A színes történelmi regények mellett a közönség nem vette le szemét a
mindennapi józan életről sem. Az írók portrait-kat festenek a valóság
után. Robert Bage (1728–1801) megrajzolja az _Embert, amilyen;_ Frances
Burney, a későbbi d’Arblay asszony (1752–1840), egy fiatal leánynak a
világba lépését írja le _Eveliná_ban. Nem kopnak ki a régi érzelmes
történetek. Henry Mackenzie (1745–1831) leírja az _Érzelmes ember_t,
akinek szíve megszakad szerelmében. Visszajárnak a régi regényekbeli
bűnök és erények. William Godwin (1756–1836) munkáiban a társadalom s az
igazságszolgáltatás is szinte csak arra való, hogy egy-egy ember
meghatóbb sorsot érjen, mint _Caleb Williams_, a főúr Falkland titkára,
akit volt ura, mert egy gyilkos tettének tudója, rágalmakkal üldöz, hogy
szavának ne legyen hitele, ha vallana. Mikor mégis vall s később
féltében meghazudtolja magát, Falklandban feltámad a lelkiismeret s
beismeri bűnét.
Most is a magasabb társaság vétkei az irodalmi csemegék. Mulgrave
(1787–1863), Blessington grófnő (1789–1849) az előkelő világ
gyarlóságaival mulattatják közönségüket. Az igazi szenzációs, idegrázó
regényt s a törvényszéki történeteket azonban Bulwer írta először komoly
tehetséggel.
Edward Bulwer (1803–73) maga is az előkelőbb körökhöz tartozott.
Tábornoknak a fia volt s unokája a híres nyelvtudós Warburton Lyttonnak.
Cambridgeben tanult, kétszer is időzött Franciaországban, szerepet vitt
a parlamentben, miniszter lett és Lord Lytton. Nem nagy tehetség, de
rendkívül ügyes s a maga korában nagyon olvasott író volt. Még Scott
életében, 1827-ben, jelent meg első regénye, _Falkland_, levelekben
elmondott története egy férjes asszony szerelmének, aki belehal a
felfedeztetés izgalmaiba. A következő évben _Pelham_mal ostromolta meg a
közönség közönyét, egy fashionable regény kettős szerelmi történetével.
Egyáltalán Bulwer végigpróbált mindenfajta regényt. _Pelham_
félig-meddig erkölcsi regény. _Paul Clifford_ és _Eugene Aram_
törvényszéki regények, de a bűnösök soha sincsenek nála jobb érzés
híjján; _Dévereux_, _Harold_ történelmiek, Walter Scott modorában;
_Pompéji utolsó napjai_ és _Rienzi_ben, melyet Wagner alapul használt
operájához, idegen földre is lépett. Megpróbálkozott a phantastikus
regénnyel _(The Coming Race)_ s a mult századi nagy humoristák
utánzásával is, a _The Caxtons_ban. Utánozta Byront és _Werther_t a
_Falkland_ban, _Wilhelm Meister_t a _Godolphin_ban és _Ernest
Maltravers_ben. Egymásután minden formához hozzáhajlította símulékony
ügyességét s azt érte el vele, hogy ma egyéniségének képe maga a
zűrzavar és határozatlanság. Nem is csak regényeket írt, hanem
költeményeket, szatirákat s hét színművet is, Richelieuről, La
Valliéreről, Walpoleról; egyszer, _A pénz_zel _(Money)_ nagy sikert is
aratott. Belefogott egy történelmi tanulmányba is, Pausaniasról. Sok
ennyi egy embertől, de neki minden nem kis mértékben sikerült.
Szerencsés keze volt: a materialismust és a mesmerismust egyaránt
érdekessé tudta tenni regényeiben ügyes előadásával, csak úgy, mint
ahogy a parlamentben sikerült híres és érdekes szónokká válnia nálánál
sokkal értékesebb tehetségek között, noha a szóbeli előadás mindig
nehezére volt.
Tehetségének az időn nincs követelni valója, a maga kora búsásan
kifizette őt. Egy időben feledtette Scottot is, legkivált ügyességével a
helyzetek rajzában, a szenzációk rendezésében. Mindez egy időben javára
billentette a mérleget, ma épp ellenkezőleg. Meséje sokszor közönséges;
egy oktalan gyilkosság, egy nagy örökség, a családjától messzire
vetődött apa, aki ismeretlenül is vonzódik a leányához, úgyszólván
ráérez: mindez ma nem szórakoztatna bennünket annyira, mint
szórakoztatta _Aram_, az _Éj és virradat_ meg _Maltravers_ olvasóit.
Tagadhatatlan, hogy sokszor typusokba vész, hogy nőalakjait szemlátomást
gyengébben jellemzi; kétségtelenül megérzik könyvein az elsietés, de
írói tehetségét, mely érdeket tud kelteni, szellemességét, mely kibukkan
minden sorából s elmés ítéleteit, amint _Pelham_ben a modern irodalomra
nézvést, _Devereux_ben Addison és Popera vonatkozólag beleszövődnek a
párbeszédbe, ma is élvezzük.
Nagyjában ugyanezek a vonások jellemzik D’Israeli Benjamint (1804–81). Ő
is egyszerre volt író és politikus. Az irodalmat mint arra alkalmas
eszközt becsülte, hogy nevét és programmját ismertté tegye. Ő rá ismerni
első regényének, _Vivian Grey_nek (1825–27) hősében, ő az író-apa fia,
aki káprázatos politikai pályafutásról álmodozik s az a polgár
miniszterelnök, akit itt leír, az ő képzeleti előképe. A politika és
irodalom közt tétovázó _Contarini Fleming_ is ő, nem ok nélkül nevezte
ezt a regényét «lélektani önéletrajz»-nak. Munkái – amennyiben nem
actuális politikai szatirák, mint _Popanilla kapitány kalandja_, melyben
Bentham utilitarismusát figurázta ki – egyrészt a zsidó faj fensőségét
vitatják, másrészt társadalmi és politikai terveket hirdetnek. Azzal,
hogy a zsidóságot mint értékes, életrevaló fajt tüntette fel,
valószínűleg a maga útjából akarta félrehengeríteni zsidó származásának
hátrányait, melyeket hogy kikerüljön, már atyja kikeresztelkedett
(1817). Ő adta a büszkét a maga spanyol-zsidó eredetére s nagy kedvvel
fürkészte ki kortársai közül a zsidó eredetűeket. _David Alroy_
regényében e XII. századbeli zsidó fejedelem nagy zsidó-világbirodalom
alapításán gondolkodik, de belebukik, mert levetkezi faji vonásait; míg
a _The Rise of Iskander_ben Skander bégnek abban van az ereje, hogy
nemzete jellemének a megtestesülése. Maga is elment a Szentföldre, ahová
egyik hősét, _Tancred_et is elzarándokoltatja. Mikor azonban harminckét
évi pihenő után megint regényt ír: az új vallást kereső _Lothair_
visszatér az anglikán egyház kebelébe. Politikai és társadalmi probléma
egy van munkáiban: a nemességnek össze kell házasodnia a munkás
polgársággal, a gyárosokkal, ezt hirdeti _Coningsby (or the new
Generation)_ és _Sybil (or the two Nations)_. Utolsó regénye is a
politikai életet festette: _Endymion_. Puszta regénymesét keveset írt: a
Byront és Shelleyt szerepeltető _Venezia, A fiatal herceg (the Young
Douke)_ és _Henriette Temple_ szerelmi történetei ilyenek. Az utóbbinak
lélektani rajzaiban aratta talán legnagyobb íróművészi diadalát. Minden
regénye a gyors észjárású, nagyműveltségű ember munkája, aki akkor is
leköti érdeklődésünket, mikor hősei nem. Bizonyára nem írt olyan munkát,
mely hű képe volna egész tehetségének; sebtében írt, három-négy hét
alatt készen volt egy regénnyel. Különben elfoglalta előbb a vágy
politikai szerep után, később e szerep maga. Három ízben volt miniszter,
később miniszterelnök; ő tette meg Viktória királynőt az Indiák
császárnőjének, amiért hála fejében ő lord Beaconsfield lett. Ez a név
él a történelemben, talán akkor is, midőn az irodalom Disraelije
halványulni fog.
A három főúri angol írónak – akik úgy állnak az angol regényirodalomban
a XIX. század kezdetén, mint nálunk a három báró – nevét hamar
elhomályosította a mult század két legnagyobb angol szépírója: Dickens
és Thackeray.