a) _Eredete. Shakespeare elődei és kortársai._
A színjáték nem idegen mintára fejlett, hanem a maga erejéből, azért
van, hogy e mellett a gyöngéd és erényes költészet mellett olyan izmos
és megtermett a dráma. Ez az utcákon sarjadt ki, hol pünkösd hétfőjén és
úrnapján végigdöcögtek a céhek hatkerekű szekerei. Tenyeres-talpas
tréfákkal és vaskos ötletekkel fűszerezett egyszerű históriák termettek
ezen a vándorló tákolmányon, amilyeneket a színjátszó iparosok fölértek
ésszel s amelyek megrázták és megröhögtették az utca ácsorgó népét.
Mindegyik kocsi zeneszóval jött, megállt az utcasarkon s ha Heródes meg
Kaifás megszolgálta a maga két shillingjét, mentek tovább s jött utánok
a másik kocsi. Az ember egy álló helyében végig nézhette a bibliai
történeteket a világ teremtésétől Krisztus mennybemeneteléig és az
utolsó ítéletig. Minden céh olyan jelenetet játszott, amely
foglalkozásához talált: az ácsok Noé bárkájának építését, a hajósok és
halászok a vízözönt, a szőlőmunkások a kánai menyegzőt, a pékek az
utolsó vacsorát. Minthogy mindegyiket más céh játszotta, kereknek elég
kerek volt mindenik jelenet, de belső csirázás nem zsibongott ezekben a
_mysteriumok_ban, a biblia készen adta a történetet és az alakokat. Az
apostolok és szentek életét feltüntető _miraculumok_ban (Miracle Plays)
volt valamicske jellem- és sorsfordulat, de égi hatalom munkált bennök.
Csak a bibliai jelenetek közé ékelt Interludesben, a _moralitások_ban
(Moral Play) jutott szóhoz az ember belső küzdelme, az erények és bűnök
allegorikus alakjaiban. Henry Medwallnak a XV. század végén az a
szerencsés ötlete támad, hogy a főbűnök enyhébb álnevek alatt adják ki
magukat: a Fösvénység Takarékosságnak, a Harag Férfiasságnak. Az
allegoria leple alatt így venni észre egy-egy emberi mozdulatot.
Nemsokára egészen levetik ezt az erkölcsös mondásokkal tele himzett
palástot, mely bő redőivel elburkolja a test életét. E beszélő fogalmak
még megszólalnak Skelton színjátékaiban (_Magnificence_, 1515) s
elhirdetik a reformált új hit igazságait John Bale (1495–1563) ír
püspöknek isten parancsolatjairól, Keresztelő Jánosról, Krisztus
megkísértetéséről szóló darabjaiban, melyekben a mysteriumok
összeolvadnak a moralitásokkal. Ők fogadják a deszkadobogón az első hús
és vér embert, az első angol királyt, aki meghódítja utódainak a
színpadot: Bale _János király_át (Kynge Johan). Ynglond vidua, a
megszemélyesített Anglia, maga térdel elébe, oltalmát kérve a papok
ellenében. A Lázadás azonban a Hizelgéssel, a Gazdagsággal, a
Törvénytelen Hatalommal szövetkezik s együtt átok alá vetik Angliát.
Bale protestáns dühében megszaggatja bő palástjukat s a darab közepén
egyszerre Langton canterburyi érsek, toulousei Raymond, Pandolfo legatus
s maga a pápa állnak a nézők előtt az iménti allegoriák csuhájában;
széttépett köntöseiket senki sem foldozza össze többé s nem viselik
azokat tovább az angol színdarabokban.
Az allegoriák átköltöznek az udvar mulatságaira, a hol sokáig élnek,
mint jó alattvalók, akik térdet hajtanak őfelségeiknek; a Hold elsápad
erényeik láttán s Vénus meghódol a királyné bájainak. Egy ízlésesebb
korban, mikor Ben Jonson írja az ünnepi alkalmi játékokat és Shakespeare
e játékok gyöngyét, a _Szent-Iván éji álmot_, az allegoriáknak szárnyaik
nőnek, hogy mint nemtők és áldáshozó tündérek röpködjenek a palotában.
Az elszállt allegoriák után a pőrén maradt moralitások is átvándoroltak
a királyi udvarba, általános erkölcsi tanítás helyett politikai
gúnyolódást véve ajkukra (Soties). VIII. Henriknek egy ötletes
muzsikusa, John Heywood (1495–1565) volt a mestere az ilyen
csúfolkodásnak. Hahotát keltő torznép őgyeleg az ő színpadán: a
Szentháromság lábaujjával s más ilyen ereklyékkel csaklizó
kolduló-barátok, lóvá tett férjek, hazugságban versengő fogadkozók. Van
kacagás, mikor a versenyben az lesz a győztes, aki azt hazudja, hogy
életében sem látott türelmetlen, zsémbes fehér személyt (_The four P’s_
= A négy P., alakjai: Palmer, Pardoner, Poticary, Pedlar = zarándok,
búcsúárús, patikáros, koldus). Vagy mikor az asszony férjét küldi el a
papért, kit pástétomra vár, de mikor férjuram is hozzálátna a lakomához,
elpáholják és otthagyják. Szegény eldöngetett már épp elhitetné magával,
hogy ő kergette el amazokat, mikor eszébe ötlik, hogy jó lenne utánok
nézni, hova lettek. _(Johan the Husbond.)_ Mindennek politikai célzata
volt a reformáció idején, de e mókákban Heywood megmintázta egy pár
vígjátékfigurának a torsóját, amilyen ez a rászedett férj is, azóta
annyi vígjáték-férjnek az őse.
Nemcsak az utcán és az udvarnál divatosak a színjátékok: a diákok
Plautus és Terentius darabjait játsszák az iskolákban
(Westminster-Play). Az etoni iskola érdemes vezetője, Udall Miklós
(1506–66), 1540 körül angol darabot adat elő tanítványaival, melyet maga
írt. Ez az első angol vígjáték, a címe _Royster-Doyster_, (kinyomtatták
1566-ban). Kérkedő hőse távoli rokona a Miles gloriosusnak s némiképen
őse Falstaffnak. Nem valami épületesek ezek az első próbálkozások. John
Still (1543–1608) püspök volt, darabját, a _Gammer Gurton’s Needle_t
(Gurton néne varrótűje) a Christ’s College diákjai a királyné előtt
játszották el, s ez a darab a körül forog, hogy az asszony nem leli
varrótűjét, a keresésben felfordul az egész ház, gyanúba keverednek a
szomszédok s végre el akarja nadrágolni a szolgáját, mikor keze ráakad a
tűre, mely ott maradt a nadrág hátsó részében, mikor foltot vetettek rá
vele.
Ezt a vidám komédiát szertartásossá téve és elfinomítva vezeti fel az
udvar színpadára John Lyly (1554–1606). Holdbeli asszonyról _(The Woman
in the Moone)_, Endymionról, szerelmi átváltozásokról _(Love’s
Metamorphosis)_ szóló párbeszédes mesékkel – szinte látványos daraboknak
lehetne nevezni – gyönyörködteti közönségét. Vontatott és bonyodalmas
prózai regényének, az _Euphues_nek körmönfont bőbeszédűsége,
tudálékossága, nagyképű renyhesége valósággal orgiákat dőzsöl végig
ezekben a színjátékokban, melyekben mintha a földiek örökölték volna az
allegoriák fellengzését. Nagy Sándor bele van bolondulva Campaspéba, de
lemond róla Apelles javára, mert ő nem élhet a szeretkezésnek, neki nagy
feladatai vannak – s elindul Perzsia meghódítására _(The Most excellent
Comedie of Alexander, Campaspe and Diogenes)_. Aristoteles és Diogenes
úgy feleselnek a darabban, mintha a philosophia csak a szószátyárság
tudománya s a vitatkozás puszta nyelvelés volna. Nagy Sándor annyi
szóvirággal búcsúzik, amennyivel beültethetné kertté Perzsia egész
sivatagát. S így megy ez Lylynek minden darabjában. _Galatheá_t és
Phillidát atyáik fiúruhában járatják, attól való féltükben, hogy
világszép leányaikra sor kerülhet az évenként Neptunnak tartozó
hajadon-áldozatok közt. A két leány halálosan beleszeret egymásba,
mindegyik abban a hitben, hogy a másik fiú. Itt csak az istenség
segíthet, aki Phillidát csakugyan férfivá is változtatja. Az értelem
minduntalan eltéved ebben az összevisszaságban és phrasis-erdőben. Az
író, mintha maga is ráunna magára, prózai részekkel pihenteti ki versét
– s azóta minden színműírónál fel-felüti fejét a próza –, de prózája
csak olyan cikornyás és fanyar, akár a verse. Ez a cikornyás dagály, a
léha _euphuismus_, megérzik ennek a kornak minden darabján s nem egyszer
foltot ejt a Shakespeare nyelvén is, mikor úgy dobálja egymásra a
hasonlatokat, hogy e garmadához képest «az Ossa egy bibircsó».
Ezekkel az első vígjáték-csirákkal egy időben pattannak ki az első
tragédiák rügyei. A legelsőt 1560 után adták elő a Temple épületében. A
címe: _Gorboduc_ vagy _Ferrex és Porrex;_ első három felvonását Thomas
Norton (megh. 1584) írta, a végső kettőt Thomas Sackville (később lord
Buckhurst, 1536–1608). Egész meséje ennyi: Gorboduc király megosztja
országát két fia közt. Porrex az egésznek az ura akar lenni s
meggyilkolja bátyját. Az anya kedvesebb fiáért megöleti Porrexet. Erre
fellázad a nép s megöli az öreg királyt és feleségét. – Az ilyen
országrendítő eseményekről, királyi hősökről s erről a vérszomjról nem
is tesz le többé az angol dráma; első emberei: a Gorboducra visszamutató
Leir, Julius Caesar, IV. és V. Henrik, később csupa shakespearei hősök.
Azonfelül Gorboductól örökölték a későbbi tragédiák az ötfelvonásos
beosztást s az ötös jambust, amelyet Shakespeare is használt.
Sackville még maga is hallotta Shakespeare jambusait; ez a legjobb
bizonysága a fejlődés gyorsaságának. Szabadon és hirtelen fejlett ki az
angol dráma, a vallás, erkölcs és illem korlátai nélkül, olyanformán,
mint a görög. A vallásra nem kellett tekintettel lennie: a katholicizmus
már elvesztette uralmát a lelkeken, a reformáció még nem jött el. Az
erkölcs és ízlés sem korlátozta: láttuk ez emberek erkölcsét és
szokásait. Az illem sem; a külvárosi deszkabódé sem adhat már több
szabadságot, mint itt az udvar. Kelete is van: amint az első bódék
felépülnek a városi nép számára, egyszerre tömérdek a közönség s megnő
az írók száma. Igénytelen és egyszerű mulatság ez eleinte. Nem kíván itt
mást senki, csak hogy pezsegjen az élet és mentől több legyen a
látnivaló. A nézők naiv kedélyek, tüstént belemelegszenek a játékba s
három dárda és két paizs láttára átjárja őket a háború minden izgalma.
Könnyenhívők, kötélidegzetűek, akiket szórakoztat a gyilkosság; nem
finnyásak a hullaszagra, hiszen az utcán is mindennap elvész egy pár
emberélet. Ilyen a közönség.
Az írók pedig maguk is e közönség közül valók. Csodálatos keverékké forr
bennök a nyers angolszász természettel a humanista műveltség. Nem hiába
adják darabjaikat felváltva az udvarnál és a nép színházaiban: magukba
szívják a műveltséget, de nem vetkezik le a faji darabosságot. Ben
Jonson egy kőmíves mostohafia, de Magister Artium lett az oxfordi
egyetemen; Marlowenak az apja csizmadia volt, Massingeré inas s amannak
_Faust_ja meglepő hasonlóságokat mutat a Goetheével, Massinger
jellemvígjátéka, _A new Way to pay old Debts_ (Új mód régi adósságok
megfizetésére) olyan elmés meg mulatságos, hogy ma is meg-megjelenik az
angol színpadokon. Sokan egyetemet jártak, mint George Peel (1558–1598),
Robert Greene, Fletcher és Beaumont, de hamar odahagyták, hogy kenyér és
kalandok után fussanak. Többnyire színésznek állnak, így Peel, Ben
Jonson, Marlowe, Shakespeare, Thomas Heywood (1570–1650), Lodget
(1558–1625) az apja ki is tagadja e miatt. Mert a színészeknek nincs
nagy becsületök. A színházakat a külvárosokba szorítja a hatóság. A
_Rose_ Southwarkban áll, 1592 óta, Soderitchben a _Courtain_, nem messze
tőle 1576 óta a Burbageé – itt fog először föllépni Shakespeare – s
mikor leég és lebontják, ennek helyén épül a _Globe_, Shakespeare
színháza. Csak úgy üthetnek tanyát a városban, ha valamelyik nagy úr
pártfogásába fogadja őket. Kis kerek köpenyegben járnak, melyen
pártfogójuk címere csillog. Jórészükben egy zálogházas uzsorás tartja a
lelket, valami Henslowe, aki előlegeket ad nekik s zálogba veszi
kézirataikat, melyeket aztán ő ad el a színházaknak. Az író hét-nyolc
font sterlinget lát egy-egy darabja után; később, a _Globe_ virágzása
idején, húsz fontot. A kiadók nem fizetnek. Irnokaik loppal lejegyzik a
párbeszédeket előadás alatt vagy megszerzik suttyomban a színészektől,
hogy gazdájuk kalózkiadásban kiadhassa. Rengeteget kell hát írniok, hogy
megélhessenek. John Heywoodnak kétszázhúsz darabjáról tudunk. Mennyiség
dolgában nem páratlan az olyan termékenység, mint a Shakespeareé.
Némelyek együtt dolgoznak, mint John Fletcher (1579–1625) és Francis
Beaumont (1584–1616); tizenkettőnél több színművet írnak együtt 1609-től
1616-ig, a Beaumont haláláig; azután Fletcher egymagában húsz darabot ír
életének utolsó kilenc esztendeje alatt. John Websternek (1575–1650)
három munkatársa is van: Dekker, Ford és Rowley. A félénk természetű és
szerény Philipp Massinger (1584–1638) leginkább mások darabjainak
átdolgozásával keresi kenyerét, mégis harmincnál több eredeti színdarab
marad utána. Chapman (1557–1634) eredeti darabjai mellett lefordítja
Homeros munkáit, hetes jambusokban, szabadon. És ilyen roppant munka
mellett is nyomorúságban élnek. Ha egy kis pénzük kerül, eldorbézolják.
Szeretik a szőlő levét; mintha ezen a hideg szigeten az szítta volna
magába a nap tüzét és ragyogását, hogy felgyujtsa vele a vért s lángra
lobbantsa a képzeletet. Mindnyájukra ráillik a Thomas Nash (1567–1600)
beismerése, hogy «mindig összeesküdött saját jó órái ellen». Greene
(1560–1592), ez a gazdag és termékeny szellem, aki számtalan
euphuistikus elbeszélésen kívül egész sereg színdarabot írt, az olasz
Bojardo eposzából Őrjöngő Lorántról, a spanyol Alfonz aragon királyról,
a skót IV. Jakabról s _George a Green_ről, az ő korabeli Robin Hoodról,
a skót lázadás elfojtójáról s III. Edvárd barátjáról, olyan darabot,
amelyet sokáig a Shakespeare munkái közé soroztak: ez az ember színész
és író-cimborái közt valósággal halálra dorbézolja magát. Megházasodik,
csakhogy pénzhez jusson s miközben kedves verseket irogat a rendes
családi életről, feleségének minden pénzét eltékozolja rajnai borra.
Egyetlen inge volt már csak, az is tele féreggel – s ő részegen ődöngött
egyik csapszékből a másikba. Egy szegény csizmadia fogadta a házába,
különben az utcán halt volna meg. Halála előtt, ebben az állapotban, még
ő maga írta meg élete tanulságát egy elbeszélésben: _Egy batka ára
bölcseség, melyet egy millió megbánáson vásároltam_.
Nem különb a többiek élete sem. Marlowe (1564–1593) csizmadiamesterséget
tanul, azután Cambridgebe megy és baccalaureus lesz az egyetemen. Egy
színdarabot ír, amelyet aztán Londonba visz. Ott maga is felcsap
színésznek. Egy dőzsölésben a lábát töri, megsántul, többé nem léphet
fel. A lebújok hőse lesz, aki istenkáromlásáról városszerte ismeretes.
Egy céda szeretőt tart, aki megcsalja. Marlowe tőrt ránt a vetélytársra,
de annak tőre a szemén át agyvelejébe fúródik; meghal, átkozódva,
huszonkilenc éves korában.
Ben Jonsonnak (1573–1635) lelkész volt az apja; egy hónapos korában
árvaságra jut, aztán egy pallér mostohaapa kezei alá. Benjamin megugrik
a kőmívesség mellől s közkatonának áll Nassaui Móric németalföldi
seregében. 1597-ben már a Henslowe színtársulatának tagja. Itt összetűz
egy színésztársával s párbajban megöli. Börtönbe kerül, hol a katholikus
hitre tér. Amint kiszabadul, megházasodik, állás és pénz nélkül. Miután
előadták egy pár darabját, az udvari színjátékok rendezőjeül
szerződtetik (Master of the Revels) s talán poeta laureatusa is Jakab
királynak. Marstonnal és Chapmannal együtt egy darabot ír (_Eastward
hoe_ 1605), amelyről elhitetik a királlyal, ki maga is skót, hogy a
skótokat kicsúfolja. Két társa börtönbe kerül és Jonson önkényt velök
megy. Kicsibe múlt, hogy el nem vesztették fülüket és orrukat (ez volt a
felségsértés büntetése). Azután beutazta Franciaországot, gyalog felment
Skóciába; tanult, könyveket gyüjtött. Hatalmas lélek lakott ebben az
óriási testben, a széles arc mögött, melyet már gyermekkorában
elrútított a skorbut. Hatvankét éves korában halt meg, ismétlődő
gutaütésektől.
Ezek az írók csak tehetség dolgában állanak fölötte közönségüknek,
erkölcs és ízlés dolgában maguk sem jobbak nála, vagy legalább hozzája
alkalmazkodnak, hiszen kenyerüket keresik a színházban. Rendesen
különbséget szokás tenni Shakespeare elődei és kortársai közt. Úttörői
volnának Kyd, Greene és Marlowe, kortársai Ben Jonson és a többiek. De
egyrészt valamennyiök közt Marlowe a legnagyobb, az igazi lángész, aki
közelebb van hozzá, mint kortársai közül bármelyik; másrészt pedig
Greene és Marlowe 1592-ben és 1593-ban halnak meg, mikor Shakespeare már
harminc éves s tíz év óta él Londonban, Kyd pedig 1584–88 közt írja a
Shakespeare előtti korszak leghíresebb tragédiáját, éppen mikor
Shakespeare Londonba kerül, – tehát ezek is kortársai. Azért egyszerűbb,
egyben venni szemügyre, mint fejlődött a szomorú- és a vígjáték azon
mindössze három évtized vagy még rövidebb idő alatt, mely _Gorboduc_ot
és Lyly színjátékait elválasztja Shakespeare első darabjaitól.
Nézzük a Shakespeare előtti korszak leghíresebb darabját, Kyd (megh.
1594) _Spanyol tragédiá_ját, a _Hieronimo_ folytatását, melynek egy pár
körvonala kiütközik a Shakespeare _Hamlet_jén.
A spanyolok és portugálok közt az adó miatt háborúra kerül a dolog.
Hieronimo a spanyol sereg vezére, s fia, Horatio, a sereg hőse. Ez
foglyul ejti Baltazárt, a portugál királyfit, mikor ez megöli a
spanyolok követét, Don Andreát. Itt kezdődik a _Spanyol szomorújáték_.
Baltazár foglyul a spanyol udvarba kerül, s ott beleszeret a Don Andrea
volt jegyesébe, aki azonban Horatiót szereti. Baltazár a lány bátyjával
meglepi és fölakasztja Horatiót. Hieronimo, mikor megtudja, kik voltak a
gyilkosok, eszelősnek teszi magát. Mikor aztán a portugál király fiát
kiváltani Spanyolországba jön, tettre szánja magát. Színjátékot
rendeznek, melyben föllép ő is, a fia volt jegyese, meg a két cinkos. A
játék végén Hieronimo megöli a leány testvérét, a leány pedig a
királyfit, aztán önmagukat is.
Így tele vannak zsúfolva mesével az első színjátékok. A nézők naiv kora
ez még, mikor a pőre tett érdekli őket. Azért olyan rövid az út e
színdarabok embereinél a gondolattól a tettig; egyre-másra kész
elszánások röppennek ki belőlük s a szónak ikertestvére a döfés. Az
emberek csak arra valók itt, hogy cselt szőjenek és gyilkoljanak s a
sikamós vérben tovább vonszolják a darab cselekményét. Minduntalan
kifordulnak a rendes emberi természetből. Iszonyatos tettek és szörnyű
emberek tolonganak itt. Leánygyilkos apák (Massinger: _The fatal Dovry_
= Végzetes hozomány) és anyagyilkos fiúk (Webster: Anyagyilkos),
vérfertőző testvérek (Ford: _’T is a pity she is a Whore_ = Kár, hogy
rima) és fiaikba szerelmes természetlen anyák mellett (Fletcher:
_Thierry and Theodoret_). Rettentő és iszonyatos tettnek kell annak
lenni, ami e vérhez szokott emberek hátgerincét megborzongatja.
Massinger milanói hercegén _(The Duke of Milan)_ egyik vitéze úgy
boszúlja meg elhagyott hugát, hogy gyanút kelt a hercegben hitvese ellen
– mint Jago – s addig szítja, míg a herceg meg nem öli a feleségét. A
boszúálló még akkor sem elégszik meg: orvosi köntösben a halotthoz
férkőzik, s mérget tesz ajakára, mely megöli a halottjára boruló
herceget is.
Semmi sincs messzebb e daraboktól, mint a mese-szegénység. Ha tett kell:
szenvedély, gyilkosság és boszú – irodalom abban nem lehet dúskálóbb
ezeknél az inquisitori phantasiával írott munkáknál, melyekben az író
nemcsak alakjainak hóhéra, hanem közönségét is megkínozza. Nem emberek
ezek, nem jellemek, hanem boszúló ördögök vagy elvérző áldozatok. S az
író a részletekkel még tetézi az egésznek borzalmasságát. Webster (1575?
– 1650?) _Malfyi hercegnő_jét testvérei meg akarják őrjíteni és halálra
kínozni, amért együtt él udvarmesterével. Viaszbábokat küldenek
szobájába, melyek férjét és gyermekeit ábrázolják holtan. Mikor ennek
nincs foganatja, rikácsoló őrültek ugrándozzák körül. Végre megfojtják,
két gyermekével és komornájával együtt, a nézők szemeláttára. Aztán
elhullanak egymás kezétől bátyái és szerelmese. Semmi sem lehet már
szörnyűbb. A tragédia maga is fuldoklik ennyi vértől. Pedig a
legtanultabb írók sem mentek a rémségek e divatától. Jonson is Sejanus
bukásában (_Sejanus his fall_ 1603) és Catilina összeesküvésében
(_Catilina his Conspiracy_ 1611) keresi tárgyát, Marlowe meg Tamerlánban
és a Bertalan-éjben _(The Massacre at Paris)_.
Ezek a tárgyak rettentő emberekkel járnak együtt, akik meghaladják az
életnagyság határait s szinte szétvetik a drámát és a színpadot. Ott van
Marlowenál II. Edvárd s még inkább a _Máltai zsidó (Tragedy of the Rich
Jew of Malta)_. A jellemek mindig több-több téren terpeszkednek el a
színpadon, a cselekmény, melyet az alakok elébb csak úgy vettek magukra,
mint egy tarkán kihimzett bő palástot, most jobban hozzájok feszül: a
mese kezd a jellem öltözete lenni. Barabás, a máltai zsidó magára veszi
az egész darabot. Mindent ő végez és mindennek ő az oka.
Mikor a kormányzó elrendeli, hogy a máltai zsidók vagy keresztényekké
legyenek, vagy fele vagyonukat adóba adják az ostromló töröknek, Barabás
megmaradt kincseit elrejti a házában. De házát is lefoglalják; zárda
lesz belőle. Ekkor a zsidó az apácák közé adja lányát, csakhogy az ő
révén kincséhez férkőzhessék. A lány szerelmeért ketten versengenek: a
kormányzó fia és egy másik vitéz. Abigél emezt szereti, de apja addig
ingerli ezt, míg leszúrja vetélytársát. Így áll boszút Barabás a
kormányzón. A gyilkos azonban maga is belehal sebébe, mire Abigél
csakugyan fölveszi a fátyolt. Apja dühében megmérgezi a klastrom egész
népét. A barátokat, kik rájönnek tettére, elteszi láb alól, végül
meghitt szolgáját is, aki tudója a dolgoknak. Mikor aztán minden
kitudódik s Barabást a várfalról a tengerbe vetik, megmenekülve a
törökökhöz megy s elárulja a várost. Aztán megint a törökök ellen tör,
mire végre eléri büntetése.
Nem tagadhatni, hogy ezek a rémséges történetek és iszonyú hőseik
összeillenek, egészen egy világból valók: egyformán szertelenek. S a
gondolatok, érzések, képeik és beszédök éppen megfelelő. Az egyes
jelenetek felépítése és habzó ereje bámulatos. Az írók olyan
szenvedéllyel élik bele magukat alakjaik lelkébe, hogy minden helyzetet
szétpattanásig megfeszítenek; de azért sohasem jutnak erejök fogytáig.
Olyan gazdag a képzeletök, írói erejök olyan acélos, hogy bár úgy
tetszik, mintha minden egyes jelenetben egész gazdaságukat eltékozolnák,
a következőben megint kifogyhatatlanok. Nem ismétlik sem önmagukat, sem
egymást. Letarolnak minden thémát, jellemet, helyzeteik szinte
kimerítenek minden lehető permutációt, de alig nyúlnak ketten egy mese
és egy alak után. A képek olyan bőven áradnak tollaik alól, hogy sohasem
szorulnak oda nem találó képre vagy érzésre. Lassanként odáig jutnak,
hogy minden szavuk a helyzetből és az alak lelkéből hajt. Marlowe
_Faust_ja, mely egész világosan a Spiess-féle népkönyv után készült, de
csak átdolgozásban (1604) maradt fönn, egészen úgy kezdődik, mint a
Goetheé: a legtermészetesebb módon, amint egy mindent áttanult középkori
tudós, aki sorra vette a philosophiát, az orvosi és jogtudományt a
theológiával egyben, végre a mágiához fordul. Mennyire a lelkéből fakad
minden szava, amint az éjfélt várja, mikor az ördögé lesz! Tudománya még
ekkor is átütközik beszédén; olyan gondolatai és képei vannak, amilyenek
csak egy sokat tudó, tépelődő és kifáradt lélekben támadhatnak a
kétségbeesés villámtüzénél. Ha benézünk – homályos ablakon át – boltíves
cellájába, így halljuk őt vivódni:
Oh Faustus!
Csak egy órácskád van még élni hátra,
Hogy aztán kárhozott legyél örökre.
Oh álljatok meg, szálló csillagok,
Álljon meg az idő, ne jőjön éjfél!
Oh nyílj ki, természetnek szép szeme,
Egy örök napra! Nyújtsd évvé az órát,
Hónappá, hétté, bár csak napra is,
Hogy vezekeljek és lelkem kimentsem.
O lente, lente currite, noctis equi!
A csillagok járnak, idő futását
Nem tartja semmi föl. Az óra üt,
A sátán jő és kárhozatba visz.
Az égbe vágyom! ki ránt vissza onnat?
Lám, az egen az Üdvözítő vére
Hogy’ ömlik el, – megvált _egy_ csöppje is.
Megváltó, hallj meg, oh ne szaggasd széjjel
Szívemet szent neved dicsőségére.
– – – – – – – – – – –
Szirtek, halmok, szakadjatok reám,
Megvédni az ég szörnyü haragától!
Nem? Jó! Fővel megyek neki a földnek;
Nyílj meg, te föld! De nem, az sem akar
Magába venni. – – –
(Az óra felet üt.)
Telik az óra, már végére jár.
Ha vezekelnem kell is bűnömért,
Csak célja voln’ az örök gyötrelemnek!
Hadd éljek ezer évig a pokolban,
Százezerig, csak szabaduljak aztán.
De nincsen cél a kárhozott előtt!
Mért nem vagyok lélek nekűli féreg?
Minek legyen a lelkem halhatatlan?
Oh, bár voln’ a léleknek vándorútja,
Mint Pythagoras hitte: boldog lennék,
Ha most lelkem belőlem elszakadna,
S én vadállattá változnám legott.
Boldog az állat; hogyha a halál jő,
Lelke az ősanyaghoz visszatér,
De én örökké kénkőlángban égek.
Átok szüleimre, kik világra hoztak!
Nem, terád átok, Faust, és Luciferre!
(Az éjfélt üti.)
Most üt; üti. Testem, válj levegővé,
Vagy a pokolba ránt le Lucifer.
Lelkem, oszolj párává és csapódj le
Az oczeánba, hogy ne leljenek rád.
(Mennydörgés. A pokolbéliek jönnek.)
Ennek a mély és sokoldalú beszédnek, amely ennyire a helyzetből s a szív
mélyéből fakad, nem találni párját a Hamlet nagy monologjáig.
A komédia játszi muzsája épp olyan messze elszökdécselt a
Gorton-néne-féle mókáktól, mint kothurnusos nénje a maga első
játékaitól. A nyerseségnek és túlzásnak hasonló gyermekbetegségein ment
át, míg a Ben Jonson keze alatt kinőtt belőle az izmos, ép polgári
vígjáték. Az író a mesének éppen olyan bonyolult szövevényével hálózza
be a néző érdeklődését, mint a tragédiaköltő s az alakok a maguk módján
éppen olyan szertelenek s csak akkora zsákmányt akarnak a hahotából,
mint marcona bátyjaik a hátborzongásból. Az otromba cselédek és
furfangos barátok azonban hamarosan leszorulnak a színpadról s
ötletesebb és fürgébb nép tódul helyökbe, akik szétpukkanásig tömik
bohóságaikkal a mese dagadó iszákját. Amíg a tragédia a borzalmasság
vidékén hajszolja a szertelenségeket, a komédia a varázslatok és
lehetetlenségek csodáit kergeti; túlteszi magát mindenen, megperdíti
talpa alatt a földgolyót, varázslókkal cimborál, boszorkánytükrökbe
pislog, álarcban és álruhában bujkál, úgy vadássza a nézők hahotáját és
tapsát.
A korszak elején Greene darabja a legnépszerűbb: _Historie of Frier
Bacon and Frier Bungay_ (Bacon és Bungay barátok históriája, 1591).
Edvárd (I.) herceg szerelmes Margitba, egy erdész leányába. Barátját,
Lacyt, a leányhoz küldi, hogy azt ő hozzája hajtsa, maga pedig Bacon
bűbájoshoz fordul, aki egy varázstükörben megmutatja neki, mint szépeleg
Lacy a lány körül, akivel egymásba szeretnek. Meg akarnának esküdni s
egy pap is van kéznél, Bungay. Bacon azonban elveszi a Bungay szavát,
aztán őt magát eltünteti a szerelmesektől, Edvárdot meg odasegíti a pár
közelébe. A herceg elébb meg akarja ölni Lacyt, de később megbocsát neki
és hozzáadja Margitot, maga pedig Elinort veszi el, a castiliai
királylányt, akivel apja régen eljegyezte. A mese váza derült végig
(ugyanaz, ami Arany László _Elfrida_jáé és Dóczy _Ellinor_jáé).
Mikor a tragédia cselekménye a jellemekbe veszi magát, mint _Sejanus_ban
meg a _Máltai zsidó_ban, a vígjáték is eltanulja ezt s a cselekményen
itt is elhatalmasodik egy-egy typikus jellem. Ben Jonson darabjai:
_Mindenkinek megvan a maga hibája, Alchimista, Az ördög szamár_ olyan
eleven és találó gúnyképei az emberek különféle fajtáinak, hogy a
jellemvígjáték határát érintik. Az első darab prologusában maga mondja –
versben: – «Olyannak mutatunk szót és tettet, minők valóban s a
jellemet, mint vígjátékba illik, ha a magunk korát akarja feltüntetni s
nem bűneinket, hanem dőreségeinket festeni. E gyöngeségekre, melyeket ma
szemetek elé tárunk, könnyen ráismerhettek, nevetve rajta». Pompás elv,
szilárd alapja a polgári vígjátéknak. Azt a természetességet és
élethűséget, amelyet a tragédiába Shakespeare vitt be, a vígjátékba
Jonson vezette be. Csakhogy Jonson alant maradt, a nagyon általános
gyarlóságok, a felduzzasztott hibák kifigurázásában; nem lelkeket, csak
mulatságos alakokat teremtett, a cselvígjáték olcsó eszközeivel.
_Volpone_ olyan fösvény, akinek a lelkéből minden más kiszorult. Imádja
az aranyat s halálos betegnek teszi magát, csakhogy az örökséglesőktől
ajándékokat gyüjtsön s hálából lóvá tegye őket. Egyikük a feleségét is
neki adja; a másik a fiát tagadja ki s ő rá iratja vagyonát. Mindebben
Volponénak egy furfangos szolga a jobb keze, Mosca. Utoljára azt a
tréfát eszeli ki, hogy ura írjon egy végrendeletet, melyben minden
vagyonát ő rá hagyja. A zsebrák egy függöny mögül élvezi végig az
örökségüktől elesett rokonok tehetetlen dühét. De aztán Mosca az ő eszén
is túljár s a végrendelettel a keze közt fele vagyonát követeli.
Civakodásuk leleplezi csalásaikat s mind a ketten pellengérre kerülnek.
Olyan sok a közönség és az író – Jonsonnak a szolgája is ír, Brome, –
oly nagy a divatja a színjátéknak, hogy feldolgoznak minden idegen
eszmét és mesét is. Fletcher és Beaumont a Don Quijote nyomán írják _The
Knight of the burning Pestle_ c. darabjokat, sorra veszik a régi írók
thémáit, kivált Plautust, az életnek minden oldalát. Van vígjáték az
előkelőkről (Beaumont és Fletcher: _Wit at several Weapons_), a papokról
és ügyvédekről (Fletcher: _The Spanish Curate_), a hivatástalan
költőkről (Jonson: _Poetaster_), a párbajozókról (Fletcher: _The Lyttle
French Lawyer_), nőgyűlölőkről (u. a. _Woman-Hater_), mindenről. Vannak
polgári vígjátékok, mint a Jonsonéi és Massingernél egy pár,
romantikusak, s élnek még az udvar zenétlen operái is, a bús pásztorról
(Jonson) és hű pásztorleányról (Fletcher). A vaskos polgári komédiákból
kiszorult finomság és képzelet ezekben szökdécseli ki magát.
Tündérországban járunk, hol a harangvirágok ütemre csilingelnek, majdnem
olyan szépen, mint az Oberon ligetében.
Ezekkel a színművekkel egy időben adták a Shakespeare darabjait s ezek
íróival együtt élt ő. Mit talált a színpadon és mit hozott maga?
Talált áradó meséket, melyek átcsaptak a rémség és lehetetlenség
határain s elöntöttek minden egyebet: jellemeket, arányt; talált mesébe
illő szörnyetegeket, amelyek túl voltak nagyítva az emberi élethűségen;
vérengző szenvedélyeket, mértéktelen indulatokat a tragédiában,
hasonlóan szertelen varázslókat és torzalakokat a komédiában; hajlékony
és csengő, de túlzásban áradó nyelvet, mely sokszor fuldoklott önnön
phrasisaitól. Shakespeare átveszi és megszázszorozza egész vagyonukat;
eltanulja görög és latin forrásaikat, sőt a spanyolokat és franciákat
is; példájukra nyúl hozzá az angol történelemhez; átveszi kész meséiket,
hiszen újra írja Lear, Caesar és a zsidó tragédiáit s részben Hieronimo
után Hamletet; formáikat is eltanulja; a Ben Jonson-féle polgári
vígjáték mintájára írja a _Windsori víg asszonyok_at; regényes játékaik
mintájára költi a _Téli regé_t és másokat; pásztorjátékaikból sarjad ki
nála a _Szent Iván-éji álom_. Hozni pedig hozta a természetes iránti
érzéket, ízlést és mérsékletet, mely mederbe szorítja a mindent elöntő
mesét, művészi gondot, mely a jelenetek fokozatos fejlesztésével
egyensúlyba hozza az egészet. Arányba és kölcsönhatásba állította a
történetet és alakjait; nála nem fojtják el egymást, hanem támogatják:
az események irányítják a jellemet, a jellemek az eseményeket s ezzel
megadja munkáinak az élet egész complexitását. A természetnek igazabb,
emberibb határai közé szorítja a színpad alakjainak lelkét, indokolja
indulataikat; emberré teszi az embereket, akik előtte – Hamlet szavaival
élve: – «heródesebbek voltak Heródesnél». Ezzel a tragikai tisztulásnak
megnyitja a másik forrását is: az ő alakjai nem puszta iszonyatot
ébresztenek bennünk, hanem rokonszenvet és szánalmat is; ezért feledteti
az ő _Julius Caesar_ja a Jonson _Catiliná_ját, a kétségbeesésig
felbőszültében is érthető Shylock Barabást. Azokat a szertelen
színfoltokat, amelyekkel elődei az emberi lelket inkább vázolták, mint
festették, Shakespeare árnyalatokra bontja s az író-művészet fejlődése
főként az árnyalatok meglátásában mutatkozik. Mindent összefoglalva: ő
teszi az angol drámát élethűvé és művészivé. Úgy áll kortársai mellett,
mint Dante meg Goethe Petrarca és Boccaccio, Lessing és Schiller
mellett. Emezek meglátták az emberi léleknek számos vonását, sok nagy
szenvedélyét, tömérdek finom megrezdülését, remegő vágyait és addig
szóvá nem tett szenvedéseit; Dante, Shakespeare és Goethe azonban
ismerték és megértették s visszatükrözték az egész emberi lelket. Ami
Shakespearet a nagy görög tragikusok meg az újabb civilizáció legnagyobb
költői, Dante és Goethe mellé, sőt ezek elébe állítja, azt ő maga hozta
magával. Fogyatkozásai korának gyarlóságai, érdemei az ő tulajdon
érdemei.
b) _Shakespeare_.
Shakespeare magyarázói hasonlítanak a gyermekhez, akit szent Ágoston
látott a tenger partján játszani, amint kis kobakjával ki akarta
meregetni a tengert. A lángészre nincs magyarázat, még tulajdon élete
rajzában sem. Az egyetlen jogos magyarázat Shakespeare keresztelésének
dátuma: 1564 április 26. Ez az évszám kész milieu. Ez magyarázza meg
mindazt, amin munkáiban a járatlanabb olvasó talán megütközik: író
kortársainak dagályos stílje menti szóvirágait; a kor erkölcsei és
szokásai teszik természetessé, ami benne itt-ott nyersnek, túlzottnak
vagy lehetetlennek tetszik; ez a mértéke nagyságának, melyet negyedfél
század sem homályosított el. Minden egyebet hiába böngészni össze. Mit
köszönhet ő Stratfordnak egy pár eleven gúnyneven és otromba modellen
kívül, minők Bardolph, Fluellen, Peto; mit gyermekkori benyomásainak,
melyeket egy kis boltban szerzett házuk földszintjén, hol atyja húst
mért, magvakat árult, keztyűket varrt s a hol William inaskodott? Jobb
drámákat ír-e vajjon, ha a stratfordi iskola, melyből tizenhárom éves
korában kivette atyja, különb, vagy ha megtanul görögül? Hiszen tudott
franciául és olaszul s e nyelveken olyan jelentéktelen könyveket
olvasott, mint Belleforest _Histoires tragiques_, Sir Giovanni
Fiorentino _Il pecorone és Cinthio Hecatommithi_ című, angolra akkor le
nem fordított munkái – s mit talált ezekben is! Az elsőből vette _Romeo
és Julia_ s részben _Hamlet_ történetének vázát, a másodikból a
_Velencei kalmár_ anyagát; Cinthio elbeszéléséből formálta _Othelló_t és
a _Szeget szeggel_ meséjét. Iskola nélkül is ismerte az irodalom minden
ágát, a classikus és angol költőket, Rabelaist és Montaignet. Payne
Collier összeböngészte mindazt, amit Shakespeare egyáltalán csak
olvashatott. De mindezt mások is olvasták, akikből nem vált Shakespeare.
Bámulatos, hogyan bírt annyit tanulni, mikor egész fiatalsága
szakadatlan küzködés volt. Tizennyolc éves korában elvette egy szomszéd
falubeli birtokos és bérlő leányát, a nála nyolc évvel idősebb Hathaway
Annát. A család nehezen éldegélt. A fiatal házast nem egyszer vadorzáson
érték sir Thomas Lucy békebíró charlecoti erdejében. A nyers úr meg is
vesszőztette s elüldözte szülővárosából. Ez a botbüntetés az egyetlen,
ami kedvezett kifejlődésének: ez keserítette el úgy, hogy 1585-ben
Londonba ment szerencsét próbálni. Egy földije is csábította, Field
Richárd, aki nyomdász volt a Blackfriars városrészben s később
Shakespeare elbeszélő költeményeinek kiadója lett.
London akkor a gazdagság és élvezet ünnepét éli, virágzanak az
ünnepélyek és a színházak. Shakespeare a Burbage társaságához szegődött,
melynek később Chamberlain főudvarmester volt a patrónusa. Eleinte a
rendező segédje volt s a színészekért futkosott, ha jelenésük
következett. Később a színház dramaturgja lett. Abban az időben a
színház megvette a darabot s tetszése szerint javíttatta mással. Ily
javítás közben fejlesztette ki Shakespeare óriási technikai készségét.
Fel is lépett az ujonnan alapított The Rose színházban. Tudjuk, hogy ő
játszotta Hamlet atyjának szellemét s az _Ahogy’ tetszik_ Ádámját.
Egyszerre volt színész, dramaturg és író. Játszott, kocsmázott a
színészekkel és írókkal, javítgatta a mások és írta a saját darabjait.
És senki sem vette észre, hogy köztük él a világ legnagyobb költői
lángesze. Pedig a királyi palota termében kitünő elmék, műértő szemek
figyeltek darabjaira. A főkancellár székéről Bacon nézte; ott ült
Raleigh, aki maga is szonetteket írt s a philosophia kérdésein
töprengett; a fiatal Essex, a németalföldi háborúk hőse és a királyné
kegyence s barátja Southampton, Shakespeare különös pártfogója, akihez
szonettjeit írta s akinek költeményeit ajánlotta. Mindezek nem tartották
őt többnek jókedvű és derék igazgatónál, aki nagyon meg lehet elégedve,
ha száz egynéhány hold földet szerez szülővárosában. Háromszáz költő
verselt akkor Angliában és nem akadt egy, aki észrevette volna, hogy a
népszerű színész álruhájában századokra szóló költő jár közöttük.
Mindegy. Ő maga a nagy egyéniségek egész önkénytelenségével és
őszinteségével tárta fel lelkének egész nagyságát. Hű képeket adott az
életről és halálról, megrajzolta az akarat és végzet határmesgyéjét;
tökéletes hűséggel feljegyezte a szenvedélyek természetrajzát;
megmagyarázta lelkét az emberek legkülönbözőbb fajtáinak. Henrik herceg
a bizonyság, mit tartott egész életnek; tudjuk, mint szeretett, hogy’
búsult, hogy’ gyűlölt, mert Romeo és Troilus, Perikles és Macbeth
értesítenek róla. Korábbi darabjaiban egyszerű, vidám jellemeket
találni, amilyenek otthoni és első londoni ismerősei lehettek. Később
hall tiltott szerelemről, meglesi a csábítás mesterfogásait, hallja a
hír suttogását mérgezés okozta halálokról: megismeri a Macbeth és Lear
udvarát; jellemei bonyolultabbak és zordabbak lesznek; képe az életről
tragikusabb.
Csodálatos, hogy Shakespeare az utolsó lépést nem tette meg: nem hatolt
be az élet értelmébe, hanem csak leírta, amint látta. Ezért nem érti
Emerson, hogy «ez az emberek virága, ki a lélektannak nagyobb tárgyat
adott, mint volt valaha s az emberiség zászlóját mérföldekkel előbbre
tűzte ki a chaosba», soha sem kérdezte meg magától: mit jelent az élet?
Csak egy _Vízkereszt_ vagy _Szent Iván-éji álom_ vagy _Téli rege?_
Mennyivel jelent valamely más kép többet vagy kevesebbet?» Királyi
elméjének úgy tetszett, hogy bennünket azzal elégítsen ki: «Több dolgok
vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes».
Ha lángeszének legbensőbb bástyájánál felhúzta maga után a felvonó
hidat, hol van az a Horatio, aki utána mehetne? Megelégedett azzal, hogy
az életnek csak a képét rajzolja. Ebben ő eddig a legnagyobb. Nagyságát
nem lehet szóval kitenni. Akár azt mondjuk, amit Carlyle, hogy ő a
legnagyobb Intelligencia, akár Taine-nel, hogy ő tud legjobban angolul
(szókincse 15,000 szó): mindig kívül maradunk a házon. Munkái az emberi
értelem legnagyobb alkotásai közé tartoznak. De amellett művei
megtermékenyítettek minden nemzeti irodalmat. Franciaországban Victor
Hugo óta minden író adósa neki. A német irodalomnak, legszebb korában,
példaképül mutatta fel munkáit Lessing. Oroszország is meghódított
tartománya. A mi költészetünk tavasz-korában Vörösmarty, Arany, Petőfi
álltak össze munkái lefordítására, mert «Shakespeare jó fordítása a
leggazdagabb szépliteraturának is felér legalább a felével».
Lángeszének nagysága s egyszerű, józan gondolkodása a mindennapi élet
dolgaiban különös ellentétben tűnik fel. Okiratunk van róla, hogy
_Macbeth_ írása közben bepörölte sir Rogers Fülöpöt 35 shilling 10
pence-ért. Négy font járt akkor egy átdolgozásért; 6–10 fontot fizettek
egy _Hamlet_ért vagy _Lear_ért s ha nagy sikere volt, az író még 10
shillinget kapott. Színészi fizetésével együtt évi jövedelme fölmehetett
130 fontra. 1599 után, mikor a leégett Theatre helyén felépült a Globe,
melynek résztulajdonosa volt, 600 fontra rúghatott. Ez az ember, kit a
múlt század egyik angol költője túlzás nélkül nevezhetett az emberiség
monarchájának, munkáinál büszkébb volt arra, hogy Stratfordban övé a
legnagyobb ház s még két háza és százhét hold földje van.
Ide tért meg huszonnyolc esztendei távollét után. Jakab király ugyan
udvari színészeivé emelte Shakespeare társaságát s ő vele élükön helyet
juttatott nekik díszmenetében Londonba bevonultakor, de vele uralomra
jutott a puritánizmus, minden művészetnek, kivált a színháznak
ellensége. Otthon is jóformán idegennek kellett magát éreznie. Egész
családjában senki sem olvasta vagy látta egyetlen darabját sem,
fiatalabb leánya, Judit, a nevét sem tudta leírni. 1616 tavaszán
meglátogatták Drayton és Ben Jonson. Ward János, a stratfordi pap, azt a
tudósítást hagyta ránk, hogy «úgy látszik, nagyon sokat ittak, mert
Shakespeare aztán erős lázt kapott és belehalt» (1613 ápr. 23).
Hihetőbb, hogy typhus ölte meg; Stratford tavasszal a halál barlangja.
Shakespeare a Michel Angelo halála évében született s egy esztendőben
halt meg Cervantesszel. A tragikai fenségű óriások nagy mesterének s a
komikum kacagtató lovagjának művészete egyesült az ő lelkében. A Mózes
és Sancho Pansa közti mérhetlen távolságot ő benépesítette számtalan
alakjával Lear és Falstaff között.
Hagyatéka a leggazdagabb örökség, melyet az emberiség valaha embertől
öröklött, ámbár nem mondhatni, hogy minden munkája egyenlő becsű.
Elbeszélő költeményei és szonettjei aligha őrizték volna meg írójuk
nevét; _Venus és Adonis_ (1593) meg _Lucretia_ (1594), melyek tárgyát
Ovidiusból vette Lodge és Chaucer közvetítésével, érzéki olvasmányok egy
ifjú főúr számára, elnyújtott, szónokias modorban. De Shakespeare nem
írhatott semmi olyat, amiben ne volna valami shakespearei. Az elsőben a
paripák tüzes leírása vetekszik a legjobb Rubens-képpel.
A szonettekben (154 van, 1593–94) le van tarolva a korabeli szonettírók
minden szóvirága, elnyűtt esdeklése és magasztalása. De Shakespeare
kezén megenyhül a forma merevsége: az egyes négysoros strophák
felszabadulnak egymástól, különválnak s új meg új rímeket csendítenek.
Az alaprajznak ezt a gazdagodását s dicséretben szűkszavú Schopenhauer
is megcsodálja. A tartalom is gazdagodik. A pompás miniature-képeken,
mint a csibét kereső anyáé (146.), a Will-szonettek dévaj szótréfáin, a
törvényszéki stílus elcsavarásán át kibuggyan egy pár önvallomása a
költőnek, aki a színészdicsőség Ikarus-szárnyain száll s Prometheus
kínjait egy deszkabódéhoz lecövekelve szenvedi át. Itt jutnak szóhoz az
életcsömör és önutálat keserű órái (109, 29), melyeket egy jobb ember
sem kerülhet el – addig a visszafojthatatlan versig, melyben legbenső
érzése bibliai erővel és hamleti szomorúsággal szólal meg (146):
Bűnös poromnak magva, árva lélek,
Kit lázadó hatalmak hányva-vetnek,
Mért gyötrenek belül kín s szenvedélyek,
Míg drága díszt adsz a külépületnek?
Mért költesz annyit romladó lakodra,
Holott a béridő olyan rövid?
Férgek leselgnek hamvadó porodra,
S a testnek aztán vége lészen itt.
Jobb, lelkem, így szolgád vesztébül élned,
Elhagynod a kínt, mely rád nehezül,
A mulandót örökkel fölcserélned,
S belülről lenni dúsnak, nem kivűl:
Így a halál neked javadra vál,
Nincs több halás, ha meghalt a halál.
(Ford. _Győry Vilmos_.)
A szonettek nagyobb része (1–127) férfihez van intézve, de szerelembe
játszó baráti érzéssel. Sokáig úgy is olvasták ezeket, mintha leányhoz
volnának írva, pedig alig érthető ilyen felfogás. Egyszerűen: akik
nagyon éreznek, azok barátsága méltán látszik többnek és gazdagabbnak a
közönséges emberek szerelménél. A másik egybeolvadó csoport nőhöz szól,
az igazi szerelem hangján. A két részt erősen összekapcsolja egy pár
szonett: barátja is annak a bájnak rabja, mely őt megigézte, így
elveszti barátját is, szerelmesét is, kik egymást szeretik. A barátban
némelyek (Sidney Lee) Southamptonra ismernek; neki ajánlotta elbeszélő
költeményeit s baráti kezéből elfogadott házvételre ezer fontot. Mások
Pembroket tartják a szonettek szép ifjának, akinek ajánlották
Shakespeare barátai a halála után megjelent folio-kiadást. Fürkészték
azt is, ki lehetett az, aki egyszerre szőhetett viszonyt az udvarnál
játszó Shakespearerel és főúri barátjával. A királynő udvarhölgyei közül
kicégérezték a Mary Fitton nevét és beledobták az irodalmi pletykák
özönébe. Nem sok okunk van hinni, hogy eltalálták volna nevét. S ha el
is, mit nyert vele Shakespeare? Minek bolygatni halottjait, mikor elég
embert teremtett ő, akik örökké élnek drámáiban.
Shakespeare egész gazdagsága drámáiban van. Tizenhat darabja látott
napvilágot életében, hat pence-es negyedrét kötetben. Halála után,
1623-ban jelent meg összes munkáinak első foliokiadása, melyben az
előbbieken kívül még húsz színművét adták közre a társaságba állt
londoni könyvkereskedők. A kiadást Shakespearenek két volt színésztársa
és barátja rendezte: John Heming és Henry Condell. A kötet, melyben a
vígjátékok, történelmi színművek és a tragédiák külön-külön csoportba
vannak szedve, címlapján a költő arcképével, Pembroke grófnak és
öccsének ajánlva jelent meg.[1]
Ma minden darabjáról tudjuk, honnan vette meséjét, de ez nem jelenti
nagyságának korlátját. Hogyha Hamlet történetét a Saxo Grammaticus
krónikájában olvasta is, a római darabok tárgyát pedig Plutarchosban, ha
vígjátékainak váza meg volt is idegen elbeszélésekben vagy régebbi
darabokban, a vért, az élet színét és lüktetését ő vitte azokba. Lássuk
egy példán, mi az, amit készen kap és mit farag belőle. _Romeo és Julia_
meséjét az ephesusi Xenophon írta meg, Anthia és Abrocomas történetében,
aztán bejárta Olasz-, Spanyol- és Franciaországot, míg Shakespeare
ráakadt a Brooke Artur rímei alatt (1562-ből). Brookenál csak egy szó
esik a két ház gyűlölségéről, Shakespearenél ez lesz az egésznek
háttere; az ő szerelmesei első csókjukat oly nap estvéjén váltják,
melynek reggelén a két család harca verte föl Verona lakóit. Ott három
hónapig élnek boldog házasságban, Shakespeare három találkozásba sűríti
egész életüket és sorsukat: az estélyen és utána a kertben, másnap a
barátnál s éjjel Julia szobájában. A sors nála tragikai arcot ölt a
kénytelenség vonásaival. Romeo Brookenál önnön sérelmeért szúrja le az
ingerkedő Tybáltot, emitt a sors sodorja oda, hogy boszút álljon
Mercutio ártatlan véreért; előbb még elfojtja a maga sértődését s azt
mondja a dühöngőnek:
Tybált, okom van, hogy szeresselek.
Mentségem ez, hogy dühbe nem jövök
Ily üdvözletre.
Az esetleg okszerűvé válik, a mult érintése megvan a lelken
Shakespearenél. Az írók rendre öröklik egymástól Romeo első szerelmének
megemlítését, de csak Shakespeare használja magyarázatul: Romeóban a már
föléledt s visszafojtott szerelem lobban fel Julia láttára. A jellem és
cselekmény összeolvadnak. Brooke Juliája hirtelen kiissza a
méregpoharat, mert tart tőle, hogyha még gondolkozik, a félelem
visszariasztja. Az igazi Julia előtt megjelenik Tybált, amint Romeót
halálra keresi s ő siet urához.
Így tesz a mondák és a történelem hőseivel is. Holinsheed krónikájának
száraz híradását Macbeth és Lear tragédiájává bontotta széjjel. A
krónika véreskezű zsarnokát megmutatja hős korában; szemünkbe csillantja
koronás vágyát; halljuk, amint önbensejének rejtelme kívülről
visszhangzik felé a fenyér boszorkányai s a várbeli boszorkány, lady
Macbeth, szavában. Hol van a krónika Learjében a Cordelia elűzésével
magaszerezte balsors; hol ez az «ízről-ízre király», aki az első
szófogadatlanságra kifordul magából? A szörnyű éj, a bolond és Tamás, a
Cordélia fellelése, az ébredés, szóval mindazok a jelenetek, amelyek
örökre szívünkhöz nőttek, a Shakespeare kezeírása. A tragikai erő
mindenütt a legnagyobb feszültségig van halmozva. Romeo titkos rokonát,
Tybáltot kénytelen megölni, Hamlet keze az Ophelia atyját találja;
Macbethnek legjobb barátja, Banquo áll útjában, őt teszi el láb alól s
aztán az ő árnyától bűnhődik először. A tragikum csirája az évek során
mind beljebb vonul az alakok lelkébe. Romeo veszte a két ház
gyűlöletéből, kívülről sarjad, Othello szerelemféltését Jago öntözi
ármányaival; Macbethben álma már monomániává fejlődik, Lear tragédiája
nagyrészt öregségéből, Hamleté tisztára lelkének természetéből fakad.
Darabjainak külső compositióját, írói rendszerét bajos rövid általános
szabályokba leszűrni. Oly változatos a teremtésben, mint maga a
természet. De művei felépítésében van egy pár állandó sajátsága.
Minden darabban erősen felduzzasztja a cselekményt s mindig mindent az
elején kezd. Romeóval akkor találkozunk, mikor még nem szerelmes
Juliába, látjuk Leart koronásan. De az első szavak gyorsan nekilendítik
az eseményeket. Kezdje a darabot monolog, mint _III. Richárd_ot, vagy
népjelenet, mint _Julius Caesar_t, az első pár szó mindenről tájékoztat.
A kezdet hirtelen: Romeo tüstént lobbot vet; Lear első pár szavával
megpecsétli sorsát. A cselekvény aztán rohanvást halad. Rendesen a
harmadik felvonásban ér csúcsra; ott a fordulópont. Macbeth sorsa
lejtőre jut, mikor Banquo meggyilkolásakor Fleance megmenekszik; Caesart
megölik az összeesküvők s tüstént kezd alászállni csillaguk. A
katastropha lezuhanásakor azonban nem szakad vége a darabnak. A tragédia
hőseinek sorsával országok sorsa forrt össze s az a hős halálával és így
az után dől el. Csodálatos művészi érzék munkál ebben. A tovább folyó
darab lecsendesíti felizgatott érzelmeinket s a költő a végzet viharai
közül visszahoz az élet partjára. Az áldozatok sírjánál egy jobb jövendő
képe enyhít. S a tovább folyó darab hűbb képe is az életnek, melyet
senki holtteste sem állíthat meg útjában. Oly gyorsan peregnek darabjai,
hogy nem jut hely egyetlen henye epizódnak sem. Minden epizód vagy
belefonódik a főalak jellemzésébe vagy legalább ez kapcsolja oda a
cselekmény valamely mellékágát. Jessica panasza, hogy atyja háza ő neki
pokol, már felindít Shylock ellen. Az ő megszökése kapcsolja össze
Shylock körét a Portiáéval; az ő szökése és útja áll időt kitölteni a
kötéslevél fogalmazása és lejárta közé s ez a szökés keseríti úgy el
Shylockot, hogy nem akar lemondani az egy fontnyi keresztény húsról. A
magánbeszéd is, ha van, csak második fele egy gondolatláncnak, ami
hangossá válik, mint a «Lenni vagy nem lenni»-ben, mely egy néma
gondolatsor folytatása. Shakespeare nem tűr semmi akadályt a cselekvény
útjában. Csak a legpezsgőbb jeleneteket mutatja meg s ezek kedvéért
egyik helyről a másikra röppen képzelete. Hirtelen száll az idő, sokszor
változik a színhely. A mai színpadon bajos is darabjait eredeti
alakjokban adni. Az ő színpadja más volt, célszerűbb és egyszerűbb.
Meg kell néznünk egy színházat, hogy megértsük az angol drámát. A
_Globe_ magas, nyolcszögletű deszkaépület, tetején vörös lobogó. Aki
lovon érkezik, az elé tódul a szolgálatkész fiúk serege, akik ügyelnek a
lóra az előadás alatt. A mende-monda szerint eleinte Shakespeare is így
kereste kenyerét. Az ajtóban egy penny a belépti díj; bent ráfizet az
ember, aszerint, amilyen helyet kíván. A színház elrendezésében a
kocsmaudvar csontosodott meg, a hol régente az előadásokat tartották: az
udvarból lett a földszint, az emeletek körülfutó folyosóiból a páholyok,
háromemeletesen. Itt ülnek elől az urak, hátrább a polgárság. Csak a
folyosók födöttek s a színpad egy része, az épület közepe födetlen. A
nők hát álarcosan jönnek, hogy védjék arcukat a nap és szél ellen s
elrejthessék pirulásukat a sikamlós helyeknél. A födetlen földszinten a
munkásnép ácsorog; ezek itt költik el ebédjüket s a csontokkal nem
egyszer megdobálják a rossz színészeket. Az urak is beszélgetnek és
pipálnak előadás közben. A főnemesek kétoldalt a színpad előrészén
ülnek.
A színpad előrésze nyilt. Oszlopokra támaszkodva jócskán benyúlik a
földszintbe. Ez az előtér a színdarabokban a nyilt tér, utca, kert vagy
csatamező, amint a beszélgetésből kiviláglik, mert dekoráció nincs. Itt
áll őrt Horatio, itt beszél Cassius Brutusszal. A színpad hátsó része
emeletes zárt hely. Az alsó szobát az előtértől két oszlop és függöny
választja el. Háttere a nyers fal, az öltözőbe vívő ajtókkal. Jobb
időkben e falat szőnyeg takarja, mely alatt Shakespeare alakjai olykor
meghúzódnak hallgatózni, mint Polonius. E belső rész mindig szobaszámba
megy; itt játszanak Hamlet színészei, itt ül tanácsot Caesar. E fölött
még egy oszlopos szoba hol szobának, hol erkélyül szolgál. Ide kétoldalt
lépcső vezet fel; e lépcsőn szokott feldöcögni kocsmai szobájába
Falstaff. Ha a színhely változik, a hátsó falra kiakasztanak egy táblát,
melyre föl van írva a hely neve: Velence, Cyprus. A jelenetek
színterének változtatására a három színtér mellett nincsen szükség,
mindig van a színen szoba, erkély, nyilt tér. A darab egyszerre folyik
mind a hármon, ami nagyon meggyorsítja előadását. Nézzünk végig egy
ismerős darabot: Romeo és Juliát. Délután három órakor harsonaszó
jelenti a játék kezdetét. Megjelenik a Prológ, koszorúsan és bottal s
elmondja a bevezető szonettet. Az előtér most piac, hol a két ház
szolgái összetűznek. Aztán egyszerre utca; jön Capulet és Paris, rendes
ruhákban, jelmezt nem ismernek. Fent az emeleti szobában beszél Juliával
az anyja – fiatal színészek, női álarcban – alant, a teremben, gyűlnek a
vendégek. Fönt jelentik a vendégek érkeztét, Julia és anyja lejönnek az
alsó szobába s a darab folyik tovább. Az előtéren megjelenik Romeo
barátaival. Bemennek. A tánc végeztével indulnak haza. A szünet után az
előtér kert, fent az erkélyen megjelenik Julia. Később az alsó szobában
szorgoskodnak a nászlakoma körül, fent a dajka benyit Juliához. Az apa,
anya ott siránkoznak, lent játszanak a muzsikusok, míg az öreg Montecchi
lekiált Parisnak: «Aráddal a halál hált».
Ezen a hármas színteren egyfolytában pereg a darab; a cselekmény
színváltozás nélkül jut be az utcáról a házba, vissza a kertbe, föl a
lakószobába; nem kell megállani az egyes jeleneteknél. Az emberek három
színhelyen mozognak folytonosan; az író ott lepheti meg őket, a hol
leginkább kapóra jön neki s minden nehézség nélkül egyszerre szőheti a
cselekmény minden szálát: láthatjuk Hamletet, amint anyjához hívják, az
imádkozó királyt, akinek termén átmegy és anyja szobáját, a hol beszél
vele. Mindez még puszta külsőség; Shakespeare halhatatlan nagysága élet-
és emberismeretében gyökerezik. A jellem a fő nála, abból sarjad a hős
sorsa, a cselekmény, a tragikai vétség és bűnhödés, minden.
Jellemrajzoló erejével vált az emberiség tanítójává, azzal emelkedik a
világ minden más költője fölé. Elég IV. Henrik I. részében azt a
jelenetet megnézni, mikor Falstaff az eastcheapi kocsmában a királyt
adja, koronaképpen egy párnát nyomva fejébe; mily otromba a vén korhely
bárdolatlan mókája, beszéde milyen lapos és prózai! S mikor Henrik
herceg ül a helyébe, mennyivel komolyabb az ő tréfája; erélyes és
parancsoló tud lenni rövid mondataiban; már kész király (II. 4.).
Ugyanez a jelenet valósággal megismétlődik a III. felv. 2. színében. Az
igazi királynak minden szaván átreszket az apai bánat; vénségében
komolyan és mélabúval emlékezik vissza önnön ifjúságára, küzdelmeire,
trónszerzésére s fájdalommal, amért fia nem méltó hozzá és mindezekhez.
S e fájdalmas vádakra Henriknek, aki a Falstaff komédiázására nem is
válaszolt, ez a pár komoly szó a felelete: «Jövőre inkább úrrá leszek
magam felett». Ebben a két jelenetben, a komoly feddésben és a fonák
csúfondároskodásban, benne van Shakespeare egész jellemfestő ereje. Az
egész ember megnyílik egy-két szavában. Az elkeseredett Brabantio öreg
szívének egész keserűsége és kétségbeesett bosszuvágya tolul ajkára,
hogy megmérgezze Othello szívét az első gyanúval:
Tartsd szemmel őt, mór, hogyha van szemed,
Megcsalhat téged is, mint engemet.
A becsületes Horatio ragaszkodása a királyfihoz s Laertes
udvaronc-hízelgése feltárul első szavaikban, mikor Horatio azt mondja
Hamletnek:
Atyád végtisztességét látni jöttem.
S Laertes a királynak azt:
Koronázásra vágytam volt haza
Hűség jeléül.
Ez a jellemző erő fel tudja tüntetni a jellemben a délkörök és
évszázadok különbségeit. Ez is volt célja, melyet Hamletben így fejezett
ki: «A színjáték feladata most és eleitől fogva az volt és az marad,
hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek
önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő, a század testének
tulajdon alakját és lenyomatát».
Magát az őrültséget is meg tudta érteni és rajzolni, nem is egy, hanem
három alakjában: a Hamletét, Learét és a «szegény Tamás»-ét.
Legmélyebbre az emberi lélekbe talán Hamletben szállt alá. Ezt a
munkáját azóta sem bírták megmérni, bár ennek volt legtöbb magyarázója.
E mélységes lélek titkát Goethe jelölte meg legtalálóbban _Wilhelm
Meister_ében: «A lehetetlent kívánja tőle a sors; nem ami teljességgel
lehetetlen, hanem ami ő neki lehetetlen». S ez a magyarázat sem más,
mint átírása annak, amit Hamlet maga mond:
Kizökkent a világ, óh kárhozat,
Hogy én születtem helyretolni azt.
A komikum virágos völgye épp ilyen népes; pityókos naplopók szunnyadnak
ott; zsémbes asszonyok pörölnek s a lombok közt tündérek szállonganak,
manók bújnak meg a fák odvában. Milyen változatos, zsibongó vásár! Ha
Botticelli Tavaszának fátyolruhás nymphái elszállanának Van Ostade
füstös csapszékeibe, akkor láthatnánk együtt olyan társaságot, amilyen
Shakespeare vígjátékaiban együtt mulat. Ezekben a jó kedvnek és
mulatságosságnak éppen úgy megtalálni minden árnyalatát, mint a
komorságét és gyászét a tragédiákban. Ugri meg Nyurga kócos fejében csak
úgy hemzseg a szócsavarás, elmésség bimbózik a Portia szavában; a
tunyaság és füllentés minden nevetsége árad a pufók vén lovagból és
rezesorrú cimboráiból; ezer jó ötlet bugyborékol Petrucchióban. S
éjszaka tündérek vesznek szélt a ligetben: a holdsugáron Oberon és
Titánia szitakötő-népe szálldos, a gyepen az incselkedő Puck futkároz, a
bozótban a szörnyeteg Caliban szuszog. Shakespeare képzelete átszökkent
a valóság falán s jellemző ereje a tündérnépnek is életet bírt adni az ő
saját módjukon. Éppen olyan elevennek látjuk a _Szent Iván-éji álom_
tündéreit, mint Habné asszonyomat meg az eastcheapi kocsma lármás
gazdasszonyát.
És mindenkinek a nyelvén tud. Nyelve, a legdúsabb angol nyelv, mintha
minden alak ajkán újjá születnék. Már 1598-ban azt írta Meres: «A Múzsák
Shakespeare nyelvét használnák, ha angolul beszélnének». Szavainak és
képeinek csodálatos szemléltető ereje van. Más költő leírhatja a képeket
és gondolatokat, melyeket benne a reggel ébreszt, Shakespearenél magát a
hajnalt látni, mikor azt mondja: «A vidám nap ujjhegyen áll a ködös
hegyormokon» vagy hogy a hajnal «Keletnek arany ablakát kitárta» s este:
«A fáradott nap arany székbe dőlt el». Más író szava csak jelenti a
dolgokat; Shakespearenél ezek testet öltenek. Övé az egész világ, nem is
csak a föld, hanem a levegő is. Azok közül való, akiket – Dante
szavaival élve – külön minta után alkotott a Teremtő és aztán összetörte
a mintát.
Shakespeare írói hagyatéka olyan dús, annyira meghaladja az emberi
értelem és alkotó erő rendes határait, hogy 1843-ban Gfrörer stuttgarti
tanár, a homerosi kérdés mintájára, azt kezdte hirdetni, hogy a
shakespearei drámák nem egy ember művei. Később J. C. Hart, az
Egyesült-Államok konzula Santa-Crúzban (megh. 1855), _Romance of
Yachting_ munkájában egyenesen megtagadta Shakespeare szerzőségét. Hogy
e színműveket Bacon írta, azt először W. H. Smith hangoztatta e
munkájában: _Lord Bacon volt-e a Shakespeare darabjainak szerzője?_
_(Was Lord Bacon the author of Shakespeares plays?)_ Ennek a felfogásnak
Holmes Náthán amerikai ügyvéd volt a legtanultabb terjesztője, aki
kivált Amerikában sok hívet szerzett e feltevésnek. Azóta számtalan
könyv vitatja ezt a kérdést s társulatok és folyóiratok (Londonban és
Chicagóban egy-egy _Baconiana_) gyűjtik az érveket Bacon javára, a
philadelphiai _Shakespeariana_ pedig Shakespearet védelmezi. A Bacon
hívei abból indulnak ki, hogy ezeket a nagyszerű műveket nem írhatta
más, csak korának legnagyobb embere, Bacon, akit azonban magas állása és
az anyjára való tekintet gátolt abban, hogy színpadi író gyanánt lépjen
fel. Legfőbb bizonyítékuk egy levél, melyben Matthew Tóbiás azt írta
Baconnak, hogy a legnagyobb szellem, akit ismert, az ő nevét viseli,
«bárha más név alatt ismeretes». Ez azonban nem mondja azt, hogy Bacont
a shakespearei darabokért tartja nagynak s nem is ő rá, hanem inkább
Matthew tudós jezsuita barátjára, Thomas Southwellre vonatkozhatik,
akinek mellékneve Bacon volt (Sidney Lee). A kérdés így áll: Bacon ránk
maradt versei műkedvelői gyarlóságok, philosophiai irataiban pedig a
költészet ellen beszél. Azonfelül a tudós Bacon bizonyára nem követett
volna el olyan anachronismusokat és földrajzi tévedéseket, a milyenek e
darabokban vannak. Anyja halála s állásának elvesztése után (1621) Bacon
ki is jelenthette volna szerzőségét, hiszen még hat esztendeig élt
tanulmányainak. Ezzel szemben: Shakespeare szonettjei rokonságot
mutatnak nyelv és erő dolgában drámáival; e szonettek megjelentek
nyomtatásban a Shakespeare életében, az udvar kegyenceinek, a költő
pártfogóinak ajánlva, akik jól ismerték Bacont is. A színművek is ilyen
ajánlásokkal jelentek meg, még a Bacon életében, akinek módjában lett
volna megakadályozni, hogy művei egy színész neve alatt kerüljenek a
közönség kezébe. Az előszó azonban halottnak mondja a darabok íróját,
noha Bacon még élt. A kiadásban több vers mellett ott van Ben Jonsoné
is, Shakespeare legjobb barátjáé, melyben a költőt «avoni hattyú»-nak
nevezi. Ő s e kiadás rendezői láthatták Shakespearet, miközben e
darabokat írta. Azonfelül: Shakespearenek síremléket állítottak a
stratfordi templomban, amelyen őt nagyhírű költőnek nevezik. S végre:
1850-ig senkinek sem jutott eszébe, hogy nem Shakespeare írta e
darabokat.