Az olvasó önkénytelenül azt kérdi magától: honnan sodorja fel ez a bő
forrás a benne villogó gondolatok csillámait és hol keveredett belé a
stilusnak ennyi iszapja, mely itt-ott zavarosra festi vizét? Az
irodalomnak milyen rétegeiből szedte föl ezeket?
A választ az e korbeli próza adja meg: egy kapós, cikornyás regény,
_Euphues_ fertőzte meg a nyelvet; ami a gondolkozást illeti, az oly
kifejlett, hogy most írják munkáikat More és Bacon.
Mária angol királynőnek (1553–58) a férje, II. Fülöp spanyol király,
magával hozott hajóin sok fényes spanyol ruhát, sok cikornyás bókot és
egy pár könyvet, melyeknek tudálékos képekkel telehímzett stilusa mintha
minduntalan bókot vágna önmaga előtt. Guevara spanyol jezsuita atya volt
a mestere ennek a stilnek s első esztergályosa a cirádás «alto
estilo»-nak. Az angol írók lefordították a királyné számára férje
országának könyveit. John Bourchier, lord Berners, bordeauxi Hugó
történetét fordította le a páter munkáiból s ezzel ő telepítette át
Angliába Oberon és Titánia tündérudvarát. A hímes mondatok épp úgy
elbűvölték az udvart, mint a grandok arannyal kivarrt bársony ruhái;
éppen úgy csillogtak és suhogtak. Lyly (l. előbb), az udvar kegyenc
költője, megpróbálta, nem lehetne-e ilyen ruhát szabni az angol nyelvből
is? Gazdag redőkbe szedett minden mondatot s fényesre köszörült szavakat
rakosgatott a ráncokba. 1579 lett, mire a regény megjelent. Címe rövidre
fogva – _Euphues_.
Meséje mindössze annyi, hogy egy jónövésű és széptehetségű – Plato
értelmében «euphyes» – athéni ember, Euphues, ellátogat Nápolyba s ott
az Eubulus (= jó tanácsot adó) tanácsa ellenére dorbézolásnak adja
magát. Így barátkozik össze Philautossal (önszeretet). Mind a ketten egy
leányba szeretnek, ellenségekké válnak, míg át nem látják, hogy a leány
csak kacérkodik velök. Euphues aztán hazamegy, Philautos Nápolyban
marad. – A regényhez két függelék van csapva: egyikben Euphues
tanácsokat ad a jó nevelés dolgában, a másikban megtérít egy hitetlent.
– A könyv nagyon kapós lett, csak azt kifogásolták, hogy Euphues nem
látogat el Londonba is s hogy szépjellemű nő nem fordul elő benne. Az
író egy esztendő alatt kipótolta mulasztásait egy második részben,
melyben a két jó barát Angliába megy s Philautos el is vesz egy kitünő
angol hajadont; Euphues megint hazamegy Nápolyba.
A cselekmény gyér, de az otrombán dagályos stílus, az «euphuismus», mely
egy századra megrontotta az angol nyelvet, felpuffasztja. Tele van
levelekkel és szónoklatokkal s az alakok és az író szünet nélkül olyan
pöffedt nyelven beszélnek, amelynek minden szava mintha fel volna
dagadva. Akárhogy lötyögött is a vézna kis mese ebben a
szószátyárkodásban, a regény tetszett; egy emberöltő alatt nyolc kiadást
ért.
A pyrenei-félszigetről másik bevándorló is akadt: a pásztorregény.
Philipp Sidney szólaltatta meg először angolul, _Arcadiá_jában, mikor
1580–81-ben Wiltonba húzódott a királynő haragja elől, akit elég merész
volt lebeszélni házassági tervéről, mikor feleségül akart menni Anjou
katholikus hercegéhez. A regény szemlátomást mintáira ütött, a Sanazaro
_Arcadiá_jára és a portugál Jorge de Montemayor _Szerelmes Dianá_jára. A
bukolika nála is belenő a lovag-romantikába s az udvari csűrt-csavart
nyelv, a monológok, a regényt átszövő versek finomkodása az udvari nép
kedvének keresésére vallanak.
Két királyfi, a thesszáliai Musidoros és a makedoniai Pyrokles,
hajótörést szenvednek, melyből megmenekülve, az első Spártába, a másik
Arcadiába kerül. Mikor a két állam harcba száll, mint ellenséges vezérek
találkoznak. Békét kötve, szerelmi kalandba bonyolódnak. Arcadia királya
vadonban, rejtve nevelteti leányait. Musidoros azonban Dorus pásztornak
öltözve, közelébe férkőzik Pamelának; Pyrokles pedig amazonruhában
Philokleának. Ebből nagy bonyodalom támad, mert a király maga beleszeret
a szemrevaló amazonba. A királynak a sógorasszonya azonban, aki a maga
fiának szánta Philokleát, megszökteti a két leányt, amazonkísérőjükkel
együtt. Itt végződik az első rész. A másodikban Musidoros elveszi
Pamelát s hazaviszi Thessaliába. Pyrokles is bevallja csinyjét s
feleségül kapja Philokleát.
Ezek a regények Athénben és Tempe-völgyében játszanak, embereik
levegőben élnek, lábuk sem éri a göröngyöt. Éppen ilyen kecses és boldog
nép a francia mintára ütött lovagregények többi hőse, a Ford _Parismus_a
és Henry Robert _Pheander_je. Elterjedtek a Gomberville hősi regénye
_Polexandre_, és angol párja, _Parthenissa_, Roger Boyle regénye (1654)
és a George Mackenzie _Aretiná_ja. De nemsokára támad olyan regény is,
amely az életnek és az emberszívnek a tükre akar lenni. 1554-ben jelent
meg Spanyolországban az első gézengúz-regény, _Lazarillo de Tormes
élete_, Mendozától. Hőse egy szegény gyerek, akit egy vak koldus megvesz
az anyjától vezetőnek; a kis csirkefogó tömérdeket szenved és rengeteg
csínyt követ el, de mi ránk csak az tartozik, hogy hamarosan odaát terem
Angliában. 1586-ban már ismerik ott s 1599-ben már van eredeti angol
kalandor-regény is: a Thomas Nash _Jack Wiltona_, egy apród története,
aki végigkísérte Surrey grófot német-, francia- és olaszországi
kalandjain. Semmi sem mutatja jobban az ilyen regények népszerűségét,
mint hogy rövid időn másik ilyen regény is akad, _The english Rogue_ (Az
angol csavargó), szerzője Richard Heads. Különösen tetszenek az olyan
elbeszélések, amelyek a tengeren túl is meghurcolják hőseiket,
hajótörésbe sodorják, aztán valami puszta szigetre vetik, hol a
megmenekültek patriarkális életmódot élnek, amint a biblia tanítja, mely
még a puszta szigeten sem hagyja el őket. Ilyen regény az _Isle of
Pines_, mely 1668-ban látott napvilágot. Lassanként aztán erkölcsi
irányzat szivárog be ezekbe az elbeszélésekbe. Aphra Ben _Oronooko_ja,
melyet surinami tartózkodása emlékeiből írt, egy néger rabszolga
történetével a rabszolgaság eltörlése mellett emel szót, mintha az író
ezzel a munkájával ki akarná engesztelni az erkölcsöt, a mért
vígjátekaiban oly kegyetlenül kigúnyolta és összetörte. Ezekből a
kalandos regényekből fejlődik tovább az angol regény, erre a mintára
ütnek első classikus alkotásai is: _Robinson és Gulliver_.
Nyomdák is vannak már – William Caxtoné az első – amelyek terjesztik a
prózaműveket, kinyomatják a krónikákat. 1516-ban jelenik meg Robert
Fabyan londoni takács angol történelme, mely VII. Henrik koráig halad.
Hall Edvárd a rózsák harcát írja meg (IV. Henrik – VIII. Henrik), könyve
gyakran forgott Shakespeare kezén. Lord Berners a Froissart krónikáját
fordítja le; Raleigh toweri fogsága alatt (1603–15) megírja a világ
történetét a teremtéstől kezdve _(History of the World)_. Hooker
pompásan megírt nagy munkája mellett: _Laws of Ecclesiastical Polity_,
keleti nyelvészettel foglalkozott; Thomas Starkey nemzetgazdasági, Elyot
államtudományi értekezéseket ír. Legnagyobb hatással a próza fejlődésére
Roger Ascham (megh. 1568) volt, _The Schole Master_ c. neveléstudományi
könyve révén.
Elég sokoldalú hát e kor tudományos irodalma; mélységét semmi sem
mutatja jobban, mint hogy két neve – csak a nevek és nem a munkák –
szinte olyan elterjedt és ismeretes, mint a Shakespeareé, ez a kettő:
Thomas More (Morus, 1480–1535) és Francis Bacon (1561–1626). Mind a
kettő lordkancellár volt. Moret lefejezték, mert mint buzgó katholikus,
ellene szólt a király elválásának Arragóniai Katalintól; Bacon
elvesztette méltóságát, mert többször szégyenletesen megvesztegettette
magát s egész jelleme alacsony volt. More az első angol történetíró, aki
szemügyre vette a tények indokait s a kor viszonyainak és a
vezéregyéniségek jellemének befolyását a korszak alakulására V. Edvárd
és III. Richárdról szóló művében. Nevét azonban államberendezési nagy
ábrándja, az _Utópia_, tette öröklővé (1516-ban jelent meg). A
testi-lelki boldogság élvezése egyetlen céljuk a sziget boldog lakóinak.
Plato eszményi Atlantisa ez. Vallás- és jogegyenlőség társadalmuk
alapja, munka- és vagyonközösséggel együtt. «Ha a fennálló államokat
nézem, Isten úgy segéljen, nem látok egyebet, mint a tehetősek
összeesküvését, hogy az állam cégére alatt tulajdon hasznukat lessék».
Egyformák a lakások, közösek a lakomák; pénz nem forog; mindenki
tartozik a földet mívelni, naponként hat óra hosszat. Mindenki dolgozik,
a nők is; csak a lealázó, piszkos munkát végzik «rabszolgák», a bűnösök,
büntetésből. A gonosztevők bilincse aranyból van, hogy az ékszer
utálatossá váljék. Ideális minta-állam az övé, nyomor, henyélés és
irígység nélkül való társadalom. Kár, hogy a boldog sziget nem akadt
útjába Amerigo Vespuccinak.
Még nagyobb a Verulami Baco érdeme, mert ő éppen egy útat fedezett föl.
Philosophiájának tulajképpen nincs is tartalma, módszere a fő. «A tan,
melyet ő tanított, a tanok felfedezésének tana volt.» Azt hirdette, hogy
az értelmet és érzékeket meg kell tisztítani a balítéletektől s a
tapasztalás útján férkőzni közelébe a természetnek. Csak a tapasztalás a
tudás egyedüli forrása. Az inductivmódszert nem ő fedezte fel, de új
irányt jelölt ki annak. Az embert állította a gondolkozás központjába s
javát keresni volt szerinte a gondolkozás tárgya. A régi philosophia is
kutatta a természet törvényeit, de gyakorlati felhasználásukat
lealázónak tartotta a tudományra nézve s csak az ember értelmi és
erkölcsi tökéletesítésével gondolt. Bacon haszna szerint becsülte a
tudományt s arra keresett módot, hogy a tökéletlen ember jól érezze
magát a világon. Ez a cél nem olyan magas, mint a Platóé vagy sok
philosophusé, akik az embert tökéletessé akarnák tenni, de elérhetőbb
azokénál. S «egy hold föld Midlessexben többet ér, mint egy hercegség
Utópiában» – mondja Macaulay Baconról írt kitűnő essayjében. Latin
nyelven írta nagy munkáit: _De dignitate et augmentis scientiarum_
(1605, 1623) és _Novum Organum scientiarum_ (1620), csak essayit írta
angolul, de minden munkája legszebb lapjaihoz tartozik az angol
gondolkodás történetének. Negyedfél század váltotta be eddig
végrendeletének óhajtását: «Nevemet s emlékemet az emberek
könyörületességére s idegen nemzetekre és jövendő századokra bízom».
Bacon dolgozószobájából kétfelé nyílik előttünk nagy kilátás. Egyik
oldalt a dús természetbe látunk, melynek gazdag életében új meg új
igazságok lesznek nyilvánvalókká s a lombok között egy csarnokon akad
meg szemünk: az 1662-ben alapított Royal Society ez. Ebben fogja
kihirdetni nagy fölfedezését Newton (1642–1727). Másik oldalon a sziklák
között utat vág egy kis csapat a szabad gondolkodás ormai felé. Ezen az
úton találkozunk majd Lockekal.
Az emberi szellem megújhodása a renaissance idején Itáliában a
hagyományokból sarjadt ki, új művészetet és tudományt teremtve;
Németországban az erkölcs forradalma a reformációt hozta létre. Anglia
partjaihoz elverődött mind a két áramlat s mind a kettő gyakorlativá
vált. A renaissance itt a jólétben leli támaszát s egy költőt terem, aki
az emberi természet ismeretében a legnagyobb, tárgyait nagyobbrészint a
nemzeti mondákból és történelemből meríti, s egy gondolkodót, aki a
természet megismerését veszi tárgyul, céljául az ember jólétét. A
reformáció pedig megtisztítja az erkölcsöket, újjá formálja a
társadalmat s önálló nemzeti államvallássá alakul.