Az angol irodalom a XVI. században éri meg első virágzásának korát.
Kiforrt már az angol nyelv; prózáján John Wiclif (1320–84) le tudja
fordítani a Vulgatát. A versből kikopik a francia szó; az erkölcsös John
Gower (✝ 1408) bocsánatot kér tört franciaságáért: «de hiszen angol
vagyok» – mondja s főművének, a _Confessio amantis_nak már csak a címe
idegen. Chaucer egymásután levetkezi a francia és olasz hatást s a
_Canterbury Tales_ verseiben tiszta angol nyelven valódi angol embereket
rajzol. A népballadák hőseiben testet öltöttek a szenvedélyek, a
csöndesebb és szomorúbb érzések azonban még nem jutnak szóhoz. A
Langland-féle vizióban megszólalt a józan angol gondolkodás, de
meglehetősen bárdolatlanul.
Már egészen szállóigévé vált, hogy a renaissance fedezte fel a
természetet és az embert. Az ember bensőségét, a lélek rejtelmeit, a
szív édes gyötrődését és tiszta álmait, az elmélyedés és fölemelkedés
útjait Angliával is a renaissance ismertette meg, olasz költők révén,
csakúgy, mint a formák finomságait és változatosságát, a filigrán
szonettet és a lágyan csengő stanzákat.
A XVI. század a hatalom és gazdagság áldásaival köszöntött be Angliába s
ezek nyomában jár az ízlés fejlődése. Összetört a spanyolok nagy
ármádája, Amerika és India felől kincsekkel megrakodva vitorláznak haza
a hajók. Palotákkal díszítik Londont; kialakul a Tudor-stílus. A régi
erkölcsökről azonban csak lassankint tesznek le. Az urak medvék és
kutyák marakodásában találják mulatságukat, melynek végeztével halálra
korbácsolják a megkötözött vadállatokat. A nép is ünnepélyeket rendez
utcán és mezőkön; egymást éri a májusfa, aratás, juhnyírás, Szent Márton
és Karácsony ünnepe; mind ittassággal végződik s megszakgatják a lányok
koszorúit. Az ünnepélyek bőven termik a verseket; a mezőn a régi
balladákat éneklik; az utcákon a céhek színjátékokat rendeznek a népnek.
A régi vidám Anglia ez, «merry old England».
Az udvar erkölcsei sem finomabbak. A királynő indulatában arcul üti
udvarhölgyeit és kegyencét. De ez a nyerseség nincs műveltség és
fogékonyság híjján. A lovagok levetik a vértet és a két kézre való
kardot s a könnyű selyem zeke alá oda gombolják Dante, Ariosto vagy
Petrarca könyveit. Eredetiben olvassák a klasszikusokat a nők is,
különös kedvvel a francia és olasz költőket. Ezeket utánozzák a költők.
Divatjukat múlják a száz öles allegorikus oktató költemények,
amilyenekkel William Forrest _(Pleasaunt Poesye of Princelie Practice;
Gryselde the seconde)_ meg Thomas Sackville _(Mirror of Magistrates)_
magasztalták az uralkodó erényeit meg a királyné báját s az angol
történet kiválóságait, Hallásuk kifinomul a lélek elfojtott sóhajai, a
szív halkabb dobogása iránt. Éppen mert az élet csupa erőszak és
szilajság körültök, a költők megtanulják az élet hiábavalóságát,
megismerik a bánatot, mélabút és lemondást.
Sir Thomas Wyatt (1503–42) kétszer kerül a Towerbe, mert bele van
bonyolódva a Boleyn Anna pörébe, akihez fiatalon verseit pengette,
kétszer nyeri vissza VIII. Henrik kegyét, hogy aztán a sors
változandósága elől visszahúzódjék falusi jószágára, hol szatira-írással
s a bűnbánati zsoltárok fordításával vigasztalja magát.
Barátja, Henry Howard, Surrey grófja (1516–1547), a király rokona, hőse
háborúknak és harcjátékoknak, négyszer került börtönbe, mert bőjtben
húst evett s gorombáskodott a királlyal, végre felségárulásért, fejével
lakol. S ez a katona, aki börtönbe zárásakor perdöntő párbajra akar
kelni s kész fegyvertelenül szembeszállni egy vértezett vitézzel,
panaszos versekkel eseng a Fitzgerald tizenkét esztendős leánya előtt,
olyan csábító Petrarca tiszta epedésének a példája. Mestere egészen
megköti a kezét; nem mer olyat írni, amire annál nem lát példát.
Geraldineje sokban a Laura mása, de az angyal-kép alatt már ott van a
komoly, mély szerelmű, tiszta angol nőnek a képe.
Sir Philipp Sidney (1554–86), az ir alkirály fia, aki el akarta kísérni
Draket az újvilágba s már bejárta az egész óvilágot; Párisban érte a
Bertalan-éj, megfordult Magyarországon is, olvasta korának minden
költőjét s jártas minden tudományban: egy lépést sem mer tenni Petrarca
nélkül; úgyszólván a lába nyomaiba lép. Meg van nála a párja Petrarca
minden finomságának, epedésének s mesterkéltségének is. Stellája
(Devereux Penelope, Essex hercegének leánya), a testet öltött erény
maga, a költő «lelkének fészke», vágyainak vezére; ajkai mézillatú
rózsák, gyöngysort rejtő rubintok, arca hajnalodó ég. Sidney korának
mintaképe: tökéletes lovag és humanista, kegyence a királynőnek, akinek
tiszteletére írja ragyogó mascaradeját; korai és hősi halált hal.
Hármajuk közül Wyatt a leggazdagabb versformákban, ő írja angolul az
első szonettet és az első terzinákat; honvággyal tele spanyolországi
elégiáiban megcsendíti az ottava rímát is, sőt megpróbálkozik egy
újfajta verssel, mely a szótagoknak csak számát méri. Surreynek finomabb
érzéke van a vers belső szerkezete iránt, nem hiába fordított az
_Aeneis_ből. A költői erőnek Sidney volt közülök a leglángolóbb
csodálója. A _Defence of Poesy_ban a legmagasabb tudománynak tartja a
költészetet, mert a többi a világhoz vagy az emberekhez van kötve, ez új
természetet s az élőknél hatalmasabb embereket teremthet a képzelet
hatalma által. Ez a hatalom azonban egyiküknek sem jutott osztályrészül.
Az ő napjuk még csak a rügyeket bontogatja.
A virágzás Edmund Spensernél (1552–99) borítja el a fát. Fiatalon
Petrarcát fordítja, de aztán Ariostóhoz fordul s az ő példájára mintázza
meg phantastikus lovagi eposzát. Huszonnyolc éves korában, mikor a
cambridgei egyetemről Irországba megy lord Grey titkárának, két nagy
eredeti munka tervét viszi megkezdve magával. Egyik a _The Shepherd’s
Calendar_ (Pásztorkalendárium, megjelent 1579), mely tizenkét eclogából
áll, didaktikus tartalommal, klasszikus olasz divat szerint. Mindegyik
egy-egy hónap nevét viseli. Szerelmi panaszokból, párbeszédekből, a
királyné dicsőítéséből állanak az egyes énekek; kettőben a reformáció
van szóvá téve s kiviláglik a költő puritán hajlandósága. Tizenkét
esztendővel később jelent meg főmunkájának, a _Tündérek királynőjé_nek
_(The Faerie Queene)_ első három könyve, a királynőnek ajánlva. Spenser
egész életén át dolgozott e művén, még sem készült el vele. Tizenkét
könyvben az aristotelesi tizenkét erényt akarta megtestesíteni. Minden
erény testet ölt egy lovagban, aki védelmezője s lesujtja a vele
ellenkező bűnöket és gerjedelmeket.
Spenser tizenkét könyvre tervezte eposzát; s minden kész könyv 12
énekből áll. De csak a hat első könyv készült el teljesen, melyeknek a
tiszta élet, a mértékletesség, a szűzi szerelem, a barátság, az
igazságosság és lovagiasság személyesítői a hősei. A lovagok az
aristotelesi 12 erény képviselői s Gloriana tündérkirálynő szolgái, aki
a nemes becsvágy személyesítője. Mindegyikben szerepel a Glorianát
kereső szerelmes Arthur király s az egésznek vége az lett volna, hogy
elveszi a tündérkirálynőt.
Össze van itt halmozva az ó- és középkor képzeletének minden gazdagsága;
a szépség pogány imádata és középkori jámborság; az Olympus istennői és
szatirok mellett a lovag-romantika varázslatos barlangjai, sárkányaikkal
és boszorkányaikkal egyetemben; Ariostóra emlékeztető lovagok és
rózsaszín testű nymphák s hozzá tassói gyöngédség és keresztény
tisztaság. Minden más munkája, szerlemi himnuszai, lakodalmi verse
_(Epithalamion)_, az _Amorettik_, a _Pillangósors (Muiopotmos)_ mind
csak önmagának a keresése. A lovagvilág és Tündérország az ő igazi
hazája, akinek képzelete olyan eleven volt, hogy életet bírt adni az
elvont erényeknek s olyan gyöngéd, hogy nem tépte össze a tündérnép
pókháló várát, mikor belépett. Tündérekhez méltók érzései és színei.
Szűzei nymphák és napsugarak leányai, akik pikkely-csónakon járnak a kék
hullámok fölött s a tenger mosolyogva csókolja lábaik nyomát. Boldog
költő ő, aki le tudta festeni az arany sápadt sajogását s a test
rózsaszínű párázatát. A gyönyör kertjében ezüst hullámú forrást
bugyogtat, partján meztelen fiúk játszadoznak. A csermely
jáspis-medencébe gyűl. Madárdal és vízesés moraja szűrődik a levegőbe.
Ott pihen rózsaágyon Akrasia, lankadtan, készen az édes bűnre, ezüst
fátyolban, mely nem födi el testének vonalait s a rajta gyöngyöző
verejték-harmatot. Ilyen képekkel gyönyörködtette Spenser a harcban
kifáradt angolokat, akik nem győzték verseit kapkodni. A királyasszony
birtokot ajándékozott neki kétszer is, de az elsőt vissza kellett adnia,
a másodikat valami lázadáskor földúlták, házát elhamvasztották; sok
kézirata s egy gyermeke is odaégett. Megtörten ment vissza Londonba, a
hol nemsokára meghalt nyomorban és kegyvesztetten, mert egy tanulmányt
írt Irland állapotáról, ami akkor is kényes téma volt. Utolsó,
elvitathatlan birtoka: egy szöglet a Westminster Poet’s Cornerjében. Ő
az allegorikus lovagi költészet utolsó vitéze. Hat esztendővel az ő
halála után jelenik meg Cervantes ütött-kopott lovagja, Don Quijote,
akiben a világ kikacagja a rozsdás lovagi erényeket. Spenser költészete
azonban épen maradt; rózsái nem hervadtak el, nymphái nem vénültek meg.
Az ő tündérligetében virított legszebben az angol nyelv és angol
képzelet Shakespeare előtt. Dús, színes és zengő ez a berek, akármelyik
percben beléje léphet Titánia. A _Faerie Queen_ első könyvének
megjelenése után négy esztendőre (1594) írja Shakespeare a _Szent-Iván
éji álmot_.