Az angolok uralkodóik szerint osztják korszakokra irodalmuk történetét.
Viktoria királynő trónralépésének évében jelent meg egy könyv a
_Pickwick-club_ról, 1836, s Dickens így a királynővel egyszerre kezdte
meg uralkodását. A könyv a kiadó megrendelésére már kész képekhez
készült, mulattató olvasmányúl, a rajzoló öngyilkossága után azonban az
író a maga kedve szerint folytatta történetét, komoly magvat rejtett a
humoros rajzokba: Pickwick urat, amért lakásadónéját ájultában karjaiba
fogta fel, házassági igéret be nem váltása címén pénzbüntetésre ítélik s
mikor fizetni nem tud, az adósok börtönébe kerül. Ezzel az író
nevetségessé teszi a törvényt, mely feljogosítja a nőt, hogy minden
félreértett szót vagy tettet kötelező házassági igéretnek vegyen s mely
az adósokat börtönre veti, hol a lehetősége is megszünik annak, hogy
pénzt szerezhessenek. A könyv így elevenébe vágott az angol életnek,
sikere óriási volt. Hamarosan kitudták, hogy a címlapon álló Boz csak
álnév, mely valami Dickens Károlyt takar, aki 1812 február 7-én
született Landportban (megh. 1870 jún. 9) egy kis vámhivatalnok házában,
hetedik gyermeknek; hogy tíz éves korában apjával maga is két évig lakta
az adósok börtönét; volt inas egy cipőkenőcsöt áruló boltban, írnok
ügyvédi irodában, parlamenti tudósítója egy pár hirlapnak s most, könyve
sikerére, elvette a hírlapíró George Hogarth leányát s az irodalomnak
készül élni.
Ez élet közben nemcsak megismerte legaljáig az életet, hanem meg is
szerette a nélkülözőket. Barátja és életrajzírója, Forster, beszéli,
hogy mindig szívesen kószált London utcáin s be-bevetődött lebujokba és
szegényházakba. Író jobban még nem szerette az embert, nem látott több
jót és erényt a nyomorultakban s nem fakasztott azok sorsán több
könnyet, mint ő. Feltárta életük minden szenvedését.
_Oliver Twist_nek (1837), e kis lelencnek élete során szívünkbe hasít a
szegényházakbeli kegyetlen bánásmódnak s a hányt-vetett gyermekek
szenvedéseinek rajzával. _Nicholas Nickleby_ (1839) eleven tanúja a
magániskolák embertelenségeinek s élő példája annak, hogy a becsület és
munka boldoguláshoz vezetnek. Nyomozza az emberi léleknek azokat a
tulajdonságait s a társadalomnak azokat a törvényeit, amelyek
nyomorúságot hoznak az emberre. Az _Ódon ritkaságok tárá_ban _(the Old
Curiosity shop)_ egy jó nagyapát rajzol, aki, hogy unokája tőkéjét
gyarapítsa, játékos lett s végül mindenét elveszti, a nyomorúságban
aztán a leány is elhervad. A fiatal _Martin Chuzzlewit_
becsületességével és munkásságával meghódítja gazdag nagyatyját, akit
egy álnok rokon elidegenített tőle; a képmutató végre is felsül. _Dombey
és fia_ a ridegség és szertelenség büntetését rajzolja az apában, aki
elveszti fiát s elhanyagolja leányát, mert nem lehet fenntartója
nevének; nagy későre mégis ebben találja boldogságát. A társadalom
kinövései közül a halálbüntetés ellen szól _Barnaby Rudge_, aki
gyámoltalanságában ártatlanul összeesküvésbe sodródik s kicsi híján
vérpadra jut. _Bleak-house_ a törvénykezés lassúságát vádolja sok
szerencsétlenség okozójául: egy örökségi pör addig húzódik, hogy mire
eldől, a költségek felemésztik az egész örökséget; a perlő férj belehal
bánatába. Mint _Pickwick_, az angol börtönök ellen kél ki a _Kis Dorrit_
is.
Ezek az actualitások a maguk idejében bizonyára csak fokozták e regények
érdekességét; de ma csak avítanák azokat, ha Dickens könyvei
irányregények volnának s gyakorlati célzatuk nem csupán a mesék
szövődésének egy-egy pontján jutna szóhoz, melyen a cselekmény átvezet.
Igazi céljuk e regényeknek az, hogy megmutassák, mennyi nyomorúság van e
világon az emberek között s mennyi jóság és szépség lakik a szegények és
lealázottak körében. Senki sem festett a jóságról és erényről sugárzóbb
képeket, mint Dickens, senki olyan napsugártisztaságú nőalakokat, mint ő
az Ágnesek, Nellyk, Florentinek képében. Dombey rideg palotája mellett
ott van az öreg Gill Salamon kis boltja, a becsületesség és nyájasság
derűs tanyája. Abban a regényében, mely legjobban a szívéhez nőtt,
hiszen nagyrészt a saját életrajza, _David Copperfield_ben, a Peggottyék
szerencsétlen házatája a becsületnek és derékségnek valóságos példája.
Hát Caleb Plummer, a játékgyáros Tackleton szolgája, aki vak leányának
jóságból úgy festi le kis lakásukat, mintha valami tündérpalota volna s
Tackleton a világ legderekabb embere (_A tűzhely tücské_ben, 1861).
Későbbi nagy munkáinak, a _Nehéz Idők_nek (1854) s _A mi közös
barátunk_nak nincs is más tárgya, mint a jóság dicsérete.
Rettentő gonoszakat tud rajzolni, de csak hogy a sok szenvedés után
annál nagyobb legyen felettük a jóság győzelme. Munkáiból az a kettős
tanulság árad: Ime, milyen hiábavaló volt a mi gonoszságunk, milyen
keserves most a bűnhődésünk s mily jóleső megtérésünk; másrészt:
Nézzétek, mennyi jó érzés, mennyi boldogság tanyázik az irgalmasok és
tisztaéletűek szívében. Hát legyetek jók, fogjátok pártúl a
szerencsétleneket, segítsetek a szegényeken; nem győztök eléggé jók
lenni, annyi a nyomorúság a világon.
Mindez Dickensnél nem unalmas erkölcstan, hanem eleven élet.
Csodálatosan értette a módját, mint kelljen valamit élővé tenni.
Kitünően tudott leírni várost, házat, embereket egyaránt. Elég ereje
volt, mozgásban mutatni mindent s ezzel az élet hatását keltette. Másik
nagy ereje az, hogy nem csupán képeket láttat olvasóival, hanem
közvetlenül bírja velök közölni érzelmeit, felháborodását, ellágyulását,
mosolyát, mert mindezt igazán és erősen érzi. Annyira beleélte magát
regényeibe, hogy részleteiket úgy tudta előadni, mintha egy egész
színtársulat játszotta volna el; nem hiába készült fiatalon komikai
színésznek. A közönség csak úgy tódult felolvasásaira, Amerikában és
Anglia vidéki városaiban egyaránt. Írás közben is páratlanul közel van
az olvasóhoz, mintha nem írna, hanem beszélgetne vele; szinte a hangját
is halljuk. Elbeszélésének olyan varázsa van, melyen minden gáncs
megtörik. Különben is csak aprólékosságokra vonatkoznak ezek. Ámbár
sokat és sokfélét írt – regényei mellett néhány bohózatot és vígjátékot
s megírta Anglia történetét gyermekek számára, azonfelül több lapot
indított és szerkesztett – összes munkáiban nincs egyetlen
valószínűtlenség vagy lélektani következetlenség. Rámondhatják, hogy
kikerülte a nagy szenvedélyeket, hogy házasságaival be lehetne
népesíteni egész Angliát, hogy tulajdonképpen csak London egy osztályát
írta le; hogy forma dolgában regényeinek terjedelmességén itt-ott
megérzik, hogy folyóiratoknak s némely részeiken az is, hogy a közönség
szélesebb köreinek készültek; – de ezzel könnyű szembeállítani azt: hogy
regény-világa alighanem a legnépesebb és legelevenebb az egész
világirodalomban, hogy a regénynek új területet foglalt, a nyomorúltak
világát, ezzel gyarapította az olvasóközönséget és demokratizálta az
irodalmat, végül, hogy gazdag írói scálájával, érzelmességével,
rajzával, humorával nemcsak szórakoztatta, hanem jobbakká is tette
közönségét. Hiteles tény, hogy egy karácsony sem látott annyi jótettet
Angliában, mint az 1843-iki, mikor a _Karácsonyi ének_ megjelent, ez a
próza-költemény, melyben egy vén zsugorit ellágyítnak gyermekkorának
emlékei. És bizonyára nem ez egy munkája járt ilyen hatással. Mindez
együttvéve jellegzetesen angol, sőt londoni létére világszerte a
legnépszerűbb írók egyikévé tette. Népszerűségén az sem ütött csorbát,
hogy mindjárt pályája elején komoly vetélytársa támadt William Makepeace
Thackeray (1811–63) személyében, aki azonban sokban éppen ellentétes
tehetség.
A legnagyobb különbséget kettejök közt egy kiváló író így határozza meg:
«Dickens abból indult ki, hogy az életben minden jobb, mint amilyennek
látszik; Thackeray pedig, hogy rosszabb». Első regénye, mely 1841-ben
jelent meg, _Tithmarsh Sámuel története_ volt, egy fiatal emberé, aki be
akar fonni egy bankárt, a bankár meg őt s végre mindakét csaló rajta
veszt. Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját,
melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és
hazugságnak egész képtárát rajzolta meg a nagyképű, urizáló inastól,
Yellowplushtől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbül esik a
_Snobok könyve_, csupa olyan emberekről, akik többnek akarnak látszani,
mint amik. Ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek is.
_Pendennis_nek minden fejezete azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag az
ifjúság híres lelkesedése, ennyire rest a jóra, ennyi elbizakodás és
alacsonyság van e gyönyörű évek alján. Nem is csak az ifjúság, az egész
élet ilyen, a nemes urak, a kereskedők, a nagyapák, férjek, unokák: az
egész világ; ezt mondja a _Hiúság vására (Vanity Fair)_.
Emberei is ehhez képest gyarlóbbak Dickens alakjainál. A valóság jegyét
egy-egy gyarlóságban ütötte rájok. Nem hiába készült torzrajzolónak:
pompás szeme van a ferdeségek meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi
az olyan hűséges férfit, akinek motolla-karja és nagy lába van, mint ha
valami szemrevaló kapitány dolmányában mutatkoznék be.
Természetes, hogy ilyen író népszerűség dolgában nem érhette utól
Dickenst; eleinte kiadóra is nehezen bírt szert tenni. A közönség
csakhamar ritka egyértelműséggel állította e mellé Thackerayt, de azért
megmaradt a Dickens könyvei mellett. Dickens mindent cselekménnyel mond
el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót
megakasztaná, Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni; míg ő magyaráz,
már Dickens könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst lehet úgy
olvasni, mint egy meséskönyvet, benne mindenki azt találja meg, amit
keres: mesét, embert vagy életfölfogást; Thackeraytől mindenkinek
tanulnia kell s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább. Az is, amiben a
kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek táborát növelte.
A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká alakjait, hogy
külsejöket és környezetöket, lakásukat és utcájokat írja le. Thackeray
belül kerül; beavat gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem
veszteget szót. Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és
élet. Dickens áldott jó lelkeket és megátalkodott gonosztevőket rajzol,
Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Ez a művészibb, de Dickens
mozgalmasabb és tetszetősebb. Thackeray művészete egészben többoldalú,
hiszen ő verseket és essayket is írt s három nagy regénye alapszín
dolgában olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő
szatira, a másikba belerezdül az elégia tört hangja; _Esmond élete_
lehelletfinom festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények
alakjaival; egyenként azonban Dickens regényei színesebbek és
változatosabbak. Legnagyobb különbség mégis világfelfogásuk között van.
Alig volt író, aki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint Dickens
s aligha van olvasó, akinek szívét néha-néha meg ne sebezte volna
Thackeray keserű sarcasmusa. Tehát Dickenst olvasták.
Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő
közönsége. A Pall-Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki,
hogy megláthassa kedves íróját, reggeli sétája közben. Mikor
felolvasásokat tartott a négy Györgyről meg az angol humoristákról, csak
úgy özönlött azokra Anglia és Amerika legjobb közönsége. Népszerűsége és
olvasottsága csak nőtt halála óta, könyvei nem avulnak el, mert
mindegyik egy darab élet.
Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott problémáit, hanem
egészében nézte s úgy találta, hogy csupa csalódás és csalás és kimondta
azt. Ha kiderült mindennek a valódi értéke, vége a hiúság vásárának és –
a regénynek is. Az embereket sem szemelgette ki, csak kimarkolt az
életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán
érdekli. A _Hiúság vásárá_nak címlapjára oda is írta: regény hős nélkül.
Minden meséje a világ rosszaságára tanít; ahány alakja, annyi intelem,
de ez a lecke általánosságban marad. «Csak a szerető szív teszi
elviselhetővé az életet; erényetek fölemel, magatokat is, másokat is» –
mondják a jók; a többiek pedig így szólanak: «A képmutatás hiábavaló, a
csalárdság kiderűl, az álnokság megbosszulja magát. A nem igaz élet
örökös rettegés s a vége megaláztatás, szégyen és elhagyatottság». –
Ebben találkozik Dickenssel, ami természetes, mert mindkettejöknek erős
volt az erkölcsi érzésök, mindaketten angolok voltak s ott minden házban
megvan a biblia, hogy aszerint ítéljék meg az erényt és a vétket. A
tanulságot, melyet az életből és emberekből kiolvasott, csodálatos
realitással testesítette meg. Ennek egyik nyitja az, hogy csupa
mindennapi, gyarló embereket rajzolt, amilyenek körülöttünk élnek. Másik
eszköze: hogy önmaga előtt is realizálta alakjait. Fieldsnek megmutatta
a házat, melybe képzelete az Osborne-családot telepítette s nem messze
onnan a Sedleyékét. Azonfelül sokat segített ebben sarcasmusa. Amint
korholni kezdi alakjait, egészen különválik tőlük, úgy hogy az az
érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk ez s ez urakra
és asszonyságokra, akik ezt meg ezt valósággal elkövették.
Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte azt az ábrándját,
hogy fiatalon festőnek készült s az volt a leghőbb vágya, hogy Seymour
halála után ő legyen a _Pickwick-Papers_ illusztrátora; de vázlatai nem
tetszettek Dickensnek s ‚mister Pickwick szerencsésen megmenekült’.
Akkortájban vette el feleségét, aki két évvel azután holtig tartó
elmebetegségbe esett. Egyéb csapások is érték; vagyona valami
lapvállalatban odaveszett s tolla munkájával kellett eltartania
családját. Pedig nehezen és lassan dolgozott. Amellett sokat szenvedett
szívgörcsökben. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy olyan sötétnek lássa a
világot.
Munkái az életnek csak egy tanulságát foglalják szavakba s regényeiben
Anglia egy osztályának képét rajzolta meg s az emberi lélek számos
indulatának és hajlamának nem adott szavakat. De Balzac és Dickens is
sokkal több emberben csak egy-egy város bizonyos osztályát tudták
leírni, szintén csak némely érzést bírtak megmagyarázni s maga
Shakespeare nem hirdette ki az életnek egy tanulságát sem. Az ember
megtette a legnagyobbat, ami tőle telt, ha egy szívdobbanást megértett
és egy embert megmagyarázott s ezt az érdemét Dickensnek és Thackeraynek
még senki sem vonta kétségbe.