A regény és a színdarab új útra tértek, de az új iránynak még nem akadt
aesthetikusa. A kritika codexe még Pope és Dryden tanácsaival volt tele.
A messzebb néző moralista gondolkodók meg a művészi gyönyörűség eredete
körül puhatolóztak, rendesen közös forrását keresve a szépnek az
erénnyel, mint Francis Hutcheson (1694–1746). Mások, Gerard es Home,
atomokra darabolják az emberi lelket s ilyen parányaiban keresik a
szépség egyes árnyalatainak fészkét, mint ahogy Gall és Lavater a
koponyának külön-külön dudorodásába szállásoltak el minden egyes
tehetséget. A szerencsésebb elmélkedők is szűk elméletekbe rekednek.
Addison a fenségesről értekezik; Burke a fenségesnek és szépnek a
gyökere után az önfentartás és társulási ösztön rétegéig ás le;
szerinte: ami az elsőt megfélemlíti, hatalmasnak és vészhozónak tetszik,
vagyis fenségesnek; ami az utóbbit kielégíti, kellemes és gyönyörködtető
s ez a szép. William Hogarth, a szépséget a maga művészetében
analysálva, úgy találja, hogy az: egység a változatosságban, aminek
egyszerű példája és jelképe a hullámvonal.
E gyakorlati tanácsok és lélektani találgatások közt jelenik meg az első
igazi műbíró, Samuel Johnson (1709–84). Apjának lichfieldi kis
könyvesboltjában nőtt fel, azután az egyetemre ment, ahonnan szegénysége
miatt nemsokára kimaradt. Hogy megélhessen, elvett egy csúnya vén
asszonyt s hozományából iskolát nyitott szülőföldjén. De mindössze három
tanítványa akadt; görvély elrútította arca, folyvást hunyorgó gyönge
szeme, gorombasága, böfögő beszédje visszariasztottak tőle mindenkit.
Nagynehezen bejutott a _Gentlemen’s Magazine_ szerkesztőségébe; volt
tanítványa, Garrick, előadta szomorújátékát, _Irene_t, de az megbukott;
Juvenalist utánzó költeményei _London_ról meg _Az ember vágyainak
hiábavalóságáról_ ráfordították Pope figyelmét, aki főiskolai
minősítvényt szerzett neki; Addison mintájára indított két lapja, a _The
Rambler_ és a _The Idler_, egymásután megszűntek s ennyi kisérlet és
igyekvés után is szegény volt; hogy anyját eltemettethesse, hét nap
alatt tákolt össze egy regényt _Rasselas_ abissziniai királyfi
vándorlásairól, aki végtére visszatér a boldogság völgyébe.
Szépirodalmi munkái egytől-egyig ódivatúak, de mikor kalandos életű
barátjának, Savage Richardnak életrajzát adta ki, a nyelv tökéletessége,
irodalmi ismereteinek gazdagsága, világos fejtegetései és tiszta
irodalmi ítélete egyszerre Pope tekintélyének örökösévé tették. Kávézó
helyén körülte seregeltek az írók. Egy piperkőc skót jogász, valami
Boswell, úgy sarkához nőtt, mint Goetheéhez Eckermann. Húsz éven át járt
be Edinburghból Londonba, csakhogy megfigyelhesse Johnson életét,
roskatag kis házában a kereskedők során, amelyben annyi ágrólszakadtnak
adott födelet, amennyi csak elfért alatta. E gyönge tehetségű ember
könyve éppen bőbeszédűségénél fogva igen érdekes. Az egész ország
magasztalta Johnson nevét és tudományát. A könyvkiadók őt kérték fel az
angol nyelv nagy szótárának megszerkesztésére. Hét esztendeig dolgozott
ezen a művén. Etymológiája nem szerencsés ugyan s meghatározásaiba
belekeverte minden indulatát – így pl. az évdíjról azt mondja, hogy az
ellenszolgáltatás nélkül húzott tartásdíj, melyért a kormány bérencei
eladják a hazát – de mikor megjelent, mégis olyan lelkes fogadtatásban
volt része, mely effajta könyvnél példátlan. A kormány évdíjat adott
Johnsonnak s még 1855-ben is, száz esztendővel a szótár megjelenése
után, a parlament évdíjat szavazott meg két szegény rokonának; a
kérvény, melyet Macaulay, Carlyle, Dickens, Thackeray, Disraeli is
aláírtak, azt mondja a szótárról: «Az a szótár, mely egy szegényes
fenyőfa-pulpituson készült, büszkesége az egész angol nemzetnek. S nem
csupán philológiai tekintetben. Ez a szótár kiváló módon
architektonikus; tervének massziv biztosságára, a kivitel férfias
correctségére és hűségére nézve, lángeszű felfogás, értelem és
jellembeli kiválóság dolgában alig van ehhez fogható könyv; a maga
nemében a Szent Pál kathedrálishoz hasonlatos».
Irodalmi jártassága és ítélete még jobban szembetűnik az angol költők
életrajzgyűjteményében _(Lives of the most eminents English Poets)_,
mely a régebbi költőknek Cowleynél kezdődő új kiadásához készült. A pár
ívre tervezett munka Johnson tudományától tíz kis kötetre duzzadt.
Életrajzai élvezetesek, az egyes írók s az egész irodalom fejlődésének
feltüntetése mesteri. Ízlése ósdi, mint a legtöbb irodalomtörténetíróé.
Popeot tartotta a legnagyobb költőnek, Drydenben a nyelv kifinomítóját
tisztelte; többre nézte az erkölcsös és finom Addisont Shakespearenél,
akinek természetességét, elütő és színes jellemeit s ízlését, mely csak
a cselekmény egységére ügyelt, magasztalja ugyan kiadása előszavában, de
nem foghatja meg, hogy oly kevés erkölcsi leckét adott, nem egyszer ok
nélkül feláldozta az erényt, kellő indokolás nélkül zúdította le a
katastrophát. A maga korabeli írók közül Richardsont méltányolta;
közbenjárt a _Wakefieldi pap_ kiadása dolgában; a Percy ó-angol
balladagyűjteményéről kicsinyléssel beszélt s _Ossian énekei_ben is azt
becsülte legkevesebbre, ami azokban legtöbbet ér: a természetes,
eredeti, népies hangot.
Ítéletein sokat változtatott a kor, de meghagyta azt az érdemét, hogy ő
az első komoly irodalomtörténetíró s az első igazi kritikus, bár iránya
és ízlése még életében lejárta magát. A balladák és Ossian magukhoz
hódítják az írókat. Young arra biztatja a költőket, hogy dobják el a
szabályok mankóit, álljanak a maguk lábára, nézzenek Shakespearere, aki
csak két könyvből tanult: a természetből és az emberből. Hugh Blair
1783-ban azt hirdeti, hogy a költészet a szenvedély és képzelet beszéde,
melyben az író egyénisége jut szóhoz, melynek fő célja a jellemfestés,
mintaképe pedig Homeros _(Lectures on rhetoric and belles lettres)_.
S mikor ezek a könyvek megjelennek, már mindenfelé olvassák a Percy
összegyűjtötte ó-angol balladákat, melyekből először csendül bele a nép
hangja az angol irodalomba s már él és a mezőn az aratókkal együtt
énekli a skót népdalokat Burns, a népies irány legnagyobb mestere.