Katalin cárnét jelentik a Dardanellák-ról.
_Seward doktor naplója._
_Október 25._
Mennyire hiányzik a fonográfom! Roppant szokatlan nekem tollal irni; de
Van Helsing azt mondja, hogy muszáj. Tegnap egész neki vadultunk az
izgalomtól, a mikor Artur telegramja érkezett Londonból. Közülünk csak
Harkernén nem látszott az izgalomnak legcsekélyebb jele sem. De ezt nem
is csodálom, mert előtte lehetőleg titkoltunk mindent és még izgalmunkat
is igyekeztünk palástolni. Régebben azért bizonyosan észrevett volna
valamit, ha még ugy titkolóztunk volna is előtte; de ebben az irányban
ugyan megváltozott az utolsó három hét óta. Álomkórsága fokozódott és
noha erős és egészségesnek látszik és a szinét is meglehetősen
visszanyerte, Van Helsing és én nem vagyunk vele megelégedve. Gyakran
beszélünk róla egymással, de a többieknek nem szóltunk egy szót sem.
Hisz szegény Harkernek megszakadna a szive, vagy legalább is teljesen
megtörne férfias erélye, ha csak sejtené is aggodalmunkat. Van Helsing
azt mondja nekem, hogy hipnotikus álma alatt folyton vizsgálja a fogát,
mert a mig ez élesedni nem kezd, addig nem veszedelmes a változása. Ha
majd elváltozásának ezt a jelét tapasztaljuk, akkor elérkezett a
cselekvés ideje – mi tudjuk mind a ketten, hogy mit értünk ez alatt, de
még egymásnak sem merjük nyiltan megmondani.
A Dardanelláktól vagy huszonnégy óra alatt érhet ide a _Katalin cárné_,
tehát holnap reggelre várjuk. Korán fekszünk, mert éjfél után egy órakor
talpon akarunk lenni, nehogy elszalaszszuk.
_Október 25. délben._ Semmi ujabb hir a hajóról. Harkerné hipnotikus
kijelentése ma is a rendes. Lehet tehát, hogy minden pillanatban
kaphatunk hirt. Mi férfiak mind lázban vagyunk az izgatottságtól,
Harkert kivéve, a ki nyugodt; a keze hideg mint a jég és egy órával
ezelőtt azon kaptam, hogy egy hosszu, hegyes tőrt, a melyet mindig magán
hord, fent élesre.
Van Helsing és én, ma nyugtalankodtunk Harkerné miatt. Dél felé mély
letargikus álomba merült, a mely sehogy sem tetszett egyikünknek sem.
Egész délelőtt oly nyugtalanul izgatott volt, hogy eleinte örültünk az
álmának. De mikor a férje fölemlitette, hogy oly mélyen elaludt, hogy
nem birja őt fölkelteni, hát fölmentünk a szobájába, hogy megnézzük. Oly
nyugodtan lélegzett és oly rózsás volt a szine, hogy megegyeztünk abban,
hogy nem költögetjük, hadd aludjék, az álom ugy látszik, a legjobb
orvossága.
_Későbben._ Jól tettük, hogy nem zaklattuk. Nehány órai mély álom után
teljesen felüdülve friss jó kedvvel ébredt föl. Napnyugtakor megtette
rendes hipnotikus jelentését. Akárhol járjon is a fekete tengeren a
gróf, a végzetébe rohan. Remélem, hogy végpusztulásába!
_Október 26._
Ismét elmult egy nap és semmi hir a _Katalin cárnéról_. Pedig már itt
kellene lenni. Hogy még mindig uton van _valamerre_, az nyilvánvalónak
látszik, mert Harkerné jelentése, napkelte és szálltakor még mindig
ugyanaz. Lehetséges talán, hogy ködök akasztják meg futásában a hajót,
nem szabad az őrszemről tágitanunk, mert minden pillanatban jelezhetik
az érkezését.
_Október 27. délben._ Nagyon különös, még mindig semmi hir a hajóról, a
melyet várunk. Harkerné jelentése tegnap este és ma reggel a régi: –
locsogó hullám és rohanó viz, – noha ezuttal hozzá tette, hogy „a
hullámzás igen gyönge.“ A londoni telegramok változatlanul azt jelentik,
hogy „semmi ujabb hir a hajóról“. Van Helsing roppant aggodalmas és épp
az imént mondta nekem, hogy attól fél, hogy a gróf elmenekült.
Jelentősen tette hozzá: – Nem tetszett nekem sehogy sem madama Minna
letargikus álma. A lélek és elme csodálatos dolgokra képes ez ilyen
önkivületi állapotban.
– Én éppen tovább akartam őt kérdezni, de bejött Harker; és a professzor
intően emelte föl kezét. Ma este megkisértjük, hogy nem
kényszerithetjük-e világosabb beszédre hipnotikus álmában.
Távirat. – Október 28. _Smith – London. Lord Godalming Arturnak –
Varna._
_Katalin_ cárné érkezését jelentik ma déli egy órakor _Galatzból_.
_Seward doktor naplója._
_Október 28._
Mikor a távirat a hajónak Galac-ba érkezését jelentette, azt hiszem,
hogy egyikünk sem volt annyira megrendülve, mint várni lehetett volna.
Igaz, hogy nem tudtuk, hogy honnan jő a csapás, de azt hiszem, hogy
valamennyien el voltunk készülve arra, hogy valami különösnek kell
történni. Van Helsing égnek emelte a két kezét, mintha a mindenhatóval
akarna pörölni, de szót sem szólt, csak állt kemény zord arccal.
Godalming Artur elsápadt és zihálva szedte lélegzetét. Én magam olyan
voltam, mint a kit jól fejbe ütöttek; és egyikről a másikra bámultam szó
nélkül. Morris rántott egyet az övén, azzal a gyors mozdulattal, a
melyet régenről oly jól ismertem és a mely veszedelmet jelentett az
ellenfélre. Harkerné halálsápadtra vált, homloksebe csak ugy tüzelt, de
csak néma imára kulcsolta kezét és szemét az égre emelte. Harker
mosolygott – tényleg mosolygott – sötéten és keserüen, mint a reményt
vesztettek szoktak; de ugyanakkor mozdulata meghazudtolta mosolyát, mert
keze önkénytelen és övébe rejtett tör markolatát kereste. – Mikor indul
a legközelebbi vonat Galac-ban – kérdezte Van Helsing.
– 6 óra 30 perckor holnap reggel! – Mind meglepetten bámultunk, mert a
feleletet Harkerné adta.
– Honnan tudja kegyed? – kérdezte Artur.
– Tudtam, hogy abban az esetben, ha Drakula várába kellene mennünk,
Galacnak visz az utunk, vagy legalább is Bukaresten keresztül, hát előre
tanulmányoztam a kalauzt. Sajnos, hogy csak ez az egy vonat indul arra
felé, a melyet emlitettem.
– Csodálatos asszony! – mormogta a professzor.
– Nem rendelhetnénk külön vonatot? – kérdezte Artur. Van Helsing fejét
rázta: – Félek, hogy nem. Ez nem olyan ország, mint az ön hazája, vagy
az enyém. Még ha esetleg kapnánk is különvonatot, aligha érkeznék az is
a rendes vonat előtt oda. Különben készülnünk is kell. Maga Artur
barátom menjen a vasutra és váltsa meg jegyeinket holnapra. Maga
Jonathán barátom menjen a hajóügynökséghez és szerezzen engedelmet, hogy
a hajót Galacban épp ugy megnézhessük, mint itt megnéztük volna. Maga
Morris a konsulhoz megy és ajánlólevelet kér tőle kollegájához Galacban,
hogy semmi akadály ne gördüljön az utunkba. John itt marad madame
Minnával és velem és tanácskozni fogunk. Legalább, ha kosáig elmaradnak,
nem baj, mert itt vagyok én, hogy naplementekor kikérdezzem madame
Minnát.
– És én pedig, – mondta Harkerné vidámabban, mint eddig bár mikor –
iparkodni fogok minden tőlem telhető módon, hogy hasznossá tegyem
magamat, gondolkozni és irni fogok önök helyett, mint ezelőtt. Különös,
mintha valamely suly emelkednék rólam és én sokkal könnyebbnek és
szabadabbnak érzem magamat, mint eddig. A három fiatal ember boldogan
vette tudomásul a fiatal asszony jelentőségteljes szavait, de Van
Helsing és én, egymásra nézve aggodalmas pillantást váltottunk. Hanem
azért egyelőre nem szólottunk.
Mikor a három férfi elindult dolgára, Van Helsing kérte Harkernét, hogy
hozza le a naplójegyzeteket és keresse ki belőlük férjének Drakula
várára vonatkozó részletét. Az asszony távozott, hogy elhozza; alig
záródott be mögötte az ajtó, a professzor igy szólt hozzám:
– Egy és ugyanazt gondoljuk! szóljon nyiltan!
– Van valami változás Harkernéban. De alig merem magamat a reménynyel
kecsegtetni, annyira félek, hogy csalódnám.
– Ugy van. Tudja-e miért küldtem el őt a kéziratokért?
– Nem tudom! – ha csak nem azért, hogy egyedül maradhasson velem.
– Csak részben van igaza barátom John, csak egy kis részben. Mondani
akarok magának valamit. És oh barátom John, én rettenetes sokat
kockáztatok, de azt hiszem, hogy igy helyes. Mikor madam Minna az imént
olyan csodálatosan nyilatkozott az ut irányáról, egyszerre világosság
támadt bennem. Ez előtt három nappal, mikor olyan feltünő álomkórság
vett rajta erőt, a gróf elküldte hozzá a szellemét, vagy pedig oda
rendelte magához az övét és igy tudta meg, hogy mi történik, és hogy mi
itt vagyunk. Azért menekült el előlünk. Most már nincs szüksége az
asszonyra, legalább azt hiszi, hogy nincs. Azért kiejtette őt a
hatalmából, hogy ne jöhessen többé hozzá; de csitt, itt jön madam Minna,
egy szót se előtte az ő multkori mély álmáról. Ő maga nem tud róla és
kétségbe ejtené, ha megtudná, hogy ő árult el bennünket. John barátom,
mi borzasztó bajban vagyunk, én félek, a hogy eddig még nem féltem. De
csitt, itt van az asszonyka.
Öreg professzorom annyira izgatott volt, hogy csak nagynehezen szedte
össze önuralmát, mire Harkerné derülten mosolyogva jött a szobába. A
mint bejött, átadott egy csomó irást Van Helsingnek, az öreg ur komolyan
lapozgatott benne és arca olvasás közben földerült. Végre a kezében
tartva a papirokat, igy szólt:
– Barátom John, a ki már olyan sokat tapasztalt és magának kedves madam
Minna, a ki még olyan fiatal, fölolvasom most, a mit Jonathán valamikor
ide irt. Gondolkozzanak rajta és lássuk, hogy hárman minő eredményre
jutunk: „Nem ez a Drakula volt-e, a ki inspirálta fajának azt a másik
sarját, a ki egy későbbi korban ismét és ismét a törökre vitte hadait a
Dunán keresztül. A kit ha levertek, visszatért ujra és ujra, még ha csak
egymaga menekült is haza a vészes csatából, mert tudta, hogy végre mégis
csak az övé a győzelem!“
– Mit mond ez nekünk? nem sokat? Nem! A gróf legalább azt hitte, hogy
nem és azért beszélt olyan szabadon. Nekem sem tünt föl mindjárt.
Önöknek sem. Nekem is csak most ötlött föl, hogy ez mit jelenthet. Nem
értik. Nos, majd én megmagyarázom. Először is tanulmányozták-e valaha a
bün filozofiáját? _Igen_ és _nem_. Ön John, igen, mert ez hozzá tartozik
az elme kórtanhoz; kegyed madame Minna nem, mert önnek soha semmi köze
nem volt hozzá. Minden gonosztevőnek meg van egy bizonyos sajátsága és
az oly egyforma minden országban és minden időben, hogy még a rendőrség
is, a mely nem sokat tud a filozófiához, tapasztalatból tudja, hogy ez
ugy van, a gonosztévő, a ki mintegy végzetszerüen vétkezik, mindig egy
és ugyanazt a gonosztettet fogja elkövetni és soha sem esik más bünbe.
Az ilyen gonosztevőnek az elméje nincs tökéletesen kifejlődve. Okos,
furfangos és ravasz, de az esze azért csak gyerekész. Már most ez a mi
gonosztévőnk is végzetszerüen az, de ő is csak gyerekészszel dolgozik.
Ah! a szeméből látom kedvesem, hogy maga már megértett. Mert Harkerné
szeme szikrázott és örömébe tapsolt a kezével. A professzor folytatta:
– Na most hát beszéljen, mondja meg nekünk száraz tudományon rágódó
férfiaknak, hogy maga mit lát azzal a ragyogó két szemével – ezzel
megfogta Harkerné kezét és tartotta, a mig beszélt. Az ujjai
önkéntelenül az ütőért keresték és tartották az egész idő alatt.
– A gróf, fejtegette Harkerné, gonosztevő a gonosztevők sajátságával,
tehát tökéletlenül kifejlődött agyvelővel. Igy, ha bajba kerül, csak
egyféle, régtől fogva megszokott módon segit magán. A multjáról nyomra
akadhattunk, mert az egy lap, a mit a saját elbeszélése nyomán ismerünk
belőle, tudatja velünk, hogyha ezelőtt bajba jutott, visszatért a saját
szülőföldjére, abból az országból, a mely ellen hadakozott és otthon
ugyszólván pihenés nélkül készült el ujra egy ujabb erőfeszitésre. Ujra
és ujra visszatért az ellenséges földre, jobban elkészülve a föladatára
és végre nyert. Igy jött Londonba is, hogy egy uj országot foglaljon, de
leveretett és midőn a siker minden reménysége oda volt, sőt az életét is
veszedelem fenyegette, visszamenekült tengereken keresztül régi
hazájába, épp ugy, mint hajdanában Törökországból menekült a Dunán
keresztül.
– Helyes, nagyon helyes, maga kis okos asszony, mondta Van Helsing
elragadtatva, a mint lehajolt, hogy megcsókolja Harkerné kezét. Aztán
felém fordulva oly nyugodtan, mint ha betegszobában konzultáltunk volna,
jegyezte meg.
– Csak hetvenkettőt ver, a sok izgatottság dacára ujra remélni kezdek.
Ezzel ismét Harkernéhez fordulva, biztatta.
– De folytassa kérem, látom, hogy még több mondani valója is van. Ne
féljen semmit sem, John és én tudjuk. Beszéljen nyiltan és félelem
nélkül.
– Meg fogom kisérleni, de megbocsátanak, ha tán kissé önzőnek látszom.
– Nem baj, csak legyen önző, mi is csak mind magára gondolunk.
– Jó, hát folytatom; tehát a gróf, mint hogy gonosztévő, hát önző is,
minden cselekedetének a rugója merő önzés. Csak egy cél felé igyekszik,
de ennek az elérésében könyörtelen. Most is, mint hajdanában, csak a
biztosságára gondol és semmi egyébbel nem törődik. Önzésében lazitotta
meg borzasztó hatalmának, a melyet akkor éjjel nyert rajtam, a kapcsait.
Én érzem, éreztem mindjárt, hála érte a jó Istennek, a ki megkönyörült
rajtam. A lelkem szabadabb, mint bármikor, azóta a borzalmas eset óta.
És csak az az egy félelem üldöz, hogy vajjon álmomban nem használta-e
föl fölöttem való hatalmát, a saját önző céljaira. A professzor fölállt.
– Igenis, hogy fölhasználta önt és azért hagyott itt bennünket Várnán,
mig a hajót, a mely vitte őt, ködben és szélben kergette Galacig, a hol
nyilván azt hitte, hogy elmenekülhet előlünk. Azt gondolja nyilván, hogy
mivel megszabaditotta magát kegyedtől, hogy mi nem tudhatjuk meg kegyed
által, hogy ő hol jár és mit csinál. Pedig ebben téved. Az a borzasztó
vérkeresztség, a melyben kegyedet részesitette, képessé teszi önt arra,
hogy gondolatban kövesse őt, valamint eddig napkelte és napnyugtakor
követte, mert akkor az én akaratomnak engedelmeskedék és nem az övének.
Ennélfogva nekünk módunkban lesz őt föltalálni és haladéktalanul
indulunk is utána. Barátom John, ez az óra fontos volt ránk nézve, mert
megvilágositotta utunkat. Irja le mindezt, hogy a mikor a többiek
visszatérnek, velük is közölhesse.
A professzor parancsának engedelmeskedve, leirtam mindent, a mig a
többiek visszatértek.