A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé…
Hogy mi lett belőle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel…
Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezőtehetségéből kiszija az idő a
régi benyomásokat mint a napsugár a szövetből a régi szint. Réki
Boriskára alig emlékszik valaki…
S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtől végig
megolvasnak, tépett falragasz csak, melyből imitt-amott bukkan ki egy
betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti.
Ki törődne egy olyan szegény teremtés sorsával?…
Csak elvétve vasárnaponkint délután, midőn a falubeliek kiülnek a házak
előtti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végről apróra
beszélték, hogy már nem egyéb, mint az unalom takarója, kerül Boriskára
a szó.
„Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége?
Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?“
Az elbeszélő végig néz ilyenkor a kérdezőn, guny-e a kérdése vagy tán
érdeklődés, szánó sziv hajtása – aztán a padokat vizsgálja sorba,
nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csinján kell beszélni, mert a
szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehellet még az acélon is.
„Bizony különös sora van… Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova
szolgálni ment, másüvé szegődött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig
cserélgette a helyeket, mig végre Pestre került szegény s most…“
„Mi történt vele?“
„Talpig selyembe jár.“
… A hajadon leányzók, akik olyan áhitattal nézték délelőtt az
oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat.
II. Ő kigyelme a pernye-biró.
De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott a faluból, sem pedig
selyemben nem jár Tuba Istók pernye-biró uram, ki a fölső végen lakik,
hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak
akkor, amidőn nem ott ül a kovács-mühely küszöbén pipázgatva és lábait
szétvetve, amint az már ugy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy
valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovács-mühely küszöbén,
ahhoz már rang kell és auktoritás.
A mi falunkban a kovács-mühely pótolja a clubbot és a kaszinót,
főbenjáró dolgokkal foglalkozó persónák itt beszélik meg előzetesen a
közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferentiákra, mert
leginkább áll összeköttetésben a continenssel. Kereket igazittató, lovat
patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba s magából a helységből is egyik
jön, másik jön, ez is az is tud valamit s legott asztagnak gyül meg a
hallani való.
A pernye-biróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-biró
tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a
hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá még azt is
elvégzi, hogy a biró uram kályhájába begyujt sőt gombolyitás idején
biróné asszonyomnak is ő tartja a fonalat.
Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öreg birónak is beválnék
holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestől hullott az isten áldása
okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-biró
lehet.
Istók agyafurt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve s ha mégis
kicsinyek jutottak neki, csinált már ő ezekből is nagyokat.
Mert tudnivaló, hogy ő sem volt öröktől fogva pernye-biró; éppen csak
olyan közönséges paraszt-sorban állott mint a többiek: az esze vitte föl
hivatalra.
Az pedig ugy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás
környékünkön. Századok óta először esett meg, hogy egy üveghuta
tulajdonosa lépett föl képviselő-jelöltnek, az arisztokratikus hajlamu
palócok között. Már pedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent
kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta
ismerősen e kéklő bércek között, melyekről kevélyen tekintenek alá a
középkor lovagvárai romokban.
Nem is lett volna a hutásnak tiz szavazata sem, ha nem Tuba Istók ő
kigyelme lett volna a kortese.
Mig a többi kortes nagy oratiókat tartott a népszabadságról és
demokratiáról, Istók egy szót sem szólt.
A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául
kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte,
akik osztogatták.
Istókot hagyták legutoljára.
„No már most üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár:
előrelátó kendtek helyett is.“
„Nem kell a hutás!“ kiálták a palócok ingerülten. „Vannak nekünk uraink,
kik megvédik a jussunkat.“
Istók bajusztalan ajkát keserü mosoly futotta be.
„Megvédik? Meg-e? No jó megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak
bennünket az unokáink unokái is.“
„Miért?“
Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszu kezeit áhitatosan
fektette keresztbe mellén.
„Miért? Azért, mert az fog történni… igenis, az fog történni…“
Mély zokogásban tört ki:
„Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, merő boszuállásból…
igenis, boszuállásból…“
Két nagy rézvörös tenyeréből hangtölcsért csinálva, sivitó hangon kiáltá
a tömeg feje fölött:
„Kisebbekre fogja fuvatni az itcés üvegeket.“
Csend következett. Szivig hatott a szó… s mélységes csend után
vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bérczről-bérczre szállott
komoran, sötéten, mint a sebes felhő, a fekete felhő.
… S reggel virradóra, amennyi palócz-ház széles a környéken, a hutás
zászlója lengett valamennyin.
III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.
(A falubeliek benyomásait elbeszéli a szerző)
Egy reggel halva találták a réteken. Magát lőtte-e meg, vagy
orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.
A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiteritve a
fekete posztóval bevont cimerteremben. A fáklyák fölgyujtattak a fényes
ravatal körül s vérvörös világuk kisérteties fényt vetett a
Szent-Illényi grófi cimerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e
jelmondattal körül: „az ősök nyomán.“
Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az ősök nyomán;
nemsokára ott lesz a hatalmas főispánok és országbirák koporsói mellett
az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A
legis-legutolsó koporsó. Most már meg fogják forditani fölötte a büszke
cimert. Nem lesz annak gazdája soha többé.
Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a
virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem
lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öreg asszony, aki megmosta a
sáros holttestet, órákig elkinlódott e müvelettel, de a szemek nem
csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a
halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Szent-Illényi
nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék és
nyitott szemekkel találja az itéletnapi trombitaszó.
A gyászruhás szolgák lábujhegyen járnak-kelnek a nagy ur halotti ágya
körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a
méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges
emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása
többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is
parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az
alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának utján
az apró-cseprő paraszt emberek sorsába.
Kisérteties némaság honol.
A mozdulatlan sziv fölött csupán egy óra ketyeg a halott
mellényzsebében. Az emberi szerkezet tulélte az istenit. Annak a verése
megállt, ez még továbbra is méri az időt.
S künn messze földön, hetven faluban zugnak a harangok, ahol birtokos,
patronus volt őméltósága. És e nagy harangzugás közé nem vegyül egy
egyetlen zokogó szó sem.
Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely tulharsogná hetven falunak a
harangját.
És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvét-köny sem, mely foltot
hagyjon a drága selyem lepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon
ott királyok minden pompájánál.
Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! – Az el tud
menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki köny és
sóhajtás utravalóul.
A cimerterem szárnyas ajtói be vannak zárva s két alabárdos áll a
küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe
öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos ur tiszttartója. Feje
leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.
Az udvar megtelik kiváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány
lesz, egy grófot halva látni.
A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer
megnézik szinről szinre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a
halál vagy nem, szelid kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt,
megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, uj csizma volt-e a lábukon, vagy
régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy
meredt s csak nagy ügygyel-bajjal gyürhető e be a koporsóba?
Megvizsgálnak szegről-szegre mindent, figyelemmel kisérik egész a
temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot
szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megforditva tették
a fejfát a sirjához?
Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit
kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta
folytonosan!
Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!
Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol s
ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangulag a hideg
márvány-kövezeten.
Az alabárdosok végig tekintenek a csőcseléken megvetőleg, hidegen… néha
meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt,
azonban ujra bezárul a nagyuri terem ajtaja ünnepélyes, kimért
csikorgással, s az egyik alabárdos elutasitólag, monoton komorsággal
veti oda a bebocsáttatást kérőknek:
– Őméltóságához nem lehet bemenni.
S amint ujra meg ujra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehellett
csapkodja meg a nyiláson át a csőcselék arcát, valami fojtó szuró
szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.
Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehellete keveredett
volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy
érdes, megvető hangba rezdülnének össze, mely visszaverődik a gyászba
vont cimeres falakról:
„Takarodjatok innen!“
S mig bent a palotában a kisértetszerü csend virraszt némán a holttest
fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be,
hozva a drágábbnál-drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a
cigánybanda számára, mely mégegyszer muzsikálni fog a méltóságos urnak,
fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi
viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer és utoljára fényt
vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent Illényi család
szineivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha,
nyugalmas fekvés esik.
De a temetésig még egy kellemetlen functió vár őméltóságára. Mielőtt
odafektetnék az ősökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, – a
törvénynyel.
Mint törvényhozó erre is ő varatta mig élt a libériát, ennek is ő
parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesiteni!
Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy ur? Öngyilkos volt-e,
vagy megölték?
Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak
mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.
S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog
nyitott szemeivel végig nézni ez embereken, akik öt forint diurnumért
összemetélik izekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos
tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki
kellemetlen.
S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik,
abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik.
IV. Hogy vette be falunk hőse Suska Mihály Branyickót.
(Elbeszéli ő maga.)
Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fővezér, aki Branyickót
beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem ’iszen több sem kellett az én uram
Guyonnak, fuvatja a marsot… nyergelnek a huszárok.
Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre – delet
harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyuló, s
köröskörül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol
végződnék, felhők ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Merő
vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is mig
kikalapálta!…
Az én uram Guyon igy szólt hozzám, amint a vár elé értünk.
– Van-e keszkenőd Miska?
– Van tekintetes uram: idadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról
eljöttem.
– Fehér-e?
– Akár a fehér galamb tekintetes uram.
– No hát akkor tüzd föl egy póznára… s eredj át parlamentair-nek
Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, – mert különben
beveszszük.
Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen
szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghuzó bogár ködmöne.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Én bizony Suska Mihály káplár volnék – mondám megsodorintva a
bajuszomat, a tekintetes Guyon Rikárd ur küld a teens urhoz, azzal az
üzenettel, hogy ne restelje az ur föladni a várat, mert sokan vagyunk
odalent.
Schlick erre a szóra ugy a földhöz vágta dühében a legszebbik
tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.
– Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták
Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek
előtt.
Megvittem a választ betüről betüre; dühbe is jött Guyon s rohamot
vezényelt. Ropogott a puska, menydörgött az ágyu, s piros rózsát vetett
el a fehér havon.
Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi
vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet
anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.
– Forduljunk hát vissza! mondá szomoruan s két diónyi könycsepp gurult
le szeméből végig a dolmányon.
Furcsa két csöpp volt az; az ő dolmányán futott s mégis az én szivemet
égette. Nekikeseredtem s mielőtt otthagytuk volna az áldástalan munkát,
még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykolódott
az agyvelőmben, hogy még sem lehet a németnek hinni, mint minden
dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az
egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; erős,
izmos minden, golyó át nem furja, ember le nem dönti.
Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén
visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orczáin a bánat sötétlik, s
keserüségemben kihuzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a
szilaj düh s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a
sulyos csapástól.
S ime szemkáprázat… amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas
alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszinüre festve.
Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a
német alvópárnája bélelve.
El is kiáltottam torkom szakadtából:
– Bevettem a várat!
Lett öröm, hangzott, a diadal-kiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a
kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán
voltunk. Én és uram Guyon jártunk a legelől. S mire a lépcsőkön kivont
kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszin zászló lobogott a váron, nem
is egy, ha tiz is.
Mint vérszomjas tigris ugy szaladgáltam be a termeket.
– Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most azt a
kalapot.
De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni.
Elmenekült valami alaguton.
Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak minha csak az orra vére folyt volna,
semmibe sem vette a tengernyi dicsőséget, mert hát Branyickó bevétele
csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket
agyonütni, ez volt a parancsolat.
Szomoruan járt kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit
bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttől, különb
hangulatért.
Magam is igy voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s
lementem a várkertbe. – Maig sem birom megmondani mi vitt le… Nem egyéb
ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön… katonai tálentum.
A hold bevilágitotta a hóval boritott kertet ezüst szinüre… huszasokat
lehetett volna belőle veretni. – A kert kellő közepén egy kerekes kut
állott.
A katonai tálentum éppen a kuthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör
félig le volt eresztve s amint a hold odavilágitott, megrezzenve látom,
hogy a vödörben egy német gugol.
– Ki vagy?
– Jaj, huzz ki jó vitéz – kiáltja nyöszörgő hangon a boldogtalan – én
Schlick vagyok a várkommendáns, neked adom feleségül a legkisebb
lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.
Szép volt az igéret, megis csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé
csavarni a csikorgó kereket. De amikor huzom, egyszerre csak szivembe
nyilallik az önvád… „Mihály, Mihály, mi az ördögöt mivel kend? Ezt a
kolonczot huzza ki kend – nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend
Suska Mihály?“
Megmozdult bennem ez a jó magyar sziv, s visszafelé forditá a kezemet.
Lefelé igazitottam a kereket.
Robogva foszlott le a lánc, nagyott loccsant a vödör, mikor a vizbe ért.
Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompitania. Nem is hallatszott abból
semmi. Hirtelen összecsapott a viz fölötte, s legfeljebb egy percig
gyürüzött utána.
Nagyot fohászkodtam.
Most már egészen teljes lett a diadal.
Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eső se moshatja
le rólam a generálisságot.
S megis lettem volna, olyan igaz, mint a hogy itt kendtekkel most ezt a
tengerit morzsolom, – hanem hát mi nem történt?
Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszurták az egyik szemét,
ráadták a Schlick ruháit, s szentül állitották, hogy az senki más, mint
maga Schlick.
S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sinylem.
V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog időkre, a
mikor még rosszabb világ volt.
Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek éltek. Tán a
só is sósabb volt még akkor! Tiz ember sok ha van a faluban, aki még
emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltó garas volt a bor
itcéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós
bottal jött a megyegyülésre, a legtekintélyesebb ur, kinek a legkülönb
tajtpipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvübb hazafinak,
aki legszebben fütyülte el a „Rákóczy-nótát.“
Prokátorok nem nyuzták a világot; legföljebb az volt honorariumuk, hogy
a katholikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt
mondta: „köszönöm barátom uram, legyünk per tu;“ – mig a kalvonista
egyszerüen azon biztatással rótta le perköltségeit: „aztán hallja az ur,
ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon“ Finánc nem
szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem
garázdálkodott tizgarasos meghivásokkal; régi szolgabirák csak akkor
hitták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.
Minden máskép volt. Az ország összes évi irodalmát meglehetett olvasni
nyolc garason a „kassai kalendáriom“-ból, már t. i. aki olyan bolond
volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.
A vármegye hatalmasabb volt mint az ország. A két kopottfejü oroszlán a
megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára,
mintha azon tünődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.
Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdu tarsolyára himzett N. V.
betütől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek
födeléről varju-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana
észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön;
annak van legtöbb lakója.
A börtön, deres s mogyorófabot jelvényei alatt összpontosult a
társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a
mogyorófa-pálca, hanem megforditva, hogy a szolgabirónak nemes hevében
legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva
külön büntető-kodex volt minden egyes szolgabiró, ki ha unalmában
rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya ujságirók ki
nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de
másodszor, ha lettek volna is, ugysem olvasta volna senki, aztán meg
harmadszor… statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába
merné magát ártani!
Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt
már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos
ánglus ezer megirt könyvében, ami ugyis benne van a „Corpus Juris“-ban
és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor
ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról
van szó – ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik
az mindnyájunk helyett.
A „Haladás“ szót kiküszöbölte a „vis inertiae“ a nemzet szótárából.
Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább neki támaszkodtunk az
ellenkezőnek. Még a „Hármas Kis Tükör“ bölcs összecsinálója is ilyeket
irt ékes karmenekben.
„Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.“
Még én is ugy tanultam valaha. A tiszteletreméltó sár, melybe belefulnak
a haszontalan uj eszmék beleolvadt cimerünkbe. Ugy néztük, mint megannyi
aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési ut; mi az
istennyilának? – Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt forsponttal a
szomszéd faluig, hol valamire való tarokk-kompánia csak összetákolódik;
idegen vármegyéből való ember meg hadd busuljon rajta, mint jőjjön ide,
ha – nem lehet.
Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.
És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem a helyett idetalált
egy a németnél is nagyobb hatalom, a „Liberalismus.“
Az is ugy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.
… Világot boritó szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült
a haza levegőjével, melyet ki magába szivott, elkezdett beszélni mint a
mákonyivó, soha nem hallott bolond ábrándos eszmezagyvalékról,
egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy el kezdett
tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.
Uj tüdő kellett az uj levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi
köréből, nem várva be, mig erővel lehámozza róla az idő.
A megye háza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinoros hajdu most
is oly begyesen lépkedett előtte mint hajdan, a szolgabiró
dohányzsacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes
lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a
deres szintén megmaradt a kevélykedni a vármegyeház udvarán s a
főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a
gyülésekről, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; – de a
bolondos korszak ezek hátamögött uj erkölcsöt teremtett s mint mikor a
földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment ős anyagból,
az emberek kezdtek meg nem férni egymással.
Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.
Liberalismus!
Tudta is azt még akkor valaki, hogy mi az! A ki tudta az is
elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már mikor a „Libertas“ feliratu
zászlókat csókolta a hazai levegő! A torony is csak düledék már,
amelyiken lobogtak!
Csak ugy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt
a hajnal epedve várt szürkülete.
Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, a mi annak a
bűbájos tündér-asszonynak homlokára volt irva, kit „Egyenlőségnek“
hivtak.
Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.
És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a
megszokottság oda láncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak
győződve, hogy arany.
… Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből, könyelmüségből,
királyné szép szemének felszáritott könycseppjeért, királynak kimondott
kevély szaváért, annak van értelme: de az egyenlőségért, testvériségért
harcolni, perorálni, az őrült eszeveszettség…
Igy gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szurt
ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik
gyülölték fényes homlokát?…