Az élet nem szokott megpihenni a századok sorompóinál, de Angliában a
XIX. század költészete mégis merőben elüt az előbbi századokétól.
Megszűnik a zsarnok forma symmetriája; a költészet összeforr az élettel.
A kor mozgató eszméi: a politikai szabadság és a társadalmi problémák
utat lelnek a költészetbe s szabadon sugárzik széjjel minden költői
egyéniség. A két kor közt Burns a kapocs, akiben tetőpontjára jutott a
természet átérzése s kifejlődött a szabad egyéniség mintaképe. Ez a
kettő egyre terebélyesedik az új században. Minden újabb költőn
végigrezzennek a természet mélasága és viharai, Wordsworthtól Byronig. A
leírás sokaknál németes bölcselemmel telik meg. Mások a szabadság
rajongói, mint Shelley és Byron; csodálják a nagy szenvedélyeket s
annyira viszik az egyéniség cultusát, hogy legillanóbb hangulataikat is
megörökítik. Természetimádásuk s egyéniségüknek ez az érzékenysége
egybetorkollik egy nagy elégedetlenségben a körültök való világgal és
társadalommal. Megfürdenek India és Perzsia gyönyörűségeiben, mint
Moore, magukba szívják elföldelt öltők életét, mint Southey és Scott.
Ezek minden irodalomban a romanticizmus jellemvonásai.
Még él a Thomson iskolája: Robert Bloomfield (1766–1823), egyszerű
csizmadia, az ő mintájára az évszakok rendjében írja meg a parasztlegény
életét, George Crabbe (1759–1832) a _Város_t és _Falu_t. Mások előbb
hagyják el Anglia földjét, mint a régi példákat. Samuel Rogers
(1763–1855) tankölteményei _(Az emlékezet örömei)_ és tetszetős kis
eposza _(Jacqueline)_ mellett Kolumbus útjáról s Itáliáról rajzol
képeket. John Wilson (1785–1854) edinburghi tanár, a Pálmák szigetére
_(The Isle of Palmes)_ kalandozik el s onnan néz vissza a civilizáció
pestises városára _(City of the Plague)_. A skót Thomas Campbell
(1777–1844) a remény gyönyörűségeit fejtegető ódivatú tankölteményének
honoráriumán beutazza Németországot s a német irodalom megnyitja szemét
a természet ereje és rejtélyessége iránt. Ő vezeti be az angol
irodalomba a természet gyermekét, Chateaubriand (_Atala_, 1806) és
Cooper nemes indiánusát, _Gertrud of Wyoming_ (1809) c. elbeszélésében.
Ezentúl a költők nem érik be a tájképek szemléletével, hanem mélyére
szállnak a természetnek s hol rejtett bölcselmét érzik ki, mint
Wordsworth, hol természetfölötti erőit, mint Coleridge, vagy változó
színpompájának csodálatába merülnek, mint Southey. Fiatal korukban mind
a hárman forradalmárok voltak; William Wordsworth (1770–1850) francia
földön töltötte 1791-et s verset írt a királyok ellen, Coleridge, és
Southey drámát írnak Ropespierreről s szabad telepet készülnek alapítani
Amerikában. Később megházasodnak, mind a hárman Cumberlandban telepednek
le, a tavak környékén; Wordsworth a Grasmere tava mellett, Southey
Keswick közelében. Angliában a nevök is _Lakists_. Coleridge a kormány
hírlapírója lesz, Wordsworth és Southey évdíjas és poeta laureatus.
Nyugodt, szemlélődő életet élnek s megverselik minden benyomásukat.
Wordsworth legnagyobb munkájának címe is _Excursion_. A költő séta
közben szóba áll előbb egy házalóval, aztán egy remetével, akiktől sok
történetet hall, végül a falusi pappal, aki elvezeti a temetőbe s
elbeszéli egy pár halottnak az életét. Mindegyik az emberi sors példája.
Minden bölcselmi gondolatot kelt benne, amit lát. Ha egy macska száraz
levelekkel játszik, rögtön arra gondol, hogy a bölcs is így babrál az
élet elhullt leveleivel. Minden kép gondolatot és felindulást ébreszt
benne. A természetből természetfölöttit olvas ki. Előbb, mintsem Byron
megírta volna a _Childe Harold_ban (III. én. 72), hogy «magas hegyek
neki érzelmek», Wordsworth már elmondta magáról a _Tintern Abbey_ben,
hogy a vízesés moraja lenyűgözi, mint valami szenvedély. Bérc és vadon
érzések neki. Ruskin e korszak legnagyobb tájfestőjének nevezte. Minél
közelebb van valami a természethez, annál jobban érdekli őt. Az állat
szenvedése jobban megindítja, mint az emberé. _Peter Bell_nek az a
tárgya: hogyan térít egy elvetemedett napszámost az erény útjára egy
elkínzott szamár önmegadása. Az emberek közül a föld egyszerű népéhez
vonzódik, akikben a természettel való együttélés mélyebben veti el az
érzéseket. Kivált a gyermekeket szerette, akik még nem régen szakadtak
ki a nemlét állapotából. Emberei egytől-egyig ebből a világból valók: a
messze szakadt falusi gyerek, aki hazatérve, csak a sírkereszteken akad
ismerős nevekre; egy együgyű fiú, aki éjtszaka a városba lovagol
orvosért és eltéved. Mindent olyan higgadtan mond el, mintha nem
benyomásokat és érzéseket énekelne, csak emlékeket. A pillanatnyi
érzéseket, a szenvedély fellobbanását s a humor kacaját nem ismeri.
Ezért nem sikerülhetett drámája _(The Borderers)_. Ehhez képest nyelve
is egyszerű, higgadt. Első kötetének (_Lyrical Ballads_, 1798)
előszavában azt fejtegette, hogy a költői nyelv édestestvére a
mindennapi beszédnek. Verse csakugyan nem más, mint összerímelt próza.
Minderről tanuságot tehet egyik legismertebb költeménye, a _Heten
vagyunk_.
Samuel Coleridge (1772–1834), épen ellenkezőleg, természetfölötti,
rejtélyes erők természetes leírásában találja gyönyörűségét.
Plato s a mystikusok voltak kedvenc könyvei. Töredékben maradt elbeszélő
költeményében, _Christabel_ben előérzetek és szellemjelenések a rugók.
Egyetlen befejezett nagyobb munkája, _A vén tengerész (The Ancient
Mariner)_ elbeszélése rémektől hemzseg.
A vén matróz kint a tengeren lenyilazott egy albatroszt. A tájék
védőszelleme ezért megbünteti a hajót: a szél elül, ivóvizük elfogy, a
tengert körültök ázalékok lepik el. A hajó egész népe a gyilkost
kárhoztatja; büntetésül hátára kötik a megölt albatroszt. Egy vitorla
bukkan fel; feléjük tart; egy hajóroncs, födélzetén egy nőalak kockázik
a halállal. Vakot vet; a bárka népét elepeszti a szomjúság; egy szálig
meghal a négyszer ötven ember; csak a vén matróz marad életben, hogy
végig szenvedje a halál minden borzalmát. Csoda csodát ér, rémség
rémséget. A holtak éjjel munkába állnak s a légben rejtélyes hangok
siránkoznak. Végre partot ér a gálya. A vén matróz elbeszéli irtózatos
történetét, mely megbűvöli az embereket; a hallgató megfeledkezik
barátja esküvőjéről, nem tud szabadulni tőle.
Hátborzongatón igaz a szörnyűségek leírása s Coleridge azt is éreztetni
bírja, hogy a «való borzalminál a képzelt rém nagyobb». De a felséges
leírásokban az angol kritika hosszas magyarázgatása sem tudott más
tartalmat és alapeszmét találni, mint azt az állatvédő egyleteknek való
jeligét, hogy: «Ne bántsuk az állatokat!» Érzéke lassanként egészen
eltompult a való világ iránt; költeményei mintha visszajáró álmok
volnának; ezért nem írhatott igazi drámát, noha háromszor is
megkísérlette. _Kubla khán_ verséről maga azt híresztelte, hogy álmában
szőtte és félálomban írta le. Később ópiumevésre adta magát; orvosa
házába költözött s családját sógora, Southey gondjaira bízta.
Robert Southey (1774–1843) költészetét ez a gond ölte meg. A maga és
Coleridge családján kívül ő volt a kenyérkeresője másik sógora, Lovell,
családjának is, nála élt Chatterton nővére, hát tömérdeket kellett
írnia. Munkái tíz kötetre mennek. Megírta Braziliának és a francia-angol
háborúnak a történetét, Bunyan, Chatterton, Nelson életrajzát; fordított
spanyolból _(Chronicle of the Cid)_ és portugálból; írt töméntelen
ujságcikket, _Specimens_t szerkesztett az újabb angol költők munkáiból s
mint évdíjas és udvari költőnek verseket kellett gyártania minden
évfordulóra és névnapra a királyi házban. Pedig fiatal korában
forradalmár volt, drámát írt _Wat Tyler_ről és eposzt _Joan of Arc_ról.
Fiatal tüze szűntén kiapadt költői ere. Ő volt az első angol költő, aki
keletre ment érdekes tárgyakért. Hősei: a kelta _Madoc_, a kalandos
királyfi; _Roderik_, az utolsó gót; a varázsgyűrűs arab _Thalaba_, a
mágusok kiirtója; az ind varázsló Kehama rádzsa, aki tulajdon fiát
átkozza el, amért parasztlányt akar elvenni _(Curse of Kehama)_. De csak
az arcok Ézsau-arcok, a lélek Jákobé: arab hőseinek szívében angol
erkölcsök fészkelnek; Thalaba a monotheismust fejtegeti s kikel a
többnejűség ellen. Mély erkölcsisége tette a pogány Byron ellenségévé,
ezért nevezte őt s a körülte sereglő szilaj, dacos és szabadszájú
költőket «sátáni iskolá»-nak.
Akkor egész Anglia Southey és a tavak higgadt költői mellé állott, ma az
újítók dicsősége sugárzik ki a korszak irodalmából. Az érzések és
gondolatok ezekben lobognak fel szabadon. Nem merengenek el a természet
szelid képein; viharaiért lelkesülnek, erejét érzik s meghatottságukban
pantheistákká lesznek, mint Shelley. Nemcsak ódákat írnak a
szabadságról, hanem küzdenek hazájuk szabadságáért költői tehetségükkel,
mint Moore, vagy a sajtóban, mint Leigh Hunt, vagy akár idegen népekért
karddal, mint Byron vagy Landor. Lelkükben nemcsak lágy érzések
tanyáznak; bevallják szenvedélyeiket; erőteljesen éreznek és őszintén
beszélnek. Majdnem valamennyiüket kiüldözték Angliából. Byron és Shelley
idegenben éltek és haltak, Landor Flórencben, Keats Rómában van
eltemetve.
Néhány írót csak politikai meggyőződése révén soroznak az új irányhoz,
munkáikon nem érzik annak sugallata. Ilyen Walter Savage Landor
(1775–1864), a szabadság rajongója, aki Spanyolországban magatoborzotta
csapat élén harcolt Napoleon ellen, azután garibaldista volt s nyolcvan
éves korában kihirdette, hogyha valaki meggyilkolja III. Napoleont, ő a
gyilkos családjának ajándékozza vagyona maradékát. Inkább tudós volt,
mint költő; legnagyobb munkáját, _Gebir_ c. eposzát (1798) latinul írta;
drámái, Count Julian s bennünket magyarokat különösen érdeklő drámai
trilogiája: _Andrea of Hungary, Giovanna of Naples, Fra Rupert_
könyvdrámák. Értékesebbek prózai munkái, kivált _költött beszélgetései
írókkal és államférfiakkal_, melyekben szó esik mindenről a világon s
amelyek eredetisége s formatisztasága méltán tette büszkévé szerzőjüket.
Az amerikai születésű Leigh Hunt (1784–1859) barátság révén szít e
csoporthoz. Mikor hírlapi támadásai az uralkodó herceg, a későbbi IV.
György ellen börtönbe juttatták, kiszabadulása után Olaszországba ment,
hogy szerkesztője legyen Byron és Shelley lapjának, a _The Liberal_nak,
mely azonban, főként Shelley halála miatt, a negyedik számmal megszűnt.
Ez ismeretségre vonatkozó feljegyzései szereztek olvasókat
önéletrajzának, ami később arra indította, hogy e barátságot Byronról és
kortársairól szóló könyvében bántó módon kiuzsorázza. Szépirodalmi
munkáin annak a világfájdalomnak a lehellete érzik, mely Byronban elemi
erővel szólalt meg. A Dante _Pokla_beli Francesca da Rimini epizódjából
kikerekített költői elbeszélése, a _Story of Rimini_, egyetlen jelentős
költői alkotása.
John Keats (1795–1821) azért került a proscribáltak listájára, mert
barátja volt Leigh Huntnak. Ezért rontott a _Quarterly Review_ oly
élesen munkáinak, úgy hogy az érzékeny, gyönge ember Itáliába menekült,
hol öröklött betegsége az izgalmakra visszatért s megölte. Egyetlen kis
kötetét az angolok ma legjobb könyveik közé sorozzák. Munkáit éppen az
élteti, amit Wordsworth gáncsul vetett _Endymion_jára, mikor egy darab
pogányságnak nevezte. _Lámia_ is az; tárgya a görög monda, melyben a
viruló szűzzé változott kígyó behálózza s a nászéjszakán megöli Lyciast.
Keats Homeroson és Chauceren nőtt; ennek hatása érzik _Isabella_
történetén, melyben a leány szobájában egy tő virág alá temeti
kedvesének levágott fejét s gyilkos bátyjainak aztán a virág olvassa
fejökre bűnüket. Keatshez az olvasót az érzések pogány elevensége, szín-
és hangbenyomásainak tisztasága vonzza s valami görögös naivság és
üdeség.
Ezekben a költőkben van ugyan egy-egy új vonás, de költészetükben mégsem
fejezik ki koruk vágyait és gondolkozását. Ezek sokkal nagyobb lelkekben
lobbantak ki, amilyenek Moore, Shelley és Byron.