Classcius regényeket írtak Angliában előbb is, de a regényírás classicus
korszaka a XIX. század. Virágzik a regénynek minden fajtája. A kalandos
regény ebben a században megtalálja a maga tiszta angol formáját a
tengerészregényben, melyet Cooper egy-két kísérlete után Frederick
Marryat (1792–1848) alapított meg. Maga is tengerésztiszt volt, harcolt
a franciák, törökök, Észak-Amerika ellen, őrizte Napoleont Szent-Ilona
szigetén s ő hozta halála hírét Európába. Életének epizódjait s
környezetének alakjait írta le regényeiben, melyek közül _Frank Mildmay
a hajóslegény, A kisérteties hajó_ – a bolygó hollandi hajója – s _Peter
Simple_ ma is kapós olvasmányok, míg a gyermekek kevésbbé érdekes és
geniális, de valószínűbb és részletezőbb új _Robinson_t kaptak tőle
_Masterman Ready_ történetében, mely magyarra a német átdolgozás után
_Rüstig Zsigmond_ címmel van lefordítva. A fő sudár mellett a kalandos
regény kétfelé ágazik el.
Egyes írók a borzalmasig feszítik képzelődésüket, mint Matthew Gregory
Lewis (1775–1818), aki drámát írt a _Vár kisérteté_ről s elbeszéléseit
is _Rémtörténetek (Tales of Terror)_ és _Csodás históriák_ _(Tales of
Wonder)_ cím alatt gyűjtötte össze. Híres regénye _A szerzetes (The
Monk)_, egy barát története, aki elcsábítja tulajdon húgát, azután
anyjokkal együtt megöli őt; a börtönben eladja lelkét az ördögnek, ha az
kimenti, de mint minden ilyen szerződő, ő is pórul jár. Mások, így Clara
Reeve (1764–1823) abban keresik az érdekességet, hogy hőseiket
erőteljesebb korokba viszik vissza. A kalandregények e fajából tisztul
le a történeti regény.
A mult iránti érdeklődést és a történeti érzéket olyan kitünő tudósok
ébresztették már fel, mint Edward Gibbon (1737–94), aki bámulatos
részlet-ismerettel dúsgazdag nyelven idézte vissza a római birodalom
hanyatlásának történetét; David Hume (1711–76), aki Montesquieu és
Voltaire lélektani módján írta meg Anglia történetét Caesartól az
1688-iki forradalomig, nem a dynastiák, hanem a nép történetét, s
William Robertson (1721–93), aki Skócia történetét írta meg Stuart Mária
és VI. Jakab alatt. Meg volt hát a fogékonyság a mult idők érdekessége s
a képzelet színessége iránt; e kettő ritka költői erővel párosult egy új
tehetség, Walter Scott műveiben, aki regényeibe beleolvasztotta a régi
családi regények kedvességét is.
Walter Scott 1771 aug. 15-én született Edinburghban, hol atyja
kisebbfajta ügyvéd volt. A vézna, sántikáló gyermek sokat időzött
nagyatyja falusi birtokán s ott tanulta meg népi mesemondóktól a skót
történetet. Ügyvéd korában az volt legnagyobb gyönyörűsége, hogy bejárja
a skót történet regés helyeit. Bolyongásai közben vették magukat lelkébe
e helyek képei s így gyűjtött össze három kötetnyit a skót határszél
népköltészetéből (_Minstrelsy of the Scottish Border_, 1802). A maga
költészetében is a népies egyszerű hangot vette például s a hősies erőt:
Bürger és Goethe balladáit s _Götz von Berlichingen_t fordította.
Költészetének varázsa is onnan fakad, hogy nem adatokat halmoz össze,
hanem a költőibb hagyomány révén támasztja fel a multat, nem a
társadalmi állapot hű rajzával, hanem a nép érzésének s az emberi szív
költészetének erejénél fogva.
A skót mondák és skót hősök támadtak fel költői elbeszéléseiben. _A tó
asszonyá_ban _(Lady of the Lake)_ pl. együtt van a romanticismus egész
kincstára, a szarvast űző király, V. Jakab, egy hős leánya, aki
megvendégeli az eltévedt királyt, a gyűrű, melyet a vendég ad s mellyel
a leány később atyjának, a hős Douglasnak, életét váltja meg. Épp így a
hagyományból vette regényeinek tárgyait, mikor verses elbeszéléseinek
sorát, melyekből máskép ki nem fogyott volna, megszakította Byron költői
sikere. 1814-ben jelent meg első regénye: _Wawerley, vagy hatvan évvel
ezelőtt_, melynek képzeleti alakjai és eseményei a cullodeni csata köré
kristályosulnak. A skót jellem tiszta rajza s a félszázad előtti világ
embereinek és eseményeinek hallomásból eltanult színes részletei
megkedveltették az új műfajt: a valódi történeti regényt. Egy esztendő
mulva megjelent a második: _Guy Mannering_, egy csempészek elrabolta
gyermek története, aki sok szenvedés után végre birtokához jut. Ettől
fogva minden esztendőben megjelent egy-egy ilyen «Wawerley-regény» néha
több is, Scott haláláig összesen huszonkilenc. Az író képzelete mind
távolabb eső korokat és égtájakat jár be, lankadatlanul.
_Mannering_et a saját gyermekkorába helyezi, _Rob Roy_, a gavallér
haramiavezér (Macgregor Campbell), egy emberöltővel az ő születése előtt
pusztítgatta a herceg birtokát, aki rosszúl bánt vele; a _Lammermoori
menyasszony_ a tizenhatodik században emelt kezet hitestársára, akihez
hozzákényszerítették; _Kenilworth_nak Leicester a hőse, aki Erzsébet
királyné kezére vágyik; _Nigel_ I. Jakab udvarába vezet; _Peveril_ és
_Woodstock_ a restauráció korába; _Ivanhoe_ban Oroszlánszívű Richard és
Robin Hood alakjai csillannak ki a mondák ködéből (XII. sz.)
A regényeknek ilyen futtában jelzett tárgyai is mutatják, mennyire
romantikusak azok. De a mesés cselekménybe rendszerint életet vitt az
emberek természethű leírása. Teljesen ismerte a skót természetet, sokat
köszönt a szájhagyománynak s a krónikáknak, amelyeket gondosan áttanult,
kivált ha idegenbe ment, mint mikor _Quentin Durward_ját átkísérte XI.
Lajos udvarába. Az alakokat élőkké tudta tenni önnön megfigyeléseivel,
minden ismerőse belekerült munkáiba. E réven sokszor sikerült kikerülnie
a typusokat. Igaz, hogy embereit inkább külső tulajdonságaikban ismerjük
meg, lelküknek rejtett bensejébe nem igen van bejárásunk. De hiszen az
elmult korszakok reconstruálásához őt magát is ezek a külsőségek
segítették el, csorba fegyverek, behorpadt sisakok, amilyeneket halommal
kapott tisztelőitől; csoda-e, ha képzelete nem tudott szabadulni azoktól
a tárgyaktól, amelyektől erejét kölcsönözte? Ezekkel a leírásokkal adott
realitást romantikus történeteinek és mesés hőseinek; az emlékezetes
helyek festői leírásainak köszönte nagyrészt honfitársainak csodálatát;
szívesen olvasták azokat akkortájban a külföldön is; nálunk Jósika
különösen e vonásokat tanulta el Scottól.
Nem csodálhatni, ha ilyen roppant termékenység mellett nincs minden
gyümölcs teljesen kifejlődve és megérve. Regényei és költeményei mellett
öt színdarabot is írt, később történelmi meséskönyvet unokáinak;
azonfelül kiadta Dryden munkáit 19, Swiftéit 18 kötetben, mindkettőt
életrajzzal; amellett alapítója volt a _Quarterly Review_nak s
munkatársa az edinburghi _Annual Register_nek. Rendkívüli előmenetelt is
köszönt munkái népszerűségének; sheriff lett, azután a kamara titkárja,
barátja volt az uralkodó hercegnek, aki 1820-ban baronetté ütötte. Még
nagyobb volt munkáinak anyagi sikere: összes munkáival többet szerzett
három millió koronánál. E pénz legnagyobb részén földbirtokot vásárolt a
Tweed mentén, melynek partján pompás kastélyt építtetett. Olyan lovagi
pompában élt itt, Abbotsfordban, mint hősei; mint a skót vendégszeretet
képviselője fogadta a hozzá betévedőket, néha tizenhat társaságot is egy
napon, amint veje, Lockhardt, megírta életrajzában. Ez az élet rengeteg
pénzbe került; Scott részese lett kiadója üzletének; az nem értette a
dolgát s csődbe jutottak. Tisztelői segíteni kívántak rajta, de ő maga
akarta kifizetni minden tartozását a keze munkájával. Öregen, özvegyen,
robotba írta meg Napoleon óriás arányú életrajzát, egy gyönge munkát,
mely mégis 400,000 korona körül jövedelmezett neki, oly kelendők voltak
könyvei. Vagy másfél milliót le is törlesztett, de a túlfeszített munka
megölte 1832 szeptember 21-én.
E csodálatos munkásság értéke nincs arányban népszerűségével. Mestere
volt a könnyű írásnak, hevenyészett munkái jobbak, mint sok jónevű író
verejtékes görnyedezésének gyümölcse, de ő tőle jobb is telt volna. A
történelmi regény terén az úttörés dicsősége az övé. Érdeme az is, hogy
a maga korában jó és szórakoztató olvasmánnyal látta el a maga
közönségét, még jobban rákapatta őket az olvasásra s megkívántatta velük
a magvasabb és kritikaibb regényeket.
Költészetének népszerűsége az utánzók egész raját csődítette mögéje.
Verseit és regényeit egyaránt utánozta William Edmonstone Aytoun
(1813–65), aki az ő mintájára a skót népköltészet virágait is gyűjtötte.
Harrison Ainsworth (1805–82) London környékének, John Banim (1798–1842)
ir hazájának történetét öltöztette regényekbe, utánozva Scott modorát,
de meg sem közelítve tehetségét. A század végén is az ő nyomait kereste
George Macdonald (sz. 1824) legjobb művében: _St. George and St.
Michael_, mely a puritánok küzdelmeibe nyúlik vissza.