semmit. Az emberek kimondták fejemre az itéletet és azt vissza nem
veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök
naponkint, azt fogják mondani: „ni mint szórja pénzét a tékozló“; – és
vegyük föl most az ellenkezőt, szigoru takarékossággal, egy garassal
érem be naponkint, az emberek akkor igy fognak szólni: „ni a tékozlónak
már csak egyetlen garasa maradt.“
Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom őrét: a
közvéleményt, senki.
A tanuság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és
a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz
valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva
azok magasb jellegét.
Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek
fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi
tudomány; a nép pedig azt javasolja: „kilencszer kilenc siron
hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.“
Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el
a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies izlése szerint.
Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következőleg
prédikált a káromkodás ellen:
„Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki
szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak
bizony se haszna, se gyönyörüsége.“
Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.
A SIRIRATOK HUMORA.
Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állitani, hogy a
nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések.
Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van
irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az
adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban,
az egyetemi tanár száraz előadásában épp ugy, mint a parlamenti
beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan
adomával erősiteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket,
sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit
némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek.
Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle
gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél,
melynek ugyszólván legrégibb őse, már Atilla humorral felel Róma
könyörgő püspökének: „Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor
az isten ostora vagyok.“
A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a
bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem
állitani, hogy mindazon adosmák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak
kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a
szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az
átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját
eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.
Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a
magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán
mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem
is jó, ha a bunkója[4] olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az
embert figyelmeztetőleg: „itt nevess!“
De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről irni; sokan tették ezt már
előttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly
közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó
humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely
gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki
rájőjjön, honnan keze, honnan lába.
Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép
szellemét és humorát, – sirirataiban.
Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon siriratokról lehet
itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költők készitettek;
nem az olyan siriratokról szólok, minő például a Hugó tábornoké, kit
„huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg.“ Az emlékkő szavai
szerint, sem az olyan siriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth
Józsefé, ki az „álmot játsza“ a kerepesi köztemetőben. Még kevésbbé
kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz
kadencziákat, miktől a világ minden temetője hemzseg, s mik legföljebb
azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki
ért.
De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik
adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége
azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt
pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, minő pl. Nagy János uram
sirirata, ki „született Debrecenben, meghalt hasrágásban.“ Vagy a hires
miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett
rimekben van a nevetni való.
Ha az előbbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a „temetők
költészete“ cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak
azonban alig adhatnék találóbb gyüjtőnevet, mint „a halál
papirkosarából.“
De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü
elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban
kiván lenni.
A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész
világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vizszintesen
van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az
abban összegyült viz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon;
továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a
boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi
felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási
villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem
tűri.[5]
Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és
illusztrátiókat. A falusi temetők egyszerü fakeresztjei tele vannak
ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekről sem
maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört
rózsa, mit az illető müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság
okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könnyek potyognak, mint a
lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tőjétől
leesőben,… utközben örökittetik meg.
Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az
emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju
hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami
seprőféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi
exaltalt fogalmaink Halál ő kigyelméről. Egyszerüen sovány öreg embernek
tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom
markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga „adó“-ját. A meghalt
hajadont a „Halál menyasszonyának“ nevezzük, miből szintén az tünik ki,
hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg
fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még
egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára
áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy „a halál kutyája
ugat belőle.“
Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő
legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama
népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólitás:
„halál koma!“ A komaságban és sógorságban élő nemzet még a halált is
komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság
velünk!
Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen
utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a „Szent Mihály-lován“ s a
falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minőségben eddig is „eszünk
köszörüse“ vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük
magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes
ismerősünktől szivreható versekben elbucsuztatni.
Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik
az emlékkőre – összes titulusainkkal egyetemben.
A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze
szerint készültek s e korból csak a „Cras mihi hodie tibi“ maradt reánk
és a városligeti sirkő cinikus föliratával „Fuit.“
Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk,
melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki.
Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu
vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetőben adták át az
anya-földnek. Fejfájára következő fölirat került:
Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos, meghalt Pesten. Kár volt Pestre
jönni!
A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen
mellette fekvő márványkő irata:
Itt pihen nőm H. Terézia
Meghalt 24 éves korában
Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!
(A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja
sürgősnek a – találkozást.)
Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse:
Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem
Honnan foglak várni ezentul mindennap?
A házastársi bubánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg
gyüjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőt közölni. Az
ebeckei temetőben…
Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt
s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult
a bajmóci tüznél. Tegnapelőtt megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék
neki az örök világosság!
A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét
megszólaltatá:
Mondjátok föltámad,
De bizony nem támad,
Neki az árkangyal
Bizvást trombitálhat.
(Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)
Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló
frivolitásokra, minő a németeknél a „trombitás sirirata“ s a Hans
Frankfurteré, E helyett azonban jellemző a naiv együgyüség:
„Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely
Meghalt az idén.“
A debreceni Klió is elszólta magát:
„Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.“
A következő is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenői erdőben
rablók által agyonvert három utas fejfáján:
„E sirban két ember szendereg, meg egy tót.“
(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)
De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetőben
látjuk:
Itt nyugszik Halina Márton
Ki azért hólt el itt minálunk
Mivelhogy Lestén született.
Akkor ragadta el a nyavolya,
Mikor az otthonvalókat.
(Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg
Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott
dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert
julius 25-ike és 28-ika közt, midőn e három haláleset történt, a
szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül
pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e
fönti napokon dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a
nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja
magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt
van falujában, – s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton
fejfáján.)
Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen
gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi
jámborsággal beösmeri:
Itt fekszik Telekes Imre mészáros
ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor,
de a halál erősebb vala nálánál.
Jellemzőbb még pedig egyéb tekintetben is a következő:
Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban
Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán
Mindétig biróval volt tusakodásban
Mostan szépen megfér az koporsójában.
Emeltetett ezen kövecske az restanciában
levő párbérből, mert adassék meg a
rektornak ami a rektoré.
A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk
a marcali temetőben:
Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kőfaragó vólt
Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.
Ezt a követ is még ő maga faragta
Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.
Sok humor van az alábbiban:
Itt porlad Pál Vincze
Császári királyi
Őrmester és mégsem
Tudott reterálni
A halál előtt.
Vala ő később a
Falu kis birója
Ha meg nem hal, holtig
Az lehetett vóna
Béke poraira!
Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A
kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e
meginditó sorok olvashatók:
„Mamácska sietni fog utánad.“
Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a
mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen
egyetlen szóból álló fölirata:
„Ácsi!“
Csinos ez is a várkonyi sirkertben:
Vándor állj meg itt!
Akárhova indultál – ide érsz.
Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta
után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint
előkelő persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges
parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:
Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes és Vitézlő alsó-idai Kagylósy
István.
Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni,
hol hitványabb emberek is vagynak nálánál.
Élt egy hiján ötven esztendőket.
S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal:
Itt nyugszom én, olvasod te,
Olvasnám én, nyugodnál te.
Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket
a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz
volt az illetőknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt
összekomponálni.
A MEGCSUFOLT FALVAK.
De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a
maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen
elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban
beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már
jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a
falu végén.
Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést,
s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla
a kapuajtóhoz.
Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám
bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor
nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.
Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.
A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sértő; valami
veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán
csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos
tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen
fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok
élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar
nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az
oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők
fogtak reánk imitt-amott.
Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó,
különféle nemzetiségü őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene
a zsidók kezeiből kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:
„Használjunk cselt.“
A német igy szólt:
„Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id’adják.“
Az orosz ekkép vélekedett:
„Lopjuk el, atyafiak!“
A magyar közbevágott:
„Vegyük el tőlük karddal.“
„Lassan, cimborák, – szólott az angol, – én azt mondom, vegyük meg a
hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.“
Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban,
mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik,
de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb
gondolatát is bearanyozza.
Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek
ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják
az anyagot a guny gyuró deszkájára.
Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!
Ezeknek jutott az a szomoru dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök
és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke
nemzedékről-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a
kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.
Itt esett meg a „lencse história“, itt huzták föl csigán a község
bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek
rendelték meg – kimeritőbb utasitás hiányában – a városi vésnöknél
elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán
nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék
könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le,
biz’ azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.
E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban
borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti
vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben
itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom
tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a
kelériek a maguk tornyatlan templomára.
S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán
megesett.
Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt
rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem
igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért őket terheli és blamirozza
a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki ő
rájuk; a csuszpajznak megfőzött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a
háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü
emberek által az ő auctoritásuk csorbitására.
Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem
inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a
bölcsességet.
Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a
másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett
tanuságot a hangjáról.
Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a
buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva
valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.
Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a
templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz’ ezen most már
nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte
a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé
terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a
templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.
Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább
természeti fekvését gunyolják.
… Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon
meszsze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó
természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bizvást
árulhatja jégdarabokra törve is.)
… Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is
nagyban ha a szemükre lobbantják.
Igazi satyra a fokiakra,[6] hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet
találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez
a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel
verték agyon.
De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken
utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s
neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint
összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből
nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.
Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.
Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon
indokolással, hogy „jó lesz a patikába.“
Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a
bölcs sententiát, hogy az „a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.“
Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a
gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak
keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.
Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja;
a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó,
mert a pöttendiekről ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az
ilyenekből.
Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték
át az erdőn, s negyven ember irtotta előle husz napig az akadályokat.
Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték
becsületesen.
EPILOG.
Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben
is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én.
Ugy érzem magam mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos
illatu mezőn jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a
buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki… s a harmadik
határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya
szele.
Majd csendes lesz minden… a falu népe hazatart, „dicsértessék“-kel
mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon.
Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s
mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük.
Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat
utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a
vidéket.
A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülről az
alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik
jókedve.
Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park
közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis.
A kovácsmühelyből hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések…
Nem állom ki tovább…
Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az
ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk
talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.
A MI FALUNK.
I. A Rékiék Borcsája.
Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a
Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok
bűbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s
igéző szemecskéiben.
A szegényes festett bölcső, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett
szivárványos kagylója. A csecsemő szépsége megaranyozott, költőivé
varázsolt mindent: a bölcsőt, a szobát, a butorokat, amik olyan
nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv…
Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslő bimbó…
Mintha a teremtés s ennek szolgái az idő és természet is gyönyörködött
volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.
Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festő járt
falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi
uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon bevala immár
kormozva.
A festő meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és
oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának.
Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé
nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.
A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a
pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen – csak nagysokára
törődtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának
és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva
a menyboltról – szebb tájékra.
Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában?
Hét határ tájáról szállt a „Kata bogár“ arra falunk felé… Szófogadó
féreg… szerelmes legények üzenetvivője.
Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet
az, akit le nem huz a nyomor a porba.
Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen
lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza.