uj emberek!“
„Avagy logika az, ha midőn az ember meglátja maga mellett a meztelen
koldust, ő is meztelenre vetközzék, hogy legyen egyenlőség, – vagy
öleljen szivére minden földönfutót, oda varrva azt saját gallérjához
osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.“
„Meg kell a felfordulni akaró világot állitani. Hogy mert megmozdulni a
semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges
palatinustól, akár a tekintetes karok és rendektől.“
Sokan voltak a kik igy gondolkoztak, először morogni, később küzdeni
kezdve az uj emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek
semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos
szomjuhozik utána.
Nem kell mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés
hősies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik.
Harci kürt nem lelkesitette, megdördült ágyu nem üsztökélte, kibontott
zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszité az ütközetbe ama jó
táblabirákat, kikre előszeretettel fogtuk rá, hogy csak „toasztirozni“
tudtak: hanem egy néma gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak
csirájában hordtak szivök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg
előbb s csak aztán jegyzett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett,
nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ős rengetek
virágserege.
Azokat ki ültette? Ki parancsolta meg az ős erdőnek, hogy egy időben
soha nem látott szinü, soha nem szagolt illatu virágokat hozzon?…
Honan jött be a „szabadság“ a mi kicsiny falunkba?
Az elpusztult uri házak hajdani lakói hozták azt be ide.
S mikor végig megy a paraszt a labodával fölvert kertek-alján, hova most
a zsidó árendás kukuriczát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan különös
levelü cserje még most is hirdeti a régi elpusztult nemes családok
parkjait, meglassitja léptét s néma kegyelettel veszi le fejéről a
kalapot.
„Istenem!… a só is sósabb volt valaha.“
A falu leghóbortosabb embere.
Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk,
kinek szalmafödeles viskója a temetőre néz, meg a kenderáztatókra.
Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a
másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a
kenderáztató mélységes feneke is: nem minden szegény embernek jut a
Tisza vagy a Berettyó… messze van az innen!
Szomoru élet a szegény Mátéé, bizony csuda, hogy el nem hajitja magától.
Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeczkedett ökrökkel, tinóval,
elhajtotta egész Moldvania országáig, ott aztán aranyat adtak neki érte.
Mikor hébe-hóba egy-egy szállitmány után, melyen jó áron adott tul,
megpihent idehaza zöld zsalus, tornáczos kőházában (mely most a Silber
árendásé), ha végigment fekete prémes buzavirágkék mentéjében a fölső
soron, alig győzött „ament“ mondogatni a töméntelen „dicsértessékre“,
melyek a kapukaljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha
csak maga a tekintetes viczispán ur sétálna arra a hajdujával.
De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet
egyenkint megolvasni reggeltől estefeléig eltartott, nem volt elég a
tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá.
Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy
tiz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros
csizma, rövid selyem szoknya, hosszu dinom-dánom elvitte lassankint a
kőházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és – a gazda
becsületét.
Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált
kupeczkodás, mely rosz fordulatot vett a háborus világ után.
Végre is odaszorult az egyszerü nádviskóba, melyet valaha a csősz
számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó
emberek kegyelméből.
Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka
legények jöttét vigyázta, kiknek a csőszházban találkozót mondott, egy
nagy szakajtó van előtte, teliden tele vas szögekkel.
Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégitik ki szenvedélyét.
Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat… ezer ránczu
homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog,
éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta.
Néha eltéveszti s elkezdi előlrül. – Ha végig olvasta ujra megolvassa.
Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz… Nagysokára aztán
megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemenczébe dugja, hol rajt
ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s
sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági
kastélyokat.
Ott aztán megszólitják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen idő jár
a kupeczkodásra?
Ilyenkor böcsülettudóan először panaszkodik kissé, hanem aztán mégis
csak kilyukad belőle a kupecz-gőg:
„Ha nem csurran, csöppen: csak meg vagyunk biz ott valahogy bajjal. –
Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. – No, és
elmondhatom, hogy még soha sem álltam ugy, hogy sehogy se álljak. Hát
csak van, a mim van…“
Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját s a kenyér meg az avas
szalonna mellé, amit a jószivü anyámaszony kiküld, rendesen egypár rosz
szöget is adnak az öregnek, mit im az apjuk küld interes fejében
Nemzetes Madzag Máté uramnak.
Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére
hozzá olvassa a többihez, előrül kezdve olvasni a többit is.
Utközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény
mellett gondolkozni. Zsiros suta kalapját leemeli fejéről, forgatja a
balkezében, száraz, barna nagy ujjaival megsimogatva gyér ősz haját,
mely hátulról egy fogahagyott fésüvel van fölfelé igazitva, – és
elmélyedve motyogja:
„Nyolczvan meg hetven… százötven.“
Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor
ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a
zsiros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s
folytatja zavartan
„Százhetven… meg negyven…“
Nézése tétova, két hosszu keze sebesen kalimpál a levegőben s lebegteti
foszlányos szűre két szárnyát.
Ovatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra ha nincs-e
feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses
szakajtót megkeresni.
Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van
itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No ebben az egyetlen
faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt
lehetetlen.
Ölébe veszi a szakajtót és ujra olvas lélekzetét elfojtva, orrlyukai
kitágulnak, keze reszket…
Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már,
a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a
másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsu toronyban, elfelejti
leemelni a kalapját mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy
valódi kupecz még akkor is azt hajtja:
„Sok… sok. Hátha még több lesz reggelre.“
Igy él az öreg Madzag Máté napról-napra, elméjében megsokszorozva
vagyonát: mert a sok szög ezelőtt négy évvel még csak krajczárokat
képviselt, ma már csupa öt forintost.
És minden nap több-több lesz számra nézve: kivévén azt az utolsó napot,
amely már nem messze lehet; s amikor egyszerre megfogynak vagy
harminczczal.
… Mert harmincz darab is elég lesz belőlük leszegezni a koporsója
tetejét az aljához.
Ft. Kubcsik plébános ur.
Utique… nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az ur
isten szolgálatába jut, plane olyan jó parochiába, mint a miénk.
Nem is parochia az, ha kastély. Oszlopos tornácza beillenék a
vármegyeházba is ambitusnak. Kettősbe szakadó vörös cserépfödele a
temploméval vetekszik, hát még a széles bekeritett udvar, melyet tele
hordott a község ölfával, hát még a tüzmentes granárium gabonával
megrakva.
Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten
nyugosztalja a haló porában… jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt
volna meg, holtig megélhetett volna köztünk.
Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhitattal, olyan
echós hangon a „circum dederum“-ot, mint a néhai, sem nem olyan bőkezü
ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban
jár, mint a zolyomi furmányos, s egy szál esernyővel gyalog sétál be a
városba, ha szüksége van valamire.
Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, uri természetü, aki nem
verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában
sem türte; a paplak két szobájában polituros volt minden, még a
csizmahuzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa almáriumok,
asztalok csak ugy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony
mindjárt kigombolkozott belőle a tisztelet és a becsülettudás.
Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölő pejt, melyeknek minden
pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos
bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda
ringó abaposztós kocsi-ülésre.
Ft. Kubcsik János plébános ur ellenben kacsát, tyukot, malaczot tartott
az egyik szobában, a másikba pedig zsidóliczitáczión összevett limlommot
állitott be, ugy hogy már-már világcsufjává lett a nemes község a papja
miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy izben arra utazott, keményen
megdorgálta a plébános urat.
– Miért él ön domine reverende ilyen különös módra? A papnak tekintélyre
van szüksége. S a tekintélynek a külsőség a növesztő harmatja.
Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön
tisztességes csizmát? – Mondják hogy ön gyalog jár a városba, mint
valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia
jövedelme nagyon kibirja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát
vacsorál és száritott tökmagot ebédel.
Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megigérte a szigoru főpapnak,
hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent máskép fog találni a
parochián. Tisztelendő Kubcsik János ur elhatározta, hogy ha már meg
kell lenni, isten neki, ő is ur lesz.
És elkezdődött a nagy változás a parochián.
Az ócska butorokat fölrakták a padlásra s fényes selymesek jöttek
helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beboritó olajosképek,
óriási velenczei tükrök, a mikbe midőn belenézett volna Körmös István
kurator uram, nagy zavarba jött s az az ijesztő gondolata támadt, hogy
ha Körmös kurator uram testestől-lelkestől amott áll ni… ugy ő semmi
esetre sem lehet Körmös kurator uram, pedig ő szentül abban a bolond
képzelődésben volt, hogy ő Körmös kurátor uram.
A selyembutorokhoz „morgó“ hintót hozatott Váczról, a hintóhoz parádés
lovakat a győri vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a
régi vedlett reverendában, ujat kellett csináltatnia, s a saru helyébe
egy pár ránczos kordován csizmát varatott a Filcsik uramnál.
Az egész falu elbámult.
„Ime, a tisztelendő ur milyen urrá válik.“
Hanem biz az csak nem vált urrá azután sem.
Mert amióta fényesen be lettek butorozva a szobái, hogy ott benn a butor
ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában
fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját s ott fogadja a hiveket.
Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a
szakácsnéjával (őt ülteti jobbfelül) minden zökkenős helyen elsápad
félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhők
megremegtetik minden izében, mert a drappszin kocsibélés megázhat.
A furfangós mindenes (itt csizmatisztitói minőségben idézem) pedig azt
is észrevette, hogy az a ránczos kordován csizma, mely a hintórul a
szakácsné jobb lábán látszik jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik
tisztelendő ur ballábán kevélykedik balról. Ő tudja, ő tisztitja; az ő
lelke rajta, ha nem igazat mond. –
Annyi azonban ő nélküle is bizonyos, hogy aki nem született urnak,
bizony nem ur az, ha könyökig aranyban vájkál is.
A többiek
is mind mind olyan kedves eredeti alakok. Kilincs Taddus kántor, aki
sokat iszik és aki monoton humorával minden pohárral igy köszönt fel:
„Az isten éltesse feleségem urát.“
Az öreg Filcsik, akit mivelhogy semminemü „kuncsaftja“ nincsen, „az
isten csizmadiájának“ nevezték el, s a kibe valóságos anglius vér van,
mert mindenre fogad és minden fogadáskor igy kiált föl: „Felteszem a
bundámat egy véka kukuricza ellen.“
Nem utolsó gyerek Muki bácsi a nyugalmazott ispán sem, ki a fehér nép
nagy tisztelője lévén, váltig azt hajtja, hogy „genge teremtés az
asszony“ s a kit minden gyengesége daczára is mindennap megver otthon a
felesége.
De ki győzné elszámlálni valamennyit, s valamennyiben azt a sok
szeretetreméltó apró vonást, mely vidám kedélyükből bugyog föl gazdagon…
Képzeletem hirtelen fut át rajtok… egytől egyig ellépegetnek ellőttem,
mindenik kedves emlékek szálaival… szivem sebesebben dobog, ellágyul.
Nem birom őket leirni, hanem csak nézem, nézem… hosszan némán,
elábrándozva… és nem tudom mit látok rajtok.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Cukrász-boltajtón. Fagylalt értendő alatta.]
[Footnote 2: A megyei statutum szerint ugyanis a szolgabirák nem voltak
kénytelenek a falujokbeli ember ügyében itéletet hozni, nehogy
ellenségeikké tegyék szomszédjukat s boszuállásra ingereljék. Találóan
jellemzi ez a táblabirói „hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is
megmaradjon“-féle igazságszolgáltatást.]
[Footnote 3: Lásd Nógrádmegye tiszti orvosának jelentését a „Nógrádi
Lapok“-ban, 1873. évi folyam.]
[Footnote 4: Már maga az eléggé illusztrálja izlésünket, hogy az adoma
eppigrammai élét „bunkónak“ nevezzük.]
[Footnote 5: Jelen sorok irójának egy nővére van eltemetve a sz..i
katholikus temetőben, kinek 1867-ben emlékkövet állitottak, de az
odavaló plébános ezt a lutheranus halottnak csak azon esetre vélte
megengedhetőnek, ha kereszt lesz rajta. De már ezt meg a család nem
engedhette semmi áron s a dolog pörre került. A biró az eklézsia javára
döntött azon indokból, hogy a felekezeti temetőben joga van a
plébánosnak a felekezeti jelleg kitüntetését követelni. Nem volt egyéb
tehát hátra, mint akarva nem akarva: föltenni a keresztet. Hanem hát nem
volt benne köszönet. A pervesztett család egy lyukat furatott a másfél
öl magas gránitkő tetejébe s minthogy a simbolum nagysága nem volt az
itéletben meghatározva, akkora keresztet tétetett a lyukba, mint két
egymásra fektetett varrótü. Nagyitó üveggel is bajosan láthatta emberi
szem.]
[Footnote 6: Somogymegye bort nem termelő vidéke.]
* * * * * *
Transcriber's note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
18 |Erdekes pendantja |Érdekes pendantja
46 |Erdekes bepillantást |Érdekes bepillantást
81 |szegény s most… |szegény s most…“
84 |az fog történni… |az fog történni…“
84 |boszuállásból… |boszuállásból…“
86 |semmihez, De egy |semmihez. De egy
86 |földön. hetven |földön, hetven
104 |a mim van… |a mim van…“
105 |meg negyven… |meg negyven…“
105 |leereszkedik A Máté |leereszkedik. A Máté
105 |lesz reggelre. |lesz reggelre.“