Oraniai Vilmos a politikában megtörte a francia beavatkozást, a
sajtószabadság szárnyat adott a gondolkozásnak; Boileau hatalma azonban
erősebb és szívósabb volt a XIV. Lajosénál. Ennek a kornak a
legcsodáltabb költője, Alexander Pope, abban az esztendőben született,
mikor Orániai Vilmos kikötött Angliában (1688). Ötvenhat esztendeig
dolgozott szakadatlanul s mindvégig éppen olyan sérthetleneknek tartotta
a francia classicismus szabályait, mint mestere, Dryden. A verstan és
műforma szabályaiban való jártasság, tanult elmésség és elegáns modor,
szerencsés költői szólásformák bő szótára és alkalmas fordulatok
gyűjteménye volt az, amit a költészethez szükségesnek tartott. Úgy
tanulta a versfaragás mesterségét, mint más a szépírást. Gyermekkorában
azzal mulatott, hogy rendre utánozta Chaucer, Spenser, Dryden verseit s
fordított Statiusból és Ovidiusból. Végigolvasta a legjobb kritikusokat,
a görög, latin, angol, francia költőket eredetiben, az olaszokat
fordításban. Nem is volt egyébre való, mint szobai életre és tanulásra.
Mindössze négy lábnyi magas kis nyomorék volt; derekát vászonba kellett
csavarni, hogy egyenest ülhessen; lábára háromszoros harisnyát húztak,
hogy valami formája legyen. Olyan kopasz, hogy nem lehet el sipka
nélkül. Meglett korában magas gyermekszékre kell ültetni az asztalnál.
Egészen rendes dolog, hogy az ilyen ember tehetsége révén akar kitűnni.
Tizenkét esztendős korában egy tragédiát ír az _Ilias_ után és ódát a
magányhoz. A következő két esztendőben négyezer kiráspolyozott verssort
illeszt egymás mellé egy eposzban. Tizenhétéves korában átjavítgatja a
hetven éves Wicherley verseit; ennek kértére olyan szigorú, hogy azt
végre is kihozza sodrából, ámbár nagyon örvend a kicsiszolt
verssoroknak. Huszonegy éves korában tankölteményt ír a kritikáról
_(Essay on criticism)_. Szünet nélkül dolgozott, összegyűjtött munkái
tíz kötetre mennek. Swift csúfolgatja, hogy soha sincs érkezése
beszélgetni, mert mindig valami költői terven jár az esze. Johnson pedig
azt beszéli, hogy társalgás közben minden valamire való gondolatot vagy
találó kifejezést, amelyet hallott vagy mondott, nyomban följegyzett.
Éjjel is fel szokta költeni a gondját viselő asszonyt, csak hogy egy
ötletet se veszítsen el. Fáradhatatlan volt a másolásban; sokszor évek
múltán visszakérte leveleit, hogy átnézze és simítson rajtok.
Nem is való volt másra, csak ilyen irodalmi ékszerésznek, aki
kifejezések filigrán kiesztergályozásával pepecselget. Nincs fordítás,
mely fogalmat adhatna erről a szabatosságról. Az is a címe az
irodalomtörténetben: the prince of rhyme. Fizikuma stíl-aprólékoskodásra
ítélte; még tárgyait is az határozta meg. Az életet nem ismerte;
szenvedélyek nem fértek abba a satnya testbe. A francia classicismus
hideg, leíró idylljei, magyarázó tankölteményei és elmés levelei vagy
csipkedő szatirái voltak az ő tehetségéhez illő mintaképek, amelyeket
sikerrel utánozhatott. Nem igen indul el határozott minta nélkül.
Pásztori költeményeiben (_Pastorals_, 1709) erősen felhasználja
Vergilius Eclogáit és Spensert. De minden kimért, hideg és szabatos lesz
nála; Heloise levele Abelardhoz egy képekből és leirásokból szabályos
rendbe rakott máglya, melyet az író sajnál felgyujtani a szenvedély
tüzével. Négy énekes nagy tankölteménye az emberről, az _Essay on man_
(1734), Milton nyomán járó theodicea, mely érveit, mint Lessing
kimutatta, Shaftesbury és King érsek munkáiból veszi. Még legjobb
munkája, _A fürtrablás_ (_The rape of the Lock_, 1712) közben is
gondolt, legalább egy kissé, valamire: a Boileau _Lutrin_jára. Ez víg
eposz, melynek tárgya az az eset, hogy lord Petre lecsippentett egy
fürtöt a miss Arabella Fermor hullámos szép hajából. Nagy háború lett
ebből a két család közt. Egy közös barátjuk ajánlotta ezt a thémát
Popenak s célt is ért abban a reményében, hogy a rablás kifigurázása
összebékíthetné a haragosokat.
Pope pompásan nagyította az esetet. Négy énekes eposz lett belőle,
részletes expositióval, amelyben Belinda – ez itt a neve Arabellának –
felöltözik, hogy hajókázni menjen a Themzén. Víg mulatság ez, csak a
Belinda védőszelleme sejt valami veszedelmet. S a lord csakugyan ekkor
teszi fel magában, hogy el fog orozni egy fürtöt Belinda hajából. S
estve egy társaságban meg is teszi, bár sylphek, manók, nymphák
védelmezik. Követek járnak visszakövetelni a drága zsákmányt, de hiába.
Erre Belinda barátnőivel és szolgálóival harcot kezd a férfiak ellen,
Csokonai _Dorottyá_jának elkeseredett harcát. Az istenek is
beleavatkoznak a háborúba s végtére Zeus az égre szegzi az elrablott
fürtöt, a csillagok közé.
A nagy eposzok hatalmas gépezete csikorog itt, egy tréfa körül,
előhordva sülyesztőkön a mythológia nympháit s repülőgépen az isteneket,
hogy harcot álljanak egy semmiségért, minek komoly előadása közben
torz-ötletek bugyborékolnak föl, magukat viselőseknek képzelő
férfiakról, leányokról, akik azt hiszik, hogy palackok és dugók után
kiabálnak. A nevetségig tökéletes forma: ez volt az, ami Pope
tehetségének éppen kapóra jött. Nincs más munkája, mely vetekednék
ezzel. Epésebb szatirája, a _Dunciade_, melyet Lewis Theobald ellen írt,
aki megtámadta Popenak csakugyan felületes Shakespeare-kiadását s melyet
később egy másik támadója, Cibber ellen fordított, többet ártott
Popenak, mint támadóinak. Pope csakugyan olyan nagyra tartotta magát,
hogy átalta idejét a nyers Shakespeare gondos kiadására fordítani s nem
ereszkedett le a megromlott szöveg pontos kritikájáig.
Nem volt több kimélettel Homeros iránt sem, mikor az _Ilias_t s az
_Odysseá_t fordította. Naiv stílusát szónokivá cicomázta fel, az egészet
rímes pentameterekbe törte át s azon volt, hogy a Dryden tanácsa szerint
úgy beszéltesse Homerost, amint akkor beszélne, ha Angliában és a Pope
korában élne. A nagy philológus, Bentley, meg is adta neki: «A költemény
nagyon csinos, Pope úr, csak ne nevezze Homerosnak». És mégis nagy
érdeme van ennek a fordításnak: kifogástalanabb, tisztább, szabatosabb
nyelvet nem ismer az angol költészet. Annak idején azt is vitatták, hogy
ez a fordítás többet ér az eredetinél és Johnson is ehhez a párthoz
tartozott. Oly elterjedt volt ez a két fordítás, hogy hatezer font körül
jövedelmezett Popenak; ezen a pénzen vette twickenhami villáját. Ő maga
mondja az _Essay on criticism_ben: «Ítéletek gyakran különbözők, miként
egymástól órák térnek el», de abban semmi kétség, hogy bárki bármint
vélekedjék is Pope munkásságáról, azt senki sem tagadhatja, hogy nyelve
kifogástalan s minden egyes verspárja műremek. Byron egyik levelében azt
írta róla Moorenak: «Nevezze ön Shakespearet és Miltont pyramisoknak, ha
kedve tartja; én többre nézem a Theseus templomát és a Parthenont
akármekkora téglahegynél». Ez persze túlzás; de Popenak többet ér a
Byron tévedése, mint a mi igazságunk.
Pope tehetsége és sikere hosszú időre példa volt: azok a műfajok
virágoztak, amelyekhez ő adott mintát. Matthew Prior (1664–1721)
tankölteménye, _Salomon_, szatirái Dryden és Boileau ellen, forma és
hang dolgában Pope mintáira ütöttek; szerelmesei, _Henry and Emma_, ő
hozzá jártak iskolába. Legtehetségesebb tanítványa, az orvos Akenside
(1721–70), az ő rendes hősi verseiben írja meg tankölteményét a képzelet
gyönyörűségeiről _(Pleasures of Imagination)_, Addison egy értekezése
nyomán; John Pomfret (1667–1703) Pope módján puhatolgatja a boldogság
útjait _(The Choice)_. Leghamarabb a pásztorok népe szabadul fel Pope
kormánypálcája alól. John Gay (1685–1732) már azzal dicsekszik
eclogáiban _(The Shepherd’s Week)_, hogy az ő pásztorai nem
tilinkó-billegetéssel töltik az időt, hanem kévét kötnek s nem
myrtus-bokor alatt hűselnek, hanem a sövény árnyékában. A skót James
Thomson (1700–1748) már csak a műformákat kölcsönzi Popetól; de
érintetlenül csupán az allegorikus tankölteményt hagyja, amilyen a
szabadságról szóló verse meg a _Tunyaság vára (The castle of
Indolence)_, amelyben egy varázsló várába csalogatja dőzsölni a népet,
de azután a megbánás tornyába veti őket s hiába jő megváltásukra a nemes
lovag, the Knight of Arts and Industry, már erőtlenek a szabadulásra. A
négy évszakot festő verseknek _(The Seasons)_ már csak a hátterében
sötétlik Pope szürke _Windsori erdeje;_ ez a természet nem hideg kép
után készült rézkarc, minden csupa mozgás és élet itt, minden sor
egy-egy personificatio. Egyszerű eleven vonásokkal van belerajzolva a
tájképekbe az állatok, kivált a madarak élete. A leírásokba beleolvad az
író elegikus kedélye. A sorok alatt érzés áramlik, amely nem kanyarodik
vissza minduntalan a rím kedvéért. Az érzés és a gondolat kormányozza a
verset s Thomson, Alfréd királyról szóló egyik gyönge darabjában, már
meg tudja írni azt a nemzeti dalt, amelyet a hazafiság szenvedélye repít
előre, amely a szívvel egy ütemre lüktet s amelyet ma is énekel egész
Anglia: a _Rule Britannia_t!
Egy másik költő is ilyen réven lett érdekes és népszerű. Edward Young
(1681–1765) ez, II. György udvari papja. Ő is mankón indult el: gyönge
színdarabjaiban a régi nagy drámaírókat utánozta, az utolsó ítéletről és
a vallás erejéről írt tankölteményeiben meg szatiráiban Popet. Egyszerre
nagy csapások érték: meghalt a felesége, leánya és ennek a vőlegénye. A
fájdalom elragadta Youngot, bánata átfeketéllett terjengő versein. Nyolc
hosszú költeményben írta le éjszakai vívódásait s a kilencedikben a
vigaszt (_The Complaint or Night Thoughts_, 1743). Az emberi élet
szomorúsága és a hit vigasza áradoz e versekben; az egészben csakúgy
nincs fejlődés, mint a Thomson leírásaiban, mégis kapós volt a könyv,
mert hosszú idő multán a szív mélyéről csendül fel egy hang, az utánzás
és keresettség korszakában megszólalt egy igazi érzés. Young
önkénytelenül fedezte föl a természetességet, ha a stilusban nem is,
legalább érzésben, de megbecsülte a talált kincset. Egy kis
elmefuttatást írt _On original composition_, azt vitatva, hogy a
természetet kell utánozni, nem a könyveket; Shakespeare, a legnagyobb,
csak két könyvből tanult: a természetből és emberből. Young tanulmánya
1759-ben jelent meg s ebben az esztendőben született Burns.