Thomas Moore (1779–1852) a természetnek csak hímes köntösében
gyönyörködik, mint Southey s kedvtelve dúskál a ragyogó színekben, mikor
lefesti a Bermuda-szigeteknek, a hol hivatalnokoskodott, buja
tenyészetét. Ódákban énekli meg a szabadság földjét, Amerikát, melyet
meg is látogat s összegyűjti népmondáit. Férfikorában dalai saját
hazájának, Irországnak a szabadságát zengik és sóvárogják vissza,
melynek kegyetlen elnyomását atyja szegényes kiskereskedéséből fiatal
korában végig nézte. Meg is írta a nemzeti ellenállás hősének, lord
Edward Fitzgeraldnak, életrajzát s Irország egész történetét.
Honszerelmét rövid, legtöbbször jelképes lyrai sóhajokba tördeli. Egyik
legerőteljesebb versét mindhárom nagy költőnk lefordította: Vörösmarty
1847-ben, distichonokban, elegikus hangon; Petőfi 1848-ban mint a
honszerelem hymnusát; azután 1852-ben, épen költőjének halála évében,
Arany János, hangra, tömörségre híven, mint a hazafi bánat költeményét,
így:
Eszünkbe jusson, hol veszett el
Hősink utója, legjava,
Mind, mind! – s ápolt fényes reményünk,
Sírjokba szállván, elhala.
Oh! nyernők vissza csak halálból
E szíveket úgy, mint előbb,
Megvíni még egyszer, szabadság!
Szent harcodat, isten előtt;
Csak egy percig szakadna még el
Az akkor ránk vert rabbilincs;
Nem! nincs erőszak földön, égben,
Hogy összeforrasztná megint.
De vége, vége. S bár az évlap
Kürtölje hóditónk nevét:
Átkos a diadalmenet, mely
Elhúnyt szabad szivekre lép.
Sokkal becsesb a sír, vagy börtön,
Melyből egy honfinév ragyog,
Babéritoknál, ti, szabadság
Romján emelkedett nagyok.
_Irish Melodies_ (1807) című kötetében, melynek minden versében ó-ir
dallam zendül meg, megtalálni a lyrai költészetnek minden faját, vannak
ott szerelmi elegiák, hangulatfestő költemények – a világot bejárt
_Utolsó rózsa_ is ilyen, – bordalok, szerelmes versek Erinhez; de alig
rezdül meg bennük forradalmi hang. Mégis minden borongásnak a hazafi
bánat az alapszíne; az elegiák Moore iskolatársát, Emmet Róbertet, az ir
szabadság martyrját gyászolják vagy menyasszonyát vigasztalják. Más
szerelmi vers olyan magasztos, hogy az idegen olvasó érzése szerint sem
vonatkozhatik földi nőre. Alig akadnak képek e költeményekben, de
mindegyik egy-egy kép maga, melyben minden vonásnak mélyebb jelentősége
van. Vallásos énekeit is (_Sacred Songs_, 1816) hazafias érzés sugallja.
A sanyargatott ir nép már csak az Istentől remélhetett segítséget s a
katholikus vallásban erős nemzeti különbséget ápolt maga s a protestáns
Anglia közt. Vallásos fohászaiban, félénken, a nemzeti vágyak libbentik
meg szárnyukat. Regénye, a _The Epicurean_ s az _Angyalok szerelmei_
című verses elbeszélése mellett, mely földi nők iránt szerelemre gyúlt
angyalok történetét (Mózes I. 6.) beszéli el, legértékesebb elbeszélő
költeménye legszebb részében a hazafi érzésnek köszöni érdekességét. Ez
_Lalla Roukh_.
Aurungsebe tulipánarcú (ezt jelenti Lalla Roukh) leányának utazását
beszéli el vőlegényéhez, Kashmirba. Egy fiatal énekes, Feramorz, négy
verses történetet mond a királyleánynak pihenőkön; a királykisasszony
beleszeret az énekesbe s az utolsó oldalon kiderül, hogy az maga a
vőlegény, aki így akarta aráját meghódítani. E keretben a legszebb
elbeszélés A _tűzimádókról_ szóló s e hősök képe alatt a szabadságimádó
irek lappanganak. Az elnyomott Iránban mindenki a szegény Erinre ismert,
mely «önföldjén, – óh, már nem hazája! – Görbedve hódol», de
Őrzi bosszu s hit tüzét,
S miként a gyöngy a nap sugárit
Felszívja s éjen át sugárzik –
Múlt szép világát szórja szét.
Az ő multja volt, amire a költő gondolt, mikor elpanaszolta,
Mint zúzta Irán koronáját
S gyöngyét szedé vad jövevény,
Hitére is láncot tevén.
(Ford. Lőrinczi Lehr Zsigmond.)
Irlandszerte Emmet Róbertre ismertek Hafedben, aki vérit ontja «Boldog
honért – szabad hitért» s «szabadságszózat bűszere» – s arájára, az
angolokhoz szító családban élő, vőlegényét holtáig gyászoló Sarah
Curran-re Hindában, aki «Géber ha vérzik, mindegyikben – kesergve holt
ifját siratja». – S a legköltőibb ilyen elbeszélésben is a Paradicsomból
kitiltott péri jóvátételül egy hazáért hullott vércseppet viszen, csak
azután az anya sóhaját gyermekeért s végül – ami aztán megnyitja előtte
a menny kapuját – egy gonosztevő bűnbánó könnyét.
Erős szabadság- és hazaszeretet lüktet politikai szatiráiban is, az
_Elfogott levelek_ben s a szent szövetségnek való mesékben, melyeket
Thomas Brown álnév alatt Byronnak ajánlva adott ki. Ezeket a verseket ma
nem lehet kommentár nélkül olvasni, de ötletei talpraesettek s humora
metsző. Művészi szempontból hasonlíthatlan zeneiség ad értéket Moore
költeményeinek. Nem hiába lelte gyönyörűségét a clavicine hangjában s az
énekben: csodálatos zenei érzéke volt. Az ir melódiákat egyenest régi ir
énekek dallamára írta, szent énekei a Händel, Mozart, Haydn, Beethoven
compositióiban áradó áhítatnak adtak szavakat; verseket írt minden nép
jellemző és hangulatos dallamaira. Így támadt a _National Airs_ kötete,
1815-ben. Ezzel a zenei élvezettel szemben dalai egyetlen megjegyzésre
adnak okot: éppen mert éneklésre vannak szánva, az első stróphák
rendesen mintha gondosabban volnának kisimítva a többieknél, amelyeket
úgy sem szokás énekelni.
Moorenak az irodalomtörténetben, mely nevét egy másik fejezetben mint
Sheridan munkáinak s Byron naplójának kiadóját és Sheridan
életrajzíróját jegyezte föl, két értékjelzője van. Egyik csodálatos
zeneisége, a másik, hogy helyet szerzett az angol irodalomban az irek
érzéseinek, eszükjárásának és dallamaiknak, mint Burns a skótokénak.
Percy Bysshe Shelley egészen más volt. Ő nem tudott élni szabadság
nélkül s mindent feláldozott érte. 1792 augusztus 4-én született. Atyja
baronet volt. Az egyetemen nehezen tűrte azt a szokást, hogy a kisebb
diák tartozik szót fogadni a nagyobbaknak. A francia encyclopaedistákat
forgatta, amiért pajtásai «atheista Shelleynek» nevezték. Tizennyolc
éves korában kiadott egy kis röpiratot _Az atheismus szükségességéről_.
E miatt kizárták az egyetemről, apja is kitagadta. Hugai segítették
megtakarított pénzecskéjükkel, melyet egy barátnőjük révén juttattak
kezéhez, akit Shelley 19 éves korában Skóciába szöktett. Ebben a
magányban válik valósággal a természet és szabadság rajongójává. Ezért
szerette és fordította Petőfi _(A szökevények)_. Huszonegy éves korában
ifjúi áradozással írja meg első nagy költeményét, a _Tündérkirálynő_ről
_(Queen Mab)_, erről a bölcselkedő nemtőről, aki egy szárnyrakelt lélek
előtt az ősi tiszta emberi lélekért lelkesül s az egészséges testért,
melyeket a kultura ront meg, az önzés és zsarnokság, s melyeknek épsége
és tisztasága csak a természet ölén jöhet meg újra. Két évvel kesőbb
(1815), tisztább és érettebb költői erővel, megrajzolja önmagát, aki
álmában megpillantotta a tiszta szépség tüneményét s kit egy démon,
_Alastor_, a tévelygés szelleme, egyre megújúló remények közt végig
hajszol az életen, míg végre a halál csendesíti le meddő vágyát. Ő maga
mégsem tesz le elérhetetlen eszményeiről. _Laon és Cythna_ légies
viziójában (későbbi címe: _Revolt of the Islam_, 1817) azt álmodja
végig, mint változtatja át az államot egy szerelmes testvérpár a pozitiv
vallás- és zsarnokuralom romjain vér nélkül az emberszeretet
társadalmává, melyben a nő egyenjogú a férfival, végezetül abban is,
hogy fegyvertelen községük megdőltével együtt halnak a máglyán.
Már ezek az epikai munkák megvilágítják egyéniségét. Természet- és
szabadságimádó. Ez a két érzés testvér volt benne: a természetet azért
szerette, mert természettől mindent szabadnak látott s azért a
szabadságot tartotta természetes állapotnak. A szabadságnak Byronnál is
tüzesebb rajongója volt. Byron a politikai szabadságért égett, Shelley
imádta a szabadságot mindenben. Fiatal házas korában elment Dublinbe,
hogy küzdjön a katholikusok emancipatiójáért s 1817-ben röpiratot adott
ki a parlamenti reform s a választói jog kiterjesztése dolgában, melyben
megelőzte az 1867-iki újításokat. Vallása elvetette a bibliát, melyet
bilincsnek érzett az észen s melynek istenét, amiért a rosszat megtűri a
világban, zsarnoknak és ellenségnek érezte. Lelkesült a szabad
szerelemért s első felesége halála után házasság nélkül vitte magával
Svájcba Mary Godwint, a regényíró William Godwin leányát; csak élete
végén esküdött véle meg, «mert a világ nőnek nem bocsátja meg az ilyet».
Egyik nagyobb költeménye, _Rosalinda és Helén_, két házasság rajza:
Rosalinda boldogtalan az urával, a másik boldogan él szabad szerelemben
szerelmesével. _Julian és Maddalo_ – tulajdonképpen Shelley és Byron –
párbeszédében az akarat szabadságát bizonygatja.
A költészetnek minden ágában fölgyújtja a szabadság tüzét. A drámában
is. Drámával köszönti Maurokordatót (_Hellas_, 1821), mikor kibontja a
görög szabadság lobogóját. _Fölszabadult Prometheusa (Prometheus
unbound)_ a szabadság hőse. Goethe Prometheusa a bálványoktól elfordult
szabad és munkás emberi szellem; Byronnál az emberiség lenyügzött és
dacos ereje; Shelleynél a jóltevő emberi lélek, akit a Természet s az
emberi szellem segélyével az örök igazság végre is fölszabadít Jupiter
zsarnoksága alól. Itt is, mint _Mab_ban és _Laon_ban: a szabadság az
emberszeretet és jóság szülője, mert visszavezetvén az embert a
természethez, feltámasztja őseredeti jó tulajdonságait. Kisebb
költeményeiben is a szabadság lantosa; hevében kegyetlen szatirát zúdít
a feleségével perpatvarkodó IV. Györgyre, a _Dagadtlábú zsarnok_ban, s
az ördögi Castlereaghre. Szabadságszerelme s természetimádása miatt nem
volt maradása Angliában. Gyermekeit is elvették tőle, nehogy istentelen
forradalmárokat neveljen belőlük. Természetimádását atheismusnak vették,
pedig _Laon_ előszavában azt vallja, hogy munkáját nem a legfőbb lény,
hanem a róla való alacsony fogalom ellen írta. A mindenség élő
organizmus volt az ő szemében, amellyel lelke közös életbe olvadt. Az ő
szemében minden élt s ez a személyesítés nála nem puszta költői fogás.
Úgy látta az anyaföldet, mint aki elaszott kezét melengeti a parázs
hamván, mely valaha a legtüzesebb szellem volt: Napoleon. A felhő nála
azért borítja hóval a bérceket, hogy a fehér párnákon töltse az
éjszakát, a vihar karjaiban. Szóba állott a fákkal és a széllel:
Bár volnék kobzod, mint a rengeteg!
Mit bánnám, hullna rólam a levél:
Csak keltene hatalmas zengzeted
Szívembe dalt, mely őszies, de mély,
Mely bús, de édes! Légy a szellemem,
Vad szellem! Oh légy _én_, zord nyugoti szél.
(Ford. Radó Antal.)
Shelley a természetnek a velejét, lelkét vette ki s _Peter Bell_ ellen
írt szatirájában kikél Wordsworth ellen, aki eunuchja volt és nem merte
övét feloldani. Byront is Shelley vezette be a szentek-szentébe. Byront
eleinte a képek színvarázsa ejtette meg; mikor a genfi tó partján
Shelley közelében él, egyszerre megjelennek _Manfréd_ben az alpok
szellemei.
Byron hát a szabadság és természet szeretete dolgában egyaránt érezte
Shelley hatását; de ő mindegyikben reálisabb. Tájképei földi tájak
rajzai, a szabadságnak pedig hőse is volt, nemcsak hirdetője. Shelley
érzéseinek örökös suggestiója alatt élt, mint egy fanatikus, a földdel
és az élettel nem törődött. Mondanivalóját legszívesebben légies
alakokra bízta, az eszményi szépség nemtőjére, aki felhőn repülve
bejárja a világot s álmukban megjelenve, tanítja az embereket. (_Az
Atlas tündére_, színmű, 1820, _Mab_, _Alastor_). Lágysága azért nem volt
lagymatagság. _Laon_ban a pestis leírása (VI. ének) s Beatrice Cenci
tragédiája, aki meggyilkolja szörnyeteg atyját, az erőteljességnek
felséges példái. Beszéde is olyan volt: aetheri finomságú; verseiben a
szavak lágy csengéssel olvadnak tündéri harmóniába. Maga is szinte csak
eszméinek és érzéseinek megtestesülése volt. Szűkvállú, nyulánk alakja,
finom ajka és beszédes szeme, halavány arca, melyről jóság sugárzott,
mintha nem is e földről való lett volna. Gyermekkori barátai úgy
emlékeztek rá, mint a kin már akkor is feltünt a «természetfölötti
értelem». Mulready azt találta, hogy nem lehet őt lefesteni: «Nagyon is
szép». Legszebb költeményeit kint írta a szabadban. Nagyon szeretett
lovagolni s még ennél is jobban, hanyatt feküdve egy csolnakban, nézni
az eget és gondolkodni a szabadságról. A tenger volt a szenvedélye,
nemcsak a viharos, szilaj, byroni tenger, amely városokat nyelt be s
melyen egy emberélet csak egy buborékot vet, hanem a szeliden szunnyadó
óceán, amelynek ezer fodrán isteni színjátékban csillog a nap sugara.
Halálát is ez a szenvedély okozta. 1822 július 8-án Livornóból Speziába
indult bárkán; vihar támadt s a csolnak népe odaveszett. A tenger
tizennégy napig tartotta magánál szerelmesét. A törvény azt rendelte
védekezésül a pestis ellen, hogy ami hullát a tenger partra vet, el kell
égetni. Byron hatalmas máglyát emeltetett, melyet, mint a görögök
szokták, behintettek sóval és tömjénnel, megöntöztek borral és olajjal.
A halott barátja, Trelawney, a hamvban éppen találta a szívet, a Cor
cordiumot, amint felesége Shelleyt sírkövén nevezte, mely Rómában a
protestáns temetőben áll, Cestius piramisa mellett, ahová vágyott, s hol
együtt fekszik kis fiával. Az égő máglya mellett ott állott Byron,
legjobb barátja, aki osztozott eszméiben és érzéseiben s halála után ő
nála is nagyobb erővel képviselte azokat.
A XIX. század első felében _Noel Gordon George_ Byron az angol irodalom
központja. Minden szál hozzá vezet: Wordsworth előfutárja, Southey
irígye, Moore barátja, Shelley mestere, ő maga a korszak kifejezője.
Lelkesedése a szabadságért, pesszimizmusa, kétségei és melancholiája «a
század testének tulajdon alakja és lenyomata». Műveinek érdekességét
fokozza egyénisége, egyéniségéét művei; személye nem kevésbbé érdekes
hőseinél. Minden vonása olyan határozott, hogy az ellentmondók sem
folynak össze; Walter Scott nem sokat tartott _Childe Harold_ írójának
sem szívéről, sem erkölcséről, de csodálattal beszélt _Kain_ról. Goethe
ugyanakkor «incommensurable» tehetségnek nevezte s _Don Juan_ról azt
mondta, nem lelni benne egy gombostűfejnyi helyet, hol ne volna szellem
és lelemény. Beyle-Stendhal, hetekig élvén környezetében, azt hagyta
ránk, hogy néha épp oly magasztos tudott lenni, mint másszor kellemetlen
s nagy indulatai mellett kicsirázott a világfi kicsinyes hiúsága. Minden
olvasója tudja, hogy a ragyogó szerelmi képeket sötét érzékiséggel
szokta aláfesteni s tekintete a sugárzó csillagokról gyakorta fordul az
ágylepel gyűrődéseire; elkeseredésének palástja sokszor a személyeskedő
gúny tőrét rejtegeti, büszkesége alatt néha oktalan dac lappang; ámbár
magának tiszteletet követel, ő maga mindennel packázik; nem ritkán oly
teljesen meg akarja hódítani a természetességet, hogy átcsap a mesgyén.
Életében és természetében sok ellentét találkozott. Családja atyai ágon
Hódító Vilmos vitézeig, Radulph du Burunig, anyain a Stuartokig ért
vissza, de történetét sok szégyen tarkázta. Atyja kicsapongó volt, anyja
oly indulatos, hogy veszekedés közben bénaságát is szemére lökte fiának,
aki erre kés után kapott, aztán mindegyikük a gyógyszerészhez futott,
hogy ha a másik méregért jönne, ne adjanak neki. Szép volt, arca minta
egy Apollo-fejhez, de bicegett, mert lába megsérült születésekor (1788
január 22). Tehetsége szegénységök miatt skót falusi iskolákban tespedt,
mig tíz éves korában a lordsággal reá nem szállott Newstead Abbey
birtoka. Nem élhetett erős érzések nélkül. Iskolai barátságai is
szenvedélyek voltak. Nyolc éves korától kezdve folyvást szerelmes volt.
Mire a cambridgei egyetemet mint baccalaureus odahagyta (1808), már túl
volt az első nagy szerelmi csalódáson. Még egy évvel előbb kilépett első
verskötetével, _Hours of Idleness_, s mikor ezt az _Edinburgh Review_
megtámadta, azt írva róla, hogy a címlapon bejelentett kiskorúság meg is
érzik a költeményeken, megvívta első írói harcát, egy sújtó irodalmi
szatirával _(English Bards and Scotch Reviewers)_. Nem lelte helyét az
életben. 1809 júliusában a szél már búcsúját vitte hazája felé. Sevilla,
Cadix, Gibraltáron át a Balkán-félszigetre vette útját. Bejárta Albániát
és Törökországot, Delphit, Chaironeát, Thébét s karácsony estéjén Athén
elomlott fellegvára rajzolódott ki az égre hajójuk előtt. Ez útnak
költői leírása _Childe Harold zarándokútjának (Ch. Harolds Pilgrimage)_
első két éneke. Amint ez megjelent (1812), Byron egy reggel arra ébredt,
hogy híres ember. Kiváncsian olvasták keleti történeteit, a tiltott
szeretkezéseket és kockáztatott szökéseket, izgalomtól reszketve
találgatták, mennyiben takar a költői mez átélt kalandot. Hogy a
_Gyaúr_ban _(The Giaour)_ volt kedvese utóléri s tengerbe veszti a
megszökött török leányt; hogy az Abydosi arában a szökevények üldözői
elejtik a félkeresztény Szelimet s Zuleika szörnyet hal rémületében;
hogy _Korinthos ostromá_ban _(The Siege of Corinth)_ elesik a fiatal
velencei Alp, aki a várvédő Minotti leányáért vívja a bástyát, azt csak
a mese elkerülhetetlen kikerekítésének nézték, máskülönben magát a
költőt tették meg e szerelmek és kalandok hősének. Mikor a _Kalóz (The
Corsair)_ megjelent, az a hír keringett, hogy Byron maga is kalózkodott
a Levantén. Ő rá ismertek Larában, a szótlan főúrban, kinek multját
homály fedi; azt képzelték, Lara az új életet élő Konrád, a kalóz, s az
apródruhában körülte forgolódó nő Gulnare, Konrádnak török kézből
szabadítója. Meséket suttogtak arról, mennyi vér tapad kezéhez s nem egy
nő érezte, ami Anglia első szépségének ajkáról nyilt bálban lebbent el:
Ez a halvány arc a sorsom.
A mendemondák nem csillapoltak el akkor sem, midőn Byron 1815-ben
feleségül vette Milbanke baronet leányát, Annabellát. Mikor alig egy
esztendő multán az asszony a kis Adával hazament atyja házába, azt
suttogták, hogy Byront féltestvéréhez, Augusztához köti bűnös
szenvedélye. Byron bűnbánó költeményeket küldött felesége után, de az
asszony, mint valami «morális Klytaemnestra», aki megöli férje jó hírét,
szótlanul tűrte, hogy a «primum mobile», a rágalom, kiüldözze urát
Angliából (1816 ápr. 25). Azután is megbotránkozva tárgyalták, hogy a
genfi tó partján, a Villa Diodatiban, Shelley kedvesének a hugával
szerelmeskedik s szenvedélyüknek már gyümölcse is van. Most Velencében
él, közönséges szeretők karjai közt; most Ravennába megy Gamba Theresa
grófnővel, akit elválaszt férjétől, Guicciolitól. Most Shelley és Leigh
Hunt társaságában lapot indít, a _The Liberal_t, elbizakodottságában,
mint Voltaire, idegen földről kívánván kormányozni hazája szellemi
életét. Alakjaiért elítélték őt s munkáit személyeért. Hiába volt szebb
_Childe Harold_ 3. és 4. éneke az előbbieknél, a magasztalás most
hallgatott. Mikor olasztárgyú munkái szállingóztak haza, _Beppo_ (1817)
vidám farsangi tréfája, melyben az elveszett férj mint renegát állít be
felesegéhez, _Marino Faliero_ (1820) s a két Foscari _(The two Foscari)_
történetéből vett színművei, akkor az kapott szárnyra, hogy comtessa
Gamba kedvéért ime egészen olasszá lett, az ő jövőjükért lelkesül
_(Prophecy of Dante)_ s a Gamba grófokkal együtt a carbonárikkal
cimborál. Régebben alakjainak szerelmeit, most bűneit olvasták reá. Ő
lakolt _Don Juan_ (1818) ledérségeért, őt ítélték el Ugo vérfertőző
szerelméért mostohaanyjával, _Parisiná_val; _Kain_ját (1821) úgy
olvasták, mintha Abel halála is az ő bűne volna; őt látták
_Sardanapalus_ában, az elpuhult kéjencben. Ez az egy hasonlat talált: ő
is felövezte kardját, szembenézett a halállal s hősi elszánással tette
jóvá életének tévedéseit. 1824-ben elment küzdeni a görög szabadságért.
Élete regényének utolsó lapjáról ragyogó kép sugárzik felénk: egy szép
fiatal lovas, aki a korán leáldozó tavaszi nap sugárözönében a
tengerparton vágtat szilaj paripán, Missolounghi falai alatt, amelyekre
ő vontatott ágyúkat, ősi birtokának árán. Körülte ötven suliota sürög,
akik királyuknak nézik; fején arany sisak, családi jelmondatával: Crede
Byron. Április 20-án elmaradt a lovas. Előtte való estve megölte Byront
a mocsárláz, 37-ik évében, Rafael, Burns és Mozart korában.
Regényes életét regényben írták meg sokan (Disraeli: _Venetia_, Lady
Lamb: _Glenarvon_); legérdekesebb életrajzát leveleiben és naplóiban
Moore adta ki; írói értékét Macaulay és Swinburne tanulmányai
állapították meg. Egész irodalom szól róla; legfurcsább hajtása
Guiccioli grófné ezer oldalas könyve, mely külön fejezetekben írta meg
erényeit s hangjának, ajkának szépségét; Medwin kapitány följegyezte
beszélgetéseit. Egyéniségét, mely fajsúlyára nézve lángész,
megnyilatkozási módjára költő, egészen kifejezte munkáiban. Kortársai
annyiban túloztak, midőn őt magát keresték hőseiben, hogy nem tetteik és
sorsuk az övé, hanem lelkük. Meg-megcsillan képe sok helyütt: Harold,
amint hazája a tengerbe merül háta mögött, Lara, megmérgezett életével
idegenek között, Manfréd a havasok között bolyongva, őt juttatják
eszünkbe; de mint darabjában, a _Transformed Deformed_ben _(Átidomított
idomtalan)_, melyben egy anya kicsúfolja fiát sántaságáért, tüstént
megjelenik a démon, aki a bénát átformálja Achillessé, nála is mindenütt
elvégzi az varázslatát. Egy szál mégis valamennyiöket hozzája fűzi: a
szertelenség élvezetben és kétségbeesésben egyaránt; minden érzésük
szenvedéllyé dagad. Ezen át önti mindegyikbe önnön lelkének tüzét s
ezzel teszi őket élőkké. Hőseinek érzése mindig az övé, azért válik
drámáinak párbeszéde csupa kettészaggatott monológgá.
Ehhez járul még realitása a részletekben. A genfi tó partján írta meg a
_Chilloni fogoly (The Prisoner of Chillon)_ történetét, aki ott sorvad
börtönében a svájci protestantizmus ügyéért; Tassóra _(The Lament of
Tasso)_ és Parisinára Ferrarában gondolt, a helyszinén. Ez objectiv
pontosságot ő subjectivségének köszöni: ott jött meg hangulata, hol a
környezet elébe idézte hősét. Leveleiben meg van a vázlata minden
leírásának. Látta a pyrrhi táncot, San Fiorenzo öblében kicsi híjján
átélt egy hajótörést, Ismail ostromát törökországi útjának benyomásaiból
nagyítja fel. Ez az érzése mondatta vele egyszer: «Szeretném tudni, mit
érez, aki valakit agyonütött».
Minden leírása hiteles s rendesen magát sem feledi ki a képből. Amint
_Manfréd_ lefesti a Colosseum düledező boltíveit, egy pillér tövében
mintha ott állna sötét palástban Byron is. Máskor beleszólal, mint Athén
alkonyának leírásába a _Kalóz_ban (Kacziány G. ford.):
Csúcsíves oszlopok fehér sorára
Csillogva hull a hold fehér sugára, –
Odébb mecsetre ciprus árnya hull,
Víg kéjlak néz ki érctető alúl. –
A szent magányban bús sötéten állva
A Theseus-templom mögötti pálma.
Oly lágyan mormol az Aegei-tenger,
Csitítva önkeblét, mit vésze vert fel. –
Egy-egy szigetke rajt itt-ott a folt,
– S a nyájas tenger arra is mosolyg. –
Im, mást dalolva, csak rád tévedek,
S ki lenne az, ki látva tengered,
Ne rólad zengne, – bármi is regéje,
Kinek oly bűvös báj tapad nevére.
Van-é, ki látva egy alkonyt feletted,
Csodás Athén, éltében elfeledhet!?
Ah én se, – tér s idő nekem se korlát,
Varázs köt, oh Cycladok gyöngye, hozzád!
E hódolat dalomnak méltó része,
Tied volt egykoron kalózom réve,
Bár voln’ az újra s a szabadság véle.
Ha nem szól is bele az elbeszélésbe, mindig érezzük közellétét. Minden
az ő pillanatnyi kedvét követi; a hősök sorsa, a stanzák hangja, az
egésznek fejlődése mintha szeszélyétől függne. Cél és terv nélkül fogott
_Childe Harold_ba és _Don Juan_ba is, legnagyobb munkáiba. Szerette a
szabályosságot, még a hármas egység elvét is, nagyra tartotta Popeot, de
írás közben szenvedélye ragadta. Rendkívüli izgalmak között, csodálatos
gyorsasággal dolgozott. Azt beszélte, hogy _Lará_t vetkőzései közben
írta, mikor dorbézolásaiból hazavetődött. A _Kalóz_ készen volt tíz nap
alatt, az _Abydosi ara_ negyednapra. Nem csoda, hogy e korbeli műveiben
az előadás hézagos, a jellemrajz el van nagyolva, az egész nem mindenütt
egyformán csiszolt és kerekített; de mindez éppen így teszett.
Javítgatást, pepecselést nem ismert. «Olyan vagyok, mint a tigris; ha
elhibázom szökésemet, elkullogok a sűrűbe, de ha jól ütött ki, mindent
tönkre tesz».
Minden pillanatnyi hangulata tükröződik versén; pedig ő végletek közt
hánykolódik. Zokogva virrasztott anyja ravatalánál, de koporsóját csak a
kastély kapujáig kísérte, azután vítőreit kérte s tornászni akart.
Munkáiban is szomszédosak ily végletek. Elmélázunk s a következő
strófában frivol megjegyzéssel fricskáz meg, a lelkesedést életunalom
lohasztja le, ellágyulásának sarkában van a gúny.
Érzéseinek a szerelem a központja, gondolatainak a halál; a végletek.
Munkáiban megvan a szerelemnek minden formája. Julia kalandja loppal
járó tolvajkodás, Alpé a gáton átrontó szenvedély, Konrádé a megmentett
élet ajándéka, Larában a lelkek feleződése, Hajdéban a szívet megtöltő
boldogság, melynek egy csillagsugár is csábítója.
Nagy írók rendesen nem serdülő gyermekeknek írnak, de e szerelmeket
mindenki megbotránkozással olvasta s «könnyebben jut át a teve a tű
fokán, mint _Don Juan_ egy jó házba». Byron egymaga tartotta
erkölcsösnek ezt a költeményét, azzal szándékozván jóvá tenni Juan
paráznaságait, hogyha eljutott volna a 24. énekig – csak 16 van meg –
elvinné az ördög, mint ősét a kőszobor-vendég. Első munkáiban tisztább
volt s igyekezett legyőzni gyöngeségeit – önmagában is s hogy bénaságát
legyőzze, átúszta a Hellespontost Cestos és Abydos között – később, merő
dacból, oly bűnöket szenvelgett, melyek nem voltak meg benne.
Drámái a magánynak és nem a színpadra valók; – egyetlen egy színszerű
darabja van, _Werner;_ – tiltakozott is előadásuk ellen. Az élet és
halál, erény és bűn e darabok problémái. _Manfréd_ alig sekélyebb
_Faust_nál. Manfréd nem az ember, mint Faust, hanem egy férfi, amilyet
csak az egyén költője rajzolhatott. Multjában testvérszerelem foltjával,
Manfréd, mint számkivetésében Byron, egyedül bolyong a berni Alpokon,
maga vádlója és bírája magának, nem tudva eligazodni az erény és bűn
útvesztőjében, élete megoldását a haláltól várja, melyet e szavakkal
köszönt: «Meghalni nem nehéz». – _Kain_ az emberiség örök tragédiája,
hogy az életbe szólítnak kedvünk ellenére, szenvedünk mások vétkeért s
elvesztjük életünket kérdezetlenül; szűk jelen és bizonytalan jövő
millió kétséggel ostromol, a természet rendje s az erkölcs szabályai nem
vágnak össze; a jónak az élet alapjának kellene lennie, nem céljának. E
kétségbeesés pecsételi meg Kain sorsát s a mystérium a biblia adatai
szerint, philosophiai megoldás nélkül zárul. Byron nem is akart egyebet,
csak hogy bizonyos érzelmek és kételyek megrezdüljenek bennünk s annyira
fel tud izgatni, hogy józan megoldás nem is csillapíthat le többé.
Egyszerre elhallgat, hősei eltűnnek, csak hatásuk és emlékük rezeg
bennünk tovább.
A végső következtetések, az érzések utolsó dobbanásai nagyobbak, hogysem
szó kifejezhetné. Azért az utolsó szóval rendesen adósunk is marad. Oly
hatalmas szeretne lenni, hogy az író-művészet eszközei cserben hagyják.
Mintha mindent nagyobbá akart volna tenni, embert, szenvedélyt, magát a
természetet. Az írás itt megtagadja a szolgálatot s ő türelmetlenül
kiált föl: «Actions, actions and not writing!»
A Westminster nem fogadta őt nagy írói közé s Anglia legnagyobb
romantikusa, mint legnagyobb klasszikusa is, magában alszik Hucknall
Torkard templomában, nem messze Newstead Abbeytől; de az irodalomban
nagyobb hatása volt, mint sokaknak, akik ott pihennek a nagyság
templomában. Ő mutatta fel az egyéniséget korlátlan szabadságában s ő
házasította össze a költészetet az élettel. A kor mozgató eszméje, a
szabadság, a politikai szabadság vágyának gyakorlati formájában szólalt
meg nála. A nyomor és szocializmus költői tőle tanulták a szókimondás
bátorságát. Minden irodalmon érzik hatása. Lamartine egy utolsó éneket
fűzött _Childe Harold_hoz; Victor Hugo, Musset, Delavigne, Heine és
Leopardi költői arcképén egy-egy vonás ő rá ütött. Puskin _Anyegin_je,
Lermontov _Korunk hőse_ ő rá mutatnak vissza. Visszhangra talált
Spanyolországban és Dániában is. Így okunk van hinni, hogyha beteljesül
is Macaulay jövendölése s az utókor szigorúan megrostálja műveit,
beteljesül a jóslat másik fele is: hogy munkáinak nagy része csak az
angol nyelvvel veszhet el.