, csőszök, legeltető sihederek
meghallják a mezőben s még elénk kerülnek, baj támadhat belőle.
Futottak az erdő felé.
De hajh, az erdő fái ugy néztek ki messziről, mint feléjük rohanó
kisértetek. Azaz igy látta Lányi Károly. Fantasztikus alakok voltak
ezek, ismerős emberek és ismeretlen, soha nem látott szörnyek, az egyik
fa szakasztott olyan volt, mint az egyik elhalt eperjesi tanárja,
Szamatóczky Márton, szeme, arca, bajusza, torzonborz üstöke, mind, mind
tökéletesen kirajzolódott gallyaiból, ágaiból, még a kezét is ugy
tartotta ütésre, ahogy ő szokta, ugyanaz a mozdulat… egy nagy
virgácscsal szaladt eléje ütésre készen. Aztán jött egy boszorkány, két
seprőt lógatva a két kiterjesztett kezében. Ezt a vén banyát is ösmerte.
Kofa volt valamikor Eperjesen. Aztán egy huszár alakja bontakozott ki,
disznón ülve, kivont karddal látszott nyargalni eleibe, hogy legázolja,
hogy nyakát elvágja. Hejh, szörnyü volt ez! Amonnan egy medve
csörtetett, kiöltött nyelvvel. (Ez egy bokornak volt a figurája.) És a
hány fa, annyi szörnyeteg. Faunok, sárkányok, Meduza-fők, egy óriási
kecske szárnyakkal egy lábon futott, s ami mindennél vérfagyasztóbb,
irtózatosabb volt, az alakzatok mögött a hajdani kassai hóhér, Skrobanek
János, (akit gyermekkorában látott Lányi egy akasztásnál) lépegetett
kimérten, messziről fenyegetőzve az ökleivel.
– Mihály, Mihály, én nem megyek az erdőbe. Nem megyek, nem megyek.
S állva maradt az ugaron.
– Hát mit akar tenni? – förmedt rá Toportyán boszusan.
– Inkább itt maradok, megvárom, amit a sors hoz, inkább megfordulok és
megyek a faluba házak közé, emberek közé, de én az erdőbe nem megyek.
– No csak az kellene. Hiszen ha a faluba megy, minden kisül. Aztán ott
vár a kocsink, hát oda kell menni.
– Nem mehetek, Mihály. A fák boszut állnak rajtam. Fenyegetnek. Nincs
erőm oda menni.
Toportyán visszatért hozzá, megfogta a kezét, hideg volt, mint a jég és
reszketett az övében. Halotti sápadtság terült el arcán, a szemei
kidülletek, s az irtózat, a téboly fénye szaladgált karikáikon.
– Jőjjön, jőjjön! Szent isten, csak nem vesztette el eszét…
S vonszolta magával erőszakkal, árkon, barázdán, tüskén keresztül.
Az örökkévalóságig tartott, mig a kocsihoz jutottak. A tót paraszt
nyugodtan aludt a kocsi ülésén, ugy hortyogott, hogy a madarak, mókusok
meg se moccantak. Nyilván találgatták maguk közt, milyen uj vadállat
lehet az.
– Hej, Zvarina! Talpra Zvarina! – kiáltott rá Toportyán. Egy, kettő,
három, indulunk. Üljön fel, ifju uram!
Az ugyan nem birt volna magától fölülni, ugy kellett fölemelni, mint a
gyereket: a kiállott izgalmak beteggé tették.
Zvarina felriadt, hamar elkészült s közibe vágott a két fakó
lovacskának.
– Csak sebesebben, sebesebben! – sürgette idegesen Károly, aki behunyt
szemmel ült ott fehéren, mint egy kisértet.
Kivette zsebéből minden aprópénzét s oda adta a szekeresnek.
– Ez mind a tied, de vágtass ugy, vágtass, amint birsz.
Zvarina most már megereszttette az ostort s a két ló elkezdett rohanni
eszeveszettül, mint a mesékben azok a kócos, girhes táltosok, akik
parazsat esznek, felhőt isznak.
Amint igy villámgyorsan gurult a kis ekhós szekér a keskeny erdei uton,
melyre cserfák, nyirfák borultak, egyszerre csak odavágodott egy gally a
Lányi Károly szeme közé.
Fájdalmasan szisszent föl. Toportyán odapillantott. Hát vér folyt a
gazdája arcán és a szem, a jobb szem, nem volt többé sehol, csak a
puszta üreg meredezett a pilla alatt, melyből véres nedv szivárgott.
– Huh, a teremburáját – kiáltott fel Toportyán kétségbeesve. – A gally
kiütötte az urfi szemét. Állj meg Zvarina, állj meg!
Leugrott és vizet hozott kalapjában, az ut alatt csörgedező patakból,
kimosta a szem helyét és bekötötte egy kendővel.
– Jaj nekem, jaj nekem – siránkozott. Hogy megyünk most már haza? Mit
mond a szegény tekintetes asszony? (A kezeit tördelte, haját tépte.) A
legszebb legény volt a megyében, de még azon tul is. Minek is engedtem
az erdőn menni szegény kis gazdámat, mikor érezte, mikor tudta, hogy a
fák boszut forralnak ellene.
– Még most is fenyegetnek, Toportyán – nyöszörögte. – Látom a másik
szememmel.
A tót kocsis is megrendült, sopánkodott, átkozódott, fejét vakarta és
elmagyarázta, hogy a gally először a lőcsben akadt meg és megfeszülvén,
onnan csapott roppant erővel a fiatal ember arcába. Ejnye, ejnye! No az
bizony baj. Kivált ha az ember leánynézőbe megyen.
– De talán már nem is megyünk? – kérdé együgyü kiváncsisággal.
– Hallgass és hajts tovább!…
De a Zvarina jó szive nem türhette, hogy hátra hajolva, mindenféle
füveket és zsirokat ne tanácsoljon a szemre, s egyébként is ne
vigasztalja utasait.
– Hiszen persze, nem jól esik az embernek, ha az egyik ablakát beverik,
mivelhogy csak két ablaka van. De ha meggondoljuk, hogy az egyik ablakon
épen annyit lát, mint a mennyit kettőn látott, hát akkor már mingyárt
nem olyan baj, hogy beverik.
– Hallgass, hallgass Zvarina. Ne beszélj nekünk bolondokat.
*
Lányit haza az anyjához hozta Toportyán, ama Zvarina nevü losonci
fuvaros szekerén. Otthon hetekig tartó ideglázba esett s élet-halál közt
lebegett sokáig. Az eperjesi orvos, aki gyógyitotta, nem sok reményt
kötött hozzá. „Ha megél is – mondá – nehezen lesz épeszü ember.“
Lázálmai, borzalmas visiói, phantasmagoriái baljóslatu sejtelmeket
ébresztettek.
De nem lett semmi baja, mert kis diák koromban Rima-Szombatban magam is
ösmertem őt. „Diákverő Lányinak“ nevezték közönségesen. Sápadt, magas,
meghajlott dereku öreg ur volt, foglalkozására irnok a megyeházán
(mondták, hogy gyönyörü irása van). Arca szép lett volna, de az nagyon
elcsufitotta, hogy csak egy szeme volt. Kopott ruhában, meglapulva,
félénken járt a házfalak mellett télen-nyáron egy vastag pamutból kötött
piros és zöld kendőbe becsavart nyakkal, egy vasbotra támaszkodva és két
sárga kutyát, két kedvencét vezetve ketté elágazó zsinóron.
Minket diákokat érdekelt mind a vasbot, (mert akkor nagy háboruink
voltak a csizmadia legényekkel), mind a két kutya, kiket Párisnak és
Londonnak nevezett. S minthogy az öreg irnok szemben lakott a
gymnasiummal, volt sok incselkedés, imposztorság a kutyákkal. Az irnok
szenvedélyesen szerette kutyáit és miattuk meggyülölte lassan-lassan a
diákokat, akik a kutyákat hajigálták.
Szóval egy soha el nem múló ellenségeskedés támadt a diákok és Diákverő
Lányi közt. Sok diákgeneráció az öreg irnokon tanult meg verselni,
gunyolódó pentametereket és hexametereket kanyaritván, melyeket
skandálva kiáltoztak utána.
Dühbe jött ilyenkor s vasbotjával kergette meg a diákokat, egyet-kettőt
meg is dögönyözött néha napján.
De az okosabbak tudták a módját s elfutottak előle a Perecz József
uramék nagy diófája alá. Oda nem mert elmenni a félszemü irnok. A diófa
salva gvardia volt, mint a szentelt vizzel elkeritett kör, a hová az
ördög be nem juthat.
Az öreg diákok kitanitották a „golyhókat“ erre a különös arkánumra.
– Csak szaladjatok a legközelebbi fa alá. Oda ő nem mehet. Onnan bizvást
szavalhatjátok a verseket, ha megpukkad, se tehet semmit.
– De hát miért?
– Mert idiosincrasisban szenved. Fél a fáktól. Ellenszenvezik velök,
irtózik tőlük. Azt mondja, hogy üldözik. Nem menne az végig egy erdőn az
Andrássy-dominiumért se. Az utcán is messziről kikerüli a fát és
elforditja a szemét, hogy ne lássa.
– És van ennek valami különös oka?
– Az, hogy bolond.
„A én pohárom.“
Nehogy kiigazitsa a korrektor, mert igy kell lennie: „_A én pohárom_“.
Igy mondta a kis Bercike. A Bercike a „németke“, legkisebbik fiam, akit
én németnek neveltem. Egyszer meg is irtam, milyen hermetice volt
elzárva szegény a magyar szótul. Hanem mégis beszivárgott az hozzá a
levegőben, a patakok locsogásában, az erdőnek zugásában. Örök rejtély
az, miképen. És egyszer csak megrázkódott, mint a mesékben a kővévált
emberek, lerázta magáról a rátukmált nyelvet, az idomtalan gunyát, amit
erőszakkal szabtak a lelkére s elkezdett magyarul beszélgetni.
Persze rosszul. Nevettük. Halljátok a németkét! Mondd csak még egyszer!
Ő csak bámult ránk a fényes diószin szemeivel, nagy komolyan és
illesztgette, csucsoritotta a szájacskáját a gömbölyü szittya szavakhoz,
melyek olyan furcsán változtak el az ő ajkán az ott szaladgáló amorettek
között. És olyan édesek voltak mégis, mint a csurgatott méz. Mikor azt
mondta: „A én macska“ bizonyára nevetett az iromba kandur is a bajusza
alatt és a poharak mind ugy csillogtak, fénylettek és szikráztak, amint
feléjük mutatott: „Melyik a én pohárom?“
El is mentem mindjárt az üvegeshez, megvettem a legszebb kristálypoharat
és rávésettem: „_A én pohárom_“, hadd legyen megörökitve a családban az
ő első magyarsága.
Két álló évig ivott belőle gyanutlanul, mikor egyszer csak megbicsaklott
az ebédnél, eltolta durcásan:
– Adjatok más poharat! Nem iszom ebből többet.
Ösmerni kezdte már a betüket, a lefelé-fölfelé kunkorodó egérfarkak
jelentőségét, erejét, hogy azok ide lefogták az ő rossz magyarságát.
Tudta már, hogy „a én pohárom“ nevetségesen hangzik. Hiszen azóta
megtanult magyarul, nálamnál is jobban, zamatosabban, szinesebben. Olyan
lehetett ez neki, mint a debreczeni diáknak a „signum“ mely mindig
emlékezteti, hogy valamit nem tudott. És azt tartom, a bátyja „a magyar
fiunk“ is csúfolta néha-néha.
– Igaza van a fiucskának, – szólt az anya. – Nem tudom melyik képviselő
volt az, aki egyszer elhibázta a latin citátumot. Hát képzelje, hogy
most rávésnék az ivó poharára „Videant consuli“ és abból kellene innia
minden nap.
Hát jól van, nem bánom, ne igyék többet a pohárból. Végre is már hét
éves innen-onnan, ha sérelmes neki a dolog, válaszszon más ivóedényt, de
énnekem kedves a pohár, elveszem magamnak.
Ezentul én ittam „a én poháromból“ s ugy megszoktam egy idő mulva, hogy
nem is izlett se a bor, se a viz, csak ebből az egy pohárból: még ha
utra mentem is, velem jött a pohár, soha sem tapasztaltam volt még
magamban olyan ostoba ragaszkodást élettelen tárgy iránt.
De vigyáztak is rá a háznál, mint valami klenodiumra. Minden uj
szobalány megkapta a nyilt parancsot: „Ez pedig az ur pohara, isten
ments, hogy baja essék.“ A teritésnél nem volt szabad az asztal szélére
tenni, mert onnan könnyen leeshet, se az asztal közepére: „mert ha a
függőlámpa le találna zuhanni, mindjárt összetörné a pohárkát.“ Egy
tisztás volt hagyva számára az asztalon a teritékem előtt, ott állott
mosolygós föliratával egyedül, bizonyos fönhéjázással, fölhivta a
vendégek figyelmét, kik rendesen kikérdezgették, mit jelent a fölirata.
Hanem hiszen egyéb sem kellett. Mintha beszabaditanák a kecskét a
káposzta közé. Soha se vagyok olyan bőbeszédü, mint mikor a fiaimról
mesélhetek.
Bánom is én ilyenkor, unják-e, nem únják-e? Tudom, hogy ez szamárság
tőlem – de nem birok megszabadulni a szamárságomtól.
S még kevésbbé ügyelhetek arra, hogy a Bercinek is inyére van-e ez? A
kis fickó megszegi a fejét s ugy néz le a padlóra, mint egy bakonyi
zsivány. De látom is én azt? Hiszen nem tarthatok én detektivet minden
embernek a lelkében. Egy kis pszichologiám nekem is van, de csak akkor
mozdul, mint a sün, ha megpiszkálják. Honnan jőjjek arra rá, hogy a kis
gyereket vérig boszantja a pohár, hogy olyan az neki, amint ott áll
örökön-örökké az asztalon, mint a Hentzi-szobor? Szégyen és pirulás jár
vele. Bizony, soha nem jutott volna eszembe, hogy abba a csöpp fejben is
megvan már minden, ami az emberiséget mozgatja.
Hanem amint most karácsony előnapjának reggelén megfogom a Bercit, hogy
kivallassam, mit szeretne kapni estére: „Légy bizalmas, kicsikém, mondd
meg nekem, az anyádnak nem szólok, mert az fösvény.“ Hát a fiu nem
felel, elszalad pirulva, szégyenlősen, ám kevés vártatva visszajő és egy
kis cédulát csusztat a zsebembe:
– Majd csak akkor nézd meg, mikor már én kiszaladok.
S ezzel hanyatt homlok rohan ki a legutolsó szobába. Megnézem a cédulát,
hát az van ráirva az ő bizonytalan gyerekes betüivel: „Törd össze a én
poháromat!“
Fölkerestem, összeszidtam:
– No te Rontó Pál! Ki látott már valaha ilyen gyereket? Majd én bolond
vagyok, ugy-e, hogy legkedvesebb poharamat összetörjem? Hát van neked jó
eszed, hogy ilyeneket kivánsz karácsonyi ajándéknak? Ebugatta kölyke,
még szép tőled, hiszen azt is kivánhatnád, hogy gyujtsam föl a házat.
Az anyja is faggatta titokban:
– Kimegyek a városba, mondd meg, mit szeretnél karácsonyra, azokon
felül, amik már megvannak; apádnak nem is szólok róla, mert az fösvény,
megveszem a magam pénzén.
– Nem kell nekem egyéb, – felelte a fiu makacsul – csak az, hogy
törjétek össze a poharat.
– Jaj, olyat ne kivánj! Ó, te bohó… te bohó! Hiszen édes apád agyon is
ütne engem a pohárért. Tudod, milyen nagy becsben tartja, épen azért,
szivecském, mert te ittál belőle, mikor kicsi voltál. Tudod, apa hogy
szeret téged. Aranyért, ezüstért oda nem adná az ivó poharadat…
Elbusulta magát a mi kis németünk, leült egy kuckóba morcos képpel,
földuzzasztott ajkakkal, csak a fehér fogai villogtak, csillogtak, mint
a rizskása szemek, de a szeme sötéten meredt a padlóra, se nem játszott,
se nem beszélt senkivel, se a képes könyveket nem nézegette és az egész
lakás olyan szomoru üres lett; siri hangon ketyegett az óra, a mókus
kijött az odujából, megállt a szoba közepén, a nagy lompos farkát
föltette a hátára paplannak s ugy pislogott a serét szemecskéivel a
gazdájára; a macskát is elfogta valami méla hangulat, valami
fázékonyság, odaült ő is a fiu mellé, fölborzolta szőrét és nézte, nézte
merengőn, fitymálón a falra akasztott majolika tálat. Egy tál, amin soha
nincsen semmi! Ott voltak cinkatonák az asztalon, ki ledülve, ki fejjel
beleakadva az asztalrepedésbe. A falovak befogva, fölszerszámozva
vesztegeltek a könyvszekrény mellett, de nem volt, aki meginditsa. Gyi
hó! A kanári is busan gubbaszkodott a legfelső fácskáján, mintha a feje
fájna… Mindenki olyan szomoru minálunk, mikor a németke haragszik.
Jó szerencse, délfelé eléjöttek a pajtásai az elemi iskolából s ezek
_szétbeszélték_ egy kicsit. A Veleczky Pista ahányszor jön, mindig
elvisz valamit, arra vigyázni kell, a Bolnyaki Pali pedig mindig hoz
valamit, ahányszor eljön, vagy vörhenyt, vagy legalább szamárhurutot,
arra is vigyázni kell. De hát az egész kicsiből áll. Mindössze
megforditva kell őket vesztegzár és vizsgálat alá venni: a Pistát mikor
megy, a Palit mikor jön. Nehéz dolog a pajtáskodás.
A szobalány beszéli, (persze csak most utólag, mióta a következmények
figyelmessé tették), hogy a Berci váltig kérdezgette a fiuktól:
– Szeret-e az apátok benneteket?
– Természetesen.
– Megtesz-e mindent, amit kértek?
– Hol igen, hol nem.
– És ha nem teszi meg, kihez fordultok akkor?
– Hogy kihez? – gyulladt ki Bolnyaki Pali. – Csak a nagyapámnak szólok
olyankor és az mingyárt ráncba szedi a mamámat is, apámat is és megvan
minden.
– Hát te Pista?
– Én is a nagyapa arcát cirógatom meg, pedig ugy szúr, de úgy szúr, mint
a _maszlag tehénkéje_.[1]
Csakugyan ilyenféle tárgyalásnak kellett lefolynia a tacskók közt, mert
a Berci később, alighogy elmentek az iskolatársai, benyitott nagy
garral, félrecsapott kalappal a szobámba. Épen sietős irni valóm volt a
karácsonyi lapokba, rászóltam idegesen:
– No, mit akarsz, koma?
Megállt az iróasztal előtt nagy bátran és csipőre tette az egyik kezét,
ahogy a szakácsnétól látta, ha nagy indulatban jár el.
– Van nekem nagyapám? – kérdé.
– Nincs, fiacskám, – feleltem nyájasan.
– Hát hová tetted? – szólt, afféle gyanusitó tekintettel, mintha én
loptam volna el a nagyapját.
– A nagyapád meghalt, Bercikém és most az égből néz rád.
– De nem lehet hozzá beszélni?
– Lehet, de csak imádságban.
– De nem lehet lehivni?
– No azt már nem – feleltem szórakozottan, ujra az irásba merülve.
Nem is gondoltam a csacsogására. Eltelt elaprózódott sok egyébbel a nap,
melynek estéjét olyan nehezen várták a gyerekek. Kigyultak a kis
gyertyák a fenyőfán. Kiosztottuk az ajándékokat, de Berci csak mégis el
volt szontyolodva, komoly és elgondolkodó maradt egész este, immel-ámmal
nézegette a játékait. A fotografus masinára megjegyezte: „Napfény
kellene hozzá, mit ér, ha nincsen napfény?“ – Egyetlen egyszer fölhuzta
a Flobert puskája ravaszát és elcsettentette: „Erdő kellene hozzá, mit
ér, ha nincsen erdő?“ Hamar bekivánkozott az ágyba és a puskáját is oda
vitte maga mellé. Mire átnéztem a korrekturákat és bementem a
hálószobájukba, az én cselédkéim már mind aludtak, mint a tej, Berci
mellett a puska keresztbe téve a paplanon, a kezei pedig összefonódva;
imádkozás közben aludt el. A nagyobbik fiu ezüst órát kapott és arany
pecsétgyürüt: a gyürü az ujján volt, az óra pedig oda volt kötve a
hálóinge madzagjához és ott ketyegett a mellén. Megnéztem, épen tizenegy
óra. Gondoltam magamban: egy óra mulva lesz az éjféli mise. Istenem,
milyen szép egy éjféli mise falun; dermedt szárnyú verebeket eresztenek
ki a templomban. Lucaszéket hoznak az emberek… És kivált a mi falunkban,
milyen kisérteties mindez! Öt perccel éjfél előtt minden karácsony
estéjén nagy dübörgés hallik a temetőtül végig a nagyuton a templomig.
Egy láthatatlan hintó robog el; halandó szem nem látja se a lovakat, se
a hintót, csak két égő hintólámpást, mely párhuzamosan fut a levegőben,
de a kerekek robaja, az ostorpattogtatás világosan kivehető és a vak is
láthatja a szikrákat, amit a kövek hánynak a bevágodó patkóktól… Száz
eztendeje lesz innen-onnan, minden karácsonykor ezen a hintón járnak
éjféli misére a Luzsénszky báró kisasszonyok és ott ülnek valahol
láthatatlanul, hófehér selyemlepedőkben az élő hivek között. Aki mellé
ül, az meghal abban az évben. Egyszer gyermekkoromban aranyos topánkát
találtak a templomban az éjféli mise végeztével. Valamelyik Luzsénszky
kisasszonynak kellett elejteni. A kifelé cammogó Tepelyi Jánosné
meglátta, fölemelte a kövezetről, de amint kivitte az istenházából,
elmállott a levegőben, hamu lett. Azóta csak az egyik kisasszony jár
misékre. (Mezitláb van a másik, nem jöhet.) Kettővel eszerint kevesebb a
halálozás a faluban, minthogy két szomszédja volna, ha eljönne.
Derék Luzsénszky kisasszonyok; én ugyan nem ösmertelek, de a bedült
kriptátokon (ott van a szegény szüleimé mellett) eleget játszottam
gyermekkoromban, köszönöm nektek, hogy hazavittetek a falumba – ugyis
még valami beszélytárgyat kell onnan keriteni.