A színpadon hamarább gyengült meg az idegen hatás, mint a versben. A
hármas egység ugyan erősen tartja magát és sok görög hős jön-megy a
színpadon, de a verssorok végéről lepattog a rím, a gondolatot nem
fejezik le minden második sor végén, hanem kedvére hagyják kószálni a
szabad jambusokban. A szóáradat nem csörgedez csupán azért, hogy a
sorvégző jambusnál nagy harsogással rímekbe csapódjék széjjel. A darabok
ezentúl nemcsak szabályosak, hanem tartalmasak is; nem eresztik el az
olvasót tanulság és erkölcsi prédikáció nélkül. Dryden is azt tanította,
hogy a szenvedélyeket a tragikus példák s azok tanulsága tisztítja meg,
de leckéi csak ódon közmondások voltak, amilyet százat lehet kiolvasni
egy eseményből. Orániai Vilmos és Anna királyné koráról a följegyzések
csupa jót mondanak s ez a közerkölcsösség adhatott súlyt Richard
Blackmore (1695) és nagytiszteletű Collier Jeremiás (1698) a színház és
a színdarabok erkölcstelensége ellen írt röpiratainak. Nemsokára Anna
királynő eltiltja a vallásba vagy jó erkölcsbe ütköző darabok előadását
s az álarcos színházlátogatást.
A régente oly igen szapora házasságtörések és királygyilkosságok közül
egy sem marad többé büntetlenül. Ha egy asszony urának holt hírét
hallva, apósának gyűlölködése elől más férjhez menekül, mint a Thomas
Southerne (1660–1746) darabjában: _The fatal marriage_, a férj most
okvetlen előkerül s kegyetlen véráldozat mossa le a bűntelen
paráznaságot, csakhogy az író végül odakiálthassa: Kegyetlen apák,
tanuljatok megbocsátást! Ha egy királyné most a halálba kergeti idősebb
mostoha fiát, tulajdon gyermeke meggyűlöli, mert Nicolas Rowe _(The
ambitious stepmother)_ nem érheti be olyan külső igazságszolgáltatással,
mint a _Ferrex és Porrex_ szerzője. Rowe (1673–1718) _Szomorú
feleségé_ben egy feleség minden kisértésen át hű marad urához. Mikor ez
hazatér, vágytársa, a király, börtönbe veti, de egy fölkelés
kiszabadítja, mert «Az erénynek sohasem kell kétségbe esni», mint ez a
mese mutatja.
A classikus kor valamennyi darabja közt formai és erkölcsi tisztaság
dolgában legkiválóbb Addison _Cato_ja. Cato az erény, önmegtagadás,
jellemszilárdság maga.
Uticában van s el van szánva, hogy utolsó lehelletéig védelmezi a
szabadságot. Cæsar közeledik. Cato szobájába megy, egy karddal és Plato
értekezésével a lélek halhatatlanságáról s többé nem jő ki onnan élve.
Nem csupán a forma, ez a cselekmény is maga a tisztaság. Mellékalakjai
és epizódjai is. Cæsar követe Cato elszántságának láttára könnyezve tér
vissza. A numida királyfi, Juba szerelme Marciához, olyan tiszta, mint
egy márványrelief alakjaié. Szeretik egymást, de Sempronius is szereti
Marciát. Jubának öltözve, hozzá lopózik, az igazi Juba ezért megöli s a
leány keservesen elsiratja, mert Jubának hiszi, Juba meg ebből látja
csak Marcia hű szerelmét, akit haldokló apja rája bíz.
Emberek ennél erkölcsösebbek már nem lehetnek. Pope szerint Catót nem
csodálhatták úgy annak idején Rómában, mint most Angliában; a franciák
maguk is Corneille darabjai mellé sorozzák ezt. Éppen az mutatja ennek a
kornak jobb erkölcseit, hogy ezt a darabot harmincöt estvén át adták
megszakítás nélkül. Csakhogy e sikerben része volt a politikának is. A
toryknak szinte abszolut hatalma idején a whigek mindent elkövettek,
hogy népszerűvé tegyék a népszabadságnak a dictátorság ellen szegülő
nemes bajnokát. A tory párt vezére pedig, Bolingbroke, tüntetőn
magasztalta a darabot s páholyában ötven guineával ajándékozta meg
Boothot, a Cato személyesítőjét. Csak ez az egy nem volt egészen tiszta
ebben a darabban: a sikere.
A vígjáték mélyen zuhant volt a fertőbe, hát nehezebben is emelkedhetett
ki. Hiába volt az első írók jó szándéka, akik megszívlelték a Collier
intelmeit, egyelőre vissza kellett térniök a régi fajta borsos
tréfákhoz. George Farquhar (1678–1707), egy hányt-vetett ir ember,
akinek oda kellett hagynia a színpadot, mert szerepe tüzében megfojtott
egy színészt, aztán meg szegénysége miatt kénytelen volt eladni tiszti
rangját, végül színdarabírónak csapott fel s olyan darabokat próbált
írni, amelyek szerencsés leleményökkel, fordulataikkal, ötletes
párbeszédekkel kötnék le a közönség figyelmét, anélkül, hogy
nevetségessé tennék az erényt s aljassággal mulattatnák a nézőt. Egy pár
darabja _(Love and a Bottle, The constant Couple, Sir Harry Wildair)_,
csélcsap fiatal emberek megjavulását és boldog családi életét rajzolják.
Előszavaiban el is mondja, mekkora gonddal volt arra, hogy a nők ne
piruljanak. De ha nem pirultak, nem is mulattak s Farquharnak vissza
kellett térni az örökségvadászókhoz és nőcsábítókhoz (The beaux
Stratagem).
John Vanbrugh (1666–1726) azonban megmaradt a jobb úton. Legjobb
darabjai, _The Relapse or Virtue in danger_ és a _Provoked husband_, az
erény diadalával végződnek. Az első egy asszony ingadozását rajzolja,
aki végre is megállja helyét; a jellemzésben és a helyzetekben egyaránt
annyi ügyesség van, hogy e mesét Sheridan is kölcsönvette _(Trip to
Scarlborough)_, Voltaire iratai közt pedig ráakadtak a fordítására
_(Comte de Boursoufle)_. A másik sem lehet még el egészen valami
sikamlósság nélkül: míg egy előkelőségre vágyó feleségétől agyongyötört
apa Londonban állás után futkároz, a leányát kicsi híján elcsábítja egy
semmiházi, a fia pedig majdnem elvesz egy nem feleségnek valót. De még
minden jóra fordul s e jobb befejezésekkel jobbra fordul a sorsa magának
az angol vígjátéknak is.
Ezt a darabot Colley Cibber (megh. 1757) fejezte be, aki önéletrajzában
azzal dicsekszik, hogy az ő darabjai voltak az elsők, melyek kimélték a
házasélet tisztaságát s a nézők jó erkölcseit.
Olyan erkölcsössé, amilyen ebben a korban a tragédia, Steele tette a
vígjátékot, az Addison barátja. Thackeray azt mondja róla, hogy hosszú
idő óta ő mutatott először tiszteletet a nők és a női erkölcsök iránt.
Csak négy darabot írt, de ez a négy erényessé tette az egész angol
színpadot. _The funeral or Grief à la mode_ (1702), _The tender husband
or the accomplisted fools_ (1703), _The lying lover_ (1704), _The
conscious lovers_ (1721) a címök s már ezekből is kitetszik szatirikus
vagy erkölcsdicsérő tartalmuk. Nem minden porcikájuk valószínű. A
_Funeral_ban egy lord, akivel élvvágyó felesége kitagadtatta fiát,
tetszhalottan, később magához térve nézi végig az özvegy hamar
uraskodását; a _Tender husband_ férfinak öltöztetett régi szeretőjével
kémlelteti a feleségét. Bizony bohózatos ez, de Steele nem is törődik
egyébbel, csak egy-egy jellemmel és egy pár helyzettel, amelyből
kiolvashatja a tanulságot.
Olyan erős a Steele hatása, hogy még a zsiványdarabok is erkölcsösek
ezentúl. A John Gay (1688–1732) _Koldus operá_ja (_The beggar’s opera_
1728) tele van Macheathnek, az elegáns rablóvezérnek s a nők
kegyencének, szeretkezési és egyéb aljasságaival, kétszer börtönbe is
kerül; először kiszabadítja a porkoláb leánya Lucy, akinek házasságot
igér; másodszor azonban már az akasztófa várja, mikor Lucyn kívül még öt
más asszony is eljön börtönébe, elsiratni s legtöbbjük gyermeket is hoz
a karján. A kétségbeesett zsivány maga kiált hóhér után, aki azonban
kegyelmet hoz neki, mire a lator hites feleségének a karjába dől s az
erény és a család itt is győzedelmeskedik. Ez volt ennek a kornak a
legnépszerűbb színdarabja, az első opera. Gay ki akarta figurázni a
divatos olasz operát, dalokat énekeltet darabjában s átszövi azt a régi
népdalok gyönyörű melódiáival, amelyek kedvéért ma is élvezettel
hallgatják a darabot. A másik nyitja hatásának az volt, hogy tele van
politikai célzásokkal. Minden bűn és gazság a Walpole minisztériumra
mutat. Csoda, hogy megtűrték ezt a darabot a színpadon; csak a
folytatását, _Polly_t, tiltották el.
A vígjáték ezzel odáig jutott, mint a tragédia: nemes példái és keserű
gúnyja a politikai életet illették. A színpad szószék lett, ahonnan
erkölcsi példák és feddések hangzottak.
Világos, hogy a vígjáték nem fejlődhetett ide egymagától; segítette a
szabad sajtó, a politikai hírlapok s különösen azok az erkölcsi
folyóiratok, amelyeket azok alapítanak és írnak, akik az erkölcsös
irányt bevitték a vígjátékba és a tragédiába: Steele es Addison.