A nagy regényírók óta nem támadt velök vetekedő tehetség, de azért egy
pár kitünő íróval találkozunk a század vége felé is. Különösen Charles
Kingsley (1819–75) munkáit olvasták széles körökben, már tárgyuk és
irányzatuk miatt is. Atyja példájára papnak készült s 1842-ben Eversley
lelkésze lett, ott is halt meg, ámbár közben Viktoria királynő
káplánjává, a cambridgei egyetemen az újabbkori történelem tanárává, a
Westminster dékánjává nevezték ki. Munkáiban is vallásos érzését és
emberszeretetét fejezte ki. A munkásosztályon kívánt segíteni, egyrészt
vallásosságuk fejlesztésével, másrészt életmódjuk könnyítése révén.
_Yeast_ című regénye a mezei munkások életével, _Alton Locke_ egy
szabólegény történetében a városiakéval foglalkozik. Ez a tárgya utolsó
regényének is _(Két évvel ezelőtt)_, épp úgy egyházi beszédeinek.
Legolvasottabb regénye: _Hypatia_, az V. századbeli virágzó
Alexandriában játszik, melynek falai közt találkozik minden faj,
gondolkodás és vallás: Hypatia az új-platonikus bölcsészet híve, a
haldokló pogányság világfelfogásának megszemélyesítője, mellette ott van
Róma præfectusa, egy gót fejedelem s egy bölcs zsidó, a vakbuzgó Cyrill
és egy felvilágosultabb püspök s egy sereg fanatikus barát, akik
meggyilkolják Hypatiát. Kingsley párhuzamba állítja a régi középkort a
mi napjainkkal s a közökön átcsillogtatja az igazi kereszténységet,
melytől azt reméli, hogy végül minden felekezetet, fajt és gondolkodást
magához vonz. A jó keresztények példái mellett megmutatta a jó
hazafiakét is: _Hereward_ regényében az angolszászok és normannok
küzdelmeit beszéli, a _Nyugatra el! (Westward Ho!)_ címűben hazájának a
világuralomért vívott harcait, Drake, Raleigh dicsőségét s a nagy armada
pusztulását. Pompás erővel rajzolta a hatalmas jeleneteket s az
erőteljes embereket. Fel tudta támasztani a korszakok lelkét. Munkáiba
csak hosszas előtanulmányok után fogott, melyeket magvas értekezésekben
össze is foglalt. Mégsem vált soha tudálékossá; attól megmentette erős
költői érzéke, mely sok költeményt is sugalmazott neki. Ugyanez a
vallásos érzés iratta Wiseman kardinálissal (1802–65) a katakombákban
játszó _Fabiolá_t, mely sikerét nagyrészt formásságának köszöni. Anthony
Trollope (1815–82), Thackeray életrajzának írója s modorának utánzója,
három évtizeden át 80 regénnyel árasztotta el az olvasó asztalokat.
Angol regények címlapján csaknem épp oly gyakran akadunk női nevekre,
mint férfiakéra. Ezek a regények természetesen annál erkölcsösebbek.
Mary Edgeworth (1767–1849) népies tárgyú, erkölcsös elbeszélései _(Moral
Tales, Popular Tales)_ ma is olvasottak, főként a fiatalság körében; ő
ismertette meg ir hazája népét komolyan az angolokkal, kik az ireket
addig csak bohózatokban szerepeltették. Jane Austen (1775 1817) is
erkölcsös írónő s szintén a vidéki élet festője. Puszta címei:
_Büszkeség és előítélet, Érzelem és érzelmesség_, elárulják, milyen
mozgató rúgókat és bonyodalmakat várhatunk ez élesszemű, gondos leíró,
szenvedélytelen asszony munkáitól, melyek egyhangú nyugalmába csak erős
szatirai érzéke visz életet; ennek és erkölcsi tisztaságának köszönheti,
hogy Macaulay nagy szeretettel olvasta regényeit. Több szenvedély lobog
a Currer Bell név alá rejtőző Charlotte Brontë (1816–55) alakjaiban. Ő
nem riadt vissza az emberi lélek viharainak szemléltetésétől s ennek
köszöni nagy hatását, noha lélekrajza nem a legpontosabb s tehetsége
rövid írói pályája alatt nem is fejlődhetett ki egészen. _Shirley_ és
_Vilette_-en túl fenn fogja tartani nevét _Jane Eyre_, egy gouvernante
története; ez az alak itt lépett be az irodalomba, hogy aztán _Lowoodi
árva_ címen sok könnyet fakasszon német és magyar színpadokon. Finom,
gyöngéd történeteket szőtt Thackeray egyik leánya, Anne Isabella Ritchie
(sz. 1838.), aki pályáját atyja folyóiratában kezdte. Minden nagy
regényírónak meg volt az utánzója az asszonyok között is. Frances
Trollope (1780–1863), férje (l. fent) modorával ellentétben, Dickenst
utánozta, _Michael Armstrong, a gyári munkás_ történetében. Kingsley
csapásán halad, szociális témák felé, Elisabeth Gaskell (1810–68), egy
lelkész felesége, _Mary Barton_ban eleven képet rajzolt a manchesteri
posztókészítők nagy strikejáról. Mary Humphrey-Ward (1851–1920), szintén
lelkésznek a felesége, szabad gondolkozású, egyházellenes regényeivel
_(Robert Elsmere, David Grieve)_ szerzett hírnevet. Mrs. Craik, Dinah
Mulock (1826–87) _John Halifax_ának ritka sikerével.
Legnagyobb tehetség az angol nőírók közt és a regénynek sokak szemében
Dickenshez mérhető mestere Mary Anne Evans, George Eliot (1820–1880),
amint magát az irodalomban neveznie tetszett. Egyszerű kádárnak, aki
később ispánná lépett elő, volt a leánya s a legműveltebb írók egyike
lett. Olvasott holt és élő nyelveken, Strauss _Jézus életé_t fordította,
olvasta Comte-ot és barátnője volt Spencernek, eskü nélkül ideális
házastársa volt a feleségétől külön élő Lewesnak s hatvan éves korában
is oly bájos volt és szeretetreméltó, hogy egy fiatal emberhez ment
hites feleségül. Első rajzai: _Vázlatok a papi életből_ (_Scenes of
Clerical Life_, 1858) nagy tehetséggel biztattak, _Adam Bede_
megjelenése után Thackeray elsőrendű csillagnak nevezte. Történelmi
regényét, a Savonarola korában játszó _Romolá_t kivéve, későbbi regényei
sem igen mutatnak hanyatlást. A vidéki élet volt az ő valódi tárgya, ezt
ismerte s legtöbb regényéből ennek egyszerű tanulsága szól hozzánk, hogy
az ember nem lehet egészen boldog s meg kell elégednie azzal, amit sorsa
ád. Bede, a derék asztalos, Hettyt szereti, de az megszökik egy
kapitánnyal s Ádám nyugodt életet él a vallásos, tiszta Dinahval.
_Middlemarch_ is azt beszéli el, hogy az összeillő szerelmesek nem
lehetnek mindig egymáséi, de azért le bírják élni az életet mással is.
_Felix Holt_ban a szerelem diadalmaskodik: egy leány lemond örökségéről
s egy iparos felesége lesz. _Bede Ádám_ frisseségét többé nem érte el,
de tanultsága azért nem rontja meg regényeit, csak tanulsághoz segíti.
_Silas Marner_, a raveloei takács, megnemesül egy gyermekhez való
szeretetében; _Daniel Deronda_ a zsidóság védelme. Legtöbb olvasója a
_Vizi malom_nak van, melynek Maggie-ja az ő gyermekkorát éli át.
Könyveiben eleven emberek mozognak; hogy a nők elevenebbek, az
természetes. Objectiv a világgal szemben, igaz és világos a jellemek
rajzában, kedves az előadásban, de széthulló, nem szilárd a
compositiója. Verseiben csak részletek szépek. Mindamellett férfiíró is
kevés van, aki megközelíthetné, nőíró egy sincs hozzáfogható.
Az újabbak közül a continensen az Ouida néven író Miss Louisa de la
Ramée (1840–1908) a legnépszerűbb, talán azért, mert ő hasonlít
leginkább a földrész íróihoz, kivált a franciákhoz, főként színes és
könnyed előadás dolgában, bár az angol hosszadalmasságtól ő sem mindig
bír szabadulni. Francia hatásra vall az is, hogy erejét szívesen
próbálja ki a nagyvilági és félvilági élet rajzában. Itáliát is szívesen
írja le, hiszen ott élt, Flórenc környékén. Regényeinél _(Idalia,
Ariadne, Strathmore, Wanda)_ olvasottabbak elbeszélései –
legismeretesebb az _Egy pár kis facipő_ – melyekben nem minden
affectátió nélküli, de mégis érdekes és vonzó mesék vannak elbeszélve,
szórakoztató, élénk előadásban.
Újabban titokzatos történeteivel nagy olvasóközönséget szerzett Mary
Elisabeth Braddon (1837–1915); Jean Ingelow (1830–97) nevét valósággal
ünnepeltté tette költeményei mellett _Sarah de Berenger_ regénye. Mary
Oliphant és Mrs. Wood nagy termékenységükkel tünnek ki.
Az újabb irodalom regényeiben nem annyira az aesthetikai és lélektani
érték a főcél, mint inkább az érdekesség. A sensatió-hajhászat e
mesterségében Wilkie Collins (1824–89) áll első helyen, akinek rémséges,
titokzatos, érdekfeszítő regényei sokakat lebilincselnek. Dickens utolsó
regényein is megérzik a hatása. Főmunkája a _Fehér asszony (the Woman in
White)_, de nagy kelendősége volt a _The Dead Secret_nek és a
_Boszorkányos vendéglőnek (the Haunted Hotel)_ is. Jóval kevesebb
tehetséggel míveli ugyanezt az irányt Charles Reade (sz. 1814–84), aki a
nagyobb hatás kedvéért útféli közmondásokká csépelt erénytanokat von ki
történeteiből, amelyeknek efféle címeket ad: _Megjavulni sohasem késő,
Tedd magad az ő helyébe;_ tárgyúl pedig a börtönök életét választja vagy
egy tébolyda rejtelmeit _(Hard Cash)_. Nem nagyobb művészettel, de
rokonszenvesebb tehetséggel írta ir regényeit Charles Lever (1806–72).
Rider Haggard (sz. 1856) abban keresi az érdekességet, hogy kevéssé
ismert, titokzatos világrészekbe vándorol olvasóival, Dél-Afrikába,
Egyiptomba, Indiába, ember nem járta földekre, mint a _She_ (Ő), vagy a
föld alá, _Salamon király bányái_ba. Byron hatása alatt született meg az
efajta _földrajzi regény_, Thomas Hope (1770–1831), James Morier
(1780–1849) és Trelawny (1792–1881) munkáiban. Csakhogy Rider Haggard
valósággal ismerte ezeket a földeket s színes képzelete, hajlama a
mystikushoz itt érezte magát igazán otthon. Pompásan festi a buja
délvidéki tájakat s a csodálatos, szinte érthetetlen jellemekben találja
kedvét, a valószínűséggel keveset törődik.
Hasonló eszközökkel vadássza az érdekességet Mayne-Reid (1818–83), aki
az őserdőket zúgatja s az indiánokkal viaskodik könyveiben, mint Cooper,
de több természetességgel, mert ő szemtől-szemben látta ezek életét s
elbeszélt kalandjainak legnagyobb részét át is élte. Kivált az ifjúság
írója. Még tovább, egész a negyedik dimenzióig, távolodik a köznapi
élettől du Maurier Potter (Páris, 1843–96), akinek hypnotikus-bohéme
regénye, _Trilby_, színdarabbá átdolgozva bejárta az egész világot.
Herbert George Wells (sz. 1866) a természettani alapról indulva szövi
képzelődéseit, képtelenségek világa felé, _Az időgép_ről _(The time
machine)_, az első emberről a holdban _(The first man in the moon)_, a
láthatatlan emberről _(The invisible man)_. A háború alatt a vallásos
megújhodás szükségét hirdette, végével pedig egy világtörténeti
kézikönyvet írt, regényes, de nem érdektelen egybekapcsolásával
jelenségeknek, eszméknek.
Ezekkel szemben a komolyabb és tehetségesebb írók a való élet rajzában,
természetes alakok jellemzésében keresik erejök próbáját. Egy részük
nagyon is beleszédül a gyakorlatiasságba, mint James Payn (sz. 1850),
aki a szenzáció-hajhászatot a való életbe terelte s például az anglikán
egyház belső hibáit pellengérezte ki. Tisztább művészi cél vezeti Walter
Besant (1838–1901) tollát. 1882-ig James Rice segítségével dolgozott.
_Mindenféle emberek (All Sorts and Conditions of Man), Élet a kórházban
(Life in a Hospital), Gibeon gyermekei (Children of Gibeon)_ c.
regényeiben a londoni szegény nép életét rajzolja, elfogulatlan, éles
szemmel. Jó sikerrel próbálkozott a történelmi és művelődéstörténeti
regénnyel is _(Hitért és szabadságért, A Szent Pál harangjai)_. Ritka
feltünést keltettek szatirikus regényei, _A férfiak forradalma_, mely a
nőemancipatiót figurázza ki, s _A bábú-ház – és azután_, melyben Ibsen
Nóráját folytatja, logikus következetességgel. Fölülmúlja Thomas Hardy
(sz. 1840), aki írói feladatát nem problémáiban s nem elmés előadásban
keresi, hanem az emberi lélek nyugodt, művészi rajzában. _Far from the
madding crowd_ c. regénye Dickenst és Thackerayt juttatta eszébe a
legkitünőbb kritikusoknak. Az emberek rajzán az élet ereje ömlik el
_Otthon, a szülőföldön_ c. regényében is.
Problémáival s finom elemzésével tünik ki John Galsworthy (sz. 1867);
színműveiben _(Justice)_ s regényeiben társadalmi, szociális kérdéseket
elemez: a tőkepénzesek körét a _The man of property_ (1907), a
nemességét a _The country house_ (1907), az osztálygyűlöletet a
_Fraternity_ (1909); az _előkelők_ről szóló regénye a hivatás küzdelmes
uralmát rajzolja a szerelem fölött; egyik színműve a zsidó-kérdést is
érinti. _(Loyalties)_. Hangulat-festése, az ember és a természet rajza
elbeszéléseiben is kitünő. Ezekben is sűrűn rajzol társadalmi
jelenségeket, így a vén kocsis alakjában, a kinek kenyerét elveszik az
automobilok. Ma külföldön is sokan olvassák. Bennet a vidéki ipari
központok életét festi _(Five Towns)_.
Egy másik gárda a vidéki élethez vonzódik, melynek rajzát Richard
Doddridge Blackmore (1825–1900) a Monmouth-fölkelés történetével
olvasztotta össze rendkívül sikert ért _Lorna Doone_jában (1862). A skót
William Black (1841–98) szülőföldjének és a Hebridáknak tájaival,
embereivel, népjellemével gyönyörködteti az angolokat, akik _Thulei
királykisasszony_át rendkívül tetszéssel fogadták. A siker hatása alatt
annyian kezdtek vázlatokat rajzolni a skót paraszt-életből, hogy egész
iskola támadt belőlük: a «konyhakert-iskola» (Kail-yard-School); ennek
egy tagja, Crockett, annyira pontosan rajzolja a skótok körmönfont
szólásait és tájszólását is, hogy kénytelen munkái végére kis tájszótárt
ragasztani.
Robert Stevenson (sz. 1850. Edinburghban) jogot végzett, aztán egészen
az irodalomra adta magát s első munkáiban főkép Samoa tropikus
bujaságának színes festéseivel vonta magára a figyelmet, hová gyógyulni
ment; ott halt meg, 1894. A leírások mellett kalandok és fordulatok
teszik érdekesekké munkáit. Méltán tisztelik a regény megújítójának: ő
bővítette ki a köznapi élet fakó, sekélyes nyelvét régibb nagy írók
föltámasztott szókincsével és fordulataival, Dickens és Defoe stílusának
eltanulásával s tette a háromkötetes regény helyébe a mi zaklatott
életünk szűk óráiba inkább beleférő egykötetest. Ő az egyedüli modern
író, aki iskolát alapított, melynek tagjai Conan Doyle (sz. 1859), a
Poe-féle detektiv-elbeszélések folytatója, s Anthony Hope (sz. 1863),
aki csupa megnevezetlen emberekre bízza regényeinek főszerepét.
George Meredith (sz. 1828, Hampshire – 1909) nagy értékei nélkül
szegényebb volna az újabb angol irodalom, de éppen nem mondhatni
népszerű írónak. Az angol kritika ítélete szerint _Beauchamp’s career_
(1875) kicsi híján egyik legkitünőbb könyve az utóbbi évtizedeknek,
annyi benne a szépség és erő, oly pompás a jellemek rajza; nemcsak hogy
bepillanthatunk az alakok egész lelkivilágába, hanem elhatározásaikat is
előre kiérezhetjük. De ez a regénye sem ment legfőbb fogyatékosságaitól;
nyelve mesterkélt, túlterhelve fordulatokkal és szokatlan
kifejezésekkel, előadásának vontatottsága még inkább kiemeli
meseszegénységét; nem ritkán homályos, mintha nem venne magának elég
fáradságot, hogy ami neki világos, az olvasónak is világossá tegye.
Valami levertség van benne, még humorában is, pedig éppen
burleszk-szatirikus elbeszélése tünt fel (_Farina_ 1857, _The tragic
comedians_, 1880); komoly értéke _Feverel Richard tűzpróbájá_ban
mutatkozott először. Több kötetre menő lyrai költeményei változatos
hangulatokban s érzelmekben gazdag lélek híradásai.
Legkelendőbbek s erre legméltóbbak is a Rudyard Kipling (sz. 1865)
munkái, aki a gyarmatok életének írója s az anyaország világuralmának a
költője. Megfordult mindenütt, a hol angolok élnek. Bombayban született,
Angliában tanult, aztán visszament Indiába hírlaptudósítónak; később
Északamerikába költözött s végre Angliában telepedett meg,
Rottingdeanben, Brighton mellett. Könyvei az angolok életét rajzolják a
gyarmatokban s rendkívül kapósak voltak otthon, legkivált indiai
történetei, melyek e külön világ életét először mutatták meg igazi
művészi erővel az anyaországnak. Végig futtatja kezét minden scálán, a
torztól az érzelmesig; a bohókástól, amilyen Balestierrel együtt írt
kötete: _Naulahka_, a tragikusig; leírja a vadak királyává felcsapott
brit kalandort; Lispethet, a pahari leányt, a mint hiába várja vissza az
angolt, akit felápolt sebéből; az udvar homokjában játszadozó indus
gyereket, aki egyszerre eltünik örökre; van története még az
orangutánról is, amely megöli a gazdája feleségét, mikor emiatt az
megfeledkezik róla. Csodálatosan erős az állatok rajzában; leghíresebb
könyvében, a _Jungle Book_ állatregényben, valósággal egyéníteni bírja a
vadállatokat. Megindítóan festi a gyermekek és állatok viszonyát,
izgatón érdekes elbeszéléseket kovácsol az állatok életéből és
jellemeiből s meséinek néha mélységes tanulságok van, mint a ritkaszép,
kiváló fehér fókáról szóló történetnek, amelyet a többiek szépségéért,
különb voltáért üldöznek. Képzelete azokon a vidékeken jár, amerre
angolok járnak. Legszebb regényében is, a _Kialvó világ_ban (_The Light
that failed_, 1891) Khartum környéke a háttér. E regény hőse egy fiatal
művész, aki az egyiptomi hadjáratról illusztrált lapoknak küldöz
rajzokat. Mikor lassacskán hírre vergődik, egy csatában kapott
lándzsadöféstől elveszti szemevilágát. E történet Kipling rendkívüli
erejét mutatja a tekintetben, ahogy a művész-élet jókedvű tréfáit össze
tudja olvasztani a legszomorúbb hangulatokkal s a katona-festőből
kicsillog az író kedvtelése a vitéz angol katonák derekasságán.
Kiplingnek újdon a formája: a rövidre fogott egykötetes regény (short
story), új a tárgyköre: a gyarmatokbeli élet; egyéni egész tehetsége,
mely állattörténeteiben új érdekességgel ruházta fel az új életre
keltett állatmesét s néprajzi vonásokkal színezte ki regényeinek és
elbeszéléseinek lélektani értékét. Objectiv rajzainak érzelmi rúgóját
költeményeiben kell keresnünk.