Thomas Percy püspök félénk és óvatos előszóval adta közre
ballada-gyűjteményét, 1765-ben, _The reliques of ancient English
Poetry_. Szinte bocsánatot kér, amért ezeket az egyszerű és igénytelen
verseket összeszedte; csak halványan villan át fején a gondolat, hogy
ezeknek a költőknek, akik gyér hallgatóság tetszéseért daloltak, érdemök
nagyobb lehet a tanult és kiművelt költőkénél. Féltében műdalokat is
soroz e népi versek közé s nem vehetni ki, hogy teljes értékök szerint
becsülte volna e maga kedvére gyűjtött népénekeket, e szűkszavú,
homályos, hézagos, drámai és tragikai népballadákat, melyek e műfaj örök
mintái, melyekről Arany is példát vett. A gyűjtemény termékenyítőn
hatott nemcsak az angol, hanem az egész európai költészetre. A vándor
költői tárgyak, megszokott kölcsönzések helyébe nemzeti tárgyak,
események, szokások lépnek, melyeken a régi kor s a népi képzelet hit-
és világnézetének zománca csillogott; hatalmas szenvedélyek mellett naiv
érzések s mint a népköltészetben mindig, a föllengző műköltészettel
szemben bizonyos józanság, realizmus érzett; a szerkezet egységes
világossága együtt járt a természetes jellemekkel, az egyszerű nyelvvel,
naiv hanggal; a szobai költészet helyébe a mezők szabad levegője áradt.
Percy példáját követte a németeknél Herder, _Stimmen der Völker_
gyűjteményével, mely minden nép énekeiből közöl fordításokat, sokat
Percy után (1778); e példákra jött létre nálunk Erdélyi népköltési
gyűjteménye s Krizáé, segítve nálunk is a költészet népies, nemzeti
megújhodását.
Percy gyűjteményénél akkoriban még nagyobb hatása volt írókra és
közönségre egyaránt egy öt évvel előbb megjelent gyűjteménynek, melyben
egy fiatal skót theológus, Macpherson Jakab, tizenöt elbeszélő éneket
adott ki e címen: _Töredékek a régi költészetből_. Ossiant, e borongós
költemények szerzőjét, Blair Hugo fölébe tette Homerosnak; egy pár év
alatt egész Német-, Olasz- és Franciaország ismerte és rajongott érte,
Goethe Wertherének a szívéből is «kiszorította Homerost», nálunk Petőfi
együtt emlegette a mult idők e két nagy költőjét; Arany is, abban az
időben, mikor mi is olyanok voltunk, mint Kaledonia népe: «Enyésző nép,
ki méla kedvvel Multján borong»… Elképzelhetni, mekkora volt e könyv
hatása megjelenésekor. 1765-ben megjelentek Ossian összes művei. A
roppant siker támadókat is szült: a franciák ráfogták Ossian énekeire,
hogy a Macpherson csinálmányai; de ez eredeti költeményei szerint
gyöngébb tehetség volt, hogysem ez énekek szerzője lehetne, a gael
nyelvet pedig nem ismerte úgy, hogy arra hosszú angol költeményeket
fordíthatott volna. E költemények tartalma ősrégi korra vall;
képzeletből azt nem restituálhatta így költő: fejedelmek kelnek bajra
egy tehénért; a király a tenger partján vendégeskedik; házasságnak,
későbbkori kulturának semmi nyoma. Olyan naivak és egyszerűek nyelvben
meg érzésben ez énekek, akár Homeroséi, de Ossian inkább hat a szívre,
Homeros a képzeletre. Homer felségesen írja le a világot és az embert,
Ossian mélyebbre férkőzik lelkébe; elegikusabb és erkölcsösebb. Az
«allons dans le jardin!» jelszava idejében ez egyszerű és természetes
világnak egyszerű és költői leírása minden szívet meghódított s mindenki
oda hallgatott mikor
A lefolyt időknek bárdja
Együtt beszél atyáival,
Fejdelminkkel az őskorban.
Az írói cselfogásnak tartott kaledoniai énekek az egyszerűség és
természetesség utánzása mellett divatba hozták a régiességgel való
szédelgést is. Henry Ireland, egy agyafúrt fickó,
Shakespeare-kéziratokat adogatott el hiszékeny atyjának, többek közt a
_Lear_ét s egy addig ismeretlen – öngyártotta – darabot is, Vorrtygerne
királyról, melyet elő is adtak. Egy nagy tehetséggel megáldott gyermek,
Thomas Chatterton (1752–70), egy bristoli templomszolgának a fia, valami
Rowley barát neve alatt adta ki költeményeit, mintha a templom régi
levelesládájában bukkant volna rájok. A csalás, bármily ügyes volt is,
hamarosan kiderült; a nagyravágyó gyermeket csalónak nézték; nyomorba
jutott és megmérgezte magát, tizennyolc éves korában.
A balladák s a bárdok énekei azonban jobb és állandóbb hatással is
voltak. Azon a napsugáron, mely ezekre sütött, zsendült föl az egyszerű,
naiv népies költészet. A Thomson-féle természetleírásokat utánzóinál,
Glover, Dyer, Falconet munkáiban átmelengette a belső természetesség.
Szóhoz jutnak a lélek bensőbb hangulatai. A mélabús, beteges William
Cowper (1731–1800), aki kétségbeesve és tébolyultan hal meg, szíve
lágyságát szólaltatja meg szerelmes verseiben; boldogtalanságát
panaszolja s hogy «rá nem ragyogott a szerencse csillaga». _John Gilpin_
humoros balladájában a patkócsattogás népies ütemet ver ki s maga hosszú
elmélkedő költeménye, melyben lady Austen kívánságára annak pamlagát
énekli meg – ezért a vers címe _A feladat vagy a pamlag (The Task or the
Sopha)_ – semmiben sem üt az ósdi szószátyár tankölteményekre. Nem tudta
megbocsátani Popenak, hogy kézművességgé alacsonyította a költészetet s
egész erejéből rajta volt, hogy gondolatát egész mélységében, érzését
forrtában fejezze ki. Szerepe inkább a Mózes szerepe volt, mint Józsuáé.
«Megnyitotta a szolgaság házát, de nem jutott el az igéret földjére».
Azt a skót Robert Burns hódította meg. Általában Skócia a megújhodás
földje. Ott soha sem hallgatott el a népdal: hajtásait maguk a költők
gyűjtötték. Allan Ramsay (1686–1758) két ilyen kötetet adott ki
(_Teatable-Miscellany_ és _Evergreen_, 1724 és 25) s verseiben is a
népdal eleven ritmusa lüktet. Robert Fergusson (1750–1774) is egyszerű
és természetes. Az ő versein tanulta meg Burns, mint lehet művészivé
emelni a skót népdal természetes érzéseit és egyszerű hangját. _A
földmíves tűzhelye_ c. versének hatása meg is érzik a Burns híres
_Szombat estvéjén_.
Burnsnek az a jelentősége az angol irodalomban, ami nálunk a Petőfié és
Aranyé; ott az ő lángesze avatta költőivé a népi élet jeleneteit,
természetes érzelmeit és egyszerű hangját. Maga is földmíves volt; egy
vertfalú kunyhóban született, mely pár nappal azután összeomlott,
Doonholmban, 1759-ben, Schillerrel és Kazinczyval egy esztendőben.
Apjának hét holdnyi bérlete volt s maga vitte gazdaságát, hét
gyermekével. Robert alig is látott iskolát; olvasni is csak azt olvasta,
ami könyv megvolt a falu kovácsánál, kihez lovaikat patkoltatni járt.
Testvéreivel együtt cselédi sorban dolgozott egész nap, kivált mikor
huszonkét éves korában rászakadt a család eltartása. Hasztalan próbált a
nyomorúság elől odább-odább vándorolni; szántott és aratott mindazon
folyók partján, melyeket verseiben említ. De az alkony rendesen csókokat
hozott neki. Legszebb szerelmes verseit egy kis szolgálóleányhoz írta, a
fiatalon meghalt Campbell Marihoz. Nem is illett volna hozzája más,
hiszen maga is olyan szegény volt, hogy későbbi feleségét, Armour
Jankát, apja, egy vén kőműves, évekig nem adta hozzá, noha már gyermekük
is volt. Első költemény-kötetét is azért adta ki, hogy árán Jamaicába
mehessen szerencsét próbálni (1786); s mikor bejárt Kilmarnockba a
nyomdába, ebédje rendesen bablepény volt s két penny ára sör. A kiadás
csak 20 font sterlinget hozott, de azonfelül baráti meghívást
Edingburghba. A fővárosban a tüzes szemű, szép arcú athléta, magas
csizmájában, szarvasbőr nadrágjában, a földmívesek kék zekéjében
egyszerre ismert és ünnepelt emberré lett. «Bizonyos mennyiségű pudding
és dicséret koronkint szívesen cserélődött ki az ő jelenlétének
bűbájaért» – írja Carlyle. Mackenzie magasztaló cikket írt «az ayrshirei
paraszt»-ról, versei hamarosan második kiadást értek s ez ötszáz font
körül jövedelmezett. E pénz nagy részét anyjának és testvéreinek adta; a
megmaradt részből síremléket állíttatott Fergussonnak, a többin földet
bérelt Ellislandban, a Nith vize partján, Dumfrieshez közel, hová végre
feleségestül költözött. De itt is nehezen boldogult, pedig családja
szaporodott; négy fia született. Edinburghi pártfogóinak segítségével
állás után nézett. Akózónak nevezték ki a vámhivatalnál 50, később 70
font évi fizetéssel. Ebben az állásban halt meg, harmincnyolc éves
korában. Emlékét sírkápolna, festmények, három nagy életrajz, Currie,
Walker, Lockhardt tollából s Carlylenak egy essay-je őrzi; mindezeknél
inkább pedig saját költeményei.
Minden verstárgy neki és mindig szer a dalra. Juha belebonyolódik a
pányvába s megful, nyomban versben gyászolja el; ekéje szétrontja egy
mezei egér fészkét, vers lesz belőle, ott nyomban az eke mellett; estve,
mikor hazamegy, hamarjában leírja emlékezetből. Erejének igazi nyitja
abban van, hogy amilyen egyszerű és természetes, olyan költői is.
Kiszánt egy százszorszépet; érzése és gondolata szárnyra kap s ilyen
messze száll:
Így jár az egyszerű leány,
Ki a mezők virága tán;
Tőrbe csalja a szerelem
Ártatlanúl,
Míg mint te, törve, védtelen
A porba hull.
Így jár a dalnok is, szegény!
Bolygván az élet tengerén,
A jobb irányt és tájakat
Nem ismeri,
Vihar zudul, hullám dagad
S őt elnyeli.
Így jár számos derék, bizony,
Kit szenvedések terhe nyom;
Csel zaklatja, gőg kergeti,
Erője fogy –
Csupán az ég marad neki,
Míg összerogy.
Ki most e százszorszép felett
Busongasz, ép így lesz veled,
Már a nyomor ekéje dúl,
Érezheted;
Míg a barázda rád borúl,
Ez végzeted!
(Lévay ford.)
Nyelve olyan cikornyátlan, hogyha régi népdalokból sző be versébe egyes
sorokat vagy szakokat, azok soha sem rínak ki az övéi közül. Dala mind
rövid és formás, hamar megragad az emlékezetben; nem csoda, hogy ma is
mindenfelé danolják.
Mester a nyugodt leírásban és az arcképfestésben is. A _Víg koldusok
(The Jolly Beggars)_ minden egyes alakja, a vén csavargó, aki féllábát a
csatában hagyta, a zsebmetsző lotyó, a vándor üstfoldozó egytől-egyig
mesteri rajzok. Másik nagyobb költeményében, a _Tom o Shanter_ben,
melyet Burns maga legtöbbre tartott s melyet Arany János fordított
magyarra _Kóbor Tamás_ címmel, a pityókos Tamás, szürke gebéje, a
széljárta sötét vidék a boszorka-haddal, amint a bámuló legénynek utána
zúdul s megtépázza lova farkát: a táj- és hangulatfestésnek valóságos
példái s a boszorkánytáncban művészin keveredik össze a torz a
félelmessel. Maga a kárvallott Tamás felesége is kész kép, noha nincs
több mondva róla, mint hogy otthon ül:
Ránc homlokán, mint vész egen,
S ápolja mérgét melegen!
(Arany ford.)
A _Szombat estve a kunyhóban_ épp oly teljes és hű rajza a skót
földmíves családnak, mint a magyar háznak a _Családi kör_. Sok
hasonlatosság is van a két család között, csakhogy a magyar szomorúbb s
Arany leírása festőibb.
Külön kellene szólani Burns humoráról. A népmesék pajkos képzelete sem
elevenebb és üdébb s természetesebb és egyszerűbb, mint az övé (például
_Árpa Jankó_ban).
Burns sokoldalú tehetségében két fővonás az állandóan uralkodó: tárgyai,
képei természetessége, hangja földmívelő életéből sarjadnak s szorosan
hozzásímulnak a természethez; közelebbről ezt a skót természet színezte,
amit ő maga szerényen a skót balítéletek árjának nevezett. Ez a két
jellemvonás csillan fel két honfitársában, az elbeszélő költeményeket
szerző pásztorfiúban, James Hoggban (1770–1835) s a kőmíveslegény Allan
Cullinghamban (1784–1842), ha sokkal halványabban is, mint ő benne.
Burns szépségei megmutatták, hogy a Dryden és Pope szabályai nélkül is
költővé lehet valaki, aki természetes érzéseit erővel bírja kifejezni,
akárha a népdalok hangján is; az iskolák egyhangúak, a szentesített
elméletek megölői a költészetnek, melynek megváltója minden új írónak új
egyénisége és eredetisége. A szabályok összetörtek a XVIII. század végén
s a XIX. század nem a szabályokat, hanem a költők egyéniségét tekinti
fődolognak.