A Stuartok elűzésével megváltozik Anglia képe. Orániai Vilmosnak alá
kell írnia a Declaration of rights pontjait s ebben király és nemzet azt
a kétoldalú szerződést kötik meg, melyen már Milton szerint is nyugszik
az uralkodó hatalma és a nemzet joga. John Locke (1632–1704) a kész
példából formál elméletet, midőn nagyszerű értekezéseiben: (_Two
treatises on civil government_, 1690), azt fejtegeti, hogy király és
nemzet közt kétoldalú szerződés áll fenn, mellyel a nép a felségjogot
átruházza a királyra, aki viszont kötelezi magát, hogy hatalmát a
törvények és jogok megvédésére fogja használni.
Locke maga is hasznát látta az egyezségnek: a politikai és vallási
üldözések megszüntével ő is hazatért Hollandiából, kiadta leveleit a
vallási türelem dolgában s 1670-ben nagy munkáját az emberi értelem
vizsgálatáról: _Essay on human understanding_. Ez a könyv szabadította
fel az emberi értelmet a carthesiusi «velünk született fogalmak», innata
ideák alól. Locke azt vallotta, hogy az értelem tiszta lap, tabula rasa,
melyre ismereteinket a tapasztalás rója fel: a külső érzéklés
(sensation) és a belső észrevevés (reflection). Az ismeretnek nincs más
útja, csak amely érzékeinken át vezet.
Locke munkásságából háromfelé visz út. Sensualismusa éppen olyan biztos
utat tör a megismerésnek befelé, mint Bacon a külső világ felé. Ezen az
úton jelenik meg azután David Hume (1711–76), aki még szűkebb határokat
szabott a megismerésnek. Közelebbről vizsgálva az érzéklések
összekapcsolását és a fogalmak genezisét: észreveszi, hogy két dolognak
csupán hasonlóságáról vagy különbözőségéről, egy időben vagy egy helyen
való együttlétéről lehet biztos ítéletünk, oki összefüggésüket azonban
nem láthatja át az értelem; két dolognak rendszerint való egymásra
következése csupán a gyakori tapasztalat nyomán kifejlődött szubjektiv
meggyőződésünk, amelyet átviszünk a külvilág jelenségeire. A másik út az
ő észvallásán át – mert egy angol sem meri megtagadni a vallást, hanem
kiegyezik vele – a deismushoz s ezen át a materiálismushoz vezet. Az
erkölcstannak is új szakasza fűződik – közvetve – Lockehoz. Mikor az
innata ideák házát sámsoni erővel összedöntötte, födél nélkül maradt az
erény. Lord Shaftesbury (1671–1711) fogta ezt pártul, a görögökre
emlékeztető, nemes stilű dialogokban védelmezvén az erényt, mint
erkölcsi szépséget s hirdetve cultusát, az új erkölcs-esztétikát, valami
görögös kalokagathiát, oly korban, mikor a főurak meglehetősen szilaj
életet élnek s lord Chesterfield (1694–1773) sziporkázó levelekben
oktatja fiát a boldogulás alacsony mesterségére s a csábítás
művészetére. Shaftesbury nyomán sokáig összakapcsolják a gondolkozók a
jót a széppel, így Francis Hutcheson (1694–1746), ki mindkettőre
egyforma elégedettségben ismer rá. Ezentúl egyforma mértékben terjed a
moralphilosophia és az erkölcs maga. Csak Bernard de Mandeville pengeti
még egy verses elmefuttatásban _(A méhkasról)_ a rossz szükségességét,
mint ami nélkül a társadalom föloszlanék s a kultura megszünnék, mert a
jó emberek visszahúzódnának a magányba. Mandeville rászolgált volna,
hogy megérje a mai kulturát. A philosophiainál semmivel sem csekélyebb
Locke hatása a politikában. Ő a constitutionalismus atyja. Az ő tana
szerint nyert részt az államban az egész nemzet. Hogy mennyire átment
Locke tanítása az egész nemzet meggyőződésébe, azt legjobban az az
ellenállás bizonyítja, amely meghiúsította III. Györgynek korlátlan
uralkodásra törekvő terveit. Az erős és önérzetes polgárságban
védelmezőre talált az alkotmány s fényes szószólóra Junius leveleiben A
vallási, politikai és philosophiai szabad gondolkodás kimondhatatlanul
sokkal tartoznék Lockénak, ha az igazság tiszteletének nem az volna az
egyedüli módja, hogy eltanuljuk és felhasználjuk.