Megnövekedett erkölcsi és anyagi erejével a polgárság lett a nemzet
magva. Ebben a rétegben csirázott a jövő. A főurak életét a gyarmatokból
beözönlő kincsek hallatlanul színessé és fesletté teszik s oly
elkeseredetté a szegény népet, hogy félős az utcákon járni a rablók és
gyilkosok miatt. E két véglet közt a polgárság munkás, vallásos és
erkölcsös. Belőlük kerül ki az olvasóközönség, nekik és róluk írnak az
írók. A regény, mint eleinte mindenütt, itt is demokrata s itt annak is
marad, formában, tartalomban egyaránt; a köznapi élet prózáját választja
nyelvül; a mindennapi életet rajzolja és a tömeg embereit. A tapasztalás
és megfigyelés eszközeivel dolgozik; érdeme a józanság és élethűség. Itt
mindig is ezen az úton marad a regény, mert e tulajdonságok a nemzeti
jellem alapvonásai. A közönségnek maig is azok a könyvek tetszenek
legjobban, melyek nem zaklatják föl a szenvedélyt és képzeletet, hanem
meghagyják olvasóikat a maguk világában. Szeretnek gyönyörködni a maguk
erényeiben s elítélik a főurak paráznaságait. Az írók tehát erényt
prédikálnak és kigunyolják az erkölcstelenséget. Megterem a polgári élet
józan és élethű rajza, a nem regényes regény: az erkölcsös és
szatirikus.
Az erkölcsös regény megteremtője Samuel Richardson (1689–1761), maga is
egyszerű polgárember volt; szedőségen kezdte, azután meggazdagodott és
nyomdát nyitott. Nyugodt kedélyű, megelégedett ember s meghiggadt, ötven
éves, mikor első regényét írja. A címe: _Pamela, vagy az erény jutalma_.
Pamela erényes cselédleány, aki addig áll ellent lord-gazdája
kísértéseinek, míg az, meghatottan ekkora lelki nagyságtól, a VIII.
kötet végén feleségül veszi. Richardson elmondja egyik levelében, hogy
hallotta ezt az esetet s alkalmasnak találta arra, hogy a fiatalságnak
megmutassa az erény hasznos voltát. A második regényben (_Clarissa_,
1748) Harlow Clarissát kedve ellen erőltetik férjhez pénzvágyó szülői,
mire ő régi lovagjához, az elmés, csélcsap Lovelacehoz menekül, aki
hosszas ellenállás után, altató segítségével zsákmányául ejti. Clarissa
meghal bánatában; egy rokona megöli Lovelacet, aki bűnbánón hal meg.
Tanulság: Ne erőszakoskodjatok gyermekeitek szívén, szülék; leányok, ne
hallgassatok a mézes-mázos beszédre; csábítók, meglakoltok ám! – Végül
megírta az erényes férfi és nő jellemrajzát _Sir Charles Grandison_ban
(1753) és szerelmesében, Poretta Clementinában, aki inkább zárdában
hervad el, mintsem protestáns férj neje legyen. Nem hiába volt a regény
első címe The good man: Grandison valósággal a jóság tökéletes
automatája. Ennyi erényt már a puritán közönség is megsokallott. De
Richardson a tanulság kedvéért írt s ezt be is vallotta a _Pamela_
előszavában. Szerencsére a sivár oktatáson kívül van ezekben a munkákban
egyéb is. Megdöbbentőn terjedelmesek ugyan s a levélalak, melyről
Richardson nem tud letenni, hamar válik unalmassá, de szerkezetök olyan
kitünő, hogy Diderot kész drámáknak nevezte e regényeket s a levél
bizalmas formája annyi finom részletrajzzal teszi elevenekké az
alakokat, hogy nemcsak az író maga könnyezett sorsukon, hanem a közönség
is. Smollett abban kereste e regények legfőbb érdemét, hogy az
írásműveknek egészen új műformái. Kétféle értelemben is: mint erkölcsös-
és mint levélregények. Hatásuk elér Voltaireig és Lessingig, másfelől
Rousseau _Nouvelle Heloise_áig.
Walter Scott azt írta Richardson életrajzában, hogy ő rántotta le a
regénybeli mesés királyfiak merev álarcát s addig elburkolt arcukat ő
árnyalta ki az élet színeivel. De azért alakjai még erkölcsi szabályok
példái maradtak, akiket nem egyéniségük hajt, hanem az író vezet.
Az élet egész össze-visszaságát, rossznak és jónak egybetorlódását Henry
Fielding (1707–1754) tudta először összebogozni alakjai lelkében. Ő nem
egy csendes comptoir kis ablakán át nézte a világot; legaljáig ismerte
az életet, minden szenvedélye végig szántott lelkén. Volt víg etoni diák
s mikor a szegénység onnan elkergette, felcsapott színigazgatónak
Londonban, aki könnyedén odavetett bohózatokkal kereste kenyerét, többek
közt a Hüvelyk Matyi történetével. Azután jogot tanult a Templeben,
közben röpiratokat és regényeket írt s mint békebíró halt meg. Az emberi
természetnek majdnem minden vonása megvolt benne: jószívű a
könnyelműségig, vidám a léhaságig. Mikor házassága és valami örökség
révén vagyonhoz jut, három év alatt elveri; de azután is tökéletesen
boldog, ha valamelyik lebujban egy darab húshoz jut vacsorára. A maga
életét rajzolja _Amelia_ (1752) c. regényében, mikor Amelia összekészíti
szerény kis vacsorájukat s dobogó szívvel várja férje hazajöttét, az meg
ezalatt újabb bánatot hoz a fejére. Ebben a regényben feleségét
gyászolta el, akit lelkéből szeretett. Hónapokig együtt siratta
szolgálójukkal, azután feleségül vette ezt. Természetes, hogy ez az
ember nevetségeseknek találta a Richardson erénybábjait. Tulajdonképpen
azért fogott tollat, hogy azokat kiparodizálja. Nem az erényt gúnyolta
ki, csak az erényesség affektálását. Képmutatóknak tartotta a túlságosan
erényes embereket s a _Tom Jones_ Blifiljében megmutatta, mennyi
gonoszságot takar az álszenteskedés. Gyönyörködik az emberi
fonákságokban, jóízűen nevet rajtuk. Tom Jones kitöri a karját, Square
maximákkal vigasztalja, hogy a gondolkodó ember egykedvűen tűri a
fájdalmakat; beszédközben azonban megharapja a nyelvét s tüstént
kiloccsan belőle egy pár káromkodás.
Ment volt minden mellékes céltól, pusztán az emberi természet rajzában
találta kedvét s abban kereste az olvasóét. _Tom Jones_ első fejezetében
azt mondja: «Amit itt feltálalunk vendégeinknek, semmi egyéb, mint az
emberi természet… A válogatósak, félős, azt vetik ez ellen, hogy ez
közönséges és mindennapi; hiszen mi más a tartalma valamennyi regénynek,
elbeszélésnek, színdarabnak és versnek, amelyek megtöltik a
könyvesboltok kirakatait? De hány pompás eledelről kellene az
epikureusnak lemondania, ha ezen a réven visszautasítana minden köznapit
és közönségest, csak mert hasonló elnevezésű fogásokat a legutolsó
lebujokban is találni. S csakugyan, az íróknál éppen olyan ritkán
találni igazi emberi természetet, mint a boltokban valódi bayonnei
sonkát és bolognai kolbászkákat». S hátrább (X. könyv. I. fej.) azt
mondja az emberi jellemekről: «Okosnak sem tartom, ha angyali vagy
ördögi alakok szerepelnek a költeményben, minthogy láttukra az embert
hamarább aggodalom és szégyen fogja el, mintsem hogy példát venne róluk.
De alapjában jó embereknél a hibák és vétkek annál szembeötlőbbek, mert
kirínak erényeik közül s láthatjuk, hogy ezek a hibák mennyi bajba
keverik e szeretetreméltó jellemeket».
Ezekben a sorokban Fielding maga jellemzi magát. S munkái pompásan
megfelelnek elveinek. Abraham Adams a legderekabb alakja s Thackeray azt
a regényét nézi legtöbbre, amelyben ez a becsületes pap, a wakefieldinek
előképe, a főszemély: _The Adventures of Joseph Andrews and of his
friend Mister Abraham Adams_ s mennyi gyarlóságát ismerjük meg ennek is.
Fielding nem teszi alakjait a jómód üvegburája alá; kiűzi őket az
életbe, a kocsmák borgőzébe, az országutak szennyébe, nélkülözések és
gyarlóságok közé; ott válik el, hogy milyenek. Mennyi ütleget kap az ő
kedves lelence, _Tom Jones_, amíg elnyeri a Squire Western leányát. A
realitás iránt való kitűnő érzéke révén vált Fielding a realista regény
atyjává s a legnagyobb regényíróvá Dickens előtt. Regényeit ma is
olvassák s egy pár erős neveletlenséget nem számítva, most is
gyönyörűséggel.
A korszak hű képét adja ez emberöltőnek több más írója is, de az emberi
léleknek ilyen pontos és könnyed rajzát nem találni sem Smollett, sem
Sterne munkáiban. Tobias Smollett (1721–71) annyira a valószínűség után
veti magát, hogy minden története egy-egy darab valóság; a nevek nála
egytől-egyig álnevek, melyek őt magát leplezik. _Roderick Random_ja
hajóorvos, mint ő volt s tengeri kalandjai és szerelmi története az író
tulajdon életéből valók; az _Előkelő hölgy emlékezései_ a _Peregrine
Pickle_ben épp ilyen hitelesek, lady Vane írta ezt a részt s vétette fel
jó pénzért a kapós író regényébe. _Humphrey Clinker_ útileveleit az ő
saját skóciai útjának emlékei teszik elevenekké. Mindezen regényeiben s
_Fathom_ morális és _Sir Lanncelot Greaves_ kalandos történeteiben is,
frissebb és leleményben dúsabb elbeszélő Richardsonnál; a lélekrajz
élethűségében nem messze marad Fielding mögött. De Fielding emberei
szeretetreméltóbbak s jobbak is, bár a francia kritikusok már róla is
azt mondják, hogy «a bő aratásból, melyet tele kézzel hoz, kifeledte a
virágokat». Nyersek és illetlenek az ő emberei s erős és durva
természetük annyi kalandon tombol át, amennyi, ha őket nem is, az
olvasót bizonyára kimeríti. Nyers őszinteség dolgában közeli rokona
Hogarth a maga reális rajzsorozataiban.
Finomabb elemző Laurence Sterne (1713–68). Egyszerű falusi lelkész,
vérköpős beteg ember, akinek az élet csak egy gyönyörűséget engedett
meg: a szemlélődést. Ebből aztán ki is vette a részét. Szeretetreméltó,
meleg kedélyű író, akinek a közelében jól érezzük magunkat; azok az apró
illetlenségek, melyeket itt-ott elkövet, a kor rovására mennek. Munkái
nem is egyebek örökös megfigyelésnél; mind csupa ötlet és megjegyzés; az
író elmésen társalog, szórakoztat és lebilincsel, de a regény áll, sőt
alig indul meg. _Tristram Shandy_ban a hős csak a harmadik kötetben jő
világra s a hatodikban adják rá az első nadrágocskát. Ez lett volna a
világ legterjedelmesebb életrajza, ha ebben a tempóban egyáltalán
elkészülhetne. Lassúságán látszik, hogy a maga gyönyörűségére ír. Egy
kissé mindig azok pártján van, akiken nevet s közel van hozzá, hogy
hálás legyen azok iránt, akik másoknak egy mosolyt ajándékoznak. Minden
alakja oly rokonszenves, mint Yorik, a lelkész, akiben magát rajzolta,
de a legkedvesebb egyéniség könyveiben: az író maga s nincs okunk valami
nagyon bánkódni azon, ha alakjai nem jutnak tőle szóhoz. Mint az embert,
a természetet is úgy figyeli meg; az _Érzelmes utazás (Yorik’s
Sentimental Journey)_ címében ő faragta a rá nézve annyira jellemző
szót: sentimental. Könyvében az út érzelmek közt vezet, amelyek Francia-
és Olaszország természeti szépségeiből sarjadnak. Pompás apró
hangulatképek, kis genreképekkel tarkítva. Ennek a könyvének vége is
van, éppen mert csupa apró skizzekből áll, amelyek akárhol
abbamaradhatnak.
Ezek az írók, Fieldinget kivéve, ma már csak nevek az
irodalomtörténetben. De maradt fenn ebből a korból egy kis regény, mely
ma is ott forog az olvasók kezén. Népszerűségre kiállja a versenyt
Robinsonnal, érték dolgában a legkitűnőbb elbeszélés Dickens előtt.
Oliver Goldsmith (1728–1774) regénye ez: _A wakefieldi pap_ról _(The
Vicar of W.)_.
Meséjét összefoghatni egy pár mondatban. Egy jámbor lelkész családja
örömest veszi a fiatal földesúr látogatásait. Az úrfi elcsábítja a
nagyobbik leányt, álpap előtt feleségül veszi, azután elhagyja. A leány
testvérbátyjának egy indiai ezrednél szerez helyet s a szükséges pénzt ő
hitelezi az apának. E réven azután az ellene támadó apát az adósok
börtönébe juttatja s azalatt elraboltatja kisebbik leányát is, akit
azonban a családnak egy régi szegény ismerőse megment. «Legyünk
törhetlenek s a szerencse végre hozzánk hajol» – mondja az egyik fejezet
címe, amelyben csakugyan jóra is fordul a csüggedetlen papnak és
észretérő családjának a sorsa. Kiderül, hogy az élvhajhász úrfi esküvője
Oliviával igazi házasság volt egyik cinkosa cseléből, aki e bűn
tudójaként akart pénzelni az úrfitól; a kisebbik leány megmentőjéről
kiviláglik, hogy a csábítónak nagybátyja, dúsgazdag baronet, aki most
feleségül veszi a leányt s kiváltja ipát a börtönből. Az Indiából
hazajött fiú, kit a csábító börtönbe juttatott, mikor huga gyalázatáért
párbajban akart bosszut állni, elveszi régi szerelmesét, az úrfi
mátkáját.
E kis mesében sok a képtelenség; de az író maga azt mondja rövid
előszavában: «Lehet a könyv mulattató, ha sok hibája van is és lehet
unalmas egyetlen képtelenség nélkül». Az egész úgy van összeállítva,
hogy az erkölcsi intelem és tanluság minél hatásosabb legyen. Minden
fejezetnek megvan a maga tanulsága. Mikor az úrfi jövedelmező állások
ürügye alatt a leányokat Londonba szeretné csalogatni, de terve
szerencsére füstbe megy, Goldsmith előre azzal az axiomával kereszteli
meg e fejezetet: «Látszólagos balesetek valóságos áldások lehetnek».
Ilyen erkölcsi axiomákkal szolgál valamennyi szakasz. A párbeszédekbe is
vitatkozások vannak szőve az angol szabadságról, az irodalomról, a
börtönökről, a törvényekről, melyek büntetni akarnak, nem javítani.
Maguk az alakok erkölcsi mintaképek. A családfő azt tartja, hogy a
becsületes ember tartozik honának hasznot hajtani, derék emberek
felnevelésével; ezért házasodott meg. Hitvesét úgy választotta ki, mint
ez az esketőruháját, nem a külcsínnal, hanem jóságával gondolva.
Felesége jó gazdasszony, gondos anya; ő a ház feje; ő szeleteli fel a
húst, közben elmondja minden tál históriáját. A gyermekek az ő szemükben
a hazának adott ajándékok, akiknek kötelességök szüléiket ebéd után
énekkel vidítani; a fiúk a gazdaságban segítenek. Az apa maga «a világ
három legnagyobb hivatását egyesíti: lelkész, férj és családapa». Még
pedig milyen férj! Előre megírta s berámázva a kandallón tartja neje
sírversét. Apának is ilyen: ha marka üres, bő tanácscsal ereszti világgá
nagyobbik fiát. Életének minden percében lelkész. Midőn megtudja, hogy
leányát megszöktették, elátkozza a csábítót. «Bocsásson meg az ég nekem
s neki, amiért ezt tettem», teszi hozzá nyomban. Mikor a börtönbe
hurcolják, megdorgálja azokat, akik ki akarnák szabadítni; a tömlöcben
vallásos tanításokat tart rabtársainak. Jámborsága néha majdnem
túlságos, de mindig őszinte. A lelkész és polgár tökéletes mintaképe az
öreg Primrose, akiben atyját rajzolta Goldsmith. Goethe lelkesülve
beszél ez alakról s e csöndes, elégedett életről a _Dichtung und
Wahrheit_ban.
Ez a regény mintája minden későbbi angol regénynek. Az erős erkölcsös
érzés, az elvetemült gazemberek s a derék, vallásos, tűrő jók,
szerencsétlenségeik, türelmök és diadaluk meg van minden angol
regényben. Goldsmith jellemzési módja is átszállott utódaira. Az angol
józanság, a pontos megfigyelés jut itt szóhoz, hogy divatba hozza az
élethű realizmust.
Hányt-vetett életén át, mely szinte a Primrose György életére
emlékeztet, Goldsmith mindennel megpróbálkozott: de színdarabjai
megbuktak, görög, római és angol történelme nem keltett figyelmet,
természetrajza befejezetlen maradt. Két költeménye _(The traveller, The
deserted village)_ komoly becsű munka, de egymagukban nem szereztek
volna hírt írójuknak. Mint Manon Lescaut története a Prevost abbéét, úgy
tartja fenn az ő nevét kis regénye, mely hű képe az angol népnek,
mintája az angol családnak, dicsérete az angol erkölcsnek.
Az angol regény, éppen mert tulajdonságai a nemzeti jellemből sarjadtak,
mindig az maradt, ami akkor volt: nem fordult el sem a köznapi élettől,
sem a józanságtól, sem az erkölcstől.
Külföldön a regény útja kettészakad; az egyik a külső világ
megfigyelése, az életviszonyok vizsgálata felé halad s a naturalismus
révében köt ki; a másik a belső emberbe fúrja bele magát, lélektani
eszközökkel dolgozik s az analysisben leli gyönyörűségét. Mindegyik utat
keresztezik a tudományok és eszmeáramlatok, a regényíró lélekbúvár és
szociológus, történetíró vagy az erkölcsök kritikusa, a regény pedig a
korszak encyklopaediája. Ezek az utak Angliában nem szakadnak úgy külön,
mint egyebütt.
Az író levetheti a mindennapi élet zubbonyát, fürkészhet kivételes
jelenségeket, lehet világfelfogásában arisztokrata s ha kedve tartja, a
képzelet lovagja, mindez csak egyéniségét jellemzi, nem a műfajt.
A külső és belső élet rajza egybefonódik náluk s jórészt ennek
köszönhetik íróik, hogy hírnevüket nem sodorják el a korszellem változó
divatai. A régi classikus regények nem kopnak ki a könyvtárakból a
regényírás classicus századában sem, melyben az angol közönség Scott,
Dickens, Thackeray műveiben gyönyörködhetik.