A színházaknak ugyanaz a közönségük volt, mint a regényeknek s e
közönségnek ugyanaz volt az ízlése itt is. A színmű tehát hasonló lett a
divatos regényekhez, csak a színműírók tehetsége maradt messze a
regényíróké mögött. A főurakat a színpadról is kiszorítja a polgárság.
Beszédükről lepattog a rím és rhythmus fénye, a francia drámák
eleganciája veszendőbe megy. Megbomlik a szabályos alaprajz; kuszán van
odatoldva egy-egy részlet itt is, ott is, mint a polgári házaknál. A
rend iránti ízlés kivész; a cselekmény kedve szerint szökellhet ide-oda.
Ez emberek lelkének nincsenek mélységei; a darabok csupa felpuffasztott
napi hírek, melyek szembe állítják a bűnt és az erényt, akárcsak a
Steele és Addison kritikái.
Egy fiatal embert rávesz egy csábító asszony, hogy lopja meg gazdáját,
egy gazdag boltost. Azután megöleti vele nagybátyját, hogy gazdag
örökséghez jusson. Egyszerre minden kiderül s mind a kettőjüket
kivégzik. Ez a kor legnépszerűbb színdarabja, George Lillo _George
Barnwell_je. A city kereskedői esztendőkön át ide küldözték tanulóikat
és segédjeiket, hogy megtanulják, mire vezet a hűtlenség és lopás.
Szakasztott ilyen Lillónak (1693–1739) valamennyi darabja s a másoké is.
Edward Moore (1712–57) _A játékos_ban _(The gamester)_ egy hamis játékos
leálcázásával és bűnhődésével gyönyörködtette a közönséget. Nincs
ezeknek az együgyű színdaraboknak egyéb érdemök, mint hogy Voltaire és
Lessing ezek mintájára faragják ki a polgári drámát.
A vígjáték is erősen az élethez símul. Young Sam Foote (1720–1777), a
kitünő színész és igazgató, a maga kis színháza számára csupa olyan
bohózatot írt, amelyekben általánosan ismert személyek voltak
kifigurázva. Sokan próbáltak szerencsét a vígjátékban, némelyek, mint
Garrick és Goldsmith, a felsőbb komikum felé is igyekeztek. Igazi
tehetség egyetlenegy akadt: Richard Brinsley Butler Sheridan
(1751–1816), akinek atyja is színigazgató volt; ő maga színműírói
sikerekről álmodott, míg később kitünő parlamenti szónok lett s Cornwall
főadószedője. De azért holtáig vidám legény maradt, tele adóssággal, úgy
is halt meg, a végrehajtóval halálos ágya mellett. Meséiben nem sok az
eredetiség; ha visszafizetné, amivel a régi angol drámaírókon kívül
Molièrenek és Kotzebuenak is tartozik, egy árva jelenete sem maradna
éppen. Mégis nagy tehetség; lobogó jókedve, röpködő élcei, kedves
dévajsága, a frissen surranó cselekmény, mulatságos helyzeteivel és
eleven, talpraesett alakjaival Beaumarchaishoz teszik hasonlóvá
egyéniségét, természetesen ennek történelmi jelentősége nélkül. _The
Rivals, St. Patrick’s Day, The Duenna_ voltak első darabjai. Legnagyobb
sikert a _School for Scandal_ aratott. Mint Tom Jones és Blifil, úgy áll
itt szemben a két Surface testvér. A kisebbik csupa derékség, a
nagyobbik merő képmutatás; egy második Tartuffe, a tisztességnek csak
látszatára ügyel, de lelkiismeretes annyira, amennyire előmenetele
megkívánja. Viszonyt sző gyámjának a feleségével s öccséről hírleli ezt.
Az nyiltságában mindent kitálal, de azután össze is békíti a házaspárt.
Örökre élő alakok ezek s velök együtt Sir Anthony és Mister Malaprop a
_The Rivals_ban. A legelevenebb mégis Puff, a darabgyártó és színházi
kritikus, a pózoló reklámhős, a _Kritikus vagy egy tragédia-próba_ című
darabban _(The Critic, or a Tragedy Rehearsed)_, melyet Cumberland
szörnyű tragédiái ellen írt, mint Buckingham Dryden ellen a magáét.
Shakespeare óta nem látott az angol színpad ilyen vérbő és mozgékony
embereket; a vígjátékban maig sem akadt ott párjok. – Sheridan nélkül
merő sivárság lett volna az angol színpad élete, ha éppen ez időtájt fel
nem támad maga Shakespeare. E kor első színésze, David Garrick (1716–79)
huszonöt Shakespeare-szerepet játszott; igaz, hogy nagyrészt a maga
átdolgozásában, elferdítve. Ő rendezte az első nagy
Shakespeare-ünnepeket Londonban és Stratfordban, ő gyüjtött Shakespeare
első szobrára. Megérdemli, hogy ott feküdjék a Westminsterben,
Shakespeare szobra alatt – Heine szavai szerint: «mint a hű kutya
gazdája lábai előtt». Ekkor kezdődik Shakespeare elmúlhatatlan uralma a
színpadon.